CD kritika

A Hellryder olyasfajta szupergroup, amilyenekkel a Frontiers árasztja el menetrendszerűen a világot, épp csak ezúttal nem a hard rock, netán a hajmetál levitézlett, szebb napokat látott egykori sztárjai vannak a középpontban, hanem a német sörmetál-vonal mai napig aktív, sőt, kifejezetten jól futó zenekaraiból ismert arcok. A Hellryder kulcsfigurái a Grave Diggerből érkeztek, hiszen a mikrofon mögött a teuton alapintézményt több mint négy évtizede vezető Chris Boltendahl áll, a gitárokért pedig Axel Ritt felelt, aki már egy bő évtizede ássa a sírt Boltendahl oldalán. Őket a kétségtelenül egyre jobban felfutó Orden Oganból érkezett Steven Wussow bőgős, illetve a Freedom Call mellett a Bonfire-ben is huzamosabb időt lehúzott dobos, Timmi Breideband egészíti ki.

Igazán meglepő lett volna, ha pont Max Cavalera nem rukkol elő a világjárvány miatti leállás alatt egy újabb formációval. Közhelyszámba megy, hogy a Soulfly örökmozgó frontembere valósággal fossa a lemezeket, lassan az is ugyanilyen elkoptatott megállapítás, hogy ezek többsége igen feledhető, de Maxet a jelek szerint nem nagyon érdekli újabb és újabb alkotásainak vegyes fogadtatása: lassan másfél évtizede ráállt erre a modellre, és nem tágít tőle. A friss gyermek neve Go Ahead And Die, és Max kisebbik fia, Igor Amadeus Cavalera énekes/gitáros/basszer, illetve Zach Coleman dobos (Khemmis, Black Curse) tagok benne még.

A Vadak a tizedik Thy Catafalque-sorlemez, a hatodik a legpatinásabb független kiadók egyikénél, a Season of Mistnél. A TC, vagyis immár elég régóta Kátai Tamás körüli, túlzás nélkül világszintű kultusz mutatóival kapcsolatban meglehetősen világos képet kapunk, amikor a zenekar másodkézből való kiadványainak árait böngésszük a neten, vagy amikor azzal szembesülünk, hogy a legutóbbi EP az előrendelés bejelentésétől számítva gyakorlatilag percek leforgása alatt lett sold out. És ha a főhős egyelőre nem is mutat hajlandóságot kiállítási tárgyként kezelni ezt az egész sztorit, megteszi helyette például az orosz GS Productions (a tavalyi Köd utánam gyűjteményes dobozzal), vagy a feketezajos srácok. Teljesen megértem amúgy utóbbiakat is, ez valóban egy olyan történet, amit nem lehet elégszer, és elég embernek elmesélni, ráadásul a világ bármely pontján lehet hozzá kapcsolódni. Mindezt csak azért tartottam fontosnak említeni – afféle wannabe Grétsy Lászlóként –, mert a Vadakon semmi nem látszik a fent elmondottakból.

Hosszú idők óta éktelenkedő lyukat vagyunk kénytelenek ismét befoltozni a Shockmagazin szerkezetében, hiszen a szigetországi Frost* szupergroup, gyakorlatilag megkerülhetetlen színfoltja a progresszív rock területein tevékenykedő csapatoknak, és akikről sajnos eddig még csupán a pillanatnyi hírekben olvashattál egy-két infót. Nem mellékes az sem, hogy – akárcsak a Rush – ők sem nagyon adtak még ki fércmunkát a kezeik alól, olyan értelemben, hogy karrierjük alatt talán még egyetlen hangzóanyaguk kapcsán sem lehetett azt mondani, hogy minőségileg visszaléptek volna korábbi önmagukhoz képest. Diszkográfiájukban szinte kizárólag magas színvonalú és igényes muzsikákkal szembesülhettünk eddig, különös tekintettel a bemutatkozó, őrületesen sokszínű muzsikát tartalmazó Milliontownra, amelynek egyértelműen a Klasszikushock!-ban lenne a helye.

