Ez az a zenekar, amely a maga műfajában talán a legalulértékeltebb, és ha szigorúan vesszük, kizárólag ők maguk tehetnek róla. Persze, persze, kettőn áll a vásár – esetünkben a közönség a másik fél –, és az alulértékeltségnek is megvannak az árnyalatai: a Vanden Plas tagjai úgy terelgették a csapatukat, hogy ne lehessen egyszerűen rájuk fogni, hogy szimpla „progresszív zenekar". Ez a jelző egyébként is eléggé megkopott az elmúlt tíz-tizenöt évben, a műfajt képviselni szándékozó formációk sajnos nem sok izgalmat hoztak a „haladó/újító" irányba, rendre a '90-es évek elején-közepén felbukkanó bandák viszik a prímet még mindig, gondolok itt a Dre és Sym kezdetű zenekarokra. Ebben a kategóriában indult a Vanden Plas is annak idején, aztán az évek során elkormányozták magukat egy epikusabb, nagy lélegzetvétellel bejárható irányba, amely ugyan az emészthetőséget nem könnyítette meg, viszont a színvonalat nem adták alább német barátaink.

A Souza-klán nem ült sokáig a seggén, hiszen alig egy év telt el a debütáló Heroes Of Origin óta, és máris itt a folytatás. Bármennyire is elfogadott volt ez a tempó a műfaj aranykorában, manapság igencsak szokatlan, hogy egy új csapat (merthogy Zetro ide vagy oda, a Hatriot mégis csak az) ilyen sebességgel gyártsa az friss témákat. Sokkal inkább jellemző, hogy a bemutatkozást követően igen alapos világjárással igyekeznek beleverni a thrasherek fejébe: Itt vagyunk, megérkeztünk!

Mond valamit Eric Wagner neve? Őszintén remélem, de fogadni azért nem mernék rá, hiszen a '80-as évek amerikai metaljának egyik kultfigurájáról van szó, aki annak ellenére sem vált soha felkapott figurává, hogy zenekara, a Trouble révén olyan notabilitásokra gyakorolt elismert és egyébként tisztán érezhető hatást, mint a Metallica, a Pantera, a Paradise Lost vagy Dave Grohl. Egy mackós testalkatú, hippifazonú arcot kell elképzelni, aki valószínűleg napszemüvegben született, és ugyan klasszikus értelemben véve nem számít technikás énekesnek, de áradó, őserejű hangja és Ozzyn, Planten, Lennonon, Morrisonon érlelt dallamai védjegyszerűek. Ha egyszer ráharaptál Eric sajátos stílusára, nemigen szabadulsz többé a hatása alól.

Kevés alulértékeltebb kultcsapat létezik a Chastainnél, pedig igen dicséretes módon rájuk is felhívta a figyelmet a Hammerfall egy feldolgozással úgy 2005 táján. A főember-gitáros David T. Chastain persze sose rinyált emiatt, hanem szépen tette a dolgát és irdatan mennyiségű lemezt legyártott nemcsak cikkünk tárgyával, hanem saját neve alatt és ezer más side-projekttel is zenészként és producerként egyaránt. Instrumentális anyagaitól egyelőre még elriaszt a katalógus terjedelme, de a Chastain zenekar munkásságát nagyon is megkedveltem az elmúlt pár évben. Ez a fajta szikár, kompromisszummentes amerikai power metal még akkor is közel áll a szívemhez, ha kicsit már ebből is dömping van ma már, ők pedig az úttörők között voltak és nemes egyszerűséggel kurva jó dalokat írtak már a '80-as évek közepén is. Az meg csak hab a tortán, hogy akkoriban az énekesnős metal még kb. sehol nem volt – na jó, Doro már színre lépett a Warlockkal, de Leather Leone és az ő hangadottságai között azért van egy, khm, árnyalatnyi különbség. Frau Pesch is roppant kellemes kisugárzású jelenség, de sosem az énektudása miatt szerettük.

