CD kritika

Ha valaki visszalapoz az archívumban, láthatja, hogy a szikár, de dicső tények kivételével nem sok szépet szóltam eddig a japán avantgarde gyöngyszem Sigh-ról. Annyira, hogy a legutóbbi Heir To Despairre már nem is maradtak szavaim, jobb híján félreléptem Mirai Kawashima és társai újabb letámadása elől. Az összes szubjektív szemponttól elvonatkoztatva azonban a zenekar van akkora underground legenda, hogy szinte magától értetődő módon hallgatok bele érkezése környékén az újabb kiadványaikba is. Az idei Shiki már elsőre is kellemesen meglepett, és idővel egészen magához is láncolt, így a jelen körre a pofonosláda is visszakerült a fiókba, előbányászására még csak késztetést sem éreztem. Több is volt ez, mint puszta meglepetés, egy Igazán Jó Hír.

Az ellenállhatatlan erő. Vagy valami ilyesmi. Indokolt a cím? Vagy keressünk utalást valamire? A lemez végére kiderül, de mindenképpen hallgasd meg, milyen a H.E.A.T 2022-re Erik Grönwall nélkül, ezzel párhuzamosan pedig miként tért vissza Kenny Leckremo. Szóval a víruskáosz okozta Nagy Leállás közepén a csapat kiváló, nem alaptalanul jelentős szakmai megbecsülésre szert tevő énekese, frontembere új utakat szeretett volna bejárni, és közölte a tagsággal, majd a közönséggel is, hogy lelép a zenekarból. Aránylag hamar, de ettől függetlenül sokkal rosszabb hír érkezett felőle: szervezetét leukémia támadta meg, és halasztást nem tűrő kezelésnek veti magát alá. Ugorjunk gyorsan jókorát az időben, és nyugtázzuk, Erik mára lelkileg és orvosi szempontból is jól van, nincs már nyoma a kórnak, és annyira kegyes is lett hozzá a jó sors, hála a kitartásnak, erőnek és a tehetségnek, vagyis ezek parádás egyvelegének, hogy Grönwallt a Skid Row kereste meg, majd fel is kérte, hogy legyen az énekesük. Szép történet.

Soha nem tartoztam azok táborába, akik foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá, hogy egy sok éve működő zenekarnak csakis az első két-három lemeze lehet mérvadó az örökségükben. Ha egy alakulat későbbi produkciói is minőséggel és bitang erős szerzeményekkel társulnak, akkor a külsőségeknek és a formának úgyis csak másodlagos szerep jut, és ilyenkor nem vagyok hajlandó ellenezni a drasztikusnak ható zenei változtatásokat sem. A svéd acélgyáros Soilwork esetében is valami ilyesmi elfogadás kontra gyűlölet-féle jelenségről szokás beszélni az utóbbi időkben, de ezt a történetet nyilván nem lehet ennyire feketén-fehéren kezelni. Az ő esetükben is az a legjobb, ha megmaradunk a szubjektivitás talaján.

Nagyot fordult a világ a Dystopia megjelenése és az új Megadeth-anyag elkészítése, formába öntése és megjelentetése között, nagyobbat is, mint bárki gondolta volna. Világszinten – meg zenekarszinten is ugye, Dave mellől az egyetlen régi bajtárs vélhetően végleg messzire került, pedig ezt az anyagot eredetileg ő basszusozta fel. De úgy alakult, hogy David Ellefson finoman szólva lábon lőtte saját eddigi karrierjét, Mustaine meg nem kívánt egy levegőt szívni vele innentől kezdve, ami igazából valahol érthető, hiszen egy Megadeth brandnév köré Dave Mustaine nem akar örökké élcelődő kommenthadjáratot, mert az internet és a trollhadsereg sosem felejt. Ez van, ám a gépezetet működtetni kell tovább, így Steve DiGiorgio volt olyan kedves és újrajátszotta a basszustémákat, és az újra tényleg azt jelenti, hogy nem lemásolta, hanem más témákat is kapott. Legalábbis a hírek szerint, mert kedvenc vöröshajúnk már javában promózza a lemezt mindenféle interjúkkal, ekézi Ellefsont, odaszúr mindenkinek egy kicsit, olykor csak kedvességből, a maga kis szarkasztikus buborékvilágából.

