CD kritika

Szinte minden évértékelőmben leírom, hogy epekedve várom az olyan lemezek felbukkanását, amikre abszolút nem számítok, csak simán megérkeznek, és levernek a lábamról. Nos, itt is van az első idei versenyző ebben a kategóriában a skót Dvne műhelyéből. Persze találkoztam már az eddig néhány EP-t és egy teljes nagylemezt megjelentetett banda nevével, de itt és most ütött be nálam a sztori. Nem meglepő, hogy a Metal Blade is fantáziát látott bennük, bár meg kell mondjam, a zene stílusa alapján az ember inkább a Relapse képbe lépését várta volna. Mindegy, a csapat baromi jó, az Etemen Ænka pedig az év egyik legjobb lemeze eddig. Még úgy is, hogy tökéletesnek azért nem nevezném – de remélhetőleg a következő albumuk már az lesz.

Egyfajta bűnös élvezetté szelidült a barátságom a Cannibal Corpse nevű melodikus tánczenekarral az évek folyamán. Ami annyit jelent, hogy aránylag ritkán veszem elő a sorlemezeiket, akkor is inkább csak a kedvenceket, néha pedig csupán a „slágereket” hallgatom külön. Ellenben koncertre gondolkodás nélkül megyek, élőben még mindig olyan elementáris erővel hat rám a zenéjük, ami viccen kívül boldogsághormonokat termel, ez pedig igazság szerint megmagyarázhatatlanul vidám. Mai fejjel meg egyértelműen a Corpsegrinder-érára adom a voksom, ez a plüssmániás, önmagában is plüss-szerű figura teszi igazán szerethetővé az egyébként nem kimondottan finom tartalmú zenét és dalszövegeket. Lám, máris megvan az a híres egyensúly.

Megérkezett Alexi Laiho utolsó friss dalainak gyűjteménye, és ennél szomorúbb kiadvány már aligha jelenik meg idén. A Bodom After Midnight eredetileg új kezdetnek indult, majd keserű és kurta-furcsa záróakkord lett egy fényes, ám a kelleténél sokkal gyorsabban befejeződött pályafutás végén. Így mindössze három koncert, illetve két saját dal és egy feldolgozás fémjelzi a finn gitárhős utolsó karrierkorszakát, hiszen a másodgitáros Daniel Freyberg nyilatkozata szerint a zenekar nem írt és nem is rögzített egyéb anyagokat ezen az EP-n kívül.

Tíz esztendeje hunyt el minden idők egyik legnagyobb hatású bluesrock-gitárosa, Gary Moore. Az évfordulóra a Mascot kiadó egy ritkaságokkal telepakolt gyűjteménnyel emlékezik meg a gitárhősről, ami elsősorban a fanatikus gyűjtőknek lesz kihagyhatatlan csemege, azonban aki szerette Gary muzsikáját, az sem fog csalódottan hümmögni, ha megismerkedik velük. Megfelelő hangulatban baromi jól esik felidézni ezeket a melankolikus blues-kesergőket, arról nem is beszélve, hogy manapság már szinte nagyítóval kell keresgélni az efféle természetes módon megszólaló és őszinte muzsikákat a fossá kompresszált stúdiófelvételek között.

Sokakban talán máig sem tudatosult, de a maga 17 millió feletti eladásával az Evanescence 2003-as Fallen albuma a 21. század legnagyobb példányszámban elkelt rocklemezének számít. (A Hybrid Theory pár hónappal lemaradt erről, hiszen 2000 legvégén jött ki, az pedig hivatalosan ugye még a 20. század, hiába nem számítja így fejben a többség, beleértve engem is.) Amy Lee-ék jó időben voltak jó helyen, a legjobban eltalált zenével: még pont telibe tudták kapni a lecsengőben lévő nu metal-hullám farvizét, és az Európában akkortájt csúcsra járó nőiénekes vonal amcsi inkarnációjaként letarolták a piacot a Bring Me To Life, a Going Under meg a My Immortal generációs himnusszá válásával.

