Jason Newsted már a januári Metal EP-vel sem árult zsákbamacskát, és az augusztusban megérkezett teljes nagylemez címével is mindent elárul arról, mire lehet számítani tőle. Innentől kezdve csakis ízlés és nézőpont kérdése, megelégszünk-e azzal, amit a Metallica egykori basszusgitárosa kínál nekünk a saját magáról elnevezett formációban. Pontosan érteni vélem, mi baja a fanyalgóknak a Newsted zenekarral: Jason egyrészt eléggé archaikusra szabott formában adja magát elő itt, másrészt nem is tartogat különösebb meglepetéseket, netán extrém módon kiugró dalokat. Azon viszont hosszasan el lehetne vitatkozni, érdemes volt-e tőle ilyeneket várni ennyi év után.

Úgy tartják, hogy a zene határtalan, és ez a gondolat az Orphaned Landre fokozottan igaz, hiszen izraeli zenekarként békét, megbékélést és hasonlóan hippis gondolatokat közvetítenek, amelyek a világ elég nagy részén mindig aktuálisnak mondhatók. Ennek jegyében készült el három évvel az elég nehezen emészhető konceptalbum, a The Never Ending Way of ORWarriOR után a címében is árulkodó All Is One. A hármas szentség jegyében három országban rögzítették a lemezt (Törökország, Svédország, Izrael), és a borítón is ezt a szellemiséget viszik tovább: a három világvallás szimbólumát olvasztották össze. Kivételesen az sem csak a szokásos promószöveg, hogy Kobi Farhi énekes a zenekar legjobb munkájának titulálta az albumot, mert ha képben vagy az eddigi munkáikkal, te is biztosan fogod állítani, hogy ez a lemez kétségtelenül a legegységesebb és legmagasabb színvonalú közülük minden szempontból. Némi változás egyébként történt a tagságban a legutóbbi lemez óta: egy régi csapattag, Matti Svatitzky 2012-ben személyes okokra hivatkozva kilépett az Orhaned Landből. Helyére Yossi Sassi egy tanítványa, Chen Balbus került, vélhetően jobbat nem is találhattak volna Matti helyére.

Az év legkockázatosabb és leginkább várt visszatérése egyértelműen a Black Sabbath nevéhez fűződött, kisebb léptékben, underground szinten azonban a Carcass új lemeze is elképesztően jelentős esemény. A csapat a maga idejében öt albumot hozott ki, amiből az első négy mindenképpen klasszikusnak számít, méghozzá olyannyira, hogy nyugodtan le merem írni: teljesen másképp nézne ki nélkülük az extrém metal világa. Manapság elsősorban persze a Heartwork mesterművet szokás kiemelni, ami reális is, hiszen az 1993-as anyag a maga idejében, az At The Gates Slaughter Of The Souljával karöltve alapvetően definiálta újra a súlyos underground metal muzsikák fogalmát, hatása pedig több stílusirányzatban is tisztán érezhető a mai napig. Arról azonban a Heartwork mérföldkő volta mellett sem szabad elfeledkezni, hogy Jeff Walkerék igazából már az 1988-as Reek Of Putrefaction lemezen is újítónak számítottak az épp formálódó grind/death vonalon, és az 1991-es Necroticism: Descanting The Insalubriousszel is sokat tettek annak érdekében, hogy másoknak legyen mit játszaniuk a következő években. Vagyis itt bizony nincs helye mellébeszélésnek: minden idők egyik legjobb és legfontosabb death/extrém metal bandájáról beszélünk.

Szánalmasan olcsó és hatásvadász szóvicc lenne, ha történetesen nem lenne igaz: kábé három napja olyan marha módon sikerült felkapnom a fejem az ébresztőóra hajnalban felharsant ordenáré üvöltésére, hogy a nyakam azóta minden kisebb irányváltoztatásra hevesen jelzi, hogy neki bizony ez nem pálya. Most is: karót nyelten, kigúvadt szemeimmel egyetlen pontra fókuszálva ülök a monitor előtt, és hát mit tehet ilyenkor az egyszeri rockzene szerető egyén, ha stílszerű akar lenni? Úgy van, Neck Spraint köll hallgatni! Jó hangosan, és a legjobb az egészben az, hogy hét évnyi pauza után ezt végre új (azaz többségében ugyan nem teljesen ropogós, de nekem például tutira az) szerzemények által tehetjük meg, és az őket rejtő EP a keresztségben a God's Snake nevet kapta.

Trent Reznor azon ritka zenészek egyike, akiktől soha nem tudhatja az ember, mit is várjon. Ha összevetjük a Nine Inch Nails lemezeket, nem igazán találunk két egyformát, a kontraszt azonban akkor válik még élesebbé, ha hozzácsapjuk Reznor egyéb zenei kirándulásait is. A pennsylvaniai kukoricaföldek mellett felcseperedett Trent a '90-es évek elejére már az indusztriális rock trónján csücsült, aztán a 2000-es évekre e krómszürke trónt lecserélte egy Oscar-díjra, ami valljuk be, egy rockzenésztől nem kis eredmény (még ha kétséges is egy efféle elismerés valódi jelentősége). Mindenesetre a kétszemélyes formációvá fogyott Nine Inch Nailsnél az előző évtized végén néhány éves hiátus állt be, amit Reznor kreatív kiégéssel magyarázott. Húsz évnyi muzsikálás után ez talán nem is csoda.

Sajátos viszonyt ápolok a kanadai Annihilatorrel. Határozottan úgy gondolom, hogy Jeff Waters az első három album után már nem volt képes végig egységesen magas színvonalú, tízpontos lemezt letenni az asztalra, ebből fakadóan időről időre mindegyik anyaga hallatán hiányérzetem szokott lenni kisebb-nagyobb mértékben. Ugyanakkor valahogy mégsem szoktam le a zenekarról, aminek alighanem két oka van. Az egyik, hogy még a legkevésbé meggyőző Annihilator albumokon is mindig akad legalább két-három(-négy-öt, lemeztől függ) olyan dal, amiért mások a fél életüket odaadnák. Lehet, hogy a többi nyolc-tíz töltelék, de e két-három(-négy-öt) szám mellett sosem lehet szó nélkül elmenni, minden skálán maximális pontszámot érdemelnek. A másik ok alighanem maga Waters, aki a metal műfaj egyik legnagyobb gitárosaként még az említett töltelékeket is mindig képes a felszínen tartani megunhatatlan játékával. Hiába nem mozgat meg bennem semmit adott esetben maga a dal, Jeffnek már a gitárhangzásától is extázisba tudok kerülni, riffelését, szólózását pedig minden körülmények között imádom.

Bizony, vad üldözésbe kezdett ötös sorszámú LP-jén a svéd Watain, az ilyesmi pedig ritkán szokott eredmény nélkül maradni. A három évvel ezelőtti, már merészebb húrokat pengető Lawless Darknessért egyaránt megkapták a hazai Grammyt és az első vaskos fikázásokat is persze, a folytatásra mégis három évet kellett várni. Fuck Off, We Murder – mondja a legújabb, soron kívüli maxijuk címe (rajta a címadó feldolgozás, Jesus Christ „GG" Allintől), és én úgy tudtam, hogy tényleg. Ennyire nem vészes a helyzet, a The Wild Hunt most még csak nem is igazán ijesztget, sokkal inkább szórakoztat. Észrevette ezt a svéd közönség és a Century Media is, ezért is tarolhat sosem látott szélességben Erik Danielssonék kaszája, én legalábbis így gondolom. Itt, ezen a színpadon van a helye a Watainnek, én legalábbis régóta ide vártam őket – csupán arra nem gondoltam, hogy ilyen, szinte drámai hirtelenséggel teszik helyre magukat.

Könnyű dolgom van ezzel a lemezismertetővel, hiszen a Vista Chino debütáló lemeze hivatalosan ugyan csak augusztus 30-án jelent meg, de hát azért a szemfülesebb stoner rockerek akár már jó másfél hónappal ezelőtt (!) is megvásárolhatták a Download Records kiadásában. Anélkül, hogy bárkinek is az illegális zeneletöltéseket reklámoznám, töredelmesen bevallom, én sem tegnap hallottam először. És nem is tegnapelőtt, de bűnömet valamelyest enyhíti, hogy azóta már a csapat is elérhetővé tette a teljes lemezt streamelt verzióban. Szóval nincs szükség rá, hogy bárki fülébe belesúgjam, miért is hatalmas remekmű ez most, vagy éppen miért is kell inkább a szelektív hulladékgyűjtő műanyag megjelölésű konténerébe hajítani. Mindenkinek bőven volt ideje rá, hogy saját maga kialakítsa jól alátámasztott véleményét, így hát valóban könnyű dolgom van.

Az amerikai Seven Witchesben az utóbbi időben lezajlott eseményeket még az Anthrax vagy a Queensryche is megirigyelhette volna. Jack Frost bandájában olyan énekes-vándorlás ment végbe, amit még annak ellenére is képtelen voltam követni, hogy nem csak a zenekar, de az érintettek egyéb munkásságát is kifejezetten szeretem. Mikor James Rivera nálunk járt a Helstarral, azt mesélte, hogy a csapatban ismét az az Alan Tecchio énekel, akit anno épp ő váltott a csapat élén, és em mellesleg Rivera utódjaként került a Witchesbe 2005-ben, az Amped lemezzel. A váltás oka az volt, hogy Rivera szerette volna kicsit felpörgetni az eseményeket, azaz új lemezt, turnét követelt, a főnök Jack Frost viszont úgy tűnt, megelégszik azzal, ha az Államokban adnak néhány koncertet. Ehhez képest itt egy új lemez Rebirth címmel, a mikrofon mögött azonban hiába keressük Riverát vagy Tecchiót, helyüket egy új srác, a jószerivel teljesen ismeretlen Anthony Cross vette át.

Mats és Ragnar itt és most kilépett a Bathory árnyékából, és hétmérföldes léptekkel járja immár saját útját – írtam a tavalyi Ereb Altor produkció kapcsán. Nos, téves riasztás volt. A srácok visszatértek ahhoz a Bathoryhoz (és ahhoz a Hammerheart albumhoz), ahonnan kiindultak, és amit a homlokukra ragasztott tribute-címke veszélye mellett is mindenkor felvállaltak. Nem tettek vele boldoggá. Az én nézőpontomból a Gastrike black metalos „túlzásai" éppenséggel értelmet adtak a további lemezkészítésnek a deklarált vég (The End, 2010) után. Minden eltelt hónappal közelebb ért hozzám a 2012-es lemez, komoly rejtély, hogy az év végi listámról miként maradhatott le mégis. Úgy sejtem, az Ereb Altorhoz a többség azért a Bathory felől közelít, számukra pedig mézes tej ez a szűk óra. Nekik lesz igazuk.

Nem szerettem volna ezt mondani, de sajnos kénytelen vagyok: az Avenged Sevenfoldnál a jelek szerint kifogyott a puskapor, és a fene se tudja, miért alakult mindez így. Jimmy „The Rev" Sullivan dobos, illetve zenei és koncepcionális éceszgéber tragikus 2009-es halála bizonyára közrejátszik abban, hogy csalódásként kell értékelnem ezt az új anyagot, de a csapat lemezeinek színvonala a 2005-ös City Of Evil mestermű után amúgy is csökkenő tendenciát mutatott, így nem írnék mindent Jimmy hiányának számlájára. Mindenesetre a Hail To The King egynémely külföldi kritikáját olvasva megfordult a fejemben, hogy én valami mást hallgatok, mint a zenekart hozsannázó angol vagy amerikai ítészek többsége, ugyanis hiába pörgetem a lemezt folyamatosan, mióta csak megérkezett, ugyanolyan semmitmondónak és egydimenziósnak találom, mint elsőre.

Kár lenne tagadnom, hogy nagyon régóta szimpatizálok az ausztrál kontinenssel és annak lakóival. A kenguruk, koalák, ellemacphersonok és melgibsonok földjén az emberek ugyanazt csinálják, mint máshol, mégis, bármihez nyúlnak, az rendelkezik egy olyan sajátos adalékanyaggal, ami miatt azonnal egyértelművé válik, hogy az „odalentről" származik. Hogy csak a zenénél maradjunk: ezek a csökönyös ausztrálok tényleg minden területre odatették magukat: a rockereknek ott van az AC/DC, a punkoknak a Saints, az elvontabb muzsikák rajongóinak Nick Cave és aktuális csapatai, de még a popperekre is gondoltak az INXS-szel. Aki meg a seggrázós kikapcsolódást kedveli, az megkapta Kylie Minogue-ot. A maguk területén mind abszolút csúcskategóriás dolgok, és nincs ez másként a trónkövetelőkkel sem: ott van például a remekbe szabott Airbourne, amit hála az égnek (és remélhetőleg csekély mértékben a nálunk megjelent kritikáknak is) mifelénk is egyre többen szeretnek meg, de véleményem szerint még náluk is faszább az a csapat, ami számomra két éve a semmiből tűnt elő, hogy aztán 2011 egyik legjobb lemezét szállítsa le a Spaces In Between képében. Ez volt a Tracer, és nem is kell múlt időt használnom, hiszen itt van második teljes értékű lemezük, és ez biza legalább olyan jó lett, mint elődje.

„Hello again my friend / it's time to start / there is no end" – susogja fülünkbe Mark Hunter a Plastic Wonderland kezdősorát az új Chimaira albumon, és valóban, helló, nincs itt semmi látnivaló, attól, hogy a frontember mellett újra lecserélődött a zenekar, a lényeg nem változott, akár egyszemélyes bandának tekintjük a dolgot, akár teljes egésznek, akár – mint néhány epét szürcsölő jókedvében megjegyezte – Chimaira covernek, vagy éppen Dååth-projektnek, miután Emil Werstler gitáros, Jeremy Creamer basszer és Sean Zatorsky billentyűs onnan ugrott fejest Hunter méregtavába.

Elég nehéz lenne összeszámolni minden önálló lemezt, projektet és egyebet, amelyekben Doug Pinnick részt vett az utóbbi bő tizenöt évben, mióta az egyes Poundhound lemezzel beindította a King's X melletti önálló karrierjét. Bevallom, kicsit néha el is vesztettem a fonalat ezeket illetően, noha időről időre akadt közöttük olyan, amit sokat hallgattam. Ez a helyzet a nemrég kiadott Nakeddel is, bár aki csak felületesen ismeri óriási hanggal megáldott basszer/énekes munkásságát, bizonyára nehezen értené meg, miben tér el a többitől. Én pedig megint csak azokkal a bizonyos apróságokkal tudnék jönni, amiket általában elő szoktam hozni ilyenkor...

A diszkográfiában hatos sorszámot viselő The Sun Comes Out Tonight igazi, hamisítatlan Filter lemez. Benne van minden, amit Richard Patrick és éppen aktuális háttérzenészei valaha is pofásan tudtak művelni, de sajnos itt figyel valamennyi azon jellemző is, ami miatt a legtöbbünk apró gondolkodás után képen tudná törölni a jó Richardot. Már a szokás szerint nagyhangú és sokat sejtető beharangozó nyilatkozatok is valami ilyesmit ígértek, hiszen ki nem kapta fel a fejét arra, mikor Patrick olyanokról beszélt, hogy az új lemezanyag a csapat legsikeresebb és legjobban sikerült produkcióját, a Title Of Recordot idézi majd meg, emellett pedig a debütáló Short Bus is mindvégig lelki füleik előtt lebegett a stúdióban, különös tekintettel egy bizonyos Hey Man, Nice Shot című dalocskára. Féltem tőle, hogy ennek a nagy erőlködésnek elhaló és a legkevésbé sem kéjes nyögés lesz a vége, mindehhez pedig hozzájárult, hogy Richie mindig is szeretett lódítani, nem mellékesen különböző hullámok hátára felkapaszkodni. Azon nyilván már meg sem lepődtem, hogy a legutóbbi, egyébként egészen frankó The Trouble With Angels óta ismételten (ki tudja hányadszor, és ki tudja hányszor még) szélnek lett eresztve a díszes kísérőmuzsikus kompánia, de hősünk meg is mondta kerekperec: ez bizony itten nem egy zenekar, hanem egy projekt. Tetszik-nem tetszik, coki.

Régóta féltettem már az elszürküléstől a valaha nagyszerű ipari/avantgarde üzemként indult Aborymot, de legkésőbb most, a hatos sorszámú Dirty mocskos fényében egyértelművé kezd válni számomra, hogy a római brigád teljesen tudatosan kormányozta magát ebbe az egyirányú techno/thrash utcába, ahol ma találjuk őket. Valami igazán nagyszabású történés ígérete volt most a levegőben, a zenekar húszéves jubileumát is megtisztelve, a termés azonban csupán egyenes következménye a három évvel ezt megelőző Psychogrotesque diszkrét bájának. Ha úgy tetszik mégis, az állandóság lehet az egyetlen váratlan húzás az olaszok háza táján, lévén e tekintetben sosem teljesítettek megbízhatóan. Ezúttal maradt a legutóbbi felállás, a stúdió és a hangmérnök is, hogy aztán némi csavarral zavarják fel mégis az állóvizet. A lényeg mindenesetre tapinthatóbb, mint valaha.

A Fueled By Fire törzskönyvezett mintapéldánya a retro-thrash csapatoknak. A két demó után első teljes nagylemezével 2006-ban jelentkezett négyesnél a műfaj valamennyi ismérve tetten érhető, hiszen már a Spread The Fire debüt is fehér magasszárú tornacipőbe és farmermellénybe csomagolt, szélvész thrash metalt rejtett. Azon a bizonyos farmermellényen pedig kétségkívül a Slayeré volt a legnagyobb felvarró. A formulán természetesen azóta sem változtattak. A Trapped In Perdition már a harmadik lemezük, mely három évvel követi a kettes Plunging Into Darknesst. A csapat felállása ezzel az anyaggal stabilizálódott, és szerencsére a Trappedet is ugyanaz a gárda készítette, mint elődjét. Markáns különbséget nem lehet tenni a FBF egyes lemezei között, a hangsúly ugyanúgy a technikás, csuklószaggató thrash-témákon van most is, ahogy korábban mindig.

Miután három zsinórban leszállított aranylemez után a Five Finger Death Punch új, kettős albumának első része a Billboard Top 200 második helyén kezdett, végérvényesen leszögezhetjük, ami egyébként eddig is nyilvánvaló volt: a '90-es évek elején Magyarországról az Egyesült Államokba szakadt Zoltan Bathory által összehozott és vezetett csapat nevéhez az utóbbi jónéhány év legnagyobb metal sikersorozata fűződik a tengerentúlon. Mindennél komolyabb bizonyíték erre, hogy a banda az utóbbi hetekben a színtéren jó húsz éve jegyzett, Amerikában a műfaj legismertebb megtestesítői közé számító Rob Zombie társult headlinereként nyomult a leghatalmasabb kinti metal fesztiválturnén, a Rockstar Energy Drink Mayhemen... És a jelek szerint lassan Európa is kezdi megtanulni a csapat hosszú nevét, az Avenged Sevenfolddal és a Device-szal közös novemberi turné bizonyára errefelé is szintugrást jelent majd Zoliéknak.

Igor (akarom mondani ИГОР), a vadparaszt itt van újra, és szinte nem változott semmit. Még mindig ugyanazt a bunkóhárdkór/sludge rettenet-ötvözetet tolja, mint a két évvel ezelőtti HE idején, még mindig imádja a kétbetűs EP-elnevezéseket (amúgy rendes tőle, hogy épp az én monogramomat választotta címnek – ezúton is köszi!), és még mindig az egerszalóki Standing Waves stúdióban szeret dolgozni, a Shapat Terroros Sohajda „Sohi" Péter társaságában. Szülei – Szabó „Pó bácsi" Péter, Szabó Márton és Ördög Gábor – szerint mondjuk jóval energikusabbak és súlyosabbak lettek Igor újkori dalai, és ebben igazuk is van, én pedig annyit tennék hozzá – bár ez ebben a kontextusban elég furcsán veheti ki magát – hogy ugyanakkor bizony jóval zeneibbek is. Ez persze még mindig ugyanaz a kellemes muzsika, ami a lábtörlődre szarik, és után még van pofája becsöngetni WC-papírért is, de már sokkal több fogódzót nyújt, mint anno a HE, ami köszönés nélkül leütött, megrugdosott, majd továbbállt.

Békés négy év elteltével ismét grindol. A fiatal és lendületes Another Way Délkelet-Magyarországról emeli magasba újfent az extrém zene dühösen lobogó zászlaját, és köpi a korrupt világ arcába haragját. A 2009-es Holtágak az ártérben is egy méregzöld anyag volt, de mintha ezúttal csak tovább harapózott volna a fiúkban a társadalommal szembeni csalódottság. A trió viszont ahelyett, hogy letette volna a lantot és Depresszió vagy Kárpátia koncerteken amortizálná szervezetét és elméjét, inkább még görcsösebben kapaszkodott bele hangszereibe, és leszállított egy újabb hangos ökölcsapást.

Bevallom, korábban csak névről ismertem a szegedi The Voidot, ám miután elküldték nekünk az Unraveling megjelenéséről szóló hírt, és csak amúgy kötelező jelleggel elindítottam a lemezt, egy idő után azon vettem észre magam, hogy szép lassan végigmegyek az összes dalon. És azóta elég sokszor megismételtem ezt a műveletet, ami azt mutatja, hogy a csapat kifejezetten komoly albumot tett le az asztalra második nekifutásként.

Nagy a kísértés, de mégsem fogom ebben az írásban megemlíteni a Dream Theatert, sőt, még Őlepcsesszájúságát sem. Bár természetesen nekem is megvan a véleményem a sztoriról és az „újkori" műveikről, de erről majd inkább a maga helyén, néhány hét múlva. Itt inkább azzal kezdeném, hogy a kanadai énekes szólólemezeit kivétel nélkül nagyon szerettem/szeretem, és az első négy album mindegyikét határozott előrelépésnek tartottam elődjéhez képest. Mindről mérföldekről hallatszott, hogy igazi görcsmentes örömzenélésről van szó, talán az első Mullmuzzler kivételével mindenféle különösebb bizonyítási kényszer nélkül. Az átlagban három-négy évenkénti lemezkiadás úgy tűnik, abszolút ideális ahhoz, hogy a folytonosság és a kreativitás szempontjai egyaránt érvényesülhessenek, és ehhez egy abszolút ütőképes alakulat is összekovácsolódott, így szerintem indokoltabb volna egy rendes zenekarról, semmint LaBrie szólólemezéről beszélni, de hát ennyi üzleti megfontolás még simán belefér.

Igen kellemetlen meglepetésként ért januárban a holland The Devil's Blood feloszlása, pláne, hogy soha nem volt szerencsém őket elkapni élőben. Mivel lendületben lévő bandáról, meredeken felfelé ívelő karrierről volt szó, szerintem senki sem számított arra, hogy befejezik, de Selim Lemouchi különösebben eddig sem törődött a konvenciókkal, szóval ugyebár miért pont a végén kezdett volna el azzal foglalkozni, mit akar a külvilág... Akármi is húzódott meg a háttérben, bizonyára alapos oknak kellett lennie, hogy a sorsára hagyjanak miatta egy teljes egészében feldemózott lemezanyagot meg a bizonyára dicsőséges underground jövőt, de legalább senki sem mondhatja rájuk, hogy felélték a hitelüket, vagy túlságosan is intézményesültek. Szóval a The Devil's Blood története paradox módon úgy kerek, hogy nem fejezték be igazán.

Az Eldkraft látszólag egy jó kiállású újonc a viking/doom metal rajtvonalnál, de ennek azért ne dőljünk be. A társulat hivatalosan két tagot számlál, ők pedig távolról sem most ismerkednek a szakmával. Jelen esetben Hans „Hasse" Karlsson gitáros/zeneszerzőről és John „Odhinn" Sandin énekes/billentyűsről van szó, nevezett svédek pedig az In Battle, a Horde Of Hel és az Odhinn soraiban is erősítették már egymást, hogy azután most egy újabb tiszta lapot nyissanak, Eldkraft néven. Arról, hogy kettejük újkori története ennyi figyelő szem előtt zajlik, alapvetően a Primordial vezére, Alan Averill Nemtheanga tehet, aki egyrészt felfigyelt a soraikat átrendezett Sandinék friss produkciójára, másrészt saját kiadója (Poison Tongue) portfóliójának bővítése mellett a Metal Blade A&R-eseként végképp sokkal többet is tehet kegyeltjeiért baráti vállveregetésnél. Így esett, hogy a két „veterán" új formációja mindjárt induláskor hatalmas lendületet vehetett – egyáltalán nem érdemtelenül.

Újabb több hónapos restanciánkat pótoljuk az alábbiakban. Túl sokan persze nem reklamáltátok, hogy még mindig nem írtunk a tavasszal kiadott új HIM lemezről, mi pedig nem is lepődtünk meg ezen, hiszen jó nagyot fordult a világ úgy 2000 óta, amikor a Razorblade Romance albummal a banda Európa ügyeletes tinédzserkedvence lett. A mai tizenévesek falán már nem Ville Valo posztere virít, arról pedig nincs túl sok elképzelésem, hogy aki akkoriban szerette a finn love metalosokat (...), vajon kitartott-e mellettük. Pláne, hogy a zenekar nem is nagyon erőltette meg magát az utóbbi időben. Eléggé alapjáraton köhög a motor náluk, ezt nyugodtan bevallhatjuk az utóbbi lemezek alapján.

Egyszerre nagyon könnyű és baromi nehéz bármit is írni a San Francisco-i doom rocker Orchidról, ráadásul ugyanazon okból kifolyólag. Könnyű, mert elég azt a nevet leírni, hogy Black Sabbath, és nehéz, mert ezen kívül szinte lehetetlen és szükségtelen is bármi mást megjegyezni velük kapcsolatban. Ez az a négyes, amelynek zenéje hallatán mindenki, de tényleg mindenki azonnal rávágja, hogy ez bizony Black Szabi, és ezt maguk az elkövetők sem vitatják (nehéz is lenne nekik). Ki-ki ítélje meg vérmérséklete szerint, hogy ez akkor színtiszta, autentikus múltidézés és tisztelgés, vagy éppen arcátlan lopás - a magam részéről mondjuk furcsállom, hogy Sharon Osbourne még egyetlen szerzői jogi pert sem indított velük szemben, biztos nagyon lekötötték a BS reunion körüli munkálatok. És innentől akkor akár egy az egyben, a számcímek megváltoztatásával át is kopizhatnám jó két évvel ezelőtti irományomat első lemezükről, a Capricornról. De nem teszem, inkább megpróbálom felkutatni a minimális változásokat.