Végtelenül szomorú és kiábrándító alapozás után végül ez a lemez is megérkezett. A történtek mélyelemzésébe nem megyek bele, mi is megírtunk mindent, ami fontosnak tűnt, és már azt is tudjuk, hogy Geoff Tate és saját Queensryche-ja mélyen a léc alatt maradt a Frequency Unknown lemezzel. A kérdés innentől fogva csak annyi, miként teljesít a régi frontember nélkül Michael Wilton, Eddie Jackson, Scott Rockenfield és két később érkezett társuk, Parker Lundgren, illetve a legkényesebb helyzetben lévő Todd La Torre. Mivel a méltatlan felvezetés után a Queensryche-nak is elemi érdeke, hogy a nevük hallatán ne harsány gúnykacajra fakadjon a világ, hanem megint a zene jusson eszébe az embereknek, én sem fejtem ki itt megint a tagok szerepét illetően, amit Tate szólóalbuma kapcsán már megtettem tavaly ősszel. Próbáljuk meg tényleg a dolgot őt magát nézni...

Habár ma már mindenhol úgy hivatkoznak rá, mint a rockszíntér egyik gitáristenére, Doug Aldrich nevét a világ alapvetően úgy tíz évvel ezelőtt ismerte meg, amikor ő lett David Coverdale jobbkeze az újraindított Whitesnake-ben. A szőke gitáros előtte még a dallamos metal színtéren is csak kultfigurának számított, és ahogy azt a tavalyi budapesti Steamroller koncert iránti, khmm, elképesztő érdeklődésből is le lehetett szűrni, még a 'snake-ben eltöltött évtized sem feltétlenül bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy saját jogán közönségmágnessé váljon. Mindez persze nem Doug barátunk érdemeit kisebbíti, ő ugyanis tényleg veszélyesen jó volt már egészen fiatalon, első komoly bandája, a Lion időszakában is (Ronnie James Dio sem véletlenül akarta mindenáron megszerezni magának a Dream Evil után...), de ne magadat okold, ha a Burning Rain név ennek ellenére sem mond semmit. Aldrich az ezredforduló tájékán működtette ezt a bandát, és az akkori korszellemnek megfelelően Japánon kívül nem is nagyon érdekeltek senkit, két lemezüket már a megjelenés idején is csak macerás utánjárással lehetett beszerezni.

Egyre több kiábrándult hangot hallani mostanában, miszerint a mai rockzene már rég elszürkült, lélektelenné és nem utolsósorban kiszámíthatóvá vált, és ha az ember igazán minőségi anyagot akar hallani, akkor vissza kell nyúlnia a húsz-harminc éves dolgokhoz. Én is a nyavalygók sorát gyarapítom, és egy kezemen meg tudom számolni, hogy az utóbbi tíz esztendőben hány valóban maradandó lemezhez volt szerencsém. Amikor azonban két éve belebotlottam a brit TesseracT bemutatkozó albumába, egyszerre bizakodóvá váltam. A One-t olyan frissesség és zeneiség jellemezte, amire már végképp nem számítottam egy új névtől. Az a korong azóta is rendszeresen megtalálja az útját a lejátszómba, ami sajnos egyetlen azóta megjelent anyagról sem igen mondható el.

A bitangul sikerült tavalyi Nadir sorlemez, az Exitus kapcsán már emlegetett lendület az idei évben sem lankad. Az Our Existence Is Punishment projekt ezúton terítékre vett anyaga szintén a Tauszik Viktor nevével is fémjelzett fővárosi műhely terméke. Úgy fest tehát a helyzet az elmúlt pár évre visszatekintve, hogy a páros évenként érkező Nadir albumok közé rendre egy-egy OEIP-produkció ékelődik, sőt, a brigád mindkét néven leköt koncerteket is. Ellentétben azonban a hatalmas lélegzetű életművet birtokló anyazenekarral, a The Second Stage Of Grief még csupán a második tétel az OEIP-sorban. A Nadir keretei között nem levezethető kreatív energiák megcsapolására létrejött, a Viktoréktól megszokott DIY-jelleggel működő, alkalmi formáció két évvel ezelőtti bemutatkozását ugyanúgy nem kísérte harangzúgás, ahogy most sem indult be komolyabb promóciós gépezet a kiadvány népszerűsítésére. Aki megismerte, az zömmel örömmel fogadta ezt a hazai porondon valódi unikumnak tekinthető manufaktúrát, és támogatásával életben tartja.

Bármennyire is nem az Artension hivatalos folytatásának tekinti a két főember, John West énekes és Roger Staffelbach gitáros e kissé gázos nevű („-ica" végződés alapból zéró tolerancia!) projektet, teljesen nyilvánvaló, hogy miről szól a történet. Gondolom, az eredeti nevet nem használhatták (az nyilván Vitalij Kuprij billentyűguru és Artension-főnök birtokában van), az utalás viszont így is elég egyértelmű. És persze a zene is hasonló, ha nem is teljesen ugyanolyan, mint amit anno John és Roger az Artensionben tolt: neoklasszikus, virtuóz, erőteljes és dallamos.

Sokáig egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy az úgymond igazi Black Sabbath új lemezt készítsen. Boldog voltam, amikor a '90-es évek második felében annyi év után végre ismét egymásra talált Ozzy Osbourne, Tony Iommi és Geezer Butler, még jobban, amikor kicsit később az első körből kényszerből kimaradt Bill Ward is képes volt hozzájuk csatlakozni, akkor meg pláne, amikor Budapesten is megnézhettük őket épp tizenöt évvel ezelőtt (igaz, Vinny Appice-szel a doboknál). Rituálisan agyonhallgattam a Reunion koncertlemezt, és egyáltalán, mindig jó érzéssel vettem tudomásul, hogy jelen vannak, turnéznak, és főleg, hogy annyi év után elrendezték maguk között a vitás kérdéseket. Az viszont kicsit meredeknek tűnt, hogy ismét összetereljék őket, és megcsináljanak egy új albumot. Nézzünk szembe a tényekkel: a metal műfaj talán leghatalmasabb legendájáról van szó. Az a bizonyos első hat lemez olyan máig ható árnyékot vet, amin nemhogy túllépni lehetetlen, de még csak kitölteni is illúzió, hiszen egy teljes stílus és megszámlálhatatlan alirányzat köszönheti nekik a létét. Nem véletlen, hogy habár az évek során többször is nekiveselkedtek a vállalkozásnak, végül ilyen-olyan okokra hivatkozva mindig feladták a próbálkozásokat. A magam részéről – ahogy néztem, a többséggel egyetemben – a 2000-es évek elején belenyugodtam abba, hogy nem készül több Black Sabbath stúdióalbum.

Jelen kritika megkésett mivolta talán csakis az Aebsence fontolva haladó mentalitásával állítható párhuzamba. Miután az ...Is Dead a 2012-es toplistámon is helyet csinált magának, a késésre persze semmi mentségünk nincs, de ha már e hasonlatra rátaláltam, legalább ilyen módon biztosított némi összecsengés. Bizony, a csaknem húsz éve, Gödöllőn összetrombitált zenekar éppen csak második sorlemezén jutott most túl, az underground legmélyére betonozott pozíciójuk pedig ma is éppúgy megingathatatlan, mint a hasonlóan hosszú tapogatózást követően a kalapból végül előrántott debütáló lemezük, a finoman zseniális Unusual idején volt. Anno 1999-ben, az 1-es sorszámú Shock! válogatáslemezen sem érdemtelenül jutott számukra hely, az ugyanazon évben keltezett Old demó (státuszukhoz mérten) rendkívül pozitív fogadtatása pedig egyértelműen nagyobb kaliberű sikersztori ígéretét vetítette előre, mint ahová Budai Péter és társai hagyták a történetet elfajulni. Ma már az Aebsence-nél kultikusabb jelenséget a földgolyón keveset találni, szerencsére azonban az, amiben most utaznak, ugyanolyan jó étvággyal fogyasztható, mint bármikor korábban.

Utálok búcsúzkodni. Gyűlölök szakítani, rühellem végleg lezárni a múltat. Most mégis ezt csinálom, mivel nagyon úgy néz ki, hogy a ...Like Clockwork jelenti azt a pontot, amikor a Queens Of The Stone Age és én véglegesen istenhozzádot mondunk egymásnak. Nem azért, mintha a QOTSA új lemeze annyira hallgathatatlan lenne, még azt sem mondom, hogy ez az eddigi legrosszabb munkájuk (számomra az egyértelműen a korcs Era Vulgaris volt), viszont ez az első, ami nekem már tényleg semmit sem mond. Értem, hogy merre tart Josh Homme, el is tudom fogadni, szimplán csak nem tudok vele menni tovább. És rettentően sajnálom, hogy mára szinte nyomtalanul semmivé lett az a vörös sivatagi ördög, akinek anno megismertem, jobban mondva nem is tűnt el, csak átalakult egy alternatív művésszé, aki talán már kezet sem fogna egykori önmagával, ha szembejönne az utcán.

A Sex Action visszatért. Tisztában vagyok vele, hogy ez már megtörtént lassan tíz évvel ezelőtt is, csakhogy az erős indítás (vagyis a visszatérő koncertek) után zavar támadt az erőben, és úgy alakult, hogy pár év után a megbonthatatlannak tűnő négyesből kivált Szasza, majd Miksa is. Ilyenkor mindenkiben óhatatlanul felmerül a kérdés, van-e értelme egyáltalán folytatni, főleg, ha annak idején az akkori zenei színtéren alapvetéseket tettek le az asztalra, és koruk egyik legnépszerűbb csapata voltak úgy együtt, négyen. Elfogadható, ha valakinek ez így már nem az igazi, de az élet megy tovább, így Miksa helyére Bense Sándor került a Mátyás Attila Bandből, Szaszát pedig Vékony Sándor, azaz Áfonya pótolta (hozzáteszem, mindez jó pár éve megtörtént), aki nemcsak hangban, de pónemben is hozza az ízlésesen szakadt, agyontetovált dirty rock arcot. Koncerten néhány alkalommal volt hozzájuk szerencsém, teljesen rendben lévőnek találtam a produkciót, de hogy mit képesek nyújtani lemezen, új dalokkal, az azért ennek fényében is kérdésesnek tűnt. 

Scott Gorham végül csak nem merte Thin Lizzy néven kihozni ezt a lemezt... A gitáros és a mellette ideig-óráig teljesítő egykori Lizzy tagok már a turnézás miatt is elég sokat kaptak a nyakukba 1996 óta, de egy idő után megszokta az ember, hogy megint létezik egy csapat a rég nyugdíjazott néven. Ha azonban albumot is készítenek így, azt valószínűleg még a legelfogultabb rajongók is fejcsóválva nézték volna, én pedig alighanem minden nagyrabecsülésem ellenére is csatlakozom az ízléstelenséget kiáltók táborához.

Kívülről nézve valóban viccesnek vagy furcsának tűnhet 2013-ban izgatottan várni egy újabb Megadeth lemezt, de az a helyzet, hogy hiába csinált Dave Mustaine hülyét magából a mögötte álló elég sok évben, valamiért mégis szerethető figura maradt. Aki pedig ismeri a zenekart, tökéletesen tisztában lehet azzal, hogy így ötven körül nem fogják már megváltani a világot, és alapműveket sem fognak letenni már az asztalra - mindez megvolt egy-két dekáddal ezelőtt -, továbbá döbbenetes újításokat sem fognak bevezetni, így például egészen biztosan nem lesz Megadeth mixed by Skrillex (vagy helyettesítsd be bármilyen most futó popzenei trenddel). Amit várhatunk tőlük, azt nevezhetjük akár Megadeth esszenciának is, hiszen bármelyik korszakukhoz is nyúlnak vissza, abból nagy eséllyel képesek úgy építkezni, hogy 2013-ban is vállalható és szerethető lemezt készítsenek. Hozzá kell tenni, az előzetes híreknek most sem kellett nagyon hinni: Mustaine szerint nagyon súlyos dalokat írtak, David Ellefson viszont a Countdown To Extinction érát emlegette, ám a forgatókönyvnek megfelelően egyiküknek sem lett igaza. Viszont azon sarkos rajongói véleményözön sem állja meg a helyét, amely szerint „az új lemez szar."

A Magma Rise létrejötte és működése egyértelműen az egyik legsikerültebb Magyar Underground Sztori a kortárs hírfolyamban. A zenekarral kapcsolatban még ma is legálisnak számít ujjal mutogatni a legszebb férfikorában kimúlt, nagyszerű Mood zenekarra, de ezt a magas labdát e helyen már nem csapnám le. Egyrészt az előtörténetet a Lazy Stream Of Steel debütről írt értekezésünk kellő mélységben taglalja, másrészt e formában is megadnám a tiszteletet Holdampf Gáborék jelenkori ténykedésének, ami valódi úriember módjára teszi zárójelbe a múltat.

Valahogy mostanában mintha minden a retrós, a '70-es évek legelejét idéző hangzású zenekaroknak kedvezne. Azelőtt sosem hallott nevű svéd, amerikai, német csapatok lemezeiről olvashatunk a neten, a rocklapokban, akik mind-mind a hard rock és a metal hőskorának törekvései szerint alkotnak, minden hétre esik egy-egy megjelenés, és élőben is rendesen mozognak ezek a bandák rendesen – példának okáért a New York-i Naam is éppen Európában tartózkodik, olyannyira, hogy június 7-én Budapesten is fellépnek pár nagyszerű magyar csapat társaságában. Vagyis a színtér a jelek szerint egészségesebb, élénkebb, mint valaha, és ennek megfelelően sosem látott módon mozgalmas képet mutat.

Ausztráliában sok évvel ezelőtt egy testvérpár úgy határozott, hogy rockzenekart alapít. Gitárt fogtak hát, céljuk pedig az volt, hogy jól érezzék magukat, miközben hangosan nyomják a boogie-t, és menők legyenek, élvezzék a sörözést, a lazulást, dörgölőzzön hozzájuk a fehérnép, élményeiket pedig továbbra is dalba öntsék. Round and round, ahogy a köz fogalmaz. Egyszerű, párakkordos rock'n'rolljuk aztán egycsapásra népszerű lett, és ez a pőreség azóta is jellemző rájuk, a nyers, lendületes zenében hisznek, ez áll jól nekik.

A 2000-es évek eleje egy underground szinten komolynak számító retro-thrash hullámot hozott, melynek keretében hirtelen fiatal bandák egész sora bukkant fel farmermellényben, a '80-as évek – tehát a thrash aranykora – meghatározó bandáitól igen erőteljesen befolyásolt, vegytiszta thrash metalt játszva. Mára az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak pillanatnyi fellángolásról volt szó, hiszen tíz év elteltével az akkori hullám vezetőiként feltűnt csapatok nemhogy nem tűntek el, de jobbak, mint valaha.

Magam is meglepődtem rajta, hogy már elsőre is tetszett a Kingdom Come új albuma, pedig eléggé megijesztettek Lenny Wolf első nyilatkozatai, amelyekben végtelen audio-kozmoszt és kíméletlenül mechanikus, szívtelen hangkollázsokat emlegetett. Ehhez képest a nyitó God Does Not Sing Our Songban minden idők legnagyobb karriert befutó Robert Plant imitátora azt hozza, amihez a legjobban ért: varázslatosan álomszerű, hipnotikusan repítő dallamokat énekel egy oly módon epikus érzetű számban, ami leginkább a zenekar klasszikus korszakában volt rá jellemző, hangja pedig a lélek legmélyére hatol. A hangszerelés persze teljesen más, mint huszonöt évvel ezelőtt, de Lenny bizony ma is képes olyan melódiákat írni, amiket utána az ember jégcsákánnyal sem bír kiverni a fejéből...

Tíz pont, bár még nem hallottam – válaszoltam az egyik shockos kolléga kérdésére, aki Jerry Cantrellék új lemezének milyensége felől érdeklődött a múlt héten, miután hozzáférhetővé vált a neten a The Devil Put Dinosaurs Here. És ugyan ebben a formában természetesen csak vicceltem, mindez azért jól érzékelteti, mennyire bíztam az Alice In Chainsben. Az utóbbi negyed évszázad – remélem, ebben azért nincs vita… – egyik legfontosabb hard rock/metal zenekara már karrierje első szakaszában is olyan nívót produkált, amivel nehezen lehetett versenyre kelni, a négy évvel ezelőtti visszatérő lemezzel pedig sikerült abszolválniuk azt a mutatványt, amit csak nagyon keveseknek: egy pótolhatatlannak tűnő frontember halála után tértek vissza valahonnan nagyon messziről, méghozzá olyan teljesítménnyel, ami annyi év távlatából is simán méltó volt a névhez.

Ha volt banda, amely konzekvensen a széllel szemben pisált, akkor az a Stooges volt. 1967-ben alakultak, és már akkor olyan agressziótól duzzadó és kiábrándultságtól keserű, minimálra vett rock nótákat játszottak Michiganben, amiket csak azért nem hívott senki punknak, mert magát az elnevezést is csak éppen egy évtizeddel később kezdték el használni, amikor is egy újdonsült zenei irányzat ütötte fel tüskés fejét a toryk uralmát egyre inkább unni kezdő Nagy-Britanniában. De az Egyesült Államokban ennek akkor még híre-hamva sem volt. 1969-ben a többség arról énekelt, hogy tegyél virágot a hajadba, ha San Franciscóba jössz, és majd együtt szépen megváltjuk a világot, ugyanekkor a Stooges meg azt üvöltötte az emberek képébe, hogy 1969 megint egy olyan év lesz, amikor nem lehet semmit sem csinálni, és mennyire nem jó móka csak úgy egyedül lógni a vakvilágban. Amikor a többiek a szabad szerelmet hirdették, Iggy Popék csak kefélni akartak egy nagyot. Amíg a többi banda színorgiákat festett lemezein, a Stooges csak egyetlen színt ismert: a feketét. És amíg a zenei élet a mind összetettebb, bonyolultabb muzikális megoldások felé fordult, addig a megátalkodott négyes felesküdött a minimalizmusra.

A budapesti The Trousers előző két lemezét a maguk idejében hallottam ugyan, de nagyon mélyen nem ástam bele magamat a banda világába. Viszont a legutóbbi Soul Machine még ezzel együtt is jobban tetszett az elsőnél, a Planetary Processnél. Ennek elég egyszerű – szubjektív – oka van: az egykoron az Amber Smithben játszott Kőváry Zoltán énekes/gitáros vezette csapat a második felvonáson már egy hozzám közelebb álló felfogásban játszotta azt a bizonyos garázsos, nyers rock’n’rollt, amiben utaznak. Jó hír, hogy a frissen kiadott Freakbeat ezen a nyomvonalon halad tovább, és utólag visszahallgatva az előző produkciókat, egyértelműen ki merem jelenteni: a banda eddigi legerősebb teljesítményét tette le az asztalra.

Egy-egy új Sodom lemez érkezésének híre általában nem forgatja fel fenekestül a rockvilágot. Tom Angelripper hordájának persze van egy jókora és egyben igen lojális rajongótábora, akik nagykanállal kajálják a csapat muzsikáját, azonban sosem övezi egy új Sodom-produktum érkezését akkora várakozás, mint mondjuk a pályatárs Kreator esetében. Ettől függetlenül a csapat az elmúlt másfél évtizedben kiegyenlítetten magas színvonalat hoz, így sosem vesz zsákbamacskát az egyszeri rajongó, ha beruház az aktuális hanghordozójukra. A '90-es évek közepének kissé hullámzó, útkereső, sőt elbizonytalanodott korszaka után ugyanis az évtized végére rátaláltak arra az ösvényre, melyen haladva azóta is szállítják a tipikusan sodomos lemezeket, a rajongók teljes megelégedésére.

A névadó kifejezés eredeti értelmét máig kutató progresszív metal hívők egy jelentős körében megváltóként terjedt el a Leprás neve. Kis csúsztatással élve egy csapásra, legutóbbi sorlemezük, a 2011-es kiadású Bilateral megjelenésének napja óta igaz ez. A norvégok furcsán felöltöztetett második albuma bennem hasonló elvárásokat kevésbé, kellemes emlékeket ellenben szép számban hagyott. Akkor sem képzeltem, és azóta sem tekintem Einar Solberg csapatát új ösvények kitaposójának – még akkor sem, ha ajánlólevelüket a prog/black műfaj egyik legnagyobbja, Vegard Sverre Tveitan (tisztelőinek csak Ihsahn) írta alá.

Az Orange Goblin már hosszú-hosszú évek óta egyik titkos favoritomnak számít, ám ami az ő szempontjukból ennél sokkal fontosabb: nem csak nekem ám, hanem a brit metal undergroundnak is. 1995-ös indulásuk óta - amikor is alig voltak több, mint egy a sok Tolkien-bolond, arctalan stoner csapat közül - kiverekedtek maguknak egy igen szép megbecsülésnek örvendő, már-már kult státuszt. A '98-as Time Travelling Blues és a 2000-es The Big Black mára már igazi stoner klasszikusnak számít, és azóta szépen tartják is a szintet – szinte csak egyéni ízlés kérdése, hogy valaki a punkos, nyersebb Coup De Grace-t, a kifejezetten fémes Healing Through Fire-t, vagy épp a brutális rock and roller Thieving From The House Of Godot és a legutóbbi A Eulogy For The Damned-et szereti-e jobban. Nálam a két utolsóként említett album a kedvenc, az pedig külön örömmel töltött el, hogy a tavalyi év egyik legjobb lemezét jelentő Eulogy valóban egy ereje teljében lévő csapatot mutatott, holott előtte sokáig az is kérdéses volt, hogy lesz-e még egyáltalán folytatás.

Burton C. Bell sem ült sokat a hátsóján. A tavalyi, egészen jól sikerült The Industrialist után máris itt van a Devin Townsend mellől, illetve a Fear Factoryből is ismert Byron Strouddal közös City Of Fire nevű mellékprojektjének második lemeze. A legutóbbi, három évvel ezelőtti anyag túl sok vizet nem zavart, kellemes riffelős metal volt hallható rajta, amolyan organikusabb Fear Factory stílusban, Bell jellegzetes hangjával. Utólag bevallom, azzal az első lemezzel túl jószívű voltam, a cikk megírása után ugyanis egyetlenegyszer sem került be a winampba.

Sokakkal ellentétben egyáltalán nem találom olyan szörnyűnek az Ozone Monday nevet, amivel Sebastian Bach 1996-os távozása után a megmaradt Skid Row tagok egy darabig érvényesülni próbáltak. Ha belegondolok, még talán a felvételeik is érdekelnének, már ha egyáltalán léteznek ilyenek. Persze amikor már megint Skid Row-nak hívták őket, készültek újabb anyagok, de ezek fogadtatása a legeufemisztikusabb megfogalmazással élve is felemásnak nevezhető. Emellett Bach munkáit sem fogadta mindig egyértelmű üdvrivalgás, de mindkét fél tette a dolgát, és valahol becsülöm bennük, hogy sose borultak össze. Biztos, hogy így, külön-külön mindkét produkcióból hiányzott-hiányzik valami szikra, ami együtt alapból megvolt bennük, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni.