CD kritika

Mit tehet az ember, ha a megszokott, sok évtizedes életformát felrúgva kényszerpihenőt kell tartani egy világjárvány miatt? Feldolgozáslemezt készít néhány cimborával. Persze a történet talán nem volt ennyire pofonegyszerű, de az ötlet alapja tényleg elég spontán jött Thom Hazaerttől, David Ellefson rasztás tettestársától, akivel az utóbbi években szorosabbra fűződött a munkakapcsolata mindenféle projekt kapcsán. A lemezen vendégeskedő zenészek névsora pedig tényleg impozáns, már csak ezért is érdemes belehallgatni.

Ha megnézzük a thrash aranykorának mára már széles körben elismert, elsővonalas zenekarrá, legendává vagy épp kultikus alapcsapattá vált zenekarait, nem hiszem, hogy bárki is vitába szállna velem, mikor azt mondom: bár mindannyian markáns, saját hangzásvilággal rendelkeztek már a kezdetekkor, mégis eltökélten haladtak előre a saját maguk által kijelölt úton. A Big Four tagjaitól kezdve, a Testamenten és a Death Angelen át egészen az olyan undeground kultcsapatokig, mint mondjuk a Dark Angel vagy a Forbidden, mindannyiuk esetében vastagon aláhúzható, hogy az évek során lemezeiken hallható zene tekintetében is igen komoly utat jártak be. Ha összehasonlítjuk a Kill 'Em Allt mondjuk a Justice-szal, az Armed and Dangeroust a Sound Of White Noise-zal vagy a Rrroooaaarrrt a Nothingface-szel, akkor nincs mit vitatkozni azon, hogy a ma már hivatkozási alappá nemesült bandák esetében folyamatos volt a fejlődés. Nem kell persze minden lemezüket vagy korszakukat szeretni, de kétségtelen tény, hogy sosem vezérelte őket az a cél, hogy évtizedeken keresztül újra és újra megcsinálják ugyanazt a lemezt. És éppen ez az a hozzáállás, ami – néhány elenyésző kivételtől eltekintve – hiányzik az újvonalas, fiatal titánokból.

Vagy húsz-harminc éve volt divat az a szöveg, hogy az új lemezünk az eddigi legjobbunk, szentül hiszem, hogy ez a legérettebb munkánk. Aztán érkezett a kemény részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak, manapság pedig leginkább az megy, hogy a zenénk egyszerre kemény és dallamos. Alighanem a svéd Dynazty is ezen szlogen mentén áll neki újabb és újabb anyagainak.

Egy ideje már tudható, hogy a The Final Requiem... a Nadir hattyúdalát jelenti majd, legalábbis az elkövetkező évekre bizonyosan. Szeretném, ha nem lenne a döntés végleges, de ami fontosabb, a hazai metál-underground lelkének is jót tenne, ha nem esne ki az egyik legstabilabb oszlop a talapzatból. Amit viszont a Nadir (korábban Dark Clouds néven) az elmúlt bő negyed évszázadban az asztalra pakolt, az bizonyára a továbbiakban is viszonyítási pont marad a hasonló cipőt próbálgató bandák számára, már ha az egészséges és hálás oldaláról közelítik ezt az egész kérdést, amely az undergroundban való hosszú távú túléléshez kapcsolódik. A gitáros Czetvitz Norbert által huszonhét évvel ezelőtt alapított és most elköszönő banda saját maga írta a tankönyvet ehhez a küzdelemhez, és róluk igazán elmondható, hogy a DIY-hitvallás pozitív iskolapéldáját adják/adták.

A 2020-as év vége nagyon sok rosszat hozott és roppant kevés jót, és a kevés jó dolog egyike a Soilwork EP-je, amire hosszú hónapok óta lehetett számítani, mégis – számomra legalábbis – szinte a semmiből bukkant elő ez az öt dal, ami akár nagylemeznek is beillene a hossza miatt. Hogy ez ennyire meglepett, valószínűleg annak köszönhető, hogy a figyelmem más zenék felé fókuszált az utóbbi hetekben (többek között az év végi listázáshoz hallgattam újra a kedvenceket), de ahogy először végighallgattam ezt az EP-t, azonnal nyomtam az újrajátszás gombot.