Jó fura helyzetben került piacra az új Fear Factory, de végső soron nem csodálom, hogy Dino Cazares nem szerette volna a kukába hajítani az évek óta kész lemezanyagot „csak" azért, mert az utóbbi évek pereskedése során végérvényesen összeveszett Burton C. Bell-lel. Persze nem vagyok benne biztos, hogy akkor is pont így alakul a forgatókönyv, ha nincs járvány, hiszen amennyiben lehetne turnézni, az albumra is sokkal több értelme lett volna helyből az új énekessel ráfordulni. Így viszont kábé mindegy volt, a zenekarok kis túlzással úgyis egy feneketlen kút mélyére hajigálják a mostanában kijövő lemezeket. Bár amennyi tagcserét, variálást átélt már ez a zenekar, némi rosszindulattal akár azt is mondhatjuk: a mostani dráma csupán csepp a tengerben...

Öt év telt el a legutóbbi Red Fang-lemez óta, több mint korábban bármikor, és nyilván a portlandi négyes sem igazán így tervezte a dolgokat, de hát mégis, ki a fene látta előre, hogy mi vár ránk 2020/21-ben, és még ki tudja, meddig. Bryan Gilesék is készen voltak már az Arrows felvételi munkálataival 2019 végére, majd tavaly februárban már éppen be akarták jelenteni, hogy akkor itten van az ötödik stúdiólemez, mikor messze keleten valaki beleharapott egy fertőzött denevérbe, vagy éppen tobzoskába, de lehet, hogy csak résnyire nyitva hagyta a titkos laboratórium kapuját, majd földhöz vágva néhány ampullát, jó szelet kívánt a vírusnak, a világ pedig bezárkózott. Most viszont végre enyhülni látszik a helyzet, így hát a Red Fang nyilai is messzire szállhatnak. Még ha az eddigieknél sokkal messzebbre nem is.

Igen, itt van, megjelent a lemez, amelynek elkészültére nagyjából tíz éve semmi esély nem volt, ma pedig bizonyos értelemben még többet is kapunk a Helloween márkától, mint amit két éve már elképzelhettünk. Sok mindent kizártnak tartok, azt viszont nem, hogy létezik rockrajongó, aki e cikket olvasva találkozik először a Helloween nevével, így aztán aki nem kedvelte őket, azért, aki meg imádja őket, azért kapja meg rögtön a pontszámot, amit jól idecolumbozok: ez a lemez egy csodálatos 8 pont, ami éppen ugyanolyan jogon lehetne 7, mint 10, de mivel én azon rajongók közé tartozom, aki kényelmesen elvan egy hétig kizárólag négy-öt-hat Helloween-koronggal, majd a következő héten csakis akuszikus dzsesszt és synthwave-et hallgat, ezért aztán a benyomásaim ebben az állított végtelenben öltenek testet.

Ahhoz képest, hogy mennyire bizonytalan körülmények között került annak idején piacra a Witherfall első nagylemeze, a kiváló Nocturnes And Requiems, mára elég szépen kinőni látszik magát a csapat. Ez a progos elemekkel átszőtt komplex, sötét heavy/power metal persze még a műfajon belül sem lesz soha a tömegek zenéje, de úgy veszem észre, hogy az ilyesmire fogékonyak közül egyre többeknek cseng ismerősen Joseph Michael énekes és Jake Dreyer gitáros bandájának neve. Nyilván nem ártana az ügynek, ha lehetne turnézni is, de ezzel most sokat senki nem tud kezdeni. Majd talán egyszer...

