CD kritika

Bő két évtizeddel ezelőtt az egykori Godspeed-basszer Chris Kosnik új bandája, a The Atomic Bitchwax felvett egy Hope You Die című számot debütáló nagylemezére. Füstös, blues alapú jammelős kis stoner-himnusz volt ez, a zsírosan hömpölygő fajtából. Chris koma idén aztán gondolt egy merészet, és az akkoriakhoz képest teljesen megváltozott felállású csapata élén újra rögzítette a halálunkat kívánó tételt. Pörgős, mégis laza kis rockhimnusz lett ez, az energikusan száguldó fajtából. És ez a változás precízen meg is ragadja, hogy miféle utat is járt be az általában a Monster Magnet testvérbandájának hívott The Atomic Bitchwax az évek során.

Az újrajátszós vállalkozásoknak ritkán van értelmük, ez azonban klasszikusan ilyen eset. Miről is van szó? Adott ugyebár Mike Patton eredeti bandája, az elmeháborodott stíluskavalkádjáról, semmiféle tabut nem tisztelő hozzáállásáról híres Mr. Bungle, meg az ő első, még 1986-ban elkészített demóalbumuk, amelyen ugyan már felvillant a banda későbbi elvetemültsége, de alapvetően azért hagyományosabb thrash/crossover vonalon mozgott. Patton, Trey Spruance gitáros és Trevor Dunn basszer most két olyan társat kerített az újrahúzott változathoz, akiknél aligha élnek a földkerekségen alkalmasabb emberek egy '80-as évekbeli thrash/crossover-cucc kellően professzionális, ám autentikus felmelegítéséhez: a ritmusgitárokért Scott Ian, a dobokért Dave Lombardo felelt. Sok futottak még kategóriás alakulatra rásütik a kiadói promók meg a rockoldalak, hogy szupergroup – nos, a mai Mr. Bungle tényleg az.

Beerősített az ősz várva-várt lemezmegjelenések terén, a Punching The Sky-t megjelenése óta szinte egyfolytában hallgatom – hozzákeverve a korábbi Armored Saint-kiadványokat, pont azért, hogy pontosan a helyére kerüljön minden. Tény, hogy mindig szerettem a lemezeiket, de John Busht érzelmileg inkább az Anthraxhez kötöm – annak idején agyonhallgattam a vele készült albumokat, a bőröm alá ivódott minden másodpercük. Aztán most megjelent a Punching The Sky, ami akkorát ütött, amire egyáltalán nem számítottam.

Kölyökkorom óta rendszeresen felbukkan egy-egy előadó a magyar könnyűzenei színen, akik most már aztán tényleg nemzetközi karriert fognak befutni, már csak át kell lépni azt a bizonyos küszöböt, ami a széleskörű, nyugati népszerűség ajtaja előtt fekszik keresztben, meg is jelent az ehhez nélkülözhetetlen angol nyelvű változat, jobb-rosszabb kiejtéssel, jobb-rosszabb angolsággal, legyen az rockzenekar vagy popegyüttes, de hát aztán a (talán) legnagyobb sikert elérő Gyöngyhajú lányt is a Scorpionsnak kellett elővezetnie, és úgy tűnik mind a mai napig, hogy Kelet-Európából nem lesz tartósan nagy slágert alkotó és előadó előadó a popzenében. Vagy rockzenében. Nem lehet minden héten még egy Dragostea Din Tei sem.

Az apokaliptikus víziókban amúgy is igen gazdag 2020-as év szinte üvöltött egy Zeal & Ardor-kiadványért, amely könyörgés végül a Wake Of A Nation EP képében talált meghallgatásra. A formátum aligha lep meg bárkit is, az idei év slágerterméke – a jól ismert okok miatt – kétségkívül a középlemez, no meg persze a koncertfelvételek. Ez esetben mégis egy kicsit másként áll helyzet, Möszjő Gagneux határozottan a jövő évre célozta be a Stranger Fruit folytatását egy teljes értékű LP-vel, amely tervet a tavasz végi/nyár eleji USA-beli események írták át, hogy aztán a választások környékén történő megjelenéssel kapjon az egész még egy kis plusz fűszert. A múlt savanyú földjében kapirgáló produkcióból ez alkalomra napjaink filmzenéje lett.