A svéd Necrophobic veterán csapat, ám ennek ellenére sosem számítottak különösebben felkapottnak, mi magunk sem foglalkoztunk velük túl bőkezűen a Shock! hasábjain. Pedig ott voltak a pionírok között a '90-es évek hajnalán, amikor a hideg, sötét és hosszú északi éjszakákon az a bizonyos nagy generáció elkezdte összekeverni a black metalt, a death metalt, a thrash metalt, a heavy metalt és még ki tudja, milyen irányzatokat. Mégis, a feketefémes vonalon a Dissection, a halálmetálból kiindulók közül a göteborgiak mindannyian sokkal többre vitték náluk. Nem szeretném megfejteni ennek okait, de az mindenesetre bizonyos, hogy amikor a Morbid Angel előtt láttam őket koncerten, egyáltalán nem voltak meggyőzőek. De ez csak egy lehetséges tipp a sok potenciális ok közül, ráadásul az akkori felálláshoz képest nyugodtan mondhatjuk: ez egy másik Necrophobic. Az új album pedig egészen kiválóan sikerült.

Számomra a tavalyi év legkellemesebb hazai meglepetését a Woodstock Barbie jelentette, ez a Grizzly medvebőréből kibújt négyes, ami rendkívül szeretni való módon keveri a stonert meg a sludge-ot blues- és soulelemekkel. A kettősség amúgy a megjelenésben is tetten érhető: a Piros Cipellők elnevezésű csajbandában, illetve röplabdásként is domborító (nem is akárhogyan ám: még válogatott is volt) Pádár „Püré" Alexandra hozza a színes napszemüveges, felszabadultan vidám hippivonalat, míg a Horváth Arián nagymedve által vezetett férfiszakasz a kockásinges/fekete atlétás morcosabb világot. És most, mikor ránéztem, hogy mi is a helyzet az eredetileg novemberre bejelentett második EP-vel, a Soul Smoke-kal (mi lenne, eltolták februárra a megjelenést, hiába, ez egy ilyen év), eszembe jutott, hogy volt itt egy olyan produktum is, amiről anno valahogy elfelejtettem megemlékezni.

Feltétlenül szüksége volt-e a világnak és a rajongótábornak egy újabb élő Iron Maiden-anyagra? A kérdés persze költői, mégis különböző válaszok adhatók rá. Mert ugyan kétségtelen tény, hogy a Maiden a színtér legalaposabban dokumentált zenekarainak egyike, akiknek megszámlálhatatlan hivatalos koncertlemeze és -videója érhető el (a bootlegekről már nem is beszélve), de közben rendelkeznek egy olyan fanatikus, ráadásul nem elhanyagolható méretű rajongótáborral, akik gondolkodás nélkül felszippantják akár ezredszerre is ugyanazokat a dalokat. És itt érkeztünk el a fenti kérdésre adható válaszokhoz: ha ugyanis nem vagy diehard Iron Maiden-fanatikus, nyugodt szívvel átléphetsz a Legacy Of The Beasten, amennyiben viszont gyűjtőként rajongsz Harrisékért, ezzel az újabb anyaggal is messzemenőkig boldog leszel.

Erlend Hjelvik a Kvelertak volt frontembere, aki teljesen váratlanul távozott a norvég punk'n'black'n'rollerektől két éve, ez pedig itt a saját szólóbandája. Mivel a csapatot a Nuclear Blast karolta fel, szerintem nem kell tartanunk tőle, hogy az énekes eltűnne a ködben, pláne, hogy a Welcome To Hel normális időkben simán alkalmas lenne a szekér beindítására. Viszont érzésem szerint nem feltétlenül a Kvelertak tábora cuppan majd rá erre az anyagra.

Bizonyos zenészek egyszerűen képtelenek elszakadni egymástól. Példának okáért Matthew Barlow már kétszer is távozott az Iced Earth soraiból, de most mégis közös projektet alapított egykori főnökével és barátjával, Jon Schafferrel. Egyelőre persze nincs szó róla, hogy mindez zenekari szinten is egy esetleges harmadik közös nekifutás előszobája lenne, de azért ennél sokkal meglepőbb dolgokat is láttunk már a súlyos zenék történelme során... Mindenesetre akármi is lesz a következő lépés, ez itt most egy hétszámos karácsonyi EP a nagy párostól.