Nyugodtan kimondhatjuk, hogy az utóbbi másfél-két évben a Machine Head is ráállt a kisebb adagban kihajigált dalokon alapuló modellre. Mivel esetükben alapvetően albumzenekarról beszélünk, én egyelőre nem vagyok különösebben elragadtatva ettől a megoldástól, de gondolom, ha egyszer visszazökken a világ rendje turnékkal, tervezhetőséggel, miegyébbel, változni fog a helyzet. Vagy nem. Mindenesetre az Arrows In Words From The Sky a maga három új dalával a banda legterjedelmesebb kiadványa a kellemetlen emlékű, 2018-as Catharsis lemez óta.

Az elmúlt bő egy év értelemszerűen sok zenekarból/zenészből hozott ki olyan dolgokat, amelyeket biztos, hogy nem terveztek előre táblázatba szedve, a sokéves menetrendbe illesztve. Mindeközben szegényebbek lettünk megszámlálhatatlan koncerttel és ehhez kapcsolódó élménnyel, cserébe gazdagodtunk néhány EP-vel, karanténkoncerttel, szólólemezzel. Persze a mérleg nyelve így is elég csálén áll, de a művészi önkifejezés legalább valamelyest szabadabban burjánzik mostanában. Esa Holopainen, az Amorphis egyik zenei agya is épp ráért, és összerakta szólólemezét, amihez egyébként évek óta gyűjtögette a dalokat. Némi töprengés és teljesen jogos önkritika után úgy döntött, hogy nem ő fog énekelni rajta, ezért minden dalhoz más-más vendéget hívott. Ennek megfelelően a Silver Lake egyaránt hív eklektikus és a szerző sajátos zenei világa miatt valamennyire mégis egységes zenei világba.

Megértem, hogy a mai szüntelen médiazajban, információ-túltengésben, követhetetlen lemezmegjelenés-tengerben muszáj valami olyat mondani, amitől odafigyelnek az emberre, de néhányan azért elég erősen túllőnek a célon. Az Evile akár visszatérőnek is nevezhető lemezét felvezető promószövegek olvastán például erősen vakartam a fejemet. Most komolyan, mi a francért mond valaki olyat az új albumáról, hogy az elmúlt legalább húsz év legjobb thrashlemeze? Ez még egy kiemelkedő cucc esetén is visszásan hatna, így azonban, hogy teljesen nyilvánvalóan nem állja meg a helyét az állítás, egyenesen nevetséges. Ráadásul a hallgatóból sem pozitív várakozásokat, hanem szkeptikus „Igen? Na, akkor győzzetek meg, de ne legyen ám benne hiba!" reakciót vált ki. Innen pedig elég nehéz nyerni.

Ha történt érthetetlen dolog az undergroundban az utóbbi években, hát az arizonai Vektor szétrobbanása mindenképp ezek közé tartozott. A progresszív, futurisztikus thrashben utazó, David DiSanto énekes/gitáros vezette banda az utóbbi évek egyik legizgalmasabb, hihetetlen ötletgazdagságról és kreatív energiáról tanúskodó albumát tette le az asztalra a 2016-os Terminal Reduxszal – aztán mindössze pár hónappal a lemez megjelenése után szétrobbantak. Sokáig úgy tűnt, hogy végleg keresztet is vethetünk rájuk, ám David DiSanto énekes/gitáros és Erik Nelson gitáros most a visszatérés mellett döntött. A zenekar két új taggal bővült Mike Ohlson dobos és Stephen Coon basszer személyében, és egy februári split-EP jelentette visszatérésüket a holland Cryptosisszal közösen, Transmissions Of Chaos címmel. Ennek két száma nemrég önállóan is napvilágot látott.

Kilenc év nem kis idő egy rockzenekar életében, még akkor sem, ha egyébként az adott csapat simán megengedheti magának, hogy csaknem egy évtized rátartással hozza ki az új nagyemezét. A The Offspring nyilván ezt a kategóriát gyarapítja. Bejáratott bandáról beszélünk sokmilliós rajongói bázissal, ráadásul jó húsz évvel a legutóbbi csúcsidőszak után (hiszen ugye sokakkal ellentétben nekik két ilyen is megadatott), azt is simán megtehetnék, hogy csak nosztalgiaturnézgatnak a Come Out And Playjel, a Self Esteemmel, a Pretty Fly (For A White Guy)-jal meg a többi örökzöld slágerrel. Ehhez képest akár még bónusznak is tekinthetjük a Let The Bad Times Rollt – pláne, hogy egész jól sikerült a lemez.

Egy kezemen, de inkább egy ujjamon meg tudom számolni, hány olyan punkzenekar van, amelyik a szülővárosától kitüntetést kapna. Pláne olyan indokolással, hogy „a fiatal generáció egészségügyi prevenciós ellátásának megsegítése és jövőképük formálásának támogatása érdekében, karitatív területen végzett, áldozatos munkája elismeréseként". Az Aurora viszont megcsinálta ezt a bravúrt, igaz, ha valaki, akkor ők tényleg megérdemlik. Mert olyan punkcsapat sincs túl sok, aki folyamatosan ilyen aktívan venne részt a közösség életében: tábor- és klubszervezés, állatmentés, pénzgyűjtés, de még szegény Szilágyi Pityi bácsi orvosi kezelésének a költségét is általuk (és persze a rajongók által) sikerült összedobni anno. Meg mondjuk az sem túl hétköznapi, hogy egy banda majd négy évtizede folyamatosan küzdjön a színtéren, bármiféle leállás nélkül, szépen lassan intézményesülve. Az pedig már tényleg csak hab a torta tetején, hogy ennyi idő után is egy olyan anyag pottyan ki belőlük, mint a Teszt alatt a türelem.

Akár megismételhetném a Steve Lukather I Found The Sun Again lemezéről írtak első néhány bekezdését: a két jóbarát egyszerre jelentetett meg szólólemezt, egyforma körítéssel borítók és rettenetes videók terén, hasonlóan sok zöldet is elfogyaszthattak mindketten, aminek a vége a két külön utat bejáró lemez lett, noha természetesen mindketten „beleszóltak" a másik zenei anyagába. De amíg Lukather értelemszerűen gitárosabb megközelítésű lemezt készített, sok feldolgozással, addig Williams jóval filmzeneszerűbb, helyenként eklektikusabb, mégis ízig-vérig totós zenei anyagot hozott, lényegesen kevesebb másoktól átdolgozott számmal.

Furcsán alakult a Toto nevű zászlóshajó sorsa az utóbbi szűk pár évben: a Budapestet is érintő (búcsú)turnét eleve úgy harangozta be Lukather úr egy nálunk megjelent interjúban is, hogy jó hosszú szünet következik, de nyilván nem akarta kiteregetni az utána következő, szinte teljes körű tagcserék okát – jobb is ez így. Mindenesetre, amíg a Totót újra a nyílt vizekre nem lehet engedni, addig a két főhős párhuzamosan kihozott egy-egy szólólemezt, melynek apropóját vélhetően tényleg csupán a mélységes otthoni unalom adta, semmi más.

Néhány hónapja olvashattál nálunk az Artillery The Last Journey című kislemezéről, mellyel a dán thrasherek alapító gitárosuknak, a tavalyelőtt elhunyt Morten Stützernek állítottak emléket. Volt annak az anyagnak azonban egy kevésbé szomorú apropója is, egyfajta felvezetésnek is tökéletes volt ugyanis a szimplán csak X címmel május 7-én megjelent, tizedik Artillery-nagylemez elé. Anno a csapat az európai színtér egyik legizgalmasabb, legegyénibb bandája volt, a csúcsra pedig a hármas sorszámú By Inheritance lemezzel értek fel, legalábbis kreatív szempontból, munkálkodásukat ugyanis a szakmai elismerés mellett, sosem követte igazán komoly siker, annak ellenére sem, hogy a hőskorban a Metallicával is kifejezetten jó cimboraságot ápoltak, nyilván elsősorban Lars Ulrichnak köszönhetően.

Bármennyire is reménykedtél benne, kedves olvasó: a mai napot nem fogod megúszni Blaze Bayley-lemezismertető nélkül! És talán cinikusnak tűnök, de azért nézzünk egy kicsit önmagunkba, és valljuk be: az egykori Wolfsbane- és Iron Maiden-énekesnek voltak már korábban életszakaszai, amelyekről még talán szemellenzős rajongóként sem lehetett mindig szuperlatívuszokban beszélni. Ettől persze mindig is szimpatikus fickónak tartottam a klasszik Iron Maiden-szerzeményekkel egykor komoly harcot vívó karakán frontembert, azon túl is, ha egyébként az általa fémjelzett stílus nem mindig állt közel hozzám.

Nem voltam különösebben lelkes a Geoff Tate nevével fémjelzett Sweet Oblivion két évvel ezelőtti debütálása kapcsán, bár egyébként módjával, a helyén kezelve azért tetszett a lemez. A DGM-es Simone Mularoni írt egy korrekt dallamos hard rock/heavy metal albumot a valaha sokkal szebb napokat látott énekesikonnak – ennyiről szólt a történet, nem többről, nem kevesebbről. A szokásos Frontiers-féle stúdióprojektesre vett sztori aztán anyagilag is megállt a lábán, így máris itt a folytatás Relentless címmel, a paraméterek pedig jól jellemzik a nápolyi kiadó ipari gyártásra beállt, tagadhatatlanul professzionális működését: miközben Tate és a márkanév maradt, a háttér teljesen átalakult, de szó sincs megbicsaklásról. Sőt, szerintem ez a kettes lemez még jobban is sikerült a debütnél. Olyannyira, hogy nekem például bő tizeniksz éve semmi sem tetszett ennyire ettől a flúgos kopasz faszitól.

Mégis, mi a francot lehetne (kellene?) írni egy Bongzilla névre keresztelt együttes Weedsconsin című új lemezéről, amit április 20-án dobtak piacra, és amin olyan számcímek figyelnek, mint Free The Weed, Earth Bong/Smoked/Mags Bags, és a baráti banda felé kikacsintó The Weedeater? Aki ennyiből nem tudja, hogy hányas a kabát, annak hiába is próbálnám elmagyarázni, hogy mi a jó százszor hallott, Sabbath-alapú riffek százegyedszeri meghallgatásában, ezerszer beszippantott, bódultan magával ragadó hangulat ezeregyedszeri inhalálásában, vagy éppen milliószor megmosolygott dalszövegek millióegyedszeri végigvigyorgásában. Aki meg érti a csíziót, az pontosan azt fogja kapni, amit vár, teljesen mindegy tehát, hogy én mit is firkálok össze róla.

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen zenerajongó, aki a neten való szörfölés közben sokszor elgondolkodik azon, mégis hol a fenében vannak azok a csapatok, akik igazi sallangmentes, adrenalintól fűtött és ökölrázós rákenrollban utaznak, az egy számon belül tizenkilencezer hangot felhalmozó és hetvenhét tördeléssel teleszórt, gombamód szaporodó, dögunalmas prog-, metálkór- és egyéb alakulatok helyett. Aztán ahogy a napokban éppen ilyesmin morfondíroztam, hirtelen valami felsőbb hatalom közbenjárásának köszönhetően egyszer csak felbukkant a semmiből a Motorjesus legfrissebb dalgyűjteménye, és egy csapásra elsöpörte minden kétkedésemet.