Az elmúlt pár hónapban többször is hangot adtam azon véleményemnek, hogy bár burjánzik a thrash metal színtér, egy komoly probléma sajnos van vele. Nevezetesen arról van szó, hogy hiába játszanak minőségi muzsikát az olyan fiatal csapatok, mint a Suicidal Angels, a Bonded By Blood vagy a Warbringer, markáns, egyéni soundot a mai napig nem sikerült kialakítaniuk. Enélkül pedig nehéz lesz átvenni a stafétát és a műfaj élére állni, ha a Slayer és társai végérvényesen leteszik a lantot.

Van egy jó hírem, meg egy nem túl jó. Na rendben, egy rossz. A jó az, hogy a Cynic visszatért, illetve itt voltak már egy jó ideje, de most végre a 2008-as Traced In Air után újabb egész estés alkotással jelentkeztek. Ez jó, mivel az utóbbi két EP igen karcsú volt, és mindenki, de legalábbis a rajongók már a csontig lerágták a körmüket izgalmukban, hogy kedvencük vajon milyen irányba mozdul el 2014-ben. A rossz hír pedig, hogy akik epekedve várták a Focus folytatását, jobban teszik, ha felmondanak a munkahelyükön, lehúzzák a WC-n az aranyhalaikat, és Tibetbe zarándokolnak, ahol egész nap befagyott hátsóval meditálhatnak azon, vajon miért nincs többé hörgés a Cynicben. Akik pedig vevők a csapat másik orcájára, még ne örüljenek azonnal, mert ez a lemez nem biztos, hogy az a lemez, amitől a szép új világ eljövetelét remélték.

Tom Scholz az amerikai rockszakma egyik megfejthetetlen rejtélye: a maximalizmus megszállottjaként nem csak néhány elképesztő sikerű, meghatározó slágerekkel teli AOR lemezt készített az elmúlt negyven év folyamán, de a stúdiótechnika szempontjából is úttörőnek számított a '70-es és a '80-as években. Aztán hosszabb távon pont a beteges aprólékosság bizonyult a gyengéjének: míg az első időszakban nagyban hozzájárult a Boston mítoszához ez a hozzáállás, illetve a harmadik, majd a negyedik lemez előtt eltelt irreálisan hosszú idő, később a világ egyértelműen túllépett Scholzon. A Boston ma már elsősorban a régi dicsőség miatt számít névnek, és ugyan Tom ezúttal még magához képest is rekordidőt, tizenegy évet várt a legutóbbi Corporate America lemez óta, megkockáztathatjuk, hogy a tavaly év végén kiadott Life, Love & Hope-ot már senki sem várta tűkön ülve.

Mázlim van, mert ezúttal nem kell túl sokat jártatnom a számat. Elég ugyanis azt tanácsolnom, hogy olvasd át szépen azokat az ismertetőket, amiket tanult kollégáim, Draveczki mester és Pálinkás uraság dobtak össze a Janne Christoffersson (barátainak és híveinek csak JB) által vezetett nagyszerű svéd banda korábbi lemezeiről, és egészen precíz képet fogsz nyerni arról, hogyan lovagolt át az egykori Spiritual Beggars énekes zenekara a doom metal területéről egyre inkább a klasszikus heavy metal csatamezejére. Meg arról az útról is, ahogy az ismeretlen skandináv kompánia eljut a Rise Above kiadótól a Roadrunnerhez, és az ismertséghez, majd gyors vágtában még tovább, a másik legnagyobb metal kiadóhoz, a Nuclear Blasthez. Oké, persze a legutóbbi The Hunt talán egy hangyányit megtörte a tökéletes ívet, lévén egy fokkal tán retrósabbra és hard rockosabbra sikeredett, mint elődje, a Hammer Of The North, én azonban azt a lemezt is nagyon szerettem, sőt, talán éppen viszonylagos mássága miatt az az egyik kedvencem a sorból. De valamennyi Grand Magus anyagot teljesen rendben lévőnek találom, mondjuk nehéz is lenne másként tennem, hiszen aki egyszer megkedvelte JB végtelen tereket betöltő orgánumát, az egykönnyen nem fogja maga mögött hagyni a fickót. Ráadásul a svéd szőrmókot hangi adottságain kívül rendkívül jó ritmusérzékkel és irigylésre méltó kreativitással áldotta meg Odin, ami saját bandája anyagairól is csak úgy süt.