Ugyan csak Ritchie Blackmore komótos tempójában és fura módján, de az utóbbi években elég szépen beindult a Rainbow, így nem tagadom, reménykedtem további aktivitásokban, urambocsá′ friss dalokban is a csapattól. Aztán persze jött 2020, meg a vele járó kötelező tétlenség, és mivel Ritchie és hites neje, Candice Night a kastélyban rekedt, törvényszerű volt, hogy a megoldást a Blackmore's Night jelenti majd a tétlenségre. Jövő év elején meg is érkezik a Nature's Light album, amely abszolút rekorddal, hat év kihagyás után követi a sorban legutóbbi, 2015-ös All Our Yesterdayst. Ha pedig addig nem bírnád kivárni, itt egy karácsonyi EP is a duótól és társaiktól.

Nem mondhatjuk, hogy az idei esztendő harmatosan telt volna a melodikus rock színtéren, hiszen a jól bejáratott nevek, ha nem is maximális teljesítményekkel, de az átlagosnál azért jóval erősebb produkciókkal rukkoltak elő 2020-ban. Elég csak a H.E.A.T legfrissebb művére gondolni, akik véleményem szerint az eddigi legjobb lemezüket készítették el, vagy a Compass meglepően jól sikerült, progos-melodikus anyagára, de a Lionville, a Pinnacle Point, a Harem Scarem és a Pride Of Lions dallamorgiája is teljesen rendben volt. Utóbbi különösen jó dalokat rakott össze a vagány és őrületes hanggal megáldott Toby Hitchcockkal a fronton, bár persze csakis csukott szemmel volt érdemes velük próbálkozni, hiszen Jim Peterik lila fényben tündöklő frizurájánál borzalmasabb képi jelenség nem nagyon jött szembe velünk ebben az évben.

Szeretem a Hatebreedet, így immunis vagyok rá, amikor valaki azt mondja egy-egy új lemezükre, hogy ez itt megint ugyanaz, még ha nem is tudok vele vitatkozni. Vannak zenekarok, akiknek jól áll, hogy csakis egy adott csapásvonalon haladnak, másokkal meg akkor vagy elégedett, ha kísérletezgetnek, új irányok felé tapogatóznak. Jamey Jastáék ebből a szempontból egyértelműen az első kategóriába tartoznak, mint az AC/DC, a Motörhead vagy mondjuk az Overkill, és ez azért annyira nem rossz társaság. Ezek a bandák alapvetően mindig ugyanazt a kaját készítik el: néha kevesebb benne a só, még ritkábban kerül bele csipetnyi más fűszer is, de a lényeg régóta változatlan, és ez így is van rendjén. Nem kell mindig újra feltalálni a kereket.

Noha kevés irányzatot kedvelek a dallamos hard rocknál jobban, bevallom, a svéd Perfect Plan két évvel ezelőtti első albuma elment mellettem a nagy dömpingben, ez van. Egyszerűen nem lehet mindent feltérképezni, ami tetszene... Így aztán a friss album ismeretében sürgősen vissza is kellett ásnom, a Time For A Miracle ugyanis a műfaj kevés igazán erős alkotásának egyike az idei évben. Olyannyira erős, hogy kis túlzással annyit is mondhatnék: amennyiben szereted a melodikus rockzenét, ha úgy tetszik, AOR-t, elsősorban annak is jellegzetesen nordikus verzióját, nem engedheted meg magadnak azt a luxust, amit én megengedtem 2018-ban a debüttel.

Mit lehet mondani a tényre, hogy immáron másodszorra kettőződött meg az L.A. Guns? Sokat biztosan nem. Főleg annak fényében nem, hogy az első alkalommal a banda két főarca ment kétfelé, most azonban ők ketten vállvetve nyomják, itt meg a klasszikus felállás két, messze nem annyira kirakatban lévő figurája, Steve Riley dobos és Kelly Nickels basszer jelentené a fő vonzerőt, legalábbis elvileg. Bár amúgy Scotty Griffin gitáros sem tekinthető éppen nyeretlen kétévesnek, hiszen korábban többször is megfordult a bandában már a tumultuózus, követhetetlen személyi és egyéb változásokkal tarkított 21. században, igaz, akkor basszerként. A mikrofont pedig egy névtelen kaliforniai csóka, bizonyos Kurt Frohlich ragadta magához.

A magányos robot három, a világűrt átszelő és megtapasztaló album után visszatért a Földre, és köszöni, épp jól érzi magát. 2020-ban pedig mi másra van szükségünk, mint erre? John Mitchell, a Lonely Robot egyszemélyes szolgálója lezárta a világot közel hozó, egyben messzire vivő bolyongást, és sokkal személyesebb témákat pendít meg új lemezén, amit még a nyáron jelentetett meg.

Nem tegnap jelent meg a Burton C. Bell és John Bechdel nevével fémjelzett Ascension Of The Watchers első nagylemeze, és noha tizenkét évvel ezelőtt én írtam róla, csak halvány hangulati emlékeim maradtak, milyen volt a Numinosum – elő is kellett szednem ehhez a recenzióhoz, hogy kissé felfrissítsem a memóriámat. Gyanítom, újabb tizenkét év elteltével az Apocryphából sem marad majd meg sokkal több, mert noha a lemez távolról sem rossz, azért elég nagy biztonsággal ki merem jelenteni: sem a világot nem fogja kiforgatni a sarkaiból, sem komoly személyes kedvenccé nem válik majd.

A Sodom sosem végletekig cizelláltságról volt híres. Ettől függetlenül nekik is voltak a zsigeribb, zajosabb, ösztönösebb (vagy ha úgy jobban tetszik: tufább) anyagaik mellett kidolgozottabb, polírozottabb cuccaik is. Előbbire ott van példaként a Get What You Deserve, utóbbira meg mondjuk a Better Off Dead. Bernd „Bernemann" Kost 1996-os érkezésével viszont szépen ráálltak a kulturáltabb vonalra, és ha megkerülhetetlen alapvetéseket nem is szállítottak le, mégis megbízhatóan és menetrendszerűen hozták a szintet. Épp ezért nagyjából derült égből érkezett a hír két éve, hogy a fő szodomita Tom Angelripper nem csak régi harcostársát, a mellette több mint két évtizedet lehúzó – és ezzel rekorder – Bernemannt eresztette szélnek, de kivágta a banda történetének messze legjobb dobosát, a csapatban töltött időt tekintve szintén majdnem dobogós Markus „Makka" Freiwaldot is. Az ok a lelkesedés, az elkötelezettség hiánya és a kreativitás állítólagos csökkenése volt, amiből én ugyan sokat nem érzékeltem, de ha a főnök szerint így volt, ám legyen.

Emlékszem, amikor először láttam az Artilleryt Katowicében, 2008-ban, első gondolatom az volt, hogy Michael Stützer milyen rosszul néz ki. A roskatag egészségű, a poharat kelleténél többször megemelő bácsikára emlékeztető gitáros ugyanis még a leginkább gimnáziumi irodalomtanárra hajazó bőgőssel, Peter Thorslunddal egyébként sem túl acélos színpadi kiállású bandából is kilógott. Ehhez képest ezzel a kiadvánnyal mégsem őt, hanem testvérét, Morten Stützert gyászoljuk, aki tavaly hunyt el embóliában.

Noha az akkori kritikát jegyző Révész kollégának nem igazán jött be, nekem megjelenése idején is nagyon tetszett a Killer Be Killed első albuma, és azóta sem változott róla a véleményem: jó dalokkal teli, lendületes, húzós, hangulatos anyagot rakott össze Troy Sanders, Greg Puciato, Max Cavalera és Dave Elitch, amely kiemelkedett a mezőnyből. Elitch azóta ugye eltűnt, helyét már az akkori koncertekre is a Converge-ből ismert Ben Koller vette át, most pedig itt a kettes lemez, amit kisebb hírverés mellett rakott össze a négyesfogat, mint elődjét. A végeredmény azonban ugyanolyan meggyőző, mint legutóbb, sőt, talán még annál is erősebb. Számomra konkrétan 2020 egyik csúcsalbuma.

Szilvia Valentin valentin(a)shockmagazin.hu nov. 29. Vas 22:55
címzett: Bruce Springsteen

Kedves Bruce!