Meglehetősen eklektikus zenei pályafutás áll Anneke van Giersbergen mögött, akiről túl sok életrajzi helykitöltő információt nem is kell írni, ha aránylag sűrűn látogatod az oldalunkat. A holland hölgy legújabb szólólemezét magánéleti válsága ihlette, és okos módon már csak akkor formálta zenei nyelvvé a történteket, amikor happy endre futott ki a történet megoldása. Nem akarok nagyon okoskodni erről, amúgy is tankönyvi a történet többnyire: ha valaki ötven felé közelít, bizony megborul a rendszer, és jönnek a nagy kérdések, hogyan tovább, minek van és minek nincs értelme, mi jöhet még, egyáltalán, milyen új célt érdemes még találni. Kinél mi, láttunk már ilyet sokat, fogunk is, ha futja rá. Sokan egy csillogó sportautóval élik meg ezeket az érzéseket, de van, aki képes felborítani a (kívülről szemlélve) békés, nyugodt családi életet.

A System Of A Downnál érvényes ábrát alighanem mindenki ismeri: a korszakalkotó csapat tagjai ezért vagy azért, de képtelenek egymással zöld ágra vergődni, és ugyan többször is nekifutottak egy újabb közös lemeznek, valamiért nem tudják összeegyeztetni az egókat/elképzeléseket/akármiket. Tavaly mondjuk pont sikerült nekik a nagy attrakció Hegyi-Karabah ügyéért, de akkor is siettek leszögezni: a kihozott két új dal nem klasszikus zenekari munka eredménye, és még így is elszigetelt esetről van szó, nem érdemes belőle messzemenő következtetéseket levonni. Serj Tankian friss EP-je is a törölköző egyfajta bedobásának tekinthető: az énekes bevallottan a Systemnek írta ezeket a dalokat, de társai leszavazták őket, mostanra pedig nem lát semmi reményt, hogy valaha is felhasználja őket a banda keretei között.

A hét évvel ezelőtti, önmagukról elnevezett utolsó stúdióanyag óta igen sok könnyes búcsú zajlott le New Orleans leg(ön)pusztítóbb fattyai, az Eyehategod háza táján. Szegény Joey LaCaze elköszönt az árnyékvilágtól (tudom, hogy ez valamivel korábban történt, de azon a lemezen még Joey dobjátéka volt hallható), a csapatot negyedszázadon át erősítő Brian Patton szólógitáros elköszönt a bandától, Jimmy Bower (állítólag) elköszönt az ópiátok iránti szenvedélyétől, Mike IX Williams pedig elköszönt a májától. Kevés kellett hozzá, hogy ez a még rockzenészi mértékkel is súlyosan önpusztító alak kövesse LaCaze-t, és hogy ez mégsem így történt, nagyrészt a szerencsének, az életmentő májátültetésnek, az annak tetemes költségét összekalapozó rajongóknak, és talán kis mértékben az általa olyannyira gyűlölt Istennek volt köszönhető. Istennek, aki valóban nem túl sokszor hordozta tenyerén hősünket, de most az egyszer megkegyelmezett neki.

Ritchie Blackmore-t mindig is óriási dalszerzőnek tartottam, aki úgy volt képes hatni zenészek generációira, hogy közben a nagyközönséget is maga mellé tudta állítani a szerzeményeivel, legyen szó Deep Purple-ről, Rainbow-ról, illetve az immár huszonnégy éve alapított Blackmore's Nightról, amit ugye feleségével, Candice Nighttal együtt álmodott meg. A reneszánsz folkzenében utazó alakulat első négy-öt lemezét a mai napig nagyon szeretem, és jómagam is azok közé tartozom, akik nem feltétlenül rökönyödtek meg azon, amikor a hard rockban jeleskedő gitáros hirtelen átnyergelt giccses, akusztikus alapokon nyugvó muzsikára.

Amikor saját fülemmel is megtapasztaltam, hogy Mike Portnoy valóban feldobolta John Petrucci legfrissebb szólólemezét, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy a régóta esedékes Liquid Tension Experiment-újraegyesülés is össze fog jönni előbb vagy utóbb. A klasszikus Dream Theater két oszlopos tagja mostanra egész biztosan jó mélyre elásta a csatabárdot, bár én mindig is szkeptikusan álltam a többnyire a sajtó által generált összeesküvés-elméletekhez a két zenész között. Az eltávolodás mögötti problémákat tehát jobb is, ha örökre eltemetjük, és helyettük inkább a jelenlegi történésekre koncentrálunk kihegyezett fülekkel.

Nem is tudom, létezik-e olyan csapat, amely méltóbb lenne a kultikus jelzőre, mint a floridai Agent Steel. Bár a hőskorban mindössze négy évig léteztek, az 1985-ben megjelent Skeptics Apocalypse, illetve az ezt követő, '87-es Unstoppable Force a speed metal megkerülhetetlen sarokkövei: olyan hivatkozási alapok, amelyek a mai napig viszonyítási pontnak számítanak a jelenleg az undergroundon belül is totál undergroundnak számító műfajban. Az 1988-as feloszlást követően volt aztán egy másodvirágzása a csapatnak, amikor Juan Garcia és Bernie Versailles mellé az első két lemezt feléneklő John Cyriis helyén Bruce Hall sorakozott fel, majd 2011-ben ismét bedobták a törölközőt. Ez tehát a harmadik inkarnáció, egyben az egyetlen, amelyben a banda lelkének és motorjának számító Garcia / Versailles duó egyik fele sem található meg.

Sokszor elmondtam/elmondtuk már az utóbbi néhány Evergrey-lemeznél és -koncertnél, hogy a zenekar rég maga mögött hagyta a zenitet, és megbékélve klubzenekaros sorsával, derűsen gyártja a borús hangulatú lemezeket. Akár azzal is el lehetne játszani, hogy egy régebbi kritikában kicseréljük a dalcímeket, és nagyjából passzolna is minden, annyira nem változik semmi, csak apró nüanszokban, annyira, hogy a napokban ugrott be: az Evergrey a svéd progmetál AC/DC-je. A recept régóta ugyanaz, a klisék is, mégis működik, a maguk világában sikerül újat mutatni – amit észre fogsz venni, ha tisztában vagy a zenekar lemezeivel. Ha csak most ismerkedsz, gyakorlatilag bármelyikkel kezdhetsz, akár ezzel, akár a két évvel ezelőtti The Atlantickel, amit annak idején imádtam, illetve azóta is aránylag sűrűn előkerül.

Ritkán adatik meg, hogy két szólógitáros egyesíti erejét és közös lemez készítésére adja a fejét, ám amikor mégis megtörténik, legtöbbször őrületes gitármaszturbáció formájában manifesztálódik a jelenség. Adrian Smith és Richie Kotzen közösködése esetében azonban ettől nem kellett tartani, lévén az elmúlt évtizedekben éppen elégszer bizonyították mindketten, hogy gondolkodásmódjuk mindenekelőtt dalközpontú. Az individualista hangszeres szemlélet Adrianre sosem volt jellemző, Richie pedig már 20 évesen, a Fever Dream idején megmutatta, hogy sokoldalú zenész, és jóval több rejlik benne a mezei exhibicionizmusnál.

Várható volt, hogy egy olyan túlmozgásos figura, mint Mike Patton, nem fog sokáig nyugiban megülni a seggén, vakcinára várva – világjárvány ide vagy oda. Mivel a Faith No More sajnálatos módon visszasüppedt abba a tetszhalott állapotba, amelyben a közönséget igencsak megosztó (szerintem amúgy kimondottan jól sikerült) Sol Invictus előtt is leledzett, nem maradt más hátra, mint hogy Mr. Patton megszámlálhatatlan side-projectje közül előkaparja a fontosabbakat, és azokkal kapcsoljon magasabb fokozatra. Tavaly ott volt ugye a Mr. Bungle 1986-os demója, a The Raging Wrath Of The Easter Bunny újrafelrántása a Scott Ian/Dave Lombardo csudapárossal, és amilyen vacakul hangzott elsőre ez az ötlet, olyan jól sült el a végeredmény. Egy ilyen ősöreg dalokkal való játszadozás azonban nyilván nem elégíthette ki Mike barátunk kreativitását, így újra megragadta a csatabárdot, melynek eredményeként röpke nyolc év után a Tomahawk is visszatalált a hadiösvényre.

Senkit se tévesszen meg Paul Stanley neve, ezen a lemezen, ezzel a formációval a KISS legendás frontembere valami egészen mást tett le az asztalra, mint amire számít tőle a tábor. Persze sosem volt titok, hogy Paul zsigerileg vonzódik a klasszikus soulhoz és r'n'b-hez, legkorábbi hatásai is itt keresendők – azt azonban a Soul Station pár évvel ezelőtti megalakulásáig szerintem kevesen várták tőle, hogy egyszer ténylegesen is kipróbálja magát ezeken a vizeken. De most ezt is megértük.

Sokszor felmerül házon belül, hogy a mindenféle listázások kapcsán néha talán érdemes lenne elvonatkoztatni a papírformától, és kicsit csípősebb éllel is láttatni dolgot, például a legtúlértékeltebb zenészek-zenekarok összegzésével. Ez poénnak mindenképpen jó, de egy ilyen típusú médium esetében talán hasznosabb a konstruktív megközelítés, hiszen ha inkább a legalulértékeltebbeknek biztosítunk extra felületet, az mindenképpen win-win. Sőt, win-win-win, hiszen jó bandák is kapnak egy kis plusz figyelmet, az olvasó is megismerhet valami új, érdekes zenét, és talán minket magunkat is kevésbé néznek hülyének a többiek azért, mert érdektelen kedvencünket ajnározzuk.

Tökre tetszett volna Rob Zombie legutóbbi lemeze, a The Electric Warlock Acid Witch Satanic Orgy Celebration Dispenser, ha nem kelt félkész benyomást az érthetetlenül hamar véget érő, emiatt félbehagyottnak tünő dalokkal. Azóta sem értem igazán, mi vitte erre a megközelítésre Rob barátunkat, de az öt év után megérkezett friss művel szerencsére jól kiköszörüli a csorbát, most nem vág el mindent váratlanul, idő előtt. Különösebben persze ezúttal sem eresztette bő lére a mondanivalót: 41 percet kapunk, és a tizenhét dalból hat csak a szokásos kis hangulati átvezető, de az ilyesmivel nincs bajom. Inkább legyen rövid és üresjáratoktól mentes egy lemez, mint hosszú és unalmas. Legutóbb pont ennek a lónak a túloldalára esett át Zombie bácsi...

Nem tagadom, meglehetősen nehéz értelmes gondolatokat összeszednem egy sokadik Alice Cooper-lemezismertetőhöz. Sokkal könnyebb dolgom lenne, ha a mester olyan zavaros korszakát élné, mint a nagy '80-as évek közepi feltámadás előtt – így azonban, hogy produktumai viszonylag egységes ívet írnak le, nem tudok sok újat hozzátenni mindazokhoz, amiket egymilliószor leírtam róla az elmúlt hosszú évek során. A Detroit Stories ennek megfelelően jól passzol a sorba: vérbeli Alice-rock'n'roll 50 percben, és kész.

Nem tartozom azok közé, akik kényszeresen hivatkoznak saját korábbi cikkeikre, de most muszáj visszautalnom arra a megjegyzésre, amit kedvenceim kedvenceivel kapcsolatban tettem nemrég. K.K. Downing kapcsán jegyeztem ugyanis meg, hogy nála először merült bennem fel: érdemes lehet visszaásni azokhoz a zenékhez, amiket ő emleget fiatalkori kedvencként. Valóban nagy élmény volt utána meghallgatni a Quatermass lemezét 1970-ből, amelyről ezen sorok olvasói közül is rengetegen ismerhetik a Black Sheep Of The Familyt, igaz, nem eredetiben, hanem a Rainbow előadásában. Ezen a mezsgyén elindulva aztán nem sokkal később azon kaptam magam, hogy hasonló, feldolgozásból ismert régi dalokból állítok össze playlistet, hiszen ha már Rainbow, akkor Still I'm Sad, ha már Priest, akkor Diamonds And Rust, és így tovább a végtelenségig. A mindenáron rockerséget kinőve aztán lehet nagyokat csodálkozni, milyen jók is a dalok origináljai egyik-másik esetben, na meg, hogy nem egyszer derül ki: amit eredetinek hittünk, valójában az is már a harmadik feldolgozás volt. Szóval baromi jó kis játék ez, és láthatjuk belőle, a rocktörténelem mennyire fontos része a újragondolás. Akárcsak a remake-ek a moziban – néha jót mulatok azon, amikor valaki ezeken pampog, holott nem egy, nem kettő közmegegyezéses alapműről köztudott, hogy még véletlenül sem volt eredeti ötlet.

Steven Wilson maga a harmónia és a diszharmónia, a művészi önkifejezés és a meg nem értettség. A The Future Bites megjelenését tavaly nyárra tervezték be, de a megjelenést elhalasztották a tudjukmi miatt, és ugyan lehetne tovább halasztgatni (mint a turnékat), de talán már maga Steven is halvány késztetést érzett arra, hogy szabadjára engedje legújabb művét. Az új Steven Wilson-i világ már nem rockzene, felvállaltan a popzenék felé vette az irányt, eletronikus neo-diszkó, dance, húzhatunk rá bármilyen skatulyát, de az biztos, hogy a korábbi rajongótábora borítékolhatóan a vállát fogja vonogatni, és nem lesz túl befogadó az új dalokkal szemben. És nem azért, mert popcsászárrá vált a progkirály. Sokkal inkább azért, mert megfoghatatlanok az új szerzemények, kevés a kapaszkodó, a túlburjánzó szintihangképek közé óvatosan befont dalszövegek a mai, internet által furcsán korlátolt világról sem adnak annyit hozzá a nagy egészhez, hogy érdemes legyen túl sokszor végigrágnod magad rajta.

Dicstelen – nehéz karmájú zenekarnevet választott magának Nathan James, Thor balkézről születetett angliai szerelemgyereke. Ez a dicstelen nevű zenekar immáron negyedszerre próbálja bevenni a világot, végre egy pozitívabb kicsengésű lemezcímmel. A zenekart mondhatni (lejjebb jön mindjárt a bővebb infó erről) az első lemezük óta kedvelem, figyelem, és az előző lemezről gyakorlatilag csont ugyanazt gondolom, amit Cseke Ferink írt anno a bevezetőben. Az első két lemezen akadt egy-két kimondottan jó dal – főleg a klipesek, nem véletlenül –, a harmadik nekifutás már jóval több szeretnivaló értéket rejtett, de még mindig sok volt rajta az olyan resztli, amit jó hallgatni, ha éppen szól, de nem kimondottan emlékezetes. Aztán itt van most a negyedik sorlemez, amit már elsőre is sokkal bombasztikusabbnak, szerethetőbbnek találtam az előzményeknél. Azóta pedig már rongyosra hallgattam a We Will Ride-ot, ami időközben egyre jobban a szívemhez nőtt.

„Death is nothing at all. / I have only slipped away to the next room. / I am I, and you are you. / Whatever we were to each other, that, we are still." Henry Scott Holland kanonok magyarul A szomszéd szoba címen elérhető versének kezdő soraival indít a magyar doom metal veteránjainak harmadik nagylemeze, és ha mindehhez hozzávesszük, hogy a vigasztaló sorokat nem más dörmögte fel bölcsességtől búgó hangján, mint a stílus egyik kikezdhetetlen ikonja, Eric Wagner (ex-Trouble, The Skull, Blackfinger), akkor azt hiszem, ennél szebb, felemelőbb, pláne stílszerűbb nyitányt senki nem várhatott – még, ha Wagner énekelni sajnos nem is fog. Rög a röghöz, hamu a hamuhoz, por a porhoz...

Lemezkritikák tekintetében eddig meglehetősen mostohán bántunk az Epicával, de a holland csapat nélkülünk is elég szépen felépítette magát az európai színtéren az elmúlt csaknem húsz évben. Ráadásul nemcsak organikusan, hanem okosan is csinálták mindezt. A nőiénekes-szimfonikus bandákra könnyen rámondja az ember, hogy egyformák, ám valójában természetesen szó sincs ilyesmiről, és Mark Jansen alakulata remek példát szolgáltat erre. A hollandok olyan mezsgyén alkotnak, amin az irányzat egyetlen prominense sem kaptat épp ugyanígy, még ha hangulati és zenei hasonlóságok bőségesen akadnak is a pályatársakkal.

Roger „Buzz" Osborne és Dale Crover a rockzene legcsúfabb és legzabolázhatatlanabb túlélői közé tartoznak. Túlélték a grunge-ot, sőt, egy vállrándítással tették túl magukat olyan dolgokon, amik igen sok mindenkit sodortak a vadászpuskák és az injekciós tűk rosszabbik végére. Pedig ha valaki, akkor ők aztán tényleg ott üldögéltek a tornádó epicentrumában. Túlélték a nagykiadós kalandot, azt, hogy egészen közel merészkedtek az igazi sikerhez, és túlélték, hogy az persze nem kért belőlük. Ehhez persze sok minden kell, leginkább az, hogy soha ne vedd magad halálosan komolyan. És hogy mindig legyél kész bármilyen megújulásra.

Kissé skizofrén helyzetben látott napvilágot néhány héttel ezelőtt a svéd Tribulation új nagylemeze, hiszen Jonathan Hultén gitáros még részt vett a When The Gloom Becomes Sound elkészítésében, de a megjelenéskor már nem volt a fedélzeten. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem hagy bennem kérdőjeleket a váltás, hiszen kívülről nézve mindig is Hultén tűnt a Tribulation kreatív motorjának. Aztán persze ki tudja, az ilyesmi néha csalóka is lehet... A válaszokra mindenesetre biztosan várnunk kell most két-három évig, a következő lemez megjelenéséig. Majd akkor válik el igazán, képes volt-e a csapat Joseph Tholl személyében méltó utódot találni a játék, dalszerzői stílus és fazon terén is hatalmas egyéniségnek számító Jonathan helyére.

Ha minden más szempontból borzalmas is a vírushelyzet meg a vele járó világkarantén, annyit azért mindenképpen hozott az elmúlt egy év, hogy turnézási lehetőségek híján számos zenésznek végre régóta dédelgetett projektek befejezésére is jutott ideje. Todd La Torre szólóalbuma is ezt a sort gyarapítja, hiszen a Queensryche újkorszakos frontembere – aki előtte a Crimson Glory sorait is erősítette – hosszú évek óta tervezi első önálló anyagát. Most végre el is készíthette az albumot régi cimborája, Craig Blackwell gitáros társaságában, a végeredmény pedig abszolút jólesik a fülnek a maga erőteljességében.