CD kritika

Emlékszem, két évvel ezelőtt azt írtam a debreceni Ghost Toast negyedik, Shape Without Form lemezéről: a szerzemények már-már annyira hangulatzenébe fordultak át, hogy kapaszkodókat szinte nem is érdemes keresgélni bennük. Rózsavölgyi Bencéék legfrissebb dalgyűjteményéről pedig még inkább ezt tudom mondani: ha visszatérő, fülekbe ragadó momentumokra vágysz, itt ilyesmire még annyira se számíts, mint korábban. Ellenben hangulatilag egyre erősebb tendencia felé billen a mérlege ezeknek az újabb produkcióknak, és úgy érzem, hogy a fiúknak is pontosan ez a céljuk velük.

Új perverzióm van kialakulóban. Ezek a dél-amerikai death/thrash-bandák. Főként a chileiek. Ez persze nem új jelenség, mármint a múmiák tengerentúli földjéről származó zsivajgyárak, ki ne emlékezne a Paracoccidioidomicosisproctitissarcomucosis nevű legendás formációra például. De most, ahogy jobban utánanéztem, kiderült, hogy Paráék nem is chileiek, hanem mexikóiak, és nem is death metalt játszanak, hanem grindcore-t. Na mindegy, rég volt már, hogy fanatikus rajongójukként jártam a bolygót. A lényeg, hogy vannak ezek a fiatal chilei bandák. Újat nagyon nem hoznak a kortárs zenei művészetnek e cudar vidékére, legfeljebb azt a naivitásában is letaglózó, őszinte lendületet és lelkesedést, amit inkább már csak a harmincéves lemezeken lehet felfedezni. Máskülönben olyanok ezek a zenekarok, hogy gyanúm szerint a tagok hajkoronája centiben mérve több tulajdonosuk éveinek számánál, vagyis épphogy csak felnövésben van az a generáció arrafelé, amelyik ugyan jóval a Mátrix moziba kerülése után született, mégis a '80-as és '90-es évek klasszikus thrash és death dolgait ette magába.

Mivel teljes munkásságuk ismeretében, a Judas Priesthez hasonlóan a Scorpionst is egy olyan nagy bandának tartottam, amely előre néz és nem hátra, nem voltam elájulva az elmúlt tíz-tizenkét év retrózós megközelítésétől, például kiadatlan számok leporolása és újként tálalása, tudatos demodernizálás, huszonhatodik unplugged projekt, satöbbi. Persze a zenekart és a közönséget egyaránt érintő növekvő életkor és ezzel járó régenmindenjobbvolt-nosztalgia, na meg persze az ehhez kapcsolódó és újabb gigaturnék tükrében érthető, hogy nem törekedtek kísérletezésre. 

Manapság az ember már eleve idegrángást kap egy új all-star projekt hírének hallatán, pláne, ha lemezüket a Frontiers adja ki, de azért vannak üdítő kivételek, és persze némi elfogultság is befolyásolhatja elvárásainkat. A Spirits Of Fire esetében nekem még csak nem is a Ripper Owens-Chris Caffery-Steve DiGiorgio kombó volt érdekes, hanem az, hogy Mark Zonder lett a dobos, akit nemcsak a Fates Warning, hanem a Warlord klasszikus és közelmúltbeli tevékenysége miatt is rengeteget méltattam (vájtfülűek pedig a Slavior-lemezre is emlékezhetnek). Imádom a csávó stílusát, remekük érvényesült a Fates agyas, komplex zenéjében és a kőmetál témákat is remekül feldobja bárhol. Sajnos azonban az első Spirits-lemezen nekem kissé hiányzott a Zonder-spiritusz, mert bár volt pár emlékezetes megnyilvánulása, keveselltem ezeket – szerencsére a többiek is tettek annyit az összképhez, hogy így is korrekt lett a végeredmény.

Ha e lemez megjelenése előtt valaki megkérdezte volna tőlem, ki lenne az az általam ismert és szeretett énekesnő, aki vásári giccs, izzadságszag, modorosság és műmájerkedés nélkül tudna Led Zeppelint énekelni, gondolkodás nélkül Beth Hartra szavaztam volna először. Az amerikai énekesnőnek nemcsak a hangjában van ott ezer százalékig a blues és a mojo, hanem egész lényében és átütő erejű performanszaiban is, ami elég ritka kincs manapság, és tényleg csak a legnagyobbaknak adatik meg. A pár éve beharangozott híreket követően nem is kellett olyan túl sokat várni arra, hogy vágyaink beteljesüljenek: Jimmy Page-ék korszakos mesterművei végre értő és érző muzsikusok repertoárjába kerültek.

A Halo már a nyolcadik Amorphis-sorlemez Tomi Joutsennel a mikrofonnál, a csapat által kitaposott ösvény pedig immár szinte kiszámíthatóan stabil terepet jelent számukra. A korai idők a saját hang, a saját út megtalálásával, annak kikövezésével telt, újat, egyénit hoztak a színtérre, intuitívak, iránymutatóak voltak. Joutsen és az Eclipse korszaka pedig a másodvirágzás kezdetét hozta el. Manapság már nincs nagy értelme ennél többet visszafelé lődözni egy ismertetőben: aki még most is a Pasi-korszakot mantrázza minden megjelenéskor, annak úgyis kábé mindegy, mit okoskodok itt össze, aki meg rendületlenül követi őket, ad absurdum a Joutsen-időkben zárkózott fel melléjük, úgyis érti, miről beszélek. Azt én sem állítom, hogy az újjászületésük óta minden lemezük tökéletes, mert simán előfordult, hogy túlságosan átcsúsztak a biztonsági zónába, de én ezeket a pillanataikat is meg tudtam ölelni, azzal együtt, hogy igyekeztem nem túlértékelni, amit nem szabad. Még mindig tetszetősebb némi önpanelezés, mint a Far From The Sunt belengő rossz hangulat, és az ebből fakadó, a megengedettnél talán több középszerű nóta. Számomra legalábbis.

Ha nem is rajongásig, de bizonyos keretek között kedvelem a Skilletet, illetve minden körülmények között elismerem John Cooperék profizmusát. A memphisi zenekar igazi 21. századi sikersztori a színtéren, mára nálunk is komoly táborral rendelkeznek, a tengerentúlon meg aztán főleg, pedig nincs különösebben könnyű dolguk a maguk keresztény hátterével. Érdemes figyelni például, miként hajítja oda mondjuk a Blabbermouth Cooper szinte minden egyes nyilatkozatát harsány és végletekig sarkított clickbait-címekkel a vérszomjas trollfalka elé, mintha kábé Ted Nugenttel meg Aaron Lewisszal akarnák egy akolba terelni a köztudatban – pedig szó nincs róla, hogy reális alapja lenne a dolognak... Persze a kutya ugathat, a karaván attól még halad.

Jócskán belekapaszkodtunk már a 2022-es esztendőbe, de ennek ellenére a tavalyi „tanévből" még mindig akad egy-két kezét nyújtogató jelentkező, aki jelzi, hogy nagy hibát követnénk el azzal, ha aktuális hangzóanyagáról megfeledkeznénk, avagy szemet hunynánk felette. Ilyen a lengyel Riverside frontemberének, Mariusz Dudának legfrissebb szólóanyaga is, aki mostanság egyre többször meg tud lepni a mellékprojektjeivel. Elég csak a két éve megjelent Lunatic Soul-albumot felidézni, ami nálam például csont nélkül az Év Lemeze státuszt is bekarcolta az akkori húszas listám tetejére. Most pedig itt van egy újabb instrumentális anyag, ami ismét nagy lelkesedést tud felperzselni bennem.

Tavalyi az album, de a budapesti lemezbemutató miatt talán ma még utoljára aktuális megemlékezni róla, főleg, hogy megérdemli. Ha valaki esetleg nem tudná, a Beneath The Voidban a Kill With Hate-et tisztelhetjük új néven. Amikor megérkeztek az első hírek a jelentős változtatásról, én is csak a fejemet vakargattam, hogy ugyan mi értelme egy bejáratott márkát így megvariálni ennyi év után, a lemez ismeretében azonban több szempontból is érthető a dolog. Így utólag meglepő belegondolni, hogy kilenc teljes év telt el a banda hosszú hányattatások után megjelent Voices Of Obliteration debütálása és e kvázi-folytatás között – a zenei hangsúlyok eltolódása mellett akár ez is magyarázhatja a névváltást.

Egy olyan zenekar lemezét kell most ismertetnem, amelyik már több generációt tud megszólítani, mint ahány fizikai hanghordozót elad egy ma induló előadó. Az is vicces, hogy aki csak nemrég ismerkedett meg a Saxon műveivel, mert mondjuk nagyon fiatal, és kedveli a metált, a banda legsikeresebb korszakának hanglemezeit már jóformán a kezébe se akarja venni, mert inkább fogyasztja adatfolyamként. Azért húztam meg szándékosan az idősíkok szembeállítását, mert mikor elkezdtem hallgatni a Carpe Diem lemezt, nem sokkal később átfutottam az őskori, a hőskori, az újkori és a legutóbbi albumaikat is, hogy meggyőződjek a változásokról, tetten érhessem az irányt, amit követ a Barnsley-ból induló csapat. Városuk csapatához hasonlóan már ők sincsenek az élvonalban, de míg a Saxon név ma is aránylag jól cseng a metál híveinek körében, addig a Barnsley FC a Championship – tehát az angol másodosztály – jelenleg tök utolsó szereplője, szóval valahogy nagyon nagy csodát kéne véghez vinniük, ha nem akarnak még lejjebb csúszni jövőre, a harmadosztályba.

Az Immolation olyan zenekar, ami nem hülyéskedi el a dolgot. Megtehetnék pedig, elég régóta vannak már a bányában, mégsem lustultak el, a léhaság meg soha nem is tartozott a jellemvonásaik közé. Mondjuk mindez azt is jelenti, hogy ha a bányában sötét van – és ott bizony sötét van –, akkor nem kapcsolnak lámpát, hanem konokul túrnak tovább, egyre mélyebbre. Vagy épp egyre feljebb, vagy valamelyik irányba, mindenesetre a végén csak visszatérnek oda, ahol bizony sötét van, sőt, mi több, el sem hagyják a sötétet, s így végül mindegy is, merre ásnak, végül úgy mozognak, hogy egy helyben maradnak. De ők ott érzik jól magukat, a sötétséget szerkesztik, formálják, ez az egy szín, a sötét az ő kedvencük, a világuk, amibe némi fény csak belerondítana. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az Acts Of God a csapat tizenegyedik lemeze, és ezzel mindent elmondtam. Mondanivalóm azonban mentes az értékítélettől, vagyis hát lehet annak is venni, és akkor konfliktushelyzet lép fel, én ugyanis, minden súlya ellenére (el)bírom az Immolationt, és aki bírta a tizedik, meg a kilencedik, meg a... szóval a többi albumukat, az újat is örömmel elcipeli, legfeljebb megfárad egy kicsit a végére. Szóval egyfelől egy új Immolation jó, másfelől pedig a sötét az sötét, a barlang meg barlang.

Tíz évvel ezelőtt jelent meg az Apocalyptic Love, Slash saját zenekari formációjának debütalbuma. Nyilvánvaló volt akkor is, hogy Saul Hudson a lehető legjobb embereket válogatta ki maga mellé, az első album akkorát szólt, hogy máig vígan hallani. Ha nem is rengette meg a rock világát, feelingje pont olyan friss és ugyanúgy üt, mint anno. Hasonló a helyzet a World On Fire-rel, sőt, ha lehet, azon még keményebben dörrent az a finom, húsos hard rock, hogy aztán a harmadik albumnál (amire senki nem számított, miután mindenki az új GN'R-anyagért imádkozott) kissé megcsappanjon a lelkesedés és a kraft, úgy a produktum előállítói, mint a befogadói részéről. Persze Slash és Myles Kennedy esetében a minőségi visszaesés még mindig a csúcskategóriás állományban értelmezendő, de az ember már csak ilyen: a telhetetlensége élteti.

Valahogy mostoha sorsra kárhoztattuk az új Night Rangert, hiszen jó pár hónapja megjelent már ez a lemez, és a csapat nagy híveként hallgattam is rendesen, csak halogattam az ismertetőt. Mert most tényleg, mit mondhatok el nagyjából ugyanarról a műsorról oly sokadszorra? Hogy felhívjam a figyelmet még egy restanciánkra, ennek a korszakos amerikai dallamrock-bandának is régóta ott lenne a helye a Klasszikushockban az első három-négy lemez valamelyikével, egy olyan cikkben bővebben és plasztikusabban ki lehet fejteni, miért érdemes hallgatni őket, ha esetleg eddig kimaradtak. Viszont mindez semmit sem von le az ATBPO – azaz And The Band Played On – értékeiből.

Az idei év első hetében, a semmiből érkezett hozzám információ formájában a YEWO zenekartól életjel, és csupán e kései találkozás az oka, hogy az éves listáról lemaradt a tavalyi keltezésű, a zenekar nevét viselő nagylemez. A többnyire alternatív műfajba besorolt csapat ugyan nem kimondottan a metalheadek rajongását fogja elnyerni, sokkal inkább a '70-es évek hangzásképét kedvelőkét, illetve akik mániákusan keresik a retro hangulatú, eklektikus csapatokat. Akár a pszichedelikus rockzene címkét is rájuk húzhatjuk, de azért ennél árnyaltabb a kép esetükben, ám a most divatos vintage rock jelző is megállja a helyét.

Még tavaly év végi restancia a Bonded kettes nagylemeze, ám mint tudjuk, azóta lényeges változás történt a bandánál: az egyik alapember, Markus „Makka" Freiwald dobos távozott, méghozzá a világjárvány okozta körülmények miatt. Konkrétan persze nem mentek bele, mit jelent mindez, de kétségtelenül rossz csillagzat alatt született ez az egész történet: Makka és Bernd „Bernemann" Kost gitáros a Sodomból történt kilépésük után hozták össze a Bondedot, aztán pont 2020 elején jelent meg a Rest In Violence című debüt, vagyis kifutni már nem tudta magát sem a lemez, sem a zenekar. Sajnálatos, hogy így alakult, ez a csapat ugyanis három-négy erős összeállítású underground turnéval és két végigfesztiválozott nyárral a háta mögött már jóval ismertebb lehetne Európában.

Van valami kellemesen nosztalgikus abban, hogy az új Lana Lane-lemez nyitószámának címe Remember Me. Valóban, rég nem látott kedves ismerősként köszönt ránk a dal és vele együtt a kellemesen telt, mégis szellős, a mai túltermelésben üdítően ható sound. Nemcsak, hogy emlékszünk rá, de mi tagadás, hiányzott is: öt-tíz évente jólesik fülnek-szívnek-léleknek egy új Lane-Norlander dalcsokor. Dallamos fronton tulajdonképpen senki sem játssza ezt a progos hatású rockzenét úgy, mint ők, markáns stílusjegyekkel, de zenekari munkában, dalközpontúan gondolkodva. Erik Norlander, bár a Wakeman-Emerson iskola éltanulója volt, sokat merített Ken Hensleytől és a nagy tengerentúli AOR-zeneszerzőktől is, ennek köszönhetően tehát mindig oda tudott figyelni az egyensúlyra, és sosem telepedett rá a zenére billentyűivel, még szólólemezein sem. Persze villantani is tud, ha kell, de fontosabb számára a hangszerelés, a zenei finomságok és a közérthető megfogalmazás.

Az album, amibe egy hét alatt zúgtam bele. Hajlamos vagyok belepottyanni a „régen minden jobb volt" édeskés illatú csapdájába, különösen igaz ez fiatalkorom meghatározó zenekarai esetében, a Korn pedig tagadhatatlanul az volt. Valahol 2002 után kezdtem elengedni őket, hogy aztán a mindenkori legújabb albumot párszor végighallgatva bólintsak, igen, még léteznek, aztán újra megfeledkezzem róluk a következő aktualitásig. A szériát éppen a The Nothing szakította meg nálam, akkor, amikor még azt hittük, hogy a világ nem is annyira elcseszett, mint amilyennek két év múlva gondoljuk majd. Az előző album kettős, egyszerre múltba révedő és jövőbe mutató szerkezete, de mindenekelőtt görcsösségmentes koncepciója és traumatikus, súlyos önvizsgálati vágya a lehető legjobbkor érkezett a Korntól. Hogy aztán megálljon az élet a járvány idejére, és a zenekar az egyetlen dolgot csinálja, amit abban a depressziós időszakban tehetett: zenét írjon. A végeredmény hallatán megszokásból majdnem továbbléptem, de aztán idejében észbe kaptam, hogy tudatosítsam magamban: régen minden más volt, velem együtt, nem jobb.

2019-ben egy kissé poros, nosztalgikus, de számomra maximálisan élvezhető, régisulis koronggal jelentkezett a The Three Tremors, mely név nem mást rejt, mint a US powerben erős Cage legénységét, a mikrofonnál Sean Peck mellett kiegészülve Tim „Ripper″ Owensszel, illetve az underground legenda Jag Panzer énekesével, Harry „The Tyrant″ Conklinnal. Az első anyagot egy bájosan amatőr, de roppant feelinges bulin nálunk is bemutatta a csapat, Tyrant helyén egy szintén legendás arccal, Steve Grimmett-tel, 2021 novemberében pedig kijött a második sorlemez, Guardians Of The Void címmel.

Rettenetesen nagy bajban vagyok az új Giant-lemezzel kapcsolatban, mert egyrészt elfogadhatatlannak és felháborítónak tartom Dann Huff nélkül ilyen néven reklámozni ezt a csoportosulást, másrészt tetszik az album, méghozzá eléggé. Mi lehet ilyenkor tenni? A lelki békém megőrzése érdekében arra jutottam, hogy ambivalens érzéseimnek mindenképp hangot kell adnom, a terápia eszközeként pedig egy objektivitásra törekvő, több aspektusból körüljárt kritika pont meg is felelt.

Illik őszintének lenni: ugyan a borítójával összefutottam a november végi megjelenés táján, nem biztos, hogy meghallgattam volna ezt a lemezt, ha nem kerül elő az új Exodus kommentszekciójában annak igazolására, mennyire gyakran jelennek meg ma is atomjól sikerült thrashlemezek. Az alapállítással nem is tudok vitázni, a The Warriors Awakening... Brings The Unholy Slaughter! tényleg erősre sikerült. Ha mindezt az új Exóval szembeállítva nézzük, már kissé árnyaltabb a véleményem, ennek azonban több oka is van.

Adrian Smith és Richie Kotzen párosa talán nem a legnyilvánvalóbb duó a világon, de szerintem már papíron is roppant izgalmas volt a kooperáció, a tavaly tavasszal kihozott album pedig be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Az Iron Maiden legmelodikusabb dalainak felelőse és a multifunkciós gitárhős a jelek szerint szintén nagyon élvezte a közös munkát, legalábbis erre utal, hogy év végén még az album után küldtek egy négyszámos EP-t a felvételek idejéből megmaradt további dalokkal.

Meglehetősen csendesen jelent meg ez a lemez tavaly év végén, én legalábbis a menetrendszerűen elcsepegtetett dalpremiereket leszámítva arányaiban elég kevés hírt, recenziót, interjút, egyebet láttam róla mindenfelé, főleg ahhoz képest, kik játszanak a Lock Upban. De végül is egyik résztvevőnek sem ez a központi zenekara, turnézni meg úgysem nagyon lehet most, szóval végül is talán érthető a dolog. Ugyanakkor hiba lenne nem megemlékezni a The Dregs Of Hadesről, szóval ha esetleg melletted is elment az album az információdömpingben, most emlékeztetlek rá, hogy igen, ez is friss cucc, és megérdemli a figyelmet.

A Midnight Danger művésznév a stockholmi illetőségű dalszerző/gitáros/producert, Chris Youngot takarja, a Nights At Lake Milsen pedig már a harmadik album tőle a sorban. Mint a névből és a borítóból, illetve a körítésből is sejthető, a zene alapvetően synthwave, de mivel a feltúrt hajú Young már fazonra is szakasztott olyan, mintha csak a korai Shotgun Messiah-ból szalasztották volna, bőven tartogat finomságokat a zene a kitartó hajmetálosoknak és egyéb nyitottabb rockrajongóknak is. Ha meg végignézünk a vendéglistán, még egyértelműbb a helyzet, hiszen Rafael Bittencourt (Angra), Danny Rexon (Crazy Lixx) és Sonia Anubis (Crypta, Burning Witches) mellett egy igazi '80s-legenda, Kane Roberts is tiszteletét teszi az albumon...

A richmondi Wolftooth esetében szinte csak azt furcsállja az ember, hogy a Napalmnál dolgoznak, nem pedig mondjuk a High Rollernél. A zenekar olyan típusú old school, a Keep It True fesztiválra kívánkozó kultikus heavy/doom vonalon mozog, amely nyilvánvalóan még az undergroundon belül is csak egy bizonyos réteg számára lesz érdekes. Viszont az egy-egy szerzőileg gondozott, illetve mikrokiadós albumot követő Blood & Iron ebben a stílusban igencsak megnyerő színvonalat hoz, így érdemes vele megismerkedni.

Van a zenészeknek ez a jó esetben nagyon is szerethető, de nagyrészt mégis inkább csak idegesítő szokása, amikor elkezdik önmaguk és kedvenceik feldolgozásaiba fektetni felesleges energiáikat. Számtalanszor leírtam már, hogy jómagam szinte minden esetben tárt karokkal fogadom az efféle megmozdulásokat, de sajnos mostanában egyre gyakrabban zsákutcában köt ki egy-egy ilyen jellegű produkció. A jégtörő cirkálóját egyre langyosabb vizek felé kormányzó Sonata Arctica sem találja a kiutat a zátonyokkal teli területekről, akik legújabb vállalkozásuk keretein belül akár még az „...avagy hogyan altatjuk el ismét a fél világot" alcímet is odabiggyeszthették volna a borítóra.

A Rivers Of Nihil számomra egy újabb kései rácsodálkozást jelent. Ezt a Pennsylvaniából származó technikás death metal csapatot 2019 őszén ajánlotta egy ismerősöm, és elképesztően gyorsan rácuppantam a Where Owls Know My Name című, egyébként harmadik nagylemezükre, ami egyfajta kaotikus metálúthengerként osont át az agyamon jó néhány alkalommal. Olyannyira megszerettem őket, hogy meg is vettem cédén, és perverz örömmel bömböltettem ezeket az (egyesek szerint varrógépes) kétlábdobbal megtámogatott energiabombaként ható dalokat. 2020 februárjában egy sokzenekaros esten jártak nálunk, és mivel akkor a koncertdömping időszakát éltük (illetve pont a legvégét), kihagytam azt az estét – utólag nyilván azt mondom, sajnos. Aztán lett volna tavaly egy koncert, amit elmosott a tudjukmi. Itt tartunk.