Legutóbbi leveled kapcsán bátorkodom írni Neked, örülök, hogy újra láthattalak, még ha a színeid meg is fakultak egy kicsit. Boldog vagyok, hogy láthattalak Titeket a stúdióban, hiszen még soha nem láttam, hogy milyenek vagytok dalszerzéskor, pedig hogy megnéztem volna annak idején bármilyen 1984 előtti felvételt! Persze inkább csak sok évvel később, amikor már nem éreztem volna úgy, hogy lerombolom a magamban őrizgetett képet Rólad. Bár, talán most már elárulhatom így ebben a cudar 2020-as évben, hogy soha nem zúztad porrá azt az ideált. És ez óriási dolog.

Egészen szürreális 2020-ban új Evildead-lemezt hallgatni, de ebben az évben tényleg bármi megtörténhet, és ez legalább pozitív fejlemény a nyakunkba zúduló foscunami közepette, szóval örüljünk. A Los Angeles-i csapat aktuális felállásában ráadásul csupa régi arcot találunk: a gitáros/főnök Juan Garcia (lásd még Agent Steel, Body Count) mellé felsorakozott Albert Gonzales gitáros, Rob Alaniz dobos, Phil Flores énekes és Karlos Medina basszer egyaránt játszott a bandában a klasszikus időkben. Amik persze nem ma voltak, hiszen a zenekar második és egyben utolsó nagylemeze, a The Underworld 1991-ben jelent meg...

Ősidők óta ismeretes tény, hogy amikor az ember fel akar töltődni pozitív energiákkal, csak ki kell mennie az erdőbe és a természetbe, függetlenül attól, hogy az időjárási tényezők éppen milyen hangulatot teremtenek. Ha csak a fák lombkoronája mögül kacsingat be a napfény, netán a felerősödő szél zörgeti meg a lehullani készülő leveleket, vagy amikor a madarak énekével keveredő titokzatos zörejek szabályosan megsemmisítik az otthonunkban megszokott, mesterségesen előállított dolby surround hangzásokat, mindig felbukkan az ellenállhatatlan érzés: legszívesebben örökre itt bolyonganánk a vonzó, varázslatos fák között.

Már nem is emlékszem, hogy hol olvastam, de egészen biztosan egy nagyon bölcs ember írhatta, hogy az életben a változatosságon kívül egy dolog fontos igazán: az állandóság. A biztonságérzet, amit az a tudat ad, hogy változzon bármerre is a világ körülöttünk, az igazán fontos dolgok, amiket az évek-évtizedek során megszerettünk, vagy akár csak megszoktunk, ugyanolyanok lesznek, ott maradnak, ahová tettük őket. Számomra az AC/DC bő három évtizede ezt jelenti, és az, amit egyesek rendre röhögve rónak fel nekik – hogy ugyanazt az egy dalt játsszák el újra és újra –, számomra éppen, hogy pozitívum. Mert az az egy dal legalább jó. Nagyon jó.

Régen minden jobb volt, főleg a demók – szól az örök igazság. Sokat kárhoztatjuk ezt a hozzáállást, ami arról az oldalról teljesen helyén van, hogy az ilyesmi egyrészt sznobizmusból, hülyeségből fakad. Másfelől viszont teljesen természetes jelenségről beszélünk, hiszen ahogy az ember öregszik, lassan, de biztosan befagy az ízlése, illetve egyre szentimentálisabbá, nosztalgikusabbá is válik. Épp ezért becsülöm meg nagyon azokat a régi kedvenceket, akik mai lemezeikkel is képesek bennem ugyanazt felébreszteni, mint a huszonharminc éve kiadottakkal. Sőt, adott esetben az új albumokat a régiekkel egyenrangúnak tartom, vagy netán még jobbnak is, mint egyes klasszikusokat.

Egyes gitárosok az Istennek sem állnak kötélnek: hiába várja az egész világ lélegzetét visszafojtva, hogy végre csináljanak egy szikrázó instrumentális albumot, nem teszik meg ezt a szívességet. Eddie Van Halentől sajnos már sosem kapunk ilyen dalcsokrot, Dann Huff inkább a potmétereket tekergeti a keverőpulton, George Lynch csak ígérgeti évtizedek óta, de valamiért mégsem érez indíttatást rá, Nuno szívesebben szöszmötöl tíz évig egy Extreme-anyagon, Warren DeMartini pedig mostanában jobban szereti bútorok kárpitozásával múlatni az időt, mint effektív zenéléssel. Még szerencse, hogy vannak olyanok, mint Reb Beach, aki a pandémiás kényszerpihenőt kihasználva törlesztette régi adósságát.