Per Wiberg neve az avatottak számára csenghet ismerősen, ez a még mindig nagyon hosszú hajat viselő, középkorú férfi mint multiinstrumentalista lehet ismerős azok számára, akik követik az Opeth, a Candlemass, a Spiritual Beggars, a Clutch vagy akár a Kamchatka zenekarok munkásságát – de ez a pár név igazából csak csepp a tengerben. Wiberg 2021-ben úgy érezte, a saját neve alatt jelentet meg négy új dalt, amelyek hossza szinte egyezik az EP címének hosszúságával – jelentsen ez bármit.

Nemrég olvastam egy George Lynch-interjút, amiben a gitáros teljesen őszintén vallott párhuzamosan futtatott zenekarai miértjéről. Lynch köntörfalazás nélkül elismerte, hogy az ihletett szerelemgyerekek – mint a KXM és az Ultraphonix – mellett számos megélhetési projektben vesz részt, melyek elsősorban azt szolgálják, hogy kis túlzással étel kerülhessen a család asztalára. Az elmúlt évtizedben ilyenné vált a Lynch Mob is, hiszen ez a csapat hozta számára a turnés bevételeket, illetve ilyen volt a T & N, a Sweet/Lynch, a Dirty Shirley, valamint legutóbb a teljesen értelmetlen Heavy Hitters feldolgozásalbum. Nincs ezzel semmi baj, sokan csinálják így, viszont annál kevesebben vállalják fel.

Komoly pezsgés érzékelhető az éterben az utóbbi időben a kaliforniai Dirty Honey körül. A zenekart még éppen nem kiáltották ki messiásnak, de ott figyelnek a „reménybeli nagy ígéret" feliratú dobozban, mint akiktől akár még nagy dolgok is érkezhetnek a jövőben. Ez itt mindenesetre az első teljes nagylemez a bandától a 2019-es debütáló EP után – a magam részéről korrektnek és feelingesnek hallom a végeredményt, szívesen is hallgatom, de a szuperlatívuszokat azért semmi sem indokolja.

Danev György: Amikor először hallottam a 2012-es L′Enfant Sauvage című Gojira-lemezt, azt gondoltam, hogy jelentőségében, színtérre gyakorolt hatásában a Duplantier testvérek vezette francia-amerikai alakulat lehet majd az elkövetkező évtized Panterája. Nem lett az, de nem azért, mert a négyes nem nőtt fel a feladathoz, éppen ellenkezőleg: növekvő népszerűség ide vagy oda, hallhatóan azóta sem arra hajtanak, hogy minél szélesebb rétegek legyenek képesek befogadni a lemezeiket. Nem hajlandók megalkudni zenei intellektusban, nem egyszerűsítenek, hanem baromi szimpatikusan mennek a saját fejük után, ami azt eredményezi, hogy bizonyos mértékben meg tudnak maradni kultikus favoritnak. Mi sem támasztja alá ezt jobban, mint a tény, hogy ma is hűen őrzik a Gojira lényegét, a korlátokat nem tűrő zeneiséget. Duplantier-ék azon kevesek közé tartoznak, akik esetében a nagykiadós szerződés nem zenei kompromisszumok megkötésében, hanem művészetük kiterjesztésének lehetőségeként öltött testet, amit alaposan ki is használtak.

Garantáltan nem jelenik már meg idén ennél szomorúbb album. És ezt természetesen nem a zenére mondom, hanem a körülményekre, hiszen mint tudjuk, Ronnie Atkins gyógyíthatatlan, négyes stádiumú rákbeteg, és komoly eséllyel nem hallunk már tőle több lemezt, ez az első szólómunka egyben valószínűleg az utolsó is. Nagyon sok értelmeset nem is tudok hozzáfűzni ehhez az alaphelyzethez, és maga Ronnie sem próbálkozott ezzel. A Pretty Maids 56 éves frontembere a felvezető nyilatkozatokban elmondta: dönthetett, hogy megsértődik a világra és magába roskad, vagy megpróbálja olyasmivel tölteni a hátralévő értékes időt, amiben élvezetét leli. Az utóbbit választotta, ennek eredménye a One Shot.