Az év elején rendre szomorúan eszmél rá az ember, hogy az elmúlt esztendőre vonatkozó összegzésében megemlített lemezek közül mennyiről feledkezett el részletesebben megemlékezni korábbam. Jobb esetben rövid időn belül pótolja is a hiányt, és az újonnan megjelent kiadványok közt megpróbál néhány értékes percet lopni a kis híján elfeledett remekművek számára. Jómagam is nem egy és nem is kettő kedvencem hosszabb méltatásával vagyok még adós, ám legjobban tán a Blood Ceremony hármas nagylemezének istenítését lehetne felróni nekem, ha nem lenne annyi eszem, hogy megpróbáljam kiköszörülni a csorbát. Mert hiába jelent meg lassan már egy éve a The Eldritch Dark, nagyon nagy hiba lenne nem felhívni rá kiemelten a figyelmet.

Olyan ismertetőt sem nagyon írtam még eddig, mikor az előadóról halvány lila segédfogalmam sem volt, most viszont pontosan ez a helyzet. Az Akusztikus Varázslóról ugyanis semmiféle információval nem szolgálhatok, az egyetlen dolog, ami igencsak biztosnak látszik vele kapcsolatban, annyi, hogy masszív Electric Wizard rajongóval állunk szemben. Hősünk ugyanis nem másra vállalkozott, mint hogy Jus Oborn kultikus bandájának dalait adja elő ének plusz egy szál akusztikus gitár formában. Itt aztán tényleg semmiféle más hangszer nem fordul elő, és aki ismeri az Electric Wizard munkásságát, az most minden bizonnyal néz bután. Hát igen, ők aztán tényleg nem az a banda, akik gyakran kísérleteznének az agyig torzított gitárok nélkül, pláne akusztikus hangulatokkal, de úgy látszik, valakinek épp ez ragadhatta meg a fantáziáját.

Állítólag maga a nagy Lemmy mondta, hogy ha nem szereted a Supersuckerst, akkor nem szereted a rock and rollt. Más kérdés, hogy én ezt nem hiszem el. Mármint nem a kijelentés valóságtartalmát, hanem azt, hogy ezt tényleg a Motörhead legendás vezére nyilvánította volna ki. Nem azért, mert nem voltam ott, sokkal inkább azért, mert a ’suckers – stílszerűen fogalmazva – köztudottan imádja szopatni az embert. A tagok például olyan idióta beceneveket aggatnak magukra, mint Metal, Captain és Thunder, hogy az Eddie Spaghetti névre hallgató énekes/basszusgitáros/főnökről már ne is beszéljünk. Előszeretettel lépnek fel/adnak ki lemezeket álnéven, és amikor nem, akkor is konstans jelleggel úgy hivatkoznak magukra, mint a világ legnagyszerűbb rock and roll bandájára. Mindezt ráadásul több mint negyedszázada!

2011-es, Union Black címmel megjelent lemezével elég komolyat robbantott a walesi Skindred. Negyedik cuccuknak – amely véleményem szerint egyértelműen a legjobb az életműben – köszönhetően gyakorlatilag az elmúlt három évet masszív turnézással töltötték. Többek között nálunk is tiszteletüket tették, méghozzá három alkalommal, és aki ott volt valamelyik bulijukon, az tudja, miért mutatkozik ekkora kereslet mostanában Benji Webbe csapata iránt. A Skindred ugyanis semmi mást nem akar, mint szórakoztatni, szuper-energikus élő produkciójuk, valamint reggae-t, elektronikát, zúzós, ámde fogós riffeket felvonultató zenéjük pedig tökéletes ehhez.

A Nashville Pussy az igazi redneck rock and roller banda példaképe lehetne. A szutykos, izzadt és büdös déli furkóké, akik kifakult Lynyrd Skynyrd pólókban és koszos truckersapkákban markolásszák a sztriptízlányok seggét, miközben tízdollárosokat dugdosnak a bugyijukba, és literszám döntik magukba az olcsó whiskyt. Hazatérve aztán jól megverik az asszonyt, és leüvöltik a gyereket (ínyencek esetleg fordítva), az éppen kezük ügyében lévő shotgunnal pedig nagy vígan belelőnek egyet-kettőt a szomszéd postaládája. Az énekes/főnök Blaine Cartwright ráadásul pont úgy is néz ki, ahogy az ilyen arcokat elképzeli az ember: hájas, csorbafogú, középen jócskán kopasz(odó), oldalt viszont maradék haját zsírosan futni hagyó, igazi gyerekmolesztáló pofa ő, valahol félúton egy kisstílű mexikói drogdíler és Ron Jeremy között. Koncerteken két pofával vedeli a sört, amit ráadásul néha a közönségre, máskor saját feje tetejére önt, vagy mondjuk épp az asszonyra.

Nincs értelme kertelni: amilyen jól kezdődött az Adrenaline Mob sztori, olyan rohamos hanyatlásnak is indult viszonylag gyorsan az egész. Adott volt egy marha ígéretes csapat, benne három nagy névvel és egy kisebb negyedikkel, aki ugyan itt lépett ki a reflektorfénybe, ám még társai mellett is simán a zenekar elsőszámú fegyvereként volt képes exponálni magát. Készült egy baromi jól hallgatható debütáló lemez, majd követte egy budapesti koncert is, amely szintén a reményeket igazolta: lendületes kiállás, nagyszerű fazonok, remek hangulat, erős nóták. Tényleg úgy tűnt, hogy ebből a sztoriból még akármi is lehet.

A görög Suicidal Angelsszel legelőször a Dürerben tartott Death Angel buli előzenekaraként találkoztam. Akkor és ott elég volt néhány perc, hogy a négyes meggyőzzön atomfeszesen elővezetett, precíz thrash metaljával, jó kapcsolatunk pedig azóta is töretlen. A koncert után rögtön be is szereztem Dead Again címre keresztelt, aktuális anyagukat, azóta pedig aktívan figyelem a bandát. Úgy néz ki, a masszív koncertezésnek és a minőségi lemezeknek hála, a hellén angyaloknak elég stabilan sikerült megvetniük lábukat a színtéren. Ahogy a két évvel ezelőtti Bloodbath, úgy a friss anyag is felkerült a német listákra, és bár a nyolcvankettedik pozíció nem jelent lemezmilliókat, azt világosan mutatja, hogy a kvartett masszív bázisra támaszkodhat.

A rockzenével kapcsolatos klisék egyik legnagyobbika, hogy egy igazán karakteres frontember elvesztése vagy csatlakozása teljesen átírhatja egy-egy zenekar stílusát, még akkor is, ha az adott formáció kialakult, markáns hangzásvilággal rendelkezik. Mindez persze hatványozottan igaz abban az esetben, ha egy kiváló, egyéni stílussal rendelkező pacsirta helyére egy stílusban totál elütő, de nem kevésbé meghatározó egyéniség érkezik. A Silent Force esetében pedig éppen ez történt, hiszen az annak idején a Royal Hunt frontján eszményi neoklasszikus alapvetéseket felénekelő, magasan szárnyaló, selymes orgánummal megáldott amerikai D.C. Cooper helyére, a kismillió hard rock csapatban (Bonfire, Zeno, The Sygnet stb.) megfordult, de igazán maradandót leginkább a Jaded Heartban alkotó Michael Bormann került.

A Sunn 0))) és az Ulver összeborulása már papíron sem ígért könnyen emészthető produktumot, a végeredmény pedig nem is okoz e téren csalódást, és elsőre feldolgozhatatlan konglomerátumként zuhan az asztalunkra. Élek a gyanúperrel, hogy felesleges a résztvevők bemutatása mindazok számára, akik veszik a fáradságot, hogy a Terrestrials névre hallgató, alaktalan szörnyetegnek a gyomrába alámerüljenek. Kevés dolog állítható nagy bizonyossággal bármelyik résztvevőről, annyi csak, hogy zenéjük kategorizálása a jelenkor könnyűzenei standardjai alapján a lehetetlennel határos, és minden bizonnyal értelmetlen is. Számtalan dolog történt az elmúlt időszakban mindkét „zenekar” háza táján, ám különböző akusztikus és nagyzenekari kísérletezéseikből hazatérve végre utat és módot találtak arra, hogy régóta húzódó közös projektjüknek kézzel fogható alakot adjanak.

Ez az írás nem titkoltan igen nagy ambíciókat dédelget. Jelesül azt, hogy a saccra huszonnégy főre tehető hazai Big Business rajongóipopulációt feltornázza harmincra. De már a huszonhéttel is elégedett leszek. Tudom, becsvágyó, kissé tán túlzottan is elbizakodott terv ez, hiszen a Big Business kapcsán még rocklexikonként is remekül használható társunk, Draveczki mester is csak annyit kérdezett, hogy „az meg mi?”, de a dolog nem kivitelezhetetlen. Mivel a Seattle esős városából (ezúton is nagy gratuláció a Seahawksnak!) származó csapat egyszerűen remek. A meglepően gagyi borító ugyan minden bizonnyal egy értelmileg sérült hatodik osztályos tanuló munkája, akinek besegített a közepesen tehetséges, a régi szép időkben Commodore 64-es játékok programozásával foglalkozó bátyja is, de ez ne tévesszen meg senkit. A Battlefields Forever lemez ugyanis… most mondjam azt, hogy talán az eddigi legjobb munkájuk? Oké, mondom.

Nem állítom, hogy különösebb izgalommal vártam volna a norvég Kampfar hatodik sorlemezére. Ebben nincs is semmi meglepő, hiszen egy húsz éves bandától, mely eleve egy nagyon szűk zenei mezsgyén mozog, túlzottan sok meglepetésre már aligha kell felkészülnünk. Nagyjából minden érdekelt elkönyvelhette már magában, hogy személyes preferenciái között hova helyezi a bergeni kvartettet, akik hosszú évek óta folytatnak minőségi hadicselekményeket a black/pagan/folk metal másodvonalában. Ehhez képest a bámulatos Beksiński- festménnyel a frontján hódító Djevelmaktból áradó ördögi erő az első pillanattól kezdve egy határozott mozdulattal a falhoz vágott, és azóta sem ereszt. Ahogy sokadszorra megy le a lemez, idült mosolyom pedig lassan, de biztosul állandósul az arcomon, igazából csak azon tamáskodom, vajon mi végre ez a hirtelen szerelem a Kampfar és köztem.

Két évvel ezelőtt a Dystopia címmel tízedikként megjelent Iced Earth lemez az év egyik legkellemesebb meglepetését jelentette számomra, Jon Schaffer veterán bandája ugyanis a kései időszak szürkébb produktumai után egy olyan huszáros visszatérést produkált, amelynek hallatán tényleg csak csettinteni lehetett. Esetükben valóban nem pusztán üres frázisok puffogtatását jelentette, hogy az új énekes, Stu Block friss energiákat pumpált a kissé már megfáradtnak és nehézkesnek tűnő gépezetbe. Határozottan ki merem jelenteni, hogy a Dystopia a legerősebb Iced Earth anyag volt a mindenható The Dark Saga / Something Wicked This Way Comes duó óta: úgy tudott megújuló és friss lenni, hogy mindezek mellett egyértelmű visszakanyarodást jelentett a klasszikus anyagok riffelősebb irányába. Duzzadt az energiától, ami Stu mellett leginkább annak volt köszönhető, hogy Schaffer mester is erősen visszavett monumentalista elképzeléseiből.

Negyedik albumánál tart a dallamos black metal sokadvonal egyik legmegbízhatóbb kőművesbrigádja, a norvég Iskald. Aage André Krekling dobos és Simon Larsen multihangszeres jéghideg párosa tipikusan azt a zenét játssza, amellyel annak ellenére sem fognak soha kilépni az örök előzenekar státuszból, hogy mindkét említett zenész csupán húszas évei közepén jár. Az urak csaknem három évig készültek a legutóbbi sorlemez, a The Sun I Carried Alone folytatására, és lőn, sem a kiadó, sem maga a zenekar nem fukarkodik a grandiózus jelzőkkel a Nedom Og Nord kapcsán. Ha azonban helyén kezeljük a nagy szavakat, és továbbra sem az Iskaldtól várjuk a stílus szabásmintáinak megreformálását, szinte kizárt, hogy komoly csalódással kerüljünk ki ebből a szűk órányi csávából. Persze azt sem mondom, hogy bármivel is gazdagodunk az említett időben.

Restanciát kell pótolnom, miután mostanában virtuális lófejeket kapok a postaládámba három felkiáltójellel, „tudodmiért” kísérőszöveggel, nem beszélve a különböző számláim és testrészeim be-, illetve lefagyasztására tett ígéretekről, Benton jeligével a szerkesztőségből.

Jake E. Lee a rockszakma egyik megfejthetetlen észjárású zsenije. A gitáros annak idején akkor robbant be a köztudatba, amikor Ozzy Osbourne őt állította Randy Rhoads helyére, kiválóan le is vizsgázott a Bark At The Moon és The Ultimate Sin lemezeken, de a mesterrel való szakítása után is kihozott két etalon hard rock klasszikust a Badlandsszel. Aztán a ’90-es évek elején szépen eltűnt, és noha néha adott ki ezt-azt, komolyan vehető mértékben egyszerűen nem volt jelen a színtéren. Nem véletlen, hogy a Red Dragon Cartel projektre most komoly figyelem szegeződik (ezt aztán a banda frontembere, a Harem Scarem dobosaként ismertté vált Darren Smith csak tovább növelte a debütáló koncerten bemutatott illuminált produkciójával), és az, hogy a banda májusban már Európában, így nálunk is koncertezik az anyaggal, azt mutatja: Jake ezúttal talán tényleg komolyan gondolja a visszatérést. Így legyen!

Anders Björlerről régóta tudni lehetett, hogy amikor éppen nem az At The Gates, vagy legújabban a Pagandom újjáalakításában vesz részt, akkor előszeretettel merül el a '70-es-'80-as évek olasz filmzeneszerző géniuszainak (Morricone, Nino Rota, Sergio Leone) munkáiban, sőt, időről-időre maga is előrukkol hasonló kísérletekkel. Az Antikytherát e szenvedélye első komplett termékének, egyben a gitáros bemutatkozásának is tekinthetjük szólóművészként. Miután a Björler-ikrek nyitottabb fele elhagyta a The Haunted sorait, Anders jelenleg munkanélküli zenészként szabadúszik, így 40 éves korára végre az ilyen irányú álmait is alkalma nyílt megvalósítani. Mondanom sem kell (bár akár lehetne ellenkezőképpen is), a The Haunted vagy éppen az At The Gates világához ne keressünk e helyen kapcsolatot, ez teljesen más út, egy ellenkező irányú történet.

Szintén még tavalyi restanciánk a svéd In Solitude harmadik albuma, amelyről ráadásul elég sok szó is esett itt-ott, egyébként méltán, mivel a tavalyi év egyik kiemelten izgalmas kiadványáról van szó. Azt persze nehéz ilyenkor eldönteni, mennyire indokolt az underground hype valami mellett, többek között én is azért hagytam hosszú érési időt az anyagnak, mert nem akartam elhamarkodottan ítélni – ez amúgy sem olyan muzsika, amit fél hallgatás után ki lehetne ismerni. A Sister azonban szerencsére hosszabb távon is működik.

A székelység 250 évvel ezelőtt történt ikonikus tragédiáját nