Ha a black metal hírhedt második generációjának alapcsapatairól beszélünk, a zömmel skandinávok által uralt mezőnyben csupán néhány „egzotikus" név bukkan fel. Ezen belül is – bár a stílus fundamentumához hellyel-közzel kötődtek – mégis teljesen egyéni vonalat képviseltek a görög black metal bandák, melyek közül a Necromantia mellett a Rotting Christ is mindenkor kitüntetett figyelmet érdemelt. A polihisztor Sakis és testvére, a dobos Themis Tolis vezette utóbbi brigád éppen húsz éve, a Thy Mighty Contract albummal mutatkozott be a színtéren, aktuális munkáik pedig a mai napig alakítják a stílus frontvonalát. Akarom mondani röviden: a Rotting Christ a görög black metal intézmény.

Néhány héttel ezelőtt kaptam először hírt a Deadlands zenekarról, amikor egyik cimborám úgy harangozta be őket, mint Andy LaRocque, valamint a Michael Denner / Hank Shermann duó, azaz a Mercyful Fate legendás bárdistáinak közös bandáját. Aztán persze hamar kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs, azonban nevezettek valóban szerepelnek az Evilutionön, amelyet a Consfearacy torka, a Vicious Rumorsban is megfordult Brian O’Connor hozott össze néhány sokat próbált, ámde kevéssé ismert cimborájával.

Mindig is szimpatizáltam a (Perfect) Symmetryvel, ahogy általában a magyar progresszív színtérrel is (Stonehenge, After All, Eclipse, Da Capo, Nemesis és társai), és különösen a 2000-es évek elejének nagy boomja idején lelkes látogatója voltam a különböző magyar prog fesztiváloknak. A 2001-es The Human Machine is sokat forgott nálam akkoriban, annak ellenére, hogy nem tartottam éppen a világ legeredetibb zenéjének, de ebben a műfajban akkoriban szinte mindent kajáltam külföldön és kis hazánkban egyaránt. Aztán eléggé elveszítettem a fonalat, ahogy a bandák többsége is feloszlott/átalakult/szünetelt, és ezért kifejezetten örültem, amikor pár éve többen többek között Kusinka Tamásék is jobban újraaktivizálták magukat. Ennek ellenére a 2009-es, még Friskó „Fidó" Péter által felénekelt Szabad akarat lemezük elment mellettem, de az új anyag ismeretében ezt a hiányosságot mindenképpen pótolni fogom.

Mivel a Road azon kevés hazai banda közé tartozik, amelyekről – igencsak nagy népszerűségük okán - mindenkinek megvan a többnyire elég markáns véleménye, borítékolható, hogy az új lemez és jelen kritika kapcsán is megtalálják majd egymást a banda feltétlen hívei és a köpködők. Ezért aztán jó előre le szeretném szögezni az alábbi tudnivalókat: a legkevésbé sem tartozom azok közé, akik élből elutasítanák a domoszlói bandát, akár az elsősorban a tinédzserek körében való kiugró népszerűségük, akár populáris voltuk, akár bármely más sznob okból. Sőt, jobban utánagondolva, valamennyi lemezüket hallottam, és mindről szeretek is dalokat, legutóbbi, Emberteremtő albumukat pedig teljesen okésnak is tartom. Élőben kábé ötször-hatszor láttam már őket, és mindannyiszor magával is ragadott a hangulat, így aztán vallom, hogy a Road is azon csapatok közé tartozik, akik koncerten élnek igazán, lemezen a közelébe sem érnek élő teljesítményüknek. Éppen ezért is vállaltam magamra éppen én a kritika megírását. A Tegyük fel... azonban ennek ellenére sem tetszik különösebben.

A norvég billentyűs, Andy Winter annak ellenére maradt szinte észrevétlen a prog/black színtéren, hogy az utóbbi években a stílus ikonjaival állt módjában együtt muzsikálni. Fő zenekara az évek óta erősen kérdőjeles státuszban létező Winds, ez a formáció pedig utoljára 2007-ben jelentkezett hallgatnivalóval, a különösebb port nem kavart Prominence And Demise képében. Emberünknek erre a furcsa szólólemezre az említett album szinte valamennyi érintettjét sikerült újra összetrombitálnia, ez a névsor pedig továbbra is rendkívül vonzó. A dobok mögött Jan Axel „Hellhammer" Blomberg, a gitáros pedig Carl August Tidemann, akiknek játékára így együtt az Arcturus olyas klasszikusairól emlékezhetünk párás szemmel, mint az Aspera Hiems Symfonia és a La Masquerade Infernale. Ez azonban csak a csábítás egyik fele.

Az új albumról szóló recenzióra készülve végigolvastam az utóbbi Bon Jovi lemezekről megjelent kritikáimat, és arra jutottam, hogy kevés újat tudok mondani a What About Now-ról ahhoz képest, amit az előző három stúdióalbumról már leírtam. Igen, most is tudtam, hogy nem számíthatok semmire, ennek ellenére igen, mégis a szokásos érdeklődéssel indítottam el az albumot, és igen, most is megállapítottam, hogy New Jersey hőseinek nem feltétlenül kellene már erőltetniük az új megjelenéseket. Ilyen, az ő szintjükön sűrűnek számító három-négy éves szünetekkel legalábbis biztosan nem. Mondom ezt úgy, hogy a 2011-es bécsi koncert láttán teljességgel revideáltam a Jon Bon Jovi és társai kiégettségéről, végletekig cinikus profivá válásáról szóló álláspontomat, az a három órás, iszonyatosan jól felépített, elsöprő hangulatú buli ugyanis minden túlzás nélkül zseniális volt. De a helyzet akkor is az, hogy ma már egyszerűen képtelenek belepumpálni az új szerzeményekbe az élőben őket hajtó lelkesedést, energiát.

A szójátékok szellemességéről vagy vállalhatatlan erőltetettségéről napestig tartó vitát lehet folytatni, de azt hiszem, feldolgozásokról lévén szó, az Adernaline Mob koncpeciójába bőven befelér az új EP elnevezése. Bár tegyük hozzá, a valóban zseniális zenekarnév-logo-debütlemezcím kapcsolathoz képest azért kicsit rezeg a léc. Igaz, az én véleményem nem feltétlenül mérvadó, hiszen – coming out következik – én az új Bud Spencer-sorozat magyar címét sem tartom vérgáznak.

Eléggé vissza kell fognom magam, hogy ne kezdjem el megint kifejteni a szokásosat a feldolgozáslemezek többségének feleslegességéről, de azért is kibírom, és az Anthrax esetében is igyekszem a pozitívumokra koncentrálni – pláne, hogy ha jól tudom, ez a friss EP eredetileg csak a több mint kiváló, tavalyelőtti Worship Music lemez speciális kiadásának bónusza lett volna, és menet közben kezdett el önálló életet élni. Scott Ianék egyébként régen sem idegenkedtek a feldolgozásoktól, albumra vettek ők tényleg mindent Sex Pistolstól Black Sabbathon át Ramones-ig az utóbbi három évtizedben, szóval végülis 2013-ban ugyan miért ne szórakozhatnának egy kicsit pár régi kedvencükkel, ha nincs vele vesztenivalójuk.

Úgy látszik, az utóbbi időben a Saxon szépen beállt a kétévenkénti lemezmegjelenésre. A 2004-es Lionheart óta megy náluk ez a tendencia, így abszolút nem kellett volna meglepődnöm, hogy a 2011 júniusában piacra dobott Call To Arms után már itt is a folytatás. Valamiért azonban mégis váratlanul ért a sorban huszadik Sacrifice érkezésének híre, első gondolatom pedig valami ilyesmi volt: hogyhogy ilyen hamar? Valahogy annyira nem tűnt még réginek a Call To Arms, hogy fel sem tűnt: csaknem két év telt el megjelenése óta, és ha követni akarjuk a menetrendet, abszolút időben érkezett. A Saxon persze sosem volt egy babérjain üldögélő csapat: húsz stúdiólemez legyártásához mindössze harminchét évre volt szükségük, ráadásul sosem telt el három évnél hosszabb idő két produktum között, így hát nincs is mit csodálkozni azon, hogy ezúttal sem tököltek sokat.

Örömmel számolhatunk be róla, hogy a Whitesnake 2013-ban sem tétlenkedik, új albumot adott ki Voodoo Circle néven, óvatos arculatváltást követően. Pár hete hallgatom ezt a lemezt, amely lassan, nagyon lassan, de egyre növekvő határozottsággal teljesedett ki előttem. Hogy mi a titka ennek? Egyértelműen a finom részletek, és a nyilvánvaló utalások, amelyek David Coverdale-ék felé mutatnak.

A Beatrice maga a nagy magyar abszurd. Egész pályájuk, vagy éppen az a szakasz, mikor úgy döntöttek, hogy „illegalitásba vonulva" néhány évig nem (vagyis sokkal inkább különféle álneveken) léteznek, visszhangjuk, de még inkább visszhangtalanságuk tipikusan „sírva vigadós" magyar mese, ami szinte üvölt azért, hogy valaki végre vegye a fáradságot, és kanyarítson belőle egy jó groteszk regényt. Vagy legalább egy abszurd drámát.

Az új Puscifer anyag ismeretében – ami ugyan csak egy EP, és azok náluk még a sorlemezeknél is mindig jóval betegebbre sikerülnek - tartok tőle, hogy az ötödik teljes értékű Tool album azért készül a 4-es metróvonal építési sebességénél egy kicsit lassabban, mert Maynard James Keenan egyre kevésbé leli örömét a bandában. Sőt, megkockáztatom, hogy az egész rockzenében is. Talán úgy érzi, hogy abban a közegben, azokkal az eszközökkel már mindent elmondott, amit akart, vagy amit egyáltalán el lehet? Talán igaza is van? Ki tudja.

Büszkén vallom, hogy azon kevesek közé tartozom, akik 2013-ban is komoly elvárásokkal közelítenek egy új Depeche Mode sorlemez felé. Oka ennek részben az a tény, hogy az ellenszenves külsőségek és a '90-es évek elejének teljes pályás rádiós letámadása hatására viszonylag későn, a Playing The Angel album tájékán kapcsolódtam be érdemben a Depeche sztoriba. Sokkal fontosabbnak érzem ennél azonban azt, hogy a legutóbbi Gore/Gahan alkotás, a sokat szidott Sounds Of The Universe lassan, de biztosan klasszikussá érett be nálam. Hozzám tehát eleve sokkal közelebb áll a Hillier-éra immár trilógiává hízott világa, mint a csapat legsikeresebb, Alan Wilder és Mark „Flood" Ellis fémjelezte korszaka.

Hatalmas őrültségnek hangzik elsőre, ha valaki a wagneri opera ihletettségében extrémzenei, konkrétan: death metalos közegben álmodik – a kőolajról. Pedig az egyiptomi születésű fiatal konceptualista művész, Nader Sadek, aki nemcsak a New York-i kortárs művészeti körökben forog ismerősen, de zenei és vizuális effektusok felelőseként a Mayhemmel és a Sun O)))-val is dolgozott már együtt, éppen erről az évmillió évek alatt az élő szervezetek bomlása révén keletkezett ásványi termékről készített nagyszabású death metal albumot.

Négy év telt el a legutóbbi Suffocation lemez, a Blood Oath óta, de számomra valahogy nem tűnt soknak. Igazság szerint csak akkor kaptam fel a fejemet az új albumra, amikor Draveczki-Ury szakaszvezető kiadta a parancsot, hogy körmölni kéne róla valamit. Kicsit bűntudatom is támadt a figyelmetlenségem miatt, és erősen elkezdtem azon törni a fejemet, miért is ez az érdektelenség. Előkaptam hát a korábbi Suffocation anyagokat, és azonnal világossá vált minden. Mert amíg a csapat első három lemeze simán klasszikus, addig a többi már vagy csak korrekt, vagy még az se. Nekem konkrétan a banda utóbbi két lemezével vannak problémáim. Valahol ott romlott el minden, ott szürkültek be a fiúk, és álltak rá egy biztonságosan közepes szintre.

Már első hallgatásra is kedvező benyomásaim támadtak a Stratovarius új albumáról, és a későbbiekben is megmaradt a rokonszenv. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a legutóbbi Elysiumon megindult pozitív tendenciák folytatódnak a Nemesisen, hallhatóan egyre jobban összeérik a banda új kreatív magja, és ezen még az sem tudott csorbát ejteni, hogy – elsősorban egészségügyi okokból – azóta egy újabb alapember távozott a fedélzetről Jörg Michael dobos személyében. Azt mondjuk jó előre sejtettem, hogy a germán gőzhenger kilépése különösebben nem fogja megrázni a gépezetet, lévén Jörg sosem számított a Strato hangzásának lényegi alakítói közé. Az ugyanakkor mindenképpen említésre méltó, hogy az egy-másfél évtizeddel ezelőtti, sikert sikerre halmozó leosztásból már csak Timo Kotipelto énekes és Jens Johansson billentyűs erősíti a mai bandát.

Nem mind acél, ami svéd. Miért mondom ezt? Mert ez a lemez akár jó is lehetne. A Crashdiet elég régóta nyomul az északi régiókban, bemutatkozó lemezükkel elismerést váltottak ki sleaze/hard rock vonalon, de aztán egy személyes tragédia lehorgonyozta őket jó időre. Rossz időre. A csapat ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy végleg megszenvedi az öngyilkosságba menekült Dave Lepard hiányát.

A Brief Nocturnes And Dreamless Sleep a prog nagymesterek immár a második saját kiadásban megjelenő sorlemeze, amelynek elkészítését a rajongók előrendeléséből finanszírozták (a terjesztést az InsideOut intézi). Ez az egyre inkább terjedőben lévő módszer egyrészt minden érintett szempontjából korrekt (még ha tudtommal ők nem is kínáltak olyan extrákat a „hitelezőknek", mint például a Protest The Hero), ráadásul jól mutatja, hogy a zeneipar állítólagos haldoklása sem feltétlenül kell, hogy a művészet és a kreativitás halálát okozza. Bár ezúttal nem öntötték dalba a lemez elkészítését lehetővé tevő, az albumot előzetesen megrendelő rajongók neveit – amely egyébként az előző album egyik legviccesebb, ám zeneileg egyik legzseniálisabb húzása volt –, de a lemez hangzása és csomagolása alapján egyáltalán nem tűnik úgy, hogy a kiadó hiánya pénzügyileg gondot okozott volna a banda számára, és ez igen örömteli. Persze az sem mindegy, hogy Alan Morse-ék nyilvánvalóan maximalisták, és csakis hibátlan és igényes produktumot hajlandóak kiadni a kezeik közül.

Azok kedvéért, akik nem szeretik a hosszú lemezkritikákat, összefoglalom a lényeget: három és fél évvel legutóbbi, Strange Cousins From The West névre hallgató lemeze után új albummal jelentkezett a marylandi Clutch. Címe Earth Rocker, a diszkográfiában viselt sorszáma tíz, tőlem kapott pontszáma ugyanannyi, minőségét tekintve mestermunka, státuszát nézve év lemeze (legalábbis idáig és nekem). A Clutch pedig pillanatnyilag a világ legjobb csapata, nincs is ezen mit ragozni tovább. És az ebből a szempontból tényleg mellékes információ, hogy – amennyiben idáig nem lett volna teljesen egyértelmű - ez egy végtelenül elfogult ember ismertetője.

Úgy tűnik, az öndefiniáló, kísérletező, vissza a gyökerekhez típusú lemezek után az az új mánia világszerte, hogy dupla konceptalbumokat készítenek a zenekarok. Amelyeknek nagy része természetesen teljesen felesleges, és ha a szívetekre teszitek a kezeteket, mindegyikből össze lehetne hozni mondjuk egy erős negyvenöt perces anyagot. Jó esetben. És ahogy Ádám említette egy korábbi kritikában, a mai letöltős világban, ahol a CD-ket lassan utánad dobják, mert megvenni úgysem fogod, teljességgel érthetetlen ez a fajta hozzáállás.

Bár kötelező közhelynek számít, mégis muszáj úgy indítanom ezt a lemezkritikát, hogy rögtön egy bizonyos S-szel kezdődő csapat nevét dobom fel. Igen, a Savatage-ról van szó, hiszen a Zak Stevens köré szerveződött Circle II Circle egyértelműen a Sava második, Criss Oliva halálát követő korszakának folytatását jelenti. És mivel a Trans-Siberian Orchestra tengerentúli helyzetével kapcsolatos ismert okokból a Savatage-sztori folytatása vajmi kevéssé várható, a Circle II Circle szerepe, érdemei is felértékelődnek. Abban ugyanakkor – bár alapvetően nincs gond a CIIC-vel – mégis egészen biztos vagyok, hogy bármelyik rajongó (beleértve természetesen magamat is) egy szempillantás alatt elcserélné teljes életművüket akárcsak egy kérészéletű Sava összeborulásért, netán egyetlen új kiadványért cserébe is. A Savatage valóban legenda, kiemelkedő, örökbecsű, klasszikus zenekar, ellenben a CIIC „csak" egy megbízható, jó kis csapat, amelynek lemezei minden egyes alkalommal hozzák a megszokott és elvárt minőséget az ismert zenei világon belül, húsz év múlva mégsem fogunk úgy gondolni rájuk, mint a harmadik évezred elejének meghatározó, megkerülhetetlen alkotásaira.

A szegedi és budapesti tagok által összehozott Mörbid Carnage teljesen természetesen illeszkedik a jelenleg nemzetközi vizeken is igen erős retro-thrash hullám felszínére. A Merciless Conquest a csapat második teljes albuma a 2010-es Night Assassins után, és már a telitalálat borító láttán is teljesen egyértelmű, hogy mire számíthat, aki meghallgatja. Vagyis ha nem áll hozzád közel a ’80-as évek hagyományőrző thrash metalja, eleve ne is próbálkozz a lemezzel, amennyiben viszont te is az olyan klasszikus brutál mesterműveken szocializálódtál, mint a Hell Awaits, a Darkness Descends, a Beneath The Remains vagy az Eternal Devastation, a csalódás gyakorlatilag kizárt, az anyag ugyanis minden túlzás nélkül baromi jól sikerült.

Nyílegyenesen halad tovább az eddig megkezdett úton a svéd Enforcer, akiknek már a harmadik albumuk a Death By Fire. A legutóbbi nagylemez óta annyi lényeges változás történt a bandában, hogy az egyik gitárosuk lelécelt, így a kissé nazális, magas fekvésű hanggal megáldott / megvert (ez alapvetően ízlés kérdése) Olof Wikstrand immáron gitárosként is tevékenykedik az éneklés mellett, illetve átszerződtek az Earache-től a tőkeerősebb Nuclear Blasthez. Ezt leszámítva azonban az Enforcer továbbra sem adhat mást, csak mi lényege: az pedig kompromisszummentes heavy metal a '80-as évek legelejének szellemiségével, megközelítésével, sőt, hangzásával, riffjeivel és az akkoriban alkalmazott dalszerkesztési megoldásokkal.

Voltaképpen annyi csupán a meglepetés, hogy eddig kellett várni rá: a norvégok a prog death műfajban is iskolát teremtenek. Én pedig ettől hirtelen úgy éreztem magam, mint aki abban a bizonyos iskolában kihagyott egy szemesztert. Némi lelkiismeret furdalással kotortam elő a kristiansandi brigád első két lemezét, hogy megállapítsam, miért is mentünk el eddig egymás mellett? Azt kell mondjam, a jelen produkció egyáltalán nem logikus következménye a múltban lefektetett alapoknak, bár kedvező előjelként azok bőven felfoghatóak. Harmadik albumukon az urak egészen egyszerűen megvalósították azt, ami sokak számára egy teljes karrier során is csupán hiába űzött vad marad: elképzeléseik tökéletes formába öntését.

Nyugodtan felfogható három generáció közös alkotásának is a dUg Pinnick, Eric Gales és Thomas Pridgen kollaborációját rejtő, általam nem kicsit várt újabb szupergroup (kezd azért unalmassá válni ez a kifejezés) első lemeze. Pinnick már jónéhány zenekaron túl volt, sőt, krisztusi korba lépett, amikor Pridgen megszületett, Giles pedig nagyjából kettőjük között található korát tekintve. Az egyaránt tini-csodaként induló Gales és Pridgen már több alkalommal dolgozott együtt az elmúlt évek során, míg Pinnick – szinte érthetetlen módon – eddig még nem került velük kreatív kapcsolatba (legalábbis tudtommal).