CD kritika

Az ausztrál Twelve Foot Ninja finoman szólva szépen átcsúszott a radarom alatt, még úgy is, hogy a 2016-os lemezükről Zolikánk megemlékezett, és így utólag visszaolvasva be is ugrott, hogy akkor meghallgattam párszor, tetszett, aztán el is felejtettem az egészet. Nem kukáztam, csak simán „eltűntek a fájlok a szemem elől” – ami fizikai formában nincs az orrom előtt, azt hajlamos vagyok elfelejteni, ez van, old school maradtam. Aztán úgy alakult, hogy tavaly egy (ex-)kollégám elkezdett nyaggatni a zenekarral, megnéztem a lemezelőzetes klipeket, és hirtelen kíváncsi lettem. Amikor pedig megjelent a lemezt, szanaszét hallgattam, és ez az állapot még mindig tart: ilyen izgalmas, régi elemekből újszerű fura, bolondos, komoly, a standardokon bőven túlmutató, az értelmetlen katyvaszt elkerülő dalokká formált egyveleget rég hallottam.

Meglehetősen nehezen követtem az elmúlt bő évtizedben a Luca Turilli's Turilli – Lione Rhapsody Of Fire fantasy-saga aktuális fejleményeit, még abban sem vagyok most biztos, hogy nem hagytam-e ki valamelyik időközi mutációt a fenti bűvészmutatványból. Belemehetnék, hogy – minden jogi és névhasználati vonatkozást leszámítva – ki képvisel tényleges folytonosságot ebben a történetben, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ebben a mélységben nem mozgat a téma. Az olaszok első pár lemezét annak idején én is sokat hallgattam, aztán elveszett számomra a dolog érdekessége, viszont mindhárom főarc épp elég nagy zenei karakter volt ahhoz, hogy saját jogon is organikusan vigye tovább a szálakat, beszéljünk bármilyen konstellációról. A megsokasodás ettől még persze egyetlen zenekar legendáriumának sem tesz jót, de kívülről nézve a tábor elvan ezzel a megoldással, szóval virágozzék ezer virág. A tavaly év végén kiadott Glory For Salvation az Alex Staropoli-féle formáció új anyaga, sorrendben a harmadik, de a második új dalokat tartalmazó lemez a bandától Giacomo Volival a mikrofonnál.

Talán emlékeztek páran, hogy 2017-ben kijött egy lemez Kee Of Hearts név alatt, ami az egykori Europe-gitárhős Kee Marcellót és a Fair Warning énekesét, Tommy Heartot rejtette. Legalábbis papíron. A projekt ugyanis tipikus Frontiers-produkció volt, amihez Kee és Tommy leginkább a nevét adta a gitárszólamokon és az énektémákon felül, minden más – tehát a dalszerzés, a hangszerelés és a produceri teendők – Alessandro Del Vecchio kezében összpontosult. Anno nem írtunk a korongról, és nem véletlenül, ugyanis pontosan olyan minőséget képviselt, mint az összes többi hasonszőrű Frontiers-vállalkozás.

Az amerikai Wilderun szó szerint elvarázsolt lassan három esztendeje megjelent előző anyagán hallható szövevényes, ezernyi stílust ötvöző muzsikájával, így aztán legfrissebb műalkotásuknak is komoly elvárásokkal estem neki. Ugyan az első nekifutás itt korántsem volt olyan letaglózó erejű, mint a Veil Of Imagination esetében, ámde az agyamban folyamatosan villogó felkiáltójel végig arra figyelmeztetett: ez a játék ezúttal sem az egyszeri ismerkedésről szól majd!

A Green Lung névre hallgató londoni székhelyű ötös már szűk három évvel ezelőtti bemutatkozó lemezére (Woodland Rites) is olyan pozitív kritikákat kapott – a Black Harvestre meg aztán pláne –, hogy sokan már a következő underground szenzációról beszéltek velük kapcsolatban. Ez nyilvánvalóan túlzás, de az, hogy a Fekete Aratás az én éves összesítő listámra is felkúszott, jelzi, hogy mennyire megnyert magának az anyag.

Elég vicces helyzet, amikor egy zenekar megalakulása és első lemezének megjelenése között eltelik harminckét év. Annyit már fél lábon is, ugye. Ez történt a zenekarnévként borzasztóan hangzó, ám zenekari megszólalásában annál jobb Nestorral. A csapat öt kisvárosi fickóból állt össze, akik játszották kedvenc zenekaraik számait, ahogy azt szokás, de a hard rock divatosságának elmúltával annak idején már nem jutottak lemezszerződéshez, csak egy-egy dal kiadását sikerült elérniük.

A svéd Memory Garden az underground legmélyebb bugyraiban alkot, lefogadom, hogy még az ide rendszeresen feltévedőknek is mindössze töredéke ismeri őket, pedig egyébként bőven megérdemelnék a figyelmet. Persze a föld alatti működésben az is benne van, hogy különösebben ők sem erőltetik az intenzív jelenlétet: noha harminc éve léteznek, a decemberben megjelent 1349 még csak a hatodik nagylemezük, amely nyolc évvel követte a sorban a legutóbbi Doomaint. Vagyis érett, felnőtt, nem a zenélésből élő arcok szívből-szerelemből alkotó szabadidős tevékenysége ez a zenekar, és csak azért nem mondom rá, hogy hobbicsapat, mert annak mindig is túl jók voltak.

A napnál világosabb, hogy a Frontiers kiadó elévülhetetlen érdemeket szerzett a dallamos rock 2000-es évekbeli újjáélesztésében, ugyanakkor azt sem kell különösen ecsetelnem, hogy idővel ráálltak egy olyan üzleti koncepcióra, ami már nem feltétlenül a minőséget tartotta szem előtt. Házi dalszerző-producerek bevonásával futószalagon gyártott, teljességgel felesleges és valódi tartalmat nélkülöző sorozatkiadványaik felfogásban a mai napig az olcsó popzenéket idézik és sajnos kvalitásban szintúgy oda konvergálnak. A nem éppen pozitív folyamat az elmúlt hat-hét évben hágott a tetőfokára, de már akkoriban is éreztette hatását, amikor a svéd Crazy Lixx felbukkant náluk. A malmöi ötös 2010-es New Religion albuma mindazonáltal elég gyorsan világossá tette, hogy nem mindenki óhajtja követni a receptet: Danny Rexonéknak eszük ágában sem volt felugrani a nápolyiak vonatára, inkább a saját fejük után mentek, és a konokság ebben az esetben kifizetődött.

Eric Forrest, vagyis E-Force igazi kultarc, aki a kanadai Voivod soraiban vált ismertté: itt egy személyben váltotta Snake-et a mikrofon, illetve a bandában csak vendégstátuszt élvező Martin Bolducot a basszusgitár mögött. A csapat anno drasztikusan más, jóval brutálisabb irányba fordult ezután, a vele készült két nagylemez pedig kiválóan sikerült, sőt: a Negatron nálam a mai napig ott van a Voivod Top 3-ban. Snake visszatértével, illetve Jason Newsted csatlakozásával aztán Eric és a banda útjai az ezredforduló környékén elváltak, az énekes/basszer pedig azóta saját szólócsapatával nyomul, E-Force néven. A Mindbender már az ötödik nagylemezük, és újra zenekari formában született. Míg a legutóbbi, 2015-ös Demonikhol munkálataiban a főnökön kívül csak egy Krof nevű dobos csóka vett részt (illetve néhány szóló erejéig vendéggitárosok), ezúttal újra trióban alkotott az E-Force: Eric mellé Patrick Friedrich dobos és Sébastian Chiffot gitáros is felsorakozott. Utóbbi az Evilness soraiból lehet ismerős, akikkel egy EP-t és egy nagylemezt is megjelentetett korábban.

Kissé megkopott már a Phil Lewis és Tracii Guns újonnani egymásra találása feletti eufória az L.A. Guns táborában, a banda pedig beállt hétköznapi működésre. Láthatóan elvannak ebben a formában, hiszen a Checkered Past már a harmadik stúdióalbum a nagy kibékülés óta – pluszban egy koncertlemezük is kijött –, és menet közben Steve Riley meg Kelly Nickels lemezig jutott mutációját is sikerült leszerelniük, vagyis minden feltétel adott a gondtalan működéshez. Pontosabban adott lenne, ha normálisan turnézhatnának, szóval inkább azt mondom, most már mindenük megvan, amit egy hasonló szinten mozgó, hasonló korú banda remélhet a világjárvány okozta turnéügyi agonizálás közepette.

Peter Tägtgren ráérősen terelgette az utóbbi években a Hypocrisy dolgait, immáron nyolc év telt el az akkor kiválóra értékelt End Of Disclosure óta. Sokak bánatára Peter inkább stúdiós dolgokkal kötötte le magát, na meg Till Lindemann társaságában múlatta az időt. Így utólag elmondhatjuk, hogy utóbbi formáció nagyra törő tervekkel indult, de kérészéletűnek bizonyult, és ugyan Tägtgren visszafogottan nyilatkozott a szétválás okairól, azért sejteni lehet, hogy mi minden miatt csúszott/csúszhatott meg a történet. Ne feledjük mindemellett, hogy a Pain projekt is nagyjából tetszhalott volt – legalábbis ami a lemezeket illeti. Aztán tavaly, bő négy év után egy feldolgozás és egy saját partiállat dal jelent meg utóbbi fedőnév alatt, remélhetőleg ezeknek is lesz bővebb folytatása. De ne tereljük túlságosan mellékvágányokra a témát, a terep most a Hypocrisyé, az új album, a Worship pontosan oda evez vissza, ahol a főhős gyökereit találjuk. A lemezen tizenegy jófajta svédacél, hömpölygősen erőteljes, vérbeli Tägtgren-féle Hypocrisy-dalt hallhatunk, nem mást.

Az Unleashed nem alkot éppen a frontvonalban, lemezrecenzálásilag valamiért mi sem fordítunk rájuk kellő figyelmet, pedig Johnny Hedlund és zenekara immáron három évtizede a svéd death metal egyik megingathatatlan bástyájának számít. Sosem bizonytalankodtak, sosem álltak le, mindig egyenletes színvonalon alkottak, ráadásul 1995 óta még csak tagcseréjük sem volt – utóbbinál jobb bizonyíték nem kell arra, mennyire elkötelezett alakulatról beszélünk. A No Sign Of Life pedig újabb megbízható mű a csapattól.

Viszonylag sok idő telt el az Amberjack második lemezéig, ráadásul az utóbbi időszakban a teljes zenekar lecserélődött Láng Vince énekes körül. Egyelőre nem tudom pontosan, mi az oka a komoly változásoknak, de a frontember nem adta fel, és újabb jól sikerült anyaggal rukkolt elő. Olyannyira, hogy normális időkben simán lenne keresnivalójuk külföldön is, hiszen az efféle vintage rockos, ám mégis mai dinamikával megszólaló bandáknak komoly piacuk van mind Európában, mind a tengerentúlon, elég csak a Greta Van Fleet, a Rival Sons vagy a Dirty Honey sikereit említeni. Ezzel most nem a fentiekhez hasonlítom az Amberjacket, mert nincsenek velük nagyon konkrét zenei párhuzamaik, de az irány kétségtelenül rokon.

Érdekes lenne tudni, hogy miután megint kipakolták a Megadethből, vajon tényleg hirtelen, hetek alatt rakta-e össze a The Lucid első lemezét David Ellefson, vagy már a fiókban porosodó dalokhoz/félkész felvételekhez kerített gyorsan társakat. Én magam mindenképpen az utóbbira tippelek, bár komoly kiadói háttér és főleg turnézási lehetőségek híján nagyjából úgyis halálra ítéltetett ez az egész alakulat. Gyanítom, hogy ezzel Junior is tisztában van, és elsősorban csak életjelet akart adni magáról a kellemetlen kis incidens után, hogy demonstrálja: itt van, nem akar elbújni, továbbra is zenél. Mindenesetre a név szerintem rettenetes, a borító viszont bejön, és a zene sem rossz.

Vannak olyan érdekes felfedezések, amikre utólag azt mondja az ember, ez hogy mehetett el mellettem eddig? A finn Jess And The Ancient Ones számomra épp ilyen – csak a jó ég tudja, hogyan maradhatott ki mind az első, mind a második lemezük, és hogyan lehet, hogy a harmadikkal is épp csak nem sokkal a Vertigo megjelenése előtt futottam úgy össze, hogy valójában is megismerkedjünk. Pedig az általuk fémjelzett retro-rockos, női énekes, a '70-es évekbe (vagy még messzebb) visszamutató muzikalitás és hangulati körítés új reneszánszát legalább úgy öleltem a keblemre, mint a Stalker / Vulture / Stallion stb. fémjelezte ifista, felvarrós true speed-heavy újhullámot. Mifelénk egyiknek sincs igazán nagy respektje (a hazai zenei színtéren kábé fehér holló mindkét vonulat), pedig ezeknél a csapatoknál nem feltétlen az egyéniség, hanem az őszinte lelkület és a jó dalszerzői képesség segíthet az érvényesülésben. Hogy aztán ki marad fenn hosszútávon, ha az aktuális „hullám" lecseng, az már nyilván az értékteremtésen is múlik.

Mostanában kissé elhanyagoltuk a death metalt, ami persze valahol érthető, mert a műfaj jó ideje nagyon egészségtelenül elkezdett tömegtermelésbe átcsapni, és egyre nehezebb kibogarászni az igazi minőségi termékeket a sok egyforma, fénymásolóval készült produkció közül. A régi nagy nevek – a Carcass és a The Crown kivételével – sem tudtak maradéktalanul meggyőzni: sem a Cannibal Corpse, sem az At The Gates legutóbbi lemeze nem hozta számomra azt a szintet, amiért késztetést éreztem volna a többszöri újrapörgetéshez, és a Martin Mendez-féle White Stones kettes albuma is ugyanebben a cipőben járt.

Soha az életben nem hallottam volna erről a zenekarról, ha James Kent, azaz Perturbator nem teszi ki pár hónappal ezelőtt közösségi felületeire a Bleeding In The Fields klipjét, mondván, van neki a szólóprojekt mellett egy ilyen csapata is. Mondanom sem kell, egyből kíváncsi lettem, miben utazik hagyományos zenekari keretek között a synthwave irányzat egyik apostola, aztán gyakorlatilag elsőre padlóztam is a méltóságteljesen hömpölygő húzású, tonnás torzgitárok nélkül is baromi súlyos, hihetetlenül hangulatos daltól. Meg utána a Laura Branigan által híressé tett Self Control zseniális feldolgozásától is: ősszel előfordult, hogy kis túlzással napokig loopban szólt nálam ez a két dal. Aztán nem sokkal később megérkezett a teljes nagylemez is, amely szintén beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.

Eleinte akadtak fenntartásaim a Bad Wolvesszal szemben, de aztán a két évvel ezelőtti budapesti jelenés után végleg elengedtem ezeket. Igen, direkt sikerre törnek, igen, van egy nagyon kiszámítottan kommersz oldaluk, összességében mégis szívesen hallgatom őket, és élőben is nagyot mentek. Aztán persze szar került a palacsintába a lehető legrosszabb időpontban, amikor Tommy Vext meglehetősen kellemetlen üzengetősdivel körítve távozott a fedélzetről, de a többiek gyorsan összekapták magukat, és máris itt a harmadik lemez, immáron az új frontemberrel, Daniel „DL" Laskiewiczcel a mikrofonnál.

Csupán nagyon visszafogottan tudok lelkesedni Mark Tremonti szólócsapatának új lemeze hallatán. Pedig ez itt most az az eset, amikor objektíven nézve nem nagyon tudok belekötni a végeredménybe: Mark baromi jó dalszerző, baromi jó gitáros, nem mellesleg még baromi jó énekes is, de egyszerűen szétaprózza magát, és a kevesebb néha több lenne.

Határozottan örömteli tény, hogy a Nuclear Blast istállójában alkothat egy olyan banda, mint a Khemmis, hiszen stílusukat tekintve sokkal inkább valamelyik kisebb cég, így mondjuk a Relapse vagy a Season Of Mist védőszárnyai alatt tudnám őket elképzelni. Persze nehéz eldönteni, hogy a világ vezető metálkiadója fantáziát – értsd: növekedési potenciált – lát bennük, vagy pusztán presztízsszempontok miatt fontos nekik egy ilyen minőségi banda felkarolása, a végeredmény szempontjából azonban nincs is különösebb jelentősége. A lényeg, hogy remélhetőleg minél többen megismerik majd őket a következő hónapokban.

Nem akarom eljátszani „a demók még jók voltak" típusú sznob idiótát, de ha egyszer ez az igazság, akkor ez az igazság: meglehetősen régen, legutóbb talán a hármas lemez környékén tudtam olyan igazán nagyon lelkesedni a Volbeatért. Az eleinte frissen ható recept gyorsan átfordult náluk önismétlésbe, aztán ahogy a klubokból csarnokokba, majd a csarnokokból arénákba költöztek, még egy otrombának nem nevezhető, de azért egyértelmű habosodási tendencia is beindult Michael Poulsenéknél. Persze ezzel együtt is örültem egyre szélesebb körű sikereiknek: nyilván az egész műfajnak baromi jót tesz, ha egy csapat nagyra nő, ráadásul nekik az Atlanti-óceán túlpartján is sikerült a mutatvány, ez pedig marha ritka a mai rockszíntéren, pláne egy európai csapattól. De már nem vártam tőlük új kedvenc lemezt. Erre tessék: Zakk Wylde mellett Michael is roppant kellemes meglepetést okozott az év végén.

Elképzelésem sincs, hogy a Shock! olvasói közül kinek mond valamit a dark jazz kifejezés. Ha létezik zenei műfaj, amellyel rengeteg embert ki lehet űzni az univerzumból, az egészen biztos, hogy az egyik a dzsessz és annak különböző formái. Nálam általában a hangulatomtól és az élethelyzetektől függ, mennyire vagyok fogékony a stílusirányzat ilyen-olyan megnyilvánulásaira, de ha például a műfaj már keveredik az általam legjobban kedvelt zenei irányzatokkal, azt valahogy könnyebben be is tudom fogadni. Így vagyok a dark jazzszel is, ami az önmagukba öntudatlanul zuhant muzsikusgéniuszok megemészthetetlen és öncélú, fúziós improvizációi helyett sokkal inkább a hangulatról és annak megteremtéséről szól.

Érdekes, de pont nemrég fejtegettem sokadszorra, hogy a kevés lemezes bandák a legtutibbak, pláne, ha kevésbé ismertek. Ez mindenképpen jó felütés ehhez a cikkhez is, és amúgy a Holy Mother-téma is kapcsolódhat ide a '90-es, 2000-es évek fordulójának „metálreneszánsza" miatt, amely őket is és a Hollow zenekart is felszínre sodorta ideig-óráig. A mostani H betűseink éppen svédek, és jó húsz-huszonkét éve kihoztak két marha jó lemezt az akkor még nem sztárkiadó, de már azért igen ambiciózusan építkező-növekvő Nuclear Blastnél (ugyebár a Hammerfall sikere lendített rajtuk is igen nagyot).

Nem tudom, szándékos főhajtás-e a Led Zeppelin előtt, de nem nehéz észrevenni a hasonlóságot: a bukott angyal bandája a nagy elődhöz hasonlóan nem látta el címmel (csak sorszámmal) első három lemezét, a negyedik borítójára pedig az ő esetükben sem került semmilyen felirat. A frontképen ezúttal egy szemrevaló boszorkát kapunk, aki annak ellenére próbál csábosan ránk tekinteni, hogy éppen egy kereszthez kötözve látjuk. Ennyiből is nyilvánvaló: Johanna Sadonis és bandája eddig is az ördöggel cimborált, most sem tesznek másképp, szövegileg legalábbis biztosan nem, még ha a zene talán ezen az anyagon is lett a legkevésbé ördögi. A female doom színtérről elstartolt csapat mára ugyanis nem csak a doomot hagyta maga mögött, hanem nagyrészt a metalt is, és annyira merültek bele a '60-as évek vége, '70-esek eleje rockzenéjébe, amennyire csak lehetséges volt. Jól tették.

Sokáig baromira meg voltam veszve a Black Label Societyért, aztán ahogy teltek az évek, némiképp megkopott a barátságunk. Ehhez persze az is kellett, hogy Zakk Wylde egy idő után átmenjen önmaga karikatúrájába, és elkezdje futószalagon ontani az egymáshoz túlságosan is hasonló, újat már semmilyen szinten nem mutató lemezeket, rajtuk egyre több alapjáratos témával. Mindegyiken akadtak kedvelt dalaim, de összességében kissé egybefolytak hosszabb távon. A három magyar koncertből is csak az elsőt találtam meggyőzőnek. Így aztán különösebben nem is foglalkoztam vele, amikor a felvezető nyilatkozatokban a recept felfrissítéséről beszélt Zakk barátunk: elkönyveltem, hogy megint megkapjuk ugyanazt, és úgy három szólót Dario Lorina is eljátszhat, aztán kész. Nos, az embert néha érik kellemes meglepetések is.

Nem kell utánanéznem, hogy biztonsággal kijelenthessem: az elmúlt három év legtöbbet hallgatott albuma nálam az Árstíðir legutóbbi „rendes" sorlemeze, a Nivalis volt. Hóesésben vagy kánikulában, Izland útjain vagy a Kálvin téren, teljesen mindegy volt, mert azok a dalok számomra bárhol és bármikor olyan hangulatot képesek teremteni, amely a valóság fölé emel. Amikor egy ilyen kaliberű munka után megérkezik a folytatás, természetes, hogy az valamiképpen megijeszti az embert, hiszen egy újabb beláthatatlan kifutású kaland veszi kezdetét egy szinte tökéletes alkotás árnyékában. Daniel Auðunsson, Gunnar Már Jakobsson és Ragnar Ólafsson pedig nem teszi meg azt a szívességet, hogy éppen az én preferenciáim alapján írják tovább ezt a történetet.