Nem akarom nagyon vesézgetni a Machine Head elmúlt éveit, hiszen ezt már megtettem bő egy éve, az Arrows In Words From The Sky minialbum kapcsán. A teljes új album esetében is maximálisan bejött, amit akkor és ott valószínűsítettem: az Of Kingdom And Crown zeneileg gyakorlatilag teljesen meg nem történtté teszi a legutóbbi Catharsis lemezt, és inkább az azelőtti két-három anyag vonalán építkezik tovább. Nem hinném, hogy bárkinek bármi gondja lett volna, ha Robb Flynn tokkal-vonóval ezt a produktumot hozza ki 2018-ban... Dave McClain és Phil Demmel távozása persze komoly érvágást jelentett, de hát ne legyenek illúzióink: végső soron ugyanolyan one-man show ez, mint amit mondjuk Dave Mustaine is visz a Megadethben, és kívülről nézve a mentális háttér sem tűnik sokkal stabilabbnak az ottaninál.

Kezdjünk egy kis matekkal. A Deceivers a zenekar tizenegyedik stúdiólemeze, a harmadik Alissa White-Gluzzal, és a második Jeff Loomisszal. És itt rögtön meg is állnék, kizárólag szubjektív okokból. Az Arch Enemyt a második lemezzel ismertem meg, szerelem volt elsőre, olyannyira, hogy számomra még mindig a Stigmata A Lemez tőlük. Ugyan az első és a harmadik, még liivás lemezt is imádom, de a vokalistaváltás ANNYIRA nem rázott meg, az Angela Gossow-korszak is kitermelte a maga favoritjait, többnyire széthallgattam azokat a lemezeket is. Az Angelával készült albumok színvonala az én ízlésemnek hullámzónak tűnt, a későbbiekben előfordult, hogy csak bizonyos dalokat hallgattam agyon, mint teljes lemezeket. Mondhatjuk úgy is, hogy az idő a helyére tette, amit anno érzelmileg esetleg jobban-kevésbé jobban értékeltem a maga idejében.

Olvasóink nagy része előtt bizonyára nem titok már, hogy a Fates Warning két oszlopos tagját, Ray Alder énekest és egykori ütősét, Mark Zondert takarja az A-Z-re keresztelt legfrissebb szupergroup. A vendégzenészekkel kiegészült alakulatot egyelőre még nem nevezném teljes értékű zenekarnak, hiszen a két főszereplő neve eleve kiemelt figyelmet kap, jelenlétük pedig beszédesebb bármilyen szónál, legalábbis a beavatottak és a Fates Warning-rajongók szótárában. Szemfülesebbek nyilván a félreértelmezhetetlen logót is rögtön beazonosították, úgyhogy a csomagolás alapján talán már a muzsika ismerete nélkül is sejthető, hogy alkotóik ezúttal ismét fincsi falatokat helyeztek elénk a tányérra. Mert ugye a hallgató önkéntelenül is kacérkodik a gondolattal: vajon mi lenne, ha az Asia finom, igényes AOR-ját összemixelnénk a Fates Warning szintén finom, igényes progos muzsikájával? A választ szerencsére már nem kell feltételes módba helyeznünk, s így a FW-családfa is újabb kísérlettel bővült, ami persze nekünk csak jó.

A nagy covid-válság pár éve nem csak a turnékat gyötörte meg, de felszínre hozott, kiélesített egyéb lappangó, kintről nem látható feszültségeket is. Erre jó példa a Soulfy háza táján lezajlott csörte a megkerülhetetlennek látszó Marc Rizzo és a Cavalera-tengely közt. A meg nem becsültség érzete és az anyagi jellegű nézeteltérések a gitáros távozásával végződtek, ami közel húsz év után elég markáns változás. Kíváncsi is voltam, mit lépnek, mert az nem volt kétséges, hogy a gépezet megy tovább, csak hát az ember már-már hajlamos volt úgy érezni, Rizzo nem csak erős pillér, de lételem is a csapat számára. Mindazonáltal a Cavalera klánt nem vágta földhöz az aggodalom, a nagy kérdés meg nyilván az maradt, be tudják-e tölteni az általa hagyott űrt.

Az utóbbi években underground szinten egyre ismertebbé vált Psycroptic az übertechnikás death, thrash és groove metal olyan elegyét hozta létre, ami mára tagadhatatlanul csakis rájuk jellemző pont ebben a formában. Ez már önmagában is nagy szó, a Divine Council ráadásul minden eddigi munkájuknál karakteresebb, egyénibb lemez lett. A zenekar hangzásának alapjait Dave Haley brutális, minden túlzás nélkül embertelen dobjátéka és tesója, Joe szorosan ehhez passzintott, hasonlóan furmányos gitározása adja, aminek köszönhetően már önmagában is jellegzetesen szólalnak meg, most azonban úgy lettek még dalcentrikusabbak, hogy közben muzsikájuk extrém komplexitása is maradéktalanul megmaradt.

Megint olyan irgalmatlanul elcsípett, a legszebb '80-as évekbeli Metallica- és Anthrax-hangulatokkal indul az új Municipal Waste, hogy akkor sincs kedvem kötözködni Tony Forestáékkal, ha nemcsak a thrash/crossover vonal régi nagymestereitől, hanem tőlük is számtalanszor hallottunk már ilyet. A richmondi csapat sosem akarta újból feltalálni a kereket, ráadásul megint öt éve nem hoztak ki új albumot, így újfent rácsodálkoztam, mennyire autentikusan jön belőlük ez az irány.

Elég rendesen megszívta a legutóbbi lemezzel a Wolf. Niklas Stalvindék akkor hat év szünet után tértek vissza a színre a Feeding The Machine-nel, ami ehhez képest egy feneketlen kútba zuhant az ismert okokból, nem követte a megjelenést koncertezés. Ezek fényében nem csodálom, hogy a csapat ezúttal gyorsabban ráfordult a folytatásra, és mindössze harmadannyi idő alatt leszállította a Shadowlandet, mint elődjét.

Hozzám hasonlóan elég sokan nem értik, mi Anders Fridén és Björn Gelotte célja az utóbbi években az In Flamesben, és ha a kilépések nem beszéltek volna önmagukért, hát most a The Halo Effect léte elég ékesen bizonyítja, hogy maguk a zenésztársak sem voltak másként ezzel. Bár az érintettek természetesen következetesen tagadnak minden hasonló képzettársítást, nehéz nem ellen-In Flamesként értékelni egy zenekart, ahol a göteborgi alapbanda négy korábbi hangszerese egyesítette erőit az első éra énekesével. És a svéd listás rekord (ez az első debütáló metállemez, amely az első helyen nyitott) szépen igazolja, hogy a közönség is nyitott a dologra ebben a formában... Itt van tehát egy potenciális underground sikercsapat a következő évekre.

Már a nyitó Get In The Ring is elég jól példázza a svédek előzetes nyilatkozatait, miszerint amennyiben a legutóbbi lemezeken elvitték az Amon Amarth zenéjének heavy metalos élét a végsőkig, hát akkor a The Great Heathen Armyn most visszakormányozták kicsit death metalos irányba a drakkart. A dal tempója, riffelése, hangulata egyaránt a pár kanyarral korábbi Amon Amarthot idézi, és a folytatás derékhada is morózusabb, agresszívebb az előző három sorlemez dalainál. Legalábbis valamennyire. Mert azért váltásról persze nem beszélhetünk: módosulhatnak az árnyalatok, néha kicsit dallamosabb, néha kicsit lánccsörgetőbb az összkép, de ez itt azért továbbra is a jó öreg Amon Amarth, ez a csapat alapvetően mindig ugyanabban utazik.

A brit Satan visszatérése igazi sikersztori – no persze nem abban az értelemben, hogy a zenekar arénákban játszik és százmilliós megtekintéseket produkál a YouTube-on, hanem azt tekintve, hogy mióta feléledtek, ez már a negyedik teljesen önazonos, milliméternyi megingást sem mutató albumuk a sorban. Vagyis, ha tetszettek az előzőek, vagy simán csak bírod az old school, Keep It True fesztre kívánkozó fémzenét, nem tévedhetsz ezúttal sem.

Nincs nagyobb ünnep annál a melodikus rockzene berkeiben, mint amikor új Journey-album jelenik meg. Így volt ez a zenekar karrierjének abszolút csúcsán, a '80-as évek első felében, majd az 1996-os visszatéréskor, de egyedülálló módon ezt lehetett tapasztalni az Arnel Pineda-korszak beköszöntekor is. Persze a Journey tett érte, hogy életművük örökös hivatkozási alap legyen. Egyrészt sosem engedtek a minőségből, másrészt talpon maradtak attól a megrendítő erejű ütéstől, amit Steve Perry kiválása jelentett bő negyedszázada, majd némán tűrték az évtizedes élcelődést, miszerint nem mertek elszakadni a bevált formulától, és ennek érdekében imitátorokkal pótolták minden idők legnagyobb AOR-énekesét.

A Septicflesh is azon sztorik sorát gyarapítja, ahol az adott zenekar szinte surranópályán nőtt komoly tényezővé a színtéren. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a Season Of Mistnél eltöltött utóbbi bő évtized után a Modern Primitive már a Nuclear Blastnél látott napvilágot. A lemezt hallgatva senkiben sem támadhatnak kétségek, hogy nagypályán versenyzünk – nem mintha eddig olcsójános módon álltak volna a lemezeikhez Seth Siro Antonék, de a produkció minden eddiginél grandiózusabb, monumentálisabb. Ami azért ennél a bandánál mindenképpen jelent valamit.

Vajon hogyan és miért éri meg a Frontiers kiadónak számolatlanul önteni a világba az ilyen-olyan szupergroupokat, majdnem-szupergroupokat és szupergroupként promózott igazából-nem-szupergroupokat? A nápolyi illetőség eleve felvet bizonyos megoldási lehetőségeket, de nem akarok rosszindulatú lenni, a választ úgysem tudjuk meg soha. Most mindenesetre itt egy újabb verzió a harmadik kategóriából, naná, hogy Alessandro Del Vecchio szárnyai alól. A résztvevők ezúttal James Durbin énekes, aki az American Idolban tűnt fel, de később megjárta a Quiet Riotot is, Mike Flyntz gitáros (Riot), Robert Sweet dobos (Stryper) és Perry Richardson basszer (Stryper, Firehouse).

Bármennyire is félrevezetőnek tűnik első ránézésre, ez a Dorothy most nem az a Dorothy, amelyiket a kommentszekció általában sértő megjegyzések kísérőtüzében szokta ízekre cincálni. Az itt nevezett zenekar, illetve hölgy – teljes nevén Dorothy Martin – a tengerentúlon tevékenykedik, harmadik lemezükkel pedig túl sok okot nem szolgáltatnak arra, hogy trollkodjunk velük, sokkal inkább arra ösztönöznek, hogy írjak róluk és felhívjam rájuk a figyelmet, amennyiben még nem kötöttél szorosabb barátságot velük korábban.

Matt Heafy kreativitása már akkor is lenyűgözött, amikor felbukkant a színtéren, és a Trivium frontembere azóta is szakadatlanul töri az új utakat maga előtt. Főcsapata az utóbbi években ismét nagyon jó köröket fut, de még így is befért neki ez a régóta dédelgetett kvázi-szólóalbum. Azért nem beszélek fullos önálló vállalkozásról, mert az Ibaraki az a bizonyos évek óta formálódó projekt, amelyen Matt Ihsahnnal közösen dolgozott, és az Emperor legendás frontembere társszerzőként, zenei rendezőként elég alaposan belefolyt a végeredménybe. Mégsem nevezném közös Heafy & Ihsahn-lemeznek az Ibarakit – inkább amolyan köztes mezsgyét tapos.

Jorn Landéről sokszor leírtuk már, hogy az elképesztő korai indítás után mennyire szétaprózta magát – kevésbé píszí módon megfogalmazva eltékozolta a tehetségét, bár ez azért talán túlzás ebben a formában... –, így aztán engem is meglepett, mennyire jól sikerült a norvég énekes legutóbbi albuma, a Life On Death Road. A tulajdonképpen a Voodoo Circle élén elkészített, Alex Beyrodt és Mat Sinner segítségével összerakott 2017-es lemez végre ismét hozta azt a tüzet, amit olyannyira hiányoltam Lande előtte kihozott jó néhány munkájából. Az Over The Horizon Radar ehhez képest ismét visszalépést jelent, pedig senki sem mondhatja, hogy nem jutott idő kerekre csiszolni az elmúlt öt évben...

Érdekes lenne, ha a sors megajándékozna azzal a hasznos képességgel, amelynek révén lehetőségem lenne bepillantani egyes alkotók fejébe. Így mondjuk a Manowar tiszteletbeli főispánja, Joey DeMaio gondolatait is láthattam volna még a zenekar legújabb, a hívek által is epekedve várt négytételes mesterművének megjelenése előtt. A Highlights From The Revenge Of Odysseus EP elvileg a zenekar soron következő – és elvileg utolsónak szánt – nagylemezét hivatott felvezetni. Feltételes módban vegyük sorra, miként is festhettek ezek a gondolatok!

James LaBrie sem az a típus, aki csak úgy tétlenül vesztegel a seggén: nem elég, hogy a Dream Theaterrel is rendszeresen pakolta ki a sorlemezeket az utóbbi években, szólókarrierjét sem hanyagolja el továbbra sem. Itt mondjuk akadt egy kisebb pauza a legutóbbi, 2013-as Impermanent Resonance óta, de a főszereplő anyazenekarának fokozott aktivitása mellett ennyi szerintem simán belefér. James barátunk ugyanakkor alaposan megújult háttérrel futott neki az anyagnak, amely a Mullmuzler-lemezeket nem számítva a negyedik önálló albuma. Az aranykezű Marco Sfogli gitáros szerencsére maradt a fedélzeten, ám egyáltalán nem örültem, amikor kiderült, hogy az előző három, általam igencsak – az újkori Dream-lemezeknél lényegesen jobban – kedvelt lemezek fő alkotótársa, Matt Guillory billentyűs ezúttal nem vett részt a munkálatokban. Szintén kikerült a képből Peter Wildoer dobos/hörgős, akinek az összképre gyakorolt befolyását szintén hiba lenne alábecsülni.

Alessandro Del Vecchio munkássága miatt sokan emberiség elleni bűntettnek tartják a Frontiers tevékenységét, ugyanakkor a kiadó tényleg szerzett elvitathatatlan érdemeket értékmegőrzés terén. Hiszen ha végignézünk a náluk tanyázó zenekarok-előadók listáján, nyilvánvalóan többről van szó, mint levitézlett hajmetál-rock'n'roncsok szanatóriumáról, ahol feleslegesnél feleslegesebb "szupergrupp" projektek raknak össze érdektelenebbnél érdektelenebb „lemezeket". Nagyon komoly produkciók is vannak itt a régi nagyok közül, mint például a Journey vagy a Whitesnake, de a progresszív műfajok iránt sem érzéketlenek, hiszen a Yes is ide szerződött. És ha már prog, nem kicsit lepődtem meg rajta, hogy a tizensok év után reaktiválódott Zero Hour is pont a Frontiersnél bukkant fel újra. Mert bár heavy metalosabb bandák is fellelhetők a portfólióban, a progrock eddig inkább a finomabb tónusok révén volt jelen a kiadó katalógusában.

Alice Cooper és Billy Idol egykori tettestársa, a Dream Theaterbe egy időre leigazolt billentyűvarázsló, Derek Sherinian egy raklapnyi szóló- és Planet X-lemez után végre újra a lovak – és nem kevésbé tehetséges kollégái – közé csapott, azzal a felszólítással, hogy 2022-ben igenis meg kell jelennie egy friss szólólemeznek. A nyalánkságokra éhes kemény mag nyilván az ilyesminek csak örülni tud, már csak azért is, mert a tavalyelőtti The Phoenix igencsak szerethetőre sikeredett. Így, két év elteltével pedig magamról sem mondhatom el, hogy én leszek az, aki panaszkodni fog a felgyorsult tempó miatt. Derek ez alkalommal sem bízott semmit a véletlenre, és ismét óriási zenészekkel bástyázta körbe magát, hogy még véletlenül se érjék túl erős támadások legújabb produkcióját.

Fennállásunk során pár ciki dolgot már bevallottunk és meaculpáztunk is miattuk. Most újabb ilyen került felszínre, ez pedig a Thunder zenekar tulajdonképpeni ignorálása, legalábbis ami a lemezismertetőket illeti. Fesztiválbeszámolóban, hírekben, itt-ott fel-felbukkantak, de annak ellenére, hogy csak az én Shock!-tagságom, azaz 2003 óta ez már a kilencedik lemezük (úgy, hogy közben pár évre egyszer, sőt talán kétszer fel is oszlottak), egyetlen nyamvadt cikket nem sikerült összehoznunk egyikről sem, pedig nem mondhatni, hogy valaha is alulreprezentált lett volna a hard rock iránti szimpátia a mindenkori szerkesztőségben (sőt, a Thunder által játszott stílus létezését még talán Andorunk is tolerálja). Hát ez van, mentségünk nincs, pedig ha létezik olyan, '80-as években indult és mai napig aktív angol intézmény a műfajban, amiről érdemes sokat írni, az a Thunder.

Rutinos olvasóink, tapasztalt dallamkedvelőink, mindig bizakodó követőink kapásból tudják, mire kell gondolni, ha olyan neveket és fogalmakat látnak egymással összefüggésben, mint dallamos, Del Vecchio, Frontiers Records, valamint szupergroup (supergroup, szupergrup). A megfejtés: bármire. Nézzük, hogy alakult ez az Iconic kapcsán!