Nem véletlenül mémesedett a ...but what does Corey Taylor think? téma: általában az egész világ pontos képpel rendelkezik róla, mit gondol Donald Trumpról, a BLM mozgalomról, a veganizmusról, a koronavírusról, a szíriai háborúról, a társasutazásokról, a mopsztenyésztésről vagy az elektromos fogkefékről a Slipknot és a Stone Sour torka. Azonban egészen idáig nem sejthettük, mi jön majd ki a 21. század egyik legkarizmatikusabb metálénekeséből és frontemberéből, ha egyszer tényleg beváltja régi fogadkozását, és leteszi az asztalra első szólóalbumát. Engem, bevallom, némileg meg is lepett az anyag könnyedebb, napfényesebb stílusa, ugyanis akaratlanul is súlyosabb, borongósabb cuccra számítottam.

Ha nem jön közbe a járvány, már augusztus óta kézben tarthatnánk a Carcass új, Torn Arteries című nagylemezét, de mint oly sokan, Jeff Walkerék is eltolták a megjelenést. Végül is már hét év eltelt a visszatérő Surgical Steel óta, szóval pár hónap ide vagy oda semmit sem számít... A zenekar ugyanakkor mutatni szerette volna, hogy mozgolódnak, és ha kizárólag rajtuk múlna, már az utat rónák, így hézagkitöltés gyanánt megérkezett tőlük egy négyszámos EP. Az utóbbi hetekben fokozatosan elcsepegtetett dalok közül a jelenlegi tervek szerint csak a már tavaly év vége óta ismert Under The Scalpel Blade kap majd helyet a végleges nagylemezen, vagyis az anyag háromnegyede exkluzív tartalom.

A kezdetektől fogva – azaz vagy nyolc éve – figyelem a nagykanizsai favágók útját, így aztán az első sorból követhettem végig, ahogy a The Bad Memories Lodge bemutatkozásán szereplő, tisztábban stoner/sludge állagú muzsika folyamatosan átadta a helyét valami összetettebb, ugyanakkor nyersebb dolognak. A folyamat már a The Heritage EP-n kezdetét vette, de teljes valójában az első igazi nagylemezen, a tavalyi Chapter III-n állt elénk. A gond csak az volt, hogy addigra a zenekar igen jelentős átformáláson esett át, és a legnagyobb érvágást az jelentette, hogy korábbi dalnokuk is eltűnt az erdőben, a helyére érkezett Parti Péter basszer/énekes pedig egészen egyszerűen nem tudott felnőni a feladathoz. A Chapter III zeneileg amúgy igen érdekes stoner/thrash/punk/sokmindenmás egyvelege is egyfajta útkereső-érzetet árasztott magából, és ha igazán őszinte akarok lenni, mind a mai napig nem tudtam megbarátkozni az említett anyaggal – szemben mondjuk a bemutatkozó két EP-vel. És lehet, hogy valahol éppen ez is volt a probléma gyökere: egyszerűen nem állt össze egy teljes nagylemeznyi izgalmas anyag, tán jobb lett volna akkor is más formátumban gondolkodni.

Sokszor tesszük fel a költői kérdést egy-egy remek, de valamiért mégis kult-státuszban rekedt zenekar kapcsán, hogy vajon miért nem futottak be soha, jutottak reflektorfényhez vagy kapták meg azt a figyelmet, amit megérdemeltek volna? Nos, ha a Heathen utolsó évtizedét nézzük, esetükben azért viszonylag könnyű megválaszolni ezt a kérdést. A 2010-ben piacra dobott The Evolution Of Chaos lemezzel minden adott volt, hogy a kedvező széljárást vitorlájába fogva a csapat végre szintet tudjon lépni. Ahogy az utóbbi években, úgy akkor is igencsak jó idők jártak a klasszikus thrashcsapatokra, ráadásul a David White – Lee Altus tengely mellé felsorakozott Kragen Lummal olyan gitáros is érkezett, aki a kifogástalan játék mellett dalszerzésben is friss lendületet és energiákat hozott magával. A harmadik Heathen-nagylemez remekül is sikerült, megjelenését követően pedig bekerültek az Overkill és a Destruction Budapestet is elért közös turnéjára, aminél jobbat elképzelni is nehéz lett volna. Ahelyett viszont, hogy a csapat ütötte volna a meleg vasat, szépen eltűntek csaknem egy teljes évtizedre. Miután Lee Altus mellett Kragen Lumot is egyre jobban bevonták az Exodus ügyeibe, a Heathen szépen háttérbe szorult, illetve tetszhalott állapotba került.

