CD kritika

Abból a néhány interjúból, amit olvastam vele, úgy jött le: Jeff Waters arra használta a covid miatt nyakába szakadt temérdek szabadidőt, hogy rendbetette az Annihilator-katalógust, közben meg felvette a 2007-es Metal nagylemez új verzióját Stu Blockkal és Dave Lombardóval. Nagyjából miért ne? alapon, just for fun. Nem sorlemez ez tehát, nem is valami kihagyhatatlan, hiánypótló anyag, de még csak nem is folytatás, hanem csupán némi extra csemege. De mindezt nyilván pontosan tudod, hiszen egyrészt nem teljesen friss már a Metal II, másrészt pedig Dave Lombardo csatasorba állítása miatt meggyőződésem, hogy némi extra figyelmet is kapott most a csapat. Bár az Annihilator szekere egyébként kifejezetten jól fut az utóbbi években: a Watersszel a mikrofon mögött született anyagok számomra kábé a legjobbak voltak 2000 óta, és a turnékon is igen szép nézőszámok előtt játszottak.

Galaxisunk legnagyobb Harem Scarem- és Pete Lesperance-rajongójaként engedjétek meg, hogy egy pár szóban megemlékezzek a banda énekesének, Harry Hessnek az immár négy teljes albumot megért mellékprojektjéről, még abban az esetben is, ha mindez csupán kettő és fél embert érdekel a Kárpát-medencében. Az énekes hobbiprojektjének is nevezhető First Signal lényegében „csak" abban különbözik a kanadai dallamkovácsoktól, hogy itt szinte minden Harryről szól, ahol az őt kísérő (kiszolgáló) zenészek csak egy szükséges jószolgálati szerepet töltenek be. Ugyan a kivételesen tehetséges frontembert is a favoritjaim között tartom számon, de ez azért még messze nem egyenlő azzal, hogy minden megnyilvánulását aranyba is fogom foglalni.

Attól függ, honnan nézzük, de a finn bandát nevezhetjük klasszik metálzenekarnak, de ha olyanunk van, nyugodtan használhatjuk velük kapcsolatban a popmetál jelzőt is, ha már a Twisted Sister is megkapta ezt a '80-as években, köszönhetően egy hatalmas, mindenhonnan vastag sugárban ömlő slágerüknek. És hogy miért csúszik be ide a pop világa? Rém egyszerű: a Battle Beast ott folytatta, ahol a No More Hollywood Endings lemezt abbahagyták, és friss albumukra is pakoltak a jól énekelhető, fogós dallamokban bővelkedő, hovatovább kiválóan táncolható dalokból. Ezen az sem változtat, hogy a hangszerelés terén egyre dúsulnak a dalok, sok helyen markánsan jelen van a nagyzenekari kórus és klasszikus zenekari – vagy az azt szintetizáló – aláfestés, sőt, föléfestés, már a címadó számban is erősen kidomborodik ez az irányzat. Erős háttérvokálok, nagyívű fúvós szólamok jönnek be a masszív gitárriffek mögé vagy azokat kiegészítve, és ebben a tekintetben a csapat kimondottan jó teljesítményt nyújt, hallhatóan nem félvállról vett, hányaveti szintetizátorozás zajlott a felvételek és a dalok megírása során.

Meglehetősen régen, hét éve jelent meg a Killing Joke legutóbbi lemeze, de most már szerencsére alakul a folytatás, ez az EP pedig az első konkrét előjel Jaz Colemanéktől. És azt kell mondanom, hogy amennyiben a Pylon utódja a két friss szerzemény szintjét hozza majd, igencsak érdemes lesz várni, ez ugyanis baromi ígéretes.

Tavaly gyászos hangulatban írtam a Pretty Maids halálos beteg frontemberének One Shot szólólemezéről, és gyakorlatilag biztosra is vettem, hogy – a tragikus körülmények miatt – nem nagyon lesz folytatása. Nagy öröm, hogy végül mégis lett: Ronnie előrehaladott tüdőrákja sajnos adottság és nem várható felépülés belőle, de ha hihetünk a nyilatkozatoknak, a körülményekhez képest aránylag jól van, és azzal tölti napjait, amit a legjobban szeret. Vagyis dalokat ír és énekel. Ennek eredménye a Make It Count.

Csak visszafogottan lelkesedtem a BillyBio 2018-as Feed The Fire debütálása iránt: a kötelező köröket lefutotta Billy Graziadei szólócsapata, de koncerten valójában sokkal jobban tetszettek a Life Of Agony előtt, mint lemezen. Nem tudok különösebb változásról beszámolni a most megérkezett második album kapcsán sem. Billy barátunk nyilvánvalóan rég kiírta magából a legjobb ötleteit, a stílus azonban összekeverhetetlen, arra pedig jó a Leaders And Liars, hogy turnélehetőségeket csípjen meg vele most, a lassan talán éledésnek induló koncertpiacon. Sokkal többet viszont nem érzek benne.

Gyakran leírjuk, hogy a sok évtizedes múltra visszatekintő csapatok aktuális albumairól nehéz értelmeset mondani, hiszen ezek a bandák rég túlvannak saját fénykorukon, a jutalomjáték köreit futják. Ennek megfelelően friss lemezeik többnyire jól belesimulnak a mintába, de ha a szívünkre tesszük a kezünket, simán el lehet élni nélkülük akár még rajongóként is. Jelen példánkra levetítve a fenti axiómát: akinek 2022-ben Magnumot támad kedve hallgatni, jó eséllyel az On A Storyteller's Night vagy a Wings Of Heaven után nyúl a virtuális polcon, mintsem valamelyik újabb keletű munkájukért.

Tulajdonképpen egyáltalán nem lepett meg, hogy John Frusciante és a Red Hot Chili Peppers ismét egymásra talált. Gondoljon az ember bármit is a zenekar elmúlt (ízlés szerint aláhúzandó) tíz-húsz-harminc évéről, ezek négyen együvé tartoznak, akármilyen kacskaringós ösvényekre tereli őket az élet vagy saját bonyolult lelkületük. Valahol ez a képlet minden korszakos rockbanda egyik nagy titka, jelen esetünkre lefordítva: egy meg egy meg egy meg egy nem négy, hanem sokkal több. Ismét itt van tehát a legnépszerűbb Chili-felállás, és tizenhat év után új lemeznek örülhetünk tőlük. Nem is aprózták el: tizenhét (!) dalt kapunk 73 percben, de amennyiben hihetünk nekik, akár tripla albumot is kihozhattak volna, annyi friss számot jammeltek össze az elmúlt években.

Bármennyire is igyekszem általában optimistán tekinteni a jövőbe, azért mégiscsak kisebbfajta csoda, hogy Sean Killian májtranszplantációja, illetve az ennek feltételeit előteremtő segélykoncert kapcsán több mint három éve írt Vio-lence Klasszikushock-cikk nem nekrológgá, hanem egy remélhetőleg stabilan újrainduló pályafutás előhírnökévé vált. A Vio-lence 1993-as földbe állását követően a thrash metal színteret elhagyó Killian ugyanis akkor került újra reflektorfénybe, illetve vissza a zenei körforgásba, mikor végső stádiumú májzsugora miatti orvosi kezeléseinek fedezése céljából ismét csak összefogott a Bay Area. Szerencsére esetében is happy end lett a segélykoncert vége, és amellett, hogy Killian életét is megmentették, míg a Vio-lence újraindításához is került némi üzemanyag a gépezetbe.

Az énekesváltás mindig kritikus pont, az Ignite esetében pedig a Kárpát-medencéből nézve különösen az, hiszen Téglás Zolit váltotta új frontember a csapatban. Nyilván nem árulok el sokat vele, hogy a banda a magyar érintettségből kifolyólag arányaiban lényegesen népszerűbb itthon, mint a világ többi részén – nem nagyon mernék fogadni, hogy ez a jövőben is így marad-e. Ugyanakkor, ha leszámítjuk a szívünknek kedves hazai vonatkozásokat, a lemezen önmagában nem múlik semmi, mert jól sikerült, és kellően Ignite-ízű is, bár Zoli távozásával kicsit természetesen más a végeredmény.

Mi jót lehet elmondani a mai death metalról? Hogy van. Ez mondjuk elsőre erős érvnek tűnik, de hát ez mégiscsak kevés. Hogy kísérletezős? Az jó lenne, csak akkor meg az az abszurd helyzet állna elő, hogy a death metal megszűnne death metalnak lenni. Eleve, gondoljunk bele, ez a stílus eredetileg, nagyon lesarkítva, akkor jött létre, amikor a nyers múltban a thrash nekiállt kísérletezni. Szóval adja magát a konklúzió: a mai valódi experimentális death metal valami egészen új zene lenne, nem is lehetne már death metalnak nevezni. Na, ilyesmivel én egyelőre nem találkoztam, és ebben benne foglaltatik az is, hogy a Mortify sem ilyen, vagyis nem nem death metal, azaz death metal a javából.

Lehet élcelődni azon, hogy huszonöt év elteltével a Hammerfall még mindig ugyanazt a veretes tradicionális heavy metalt variálja újra és újra, különösebb innováció vagy fejlődés nélkül, de be kell látni, a náluk ez a stílus attribútum, ezzel robbantak be anno, ezt szeretik, és tetszik vagy sem, minden bizonnyal a közönségük is ezt is várják el tőlük. Volt idő, amikor próbáltak igazodni, modernizálni, valamelyest kitörni ebből, amikor talán maguk is érezték, hogy kreatív szempontból kissé megfeneklettek (a Crimson Thunder album után valahol), ennek kicsúcsosodásként az Infected messze a valaha kiadott leggyengébb lemezük is lett. Persze, ott is akadtak jó pillanatok (számunkra a különösen simogató Pokolgép-feldolgozás például), de az összkép zavarosra sikeredett, nem látszott a cél, nem is jutottak vele sokra.

Hét éve indította el saját bandáját Abbath Doom Occulta, a Dread Reaver pedig már a harmadik anyag tőle a sorban. Mindez így, szűk szavakkal leírva talán nyílegyenes sztorinak tűnik, pedig nem feltétlenül az: a szólócsapatban egyből az indulás után, a stúdiós és turnés mutációkat tekintve is meglehetősen sok személyi változás történt, ami akár a főnök egyre súlyosabb alkoholproblémáival is összefüggésben állhatott. Utóbbi gondok a legutóbbi Outstrider idejére olyannyira elharapóztak, hogy a mesternek a turnét félbeszakítva kellett elvonóra mennie. Az új album pedig a megtisztulás utáni első lépcsőfok.

Kissé nehéz helyzetben vagyok a Tennel, ugyanis arra kellett rájönnöm, hogy baromira összefolyik a fejemben Gary Hughes csapatának utolsó két évtizede. Nagyon szeretem és rengeteget hallgattam a brit melodikus hard rock intézmény '90-es évek második felében, 2000-es évek legelején kiadott albumait, de a főnök utána eléggé robotpilótára állította a gépezetet. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a Ten-lemezek mellett rendszeresen jelentkezik némiképp eltérő, de az alapsztorihoz már csak a jellegzetes hang és dallamvilág miatt is kapcsolódó önálló anyagokkal is, tényleg ember legyen a talpán, aki egy-egy random szám hallatán kapásból meg tudja mondani, hogy az pontosan mikor és hol jelent meg...

Alapjáraton eléggé viszolygok a posztumusz albumoktól. Még a legjobb szándék mellett is, van egyfajta hullarabló jellege a dolognak, és sokszor bizony ez a legjobb szándék is hiányzik. Szerencsére akadnak azért kivételek, mint például a tavaly augusztusban a koronavírus szövődményeibe 62 évesen belehalt Eric Wagner esetében is. Eric ugyanis nem a halál előszobájában kezdte írni első és egyben sajnos utolsó szólólemezének dalait, pláne nem valami korábban kikukázott-félbehagyott, majd mások által utólag befejezett hamisgyöngyökről van szó. Nem: Eric bizony hosszú évekig írta ide édesbús szövegeit, meg a rá jellemző módon hamisítatlan doom metalt jelentő zenét.

Ha csupán rockzenei szempontokat veszek alapul, a Dallasban élő King Diamondot leszámítva három előadó jut eszembe először az Egyesült Államok délvidéki államairól: a Pantera, a ZZ Top és az eredetileg Missouriban alakult King's X. A csapat megosztott zenei agyaként funkcionáló Ty Tabor friss szólólemeze pedig már csak azért is lett érdekes, mert még így, ebben a formájában – sem dUg Pinnick, sem pedig Jerry Gaskill nem szerepel a felvételen – is annyira King's X-es, hogy ilyesmire utólagosan még talán maga az értelmi szerző sem számított.

Gyakran mondogatjuk mi is a Shock!-nál, hogy nem ötvenes arcoktól kell várni az igazán újító zenéket, vagy sok évtizedes múltra visszatekintő zenekaroktól, hogy pályafutásuk aranykorához mérhető lemezekkel lepjenek meg minket. Szabályt erősítő, üdítő kivételt persze mindig lehet találni, és talán nem lövök nagyon mellé, ha a Voivodot ezek közé sorolom. A csapat meglehetősen eseménydús életútja során mindig akart és képes is volt megújulni, magát megrázva bivalyerős anyagokat lepakolni az asztalra.

Lemezkritikailag eddig elment a radarunk alatt a Once Human, a viszonylag hosszadalmas, a világjárvány miatt ötévesre nyúlt szünet után kiadott harmadik soralbum kapcsán azonban határozottan érdemes visszaásni az előző kettőig. Nem véletlenül fogalmazok így: rendben volt a The Life I Remember és az Evolution is, ám a Scar Weaverre kristályosodott ki maradéktalanul a lényeg. Vagyis aki eddig nem ismerkedett meg a csapattal, itt a tökéletes alkalom. A mai dömpingben persze egyszerű elsiklani valami fölött, de ez a lemez maximális mértékben alkalmas rá, hogy ismertebbé tegye a zenekart.

Furcsán érzékeli az ember az időt, ahogy öregszik, ennek megfelelően számomra egészen zsibbasztó volt most belegondolni a ténybe: mostanra egy év híján ugyanannyi idő telt el a legutóbbi Guns N' Roses-album megjelenése óta, mint amennyi a Chinese Democracyt elválasztotta a „The Spaghetti Incident?"-től. Nem így tűnt, ugye? Persze azóta azért történt egy s más a banda háza táján, példának okáért ismét összecsókolózott az alapfelállás meghatározó hármasa, és lenyomták minden idők egyik legsikeresebb turnéját.

Amikor visszakerestem, szinte el sem akartam hinni, hogy már hat teljes év telt el a Crowbar utolsó nagylemeze, a The Serpent Only Lies óta, pedig de. Kirk Windstein persze azóta sem ült tétlenül a babérjain, megjelent például egy szólóalbuma is. Ugyanakkor bírom a köpcösben, hogy nem akar mindenáron megszólalni, és csak akkor hallatja a hangját, ha tényleg van mondanivalója. A Zero And Below persze már így is a tizenkettedik sorlemez a New Orleans-i sludge/doom apostolának számító csapattól, hiszen régi, bejáratott bandáról beszélünk. Ez a régi, bejáratott jelleg pedig az egész albumot áthatja.

Vannak, akiknek tetszett az első Ashes Of Ares-lemez, de nem tetszett a második, a Well Of Souls. Vannak olyanok is, akiknek a második tetszett, de nem tetszett az első. Aztán vannak olyanok, akiknek sem az első, sem pedig a második lemez nem tetszett, ám akadnak olyanok is, akiknek mindkettő tetszett. Én egyik kategóriába se tartozom, mivel a maga idejében egyáltalán nem hallottam a Well Of Soulst, ámbár az első lemez igencsak bejött. Azóta persze pótoltam a pótolnivalót, és elmondhatom, az első kategória tagja lettem. Nem is az, hogy a második albumot utálnám, gyűlölném vagy megvetném, egyszerűen csak feleslegesnek tartom, az első lemez maradékának, lehámlott bőrdarabkáinak, levágott körmeinek meg hasonlók.

A Bathory számos alműfaj alapját rakta le, és bár Quorthon 2004-ben elment, hatása és befolyása a mai napig érezhető. A legjobb példa erre a svéd Ereb Altor nagyjából teljes pályafutása, akik mindig is előszeretettel merítettek világából, és szelleme összességében sem állt soha távol a dalaiktól. A csapat alapításakor is ez volt a kijelölt cél: a doom/death vonalról érkező alapítók ezt a zenekar a Bathory előtti főhajtásként, örökségének ápolására hívták életre. Az Ereb Altor ezzel együtt sosem volt kópia, jómagam máig a legnagyobb nívón elővezetett tisztelgésként tekintek minderre.

Ha a Prequelle és a rajta szereplő Dance Macabre után még bárkinek is lettek volna kétségei afelől, hogy Tobias Forge mit is akar kihozni a Ghostból, annak legkésőbb a 7 Inches Of Satanic Panic retrós slágerzenéje hallatán le kellett hogy essen a tantusz. De ha akkor sem történt meg, most egészen biztosan igen: az Impera zeneileg ugyanis nettó arénarock a műfaj legszentebb szabályai szerint. Meglepő ez? Aligha. Hiszen Tobias már a második lemeznél ráállította szellemi kreációját egy olyan pályára, ami a maga sajátos módján egyre inkább konvergált a mainstream rock vonalához. De mi mást is lehetett várni tőle? Ne legyünk idealisták, inkább tegyük a kezünket a szívünkre: a 21. század legjobban kitalált és legfigyelemfelkeltőbb imázsával eredendően nem a kultstátusz fenntartása és a lingköpingi kocsma hatvan fős törzsközönsége, illetve egy maroknyi underground fanatikus megcélzása lehetett a mozgatórugó.

A Magnus Karlsson gitáros/billentyűs/dalszerző/producer mellett Ronnie Romero énekest és Mike Terrana dobost soraiban tudó The Ferrymen első két lemeze a Frontiers jobban sikerült projektalbumainak sorát gyarapította az utolsó években. A trió a jelek szerint üzletileg is beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen bő két és fél évvel a legutóbbi A New Evil után máris itt a harmadik felvonás. A One More River To Cross nyílegyenesen követi az eddigi csapásvonalat, innentől jóindulat és pillanatnyi hangulat kérdése is lehet eldönteni, hogy megbízhatóan egyenletes teljesítményről vagy izgalommentes önismétlésről beszélünk. Feloldom a dilemmát már az elején: szerintem mindkettőről egyszerre.

A Night Cobra tipikusan az a fajta zenekar, amit még a tradicionális fémzenékre gerjedők egy része is totális értetlenséggel fogad majd, egy jól körülhatárolt réteg viszont már a zenekarnév hallatán és a borító láttán is legszívesebben keblére ölelné a houstoni csapat tagjait. Ha pedig meghallja a zenét, csak tovább fokozódik majd a rokonszenv. A bandát a Night Demon főnöke, a Cirith Ungolt is erősítő Jarvis Leatherby fedezte fel, a Dawn Of The Serpent az általa alapított Iron Grip és a High Roller közös gondozásában jelenik meg – tulajdonképpen már ennyivel is elárultam mindent, amit tudni kell erről az egészről.

Szóval az úgy volt, hogy én ezt a lemezt már akkor elkönyveltem egy sziklaszilárd hetesnek, hogy akár egy hangot is hallottam volna belőle. Gondoltam, ezt a lemezt az isten is egy hetesnek teremtette. Vagy ha nem is az isten, de Corpsegrinder mindenképp. Mert mit is mond a shockos tízparancsolat? 7: becsületes iparosmunka. Tömör, direkt, már-már epigrammaszerű definíció. Ez pedig pontosan egy ilyen lemez lesz, véltem én. Valószínűleg Corpsegrinder anyabandájának utóbbi évekbeli teljesítményéből indulhattam ki, na meg a máig is azért létező, bár kissé töredezett rajongásomból. Fémjel ez a név, a Corpsegrinderé, rajta ott a patina vastagon, garantált a profizmus meg egyfajta minőség is, ugyanakkor attól sem kell tartanunk, hogy sorra bukunk majd fel az albumon halmokba gyűlt váratlan tereptárgyakban, vagy elveszünk a merész, agycsavaró labirintusban, ami a lemez. Gondoltam én.