Először azt akartam írni, meglepő, milyen marha jó csajbandák érkeznek Svédországból a rockos vonalon az elmúlt években-évtizedekben, aztán rájöttem: ez a megállapítás gyakorlatilag bármilyen alstílust vagy megkötést behelyettesítve is igaz. Vagyis egyrészt nincs benne semmi meglepő, másrészt tök felesleges és értelmetlen mindezt leszűkíteni erre az aspektusra. A Drain, a Crucified Barbara vagy jelen esetben a Thundermother vonatkozásában is sokkal inkább a földrajzi-kulturális illetőség a meghatározó, nem pedig a tagok neme.

Bevallom, grindcore-t relatíve ritkán hallgatok, de ha igen, megvannak a bejáratott kedvenceim. Az egyik a zombik földjéről származó Pig Destroyer, akiket ugyan nem prezentáltunk sosem túl a Shock! „hasábjain", noha néhányunk kimondottan szeret eltocsogni a lábunk köré ívesen csavarodó belek véráztatta nyomvonalán.

Nem mindig jó ajánlólevél, ha egy zenekar stílus meghatározása mellett az olasz progresszív metál jelző szerepel. Mostanában jómagam is az érdeklődés minimális jele nélkül pörgetem tovább a naponta felbukkanó talján csapatokat, ámde az olyan jól bejáratott nevű, több évtizedes pályafutásra visszatekintő bandák, mint a DGM, azért rendre megtorpanásra késztetnek. Ők eddig mindig megkapták a figyelmet tőlem, már csak azért is, mert rajtuk kívül szinte senkinek sem sikerült még úgy elcsípni abszolút kedvenc progmetál-csapatom, a Symphony X munkásságának sajátos hangulatát, ahogy nekik.

A Fixation egy fiatal norvég csapat, akik az áttörés kapujában állnak, és bemutatkozó EP-jük mellé csatolt infólapon a szokásos szóvirágokkal próbálnak meggyőzni, hogy miért különlegesek. Ragadós dallamok, masszív melodikus szintitémák, súlyos riffek a Bring Me The Horizon, a Nothing But Thieves és az Architects nyomvonalán – ezerszer hallottuk, de lássuk, mit tudnak.

Nyolcadik kerületi gyerekként, a régi kínai piac vonzáskörzetében lakva örökre beleégett a retinámba egy vizuális élmény a Benedictionről. A megboldogult '90-es években ugyanis – valami csoda folytán – egy nagy adagnyi ocsmány, lila-mályva színátmenetben pompázó dzseki is bekerült a rengeteg hamisított cucc közé a Kőbányai úton, a hátán a jellegzetes Benediction-logó vérvörösen hímzett változatával. Így a következő években, ha nem is napi rendszerességgel, de azért elég sokszor láttam a környéken boltba igyekvő cekkeres nénikéken, bácsikákon, netán az első reggeli feketecímkés cseresznyét az állványzat tövében szopogató építőmunkásokon Benediction-dzsekiket. Nyilván fel sem merült bennük, hogy egy vérszomjas brit death metal alakulatot hirdetnek a kabátjukon, simán csak tetszett nekik a színe, vagy olcsó volt, ki tudja. Mindenesetre rejlett ebben valami baromi szürreális, és mindig jókedvre derültem a dologtól.

Néhány hete látott napvilágot a kilencedik Ayreon-nagylemez, mely egyértelműen kakukktojás: a Transitus ugyanis eredetileg nem is Ayreon-anyagnak készült. A sokszereplős, grandiózus sci-fi konceptlemezekben verhetetlen projekt mögött álló agy, Arjen Lucassen ezúttal ugyanis valami mást vett a fejébe. Romantikusabbat, drámaibbat akart alkotni, egyfajta musical- és színházi hatású darabot, és a közreműködő előadókat, hangszereseket is így válogatta össze, de az artworköt is ehhez igazította. Végül aztán – talán kiadói nyomásra – mégis Ayreon név alatt jött ki a Transitus, és ha magát az elmesélt történetet figyelmen kívül hagyjuk, akkor azért olyan nagyon nem is lóg ki a sorból. Arjen nyilván nem tud kibújni a saját bőréből, és bármennyire is imádom a munkáit, azt is el kell ismernünk, hogy sajnos panelesedik ő is, így a Transitus persze más, de összességében annyira mégsem.

Nem örültem, amikor Derek Sherinian 1994 év végén bekerült a Dream Theaterbe: úgy éreztem, hogy a csapat szellemiségétől lélekben olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem szerettem azt a stílust sem, amit hozzátett a vele készült anyagokhoz, úgyhogy óriási megkönnyebbüléssel fogadtam 1999-es eltávolítását az Álomszínház kötelékéből. Azóta elég sok víz lefolyt a Dunán, szólólemezei lévén Sherinian az egyik legkedvesebb billentyűsömmé vált, kinek vagány játékát a Wakeman- és Emerson-féle korszakos zsenik munkáihoz szeretem hasonlítani. Mondhatni, változnak az idők, és én is változom.

Lehet mondani a Devildriverre, hogy egysíkú, megújulni képtelen, tipikusan amerikai-ízű groove metal, én magam is szoktam ezt olykor hangoztatni, de most az új lemez előtt direkt végighallgattam a zenekar diszkográfiáját, és nincs igazán két tökugyanolyan hangulatú albumuk. Akadnak jobban, illetve kevésbé jobban sikerült lemezek, helyenként kanyargósabbra vették a saját ösvényüket, de idestova nagykorúvá érett pályafutásuk során aránylag változatos anyagokat igyekeztek kiadni. Hozzáteszem még egyszer: a saját világukon belüli változatosságról beszélek.

A King Parrottal eddig mindössze érintőlegesen foglalkoztunk, de mindez semmit sem von le a csapat értékeiből. Ha nem is tartoznak felvállalt stílusuk legjobb bandái közé, azért megbízhatóan tolják az elsősorban atomgyors tempókra, váltásokra, kíméletlen riffekre és hisztérikus – mit tagadjuk: papagájrikácsolással rokon – üvöltözésre épített grind/thrash/extrém/satöbbi muzsikát, ráadásul amikor lehet, intenzíven turnéznak is. És ha mindez nem lenne elég, Phil Anselmo egyik kedvenc bandájáról beszélünk, aki rendszeresen emlegeti őket mindenfelé, és Észak-Amerikában ezt a minialbumot is az énekes Housecore kiadója gondozza.

Nem mondhatnánk, hogy Jairo „The Tormentor" Guedz a metálszíntér megkerülhetetlen figurája lenne, de a név azért garantáltan ismerősen cseng sokak számára. A brazil gitáros annak idején a Sepultura első lemezes felállásának oszlopa volt még Andreas Kisser csatlakozása előtt, vele készült a banda Bestial Devastation EP-je és Morbid Visions debütálása. Utóbbiak már a '90-es évek elején, a csapat csúcskorszakában is kissé mostohagyereknek számítottak, de mindkettő a sztori elválaszthatatlan része. Nyilván nem véletlen, hogy Jairo is pont az éra talán legismertebb, legemblematikusabb Sepu-dala alapján keresztelte el új zenekarát.

Ne írjunk mindent a 2020-as pandémia kárára vagy javára: a Deftones új lemeze nem azért készült el hirtelen, mert idén lóhalálában dalokat kezdtek írni a koncertlehetőségek hiánya miatt.  A helyzet most tényleg az, hogy 2018 tavaszán felröppentek azok a hírek, hogy nekiláttak az új daloknak, és szerencsére újra Stephen Carpenter gitáros szívével-lelkével is, nem csak „technikailag” a játékával. Bevallom, a Gore-ral, amibe Carpenter nem rakta bele a szívét, azóta sem tudtam megbarátkozni, képtelen voltam „jóra hallgatni”, gyakorlatilag az egyetlen olyan Deftones-lemez, amit nem szeretek. Szóval nekem az Ohms inkább a Koi No Yokan folytatása, amit viszont azóta is töretlenül imádok, és továbbra is tartom, hogy megérte azt a tíz pontot.

Jól kiszámítható és egyértelmű a tendencia: mindenki ilyen-olyan extra kiadványokkal, koncertlemezekkel és hasonlókkal igyekszik áthidalni a jelenlegi kényszerszünetet. Persze nem nagyon lehetnek illúziói a zenekaroknak sem, egy-egy újabb élő album (2020-ban...), újrajátszós EP, stream-buli, miegymás nem fogja pótolni a turnézás taccsra vágódásával kiesett bevételeket. De a nevük legalább pörög közben valamennyire ezeknek köszönhetően, ha meg még csurran-cseppen is valami, az már csak a bónusz.

Az Isengard a Darkthrone hangosabbik fele, Fenriz szerelemgyereke, ő felel minden feljátszott és énekelt hangért, és persze övé a dicsőség is, mindörökkön-örökké. A „banda" hivatalosan egyetlen LP-t jelentetett meg még 1995-ben, a maga korában saját magáért tökéletesen helytálló folk/black/stb. primitívet, a Høstmørkét. Majd hosszú csend, mígnem pár éve felbukkant egy 7"-es EP-n két dal a hőskorból, amely exhumálási kísérlet kiterjesztésének is tekinthető a most megjelent Vårjevndøgn, rajta az EP dalaival, plusz további hat, a próbaterem salakjából kikapart tétellel. Ez tehát a legenda, amit vagy elhiszünk, vagy nem, a második Isengard-album értékeihez a háttértörténet valójában csak a puristák számára tesz hozzá érdemben bármit is.

Hihetetlen, mennyire mást lehet megfogni és sugallni egyetlen címként választott évszámmal. Ilyen típusú albumnévként nyilván mindenkinek az 1984 és az 1987 ugrik be először – utóbbi lemezeket ugyan nem a Bon Jovi követte el, de mégis a leginkább Jonék által meghatározott éra érzésvilágát summázták. Nem tudhatom, felmerült-e bennük tudatosan ez a párhuzam (szinte biztos vagyok benne, hogy valaki bedobta valamilyen formában), de a címválasztás tökéletes – méghozzá több értelemben is.

A német, instrumentális zenét játszó Long Distance Calling zenekar nem ismeretlen számomra, néhány korábbi lemezüket hallgattam is, csupán a kritikaírós szórásból maradtak ki végül, valahogy nem gyakoroltak rám sosem AKKORA hatást, mint az idei, beszédes című How Do We Want To Live?-vel. Persze ehhez kellett az is, hogy a zenekar kilépjen a komfortzójánájából, illetve új útra tévedjen, ahol a korábbiaknál sokkal intenzívebben és hangsúlyosabban használja az elektronikát.

Az önismétlés foka. Akár ezzel az egykori Robert De Niro nevével fémjelzett klasszikus thrillerből átalakított szójátékkal is illethetnénk Neal Morse legújabb dalgyűjteményét, amelyek közül az utóbbiakat jómagam lassan már képtelen is vagyok számon tartani. Az addig oké, hogy volt egyszer valamikor egy nagyszerű Sola Scriptura, de hogy abból a látszólag kimerített témából miért lett még egy Sola Gratia is, már több kérdőjelet is előidéz a fejem feletti szövegbuborékban.

Ha már a sors úgy hozta, hogy az új Haken-lemezre az eredetileg tervezettnél – a jól ismert okok miatt – némileg többet kellett várni, én sem kapkodtam el ennek a cikknek a megírását. Amikor a nyár közepén végre meghallgathattam a Vector folytatását, hirtelen euforikus érzés lett úrrá rajtam, és tapasztalatból tudom, hogy nem mindig tanácsos ebben az állapotban messzemenő következtetéseket levonni. Kíváncsi voltam, hogy pár hét elteltével is ugyanígy tudok-e majd lelkesedni az új anyagért. Spoiler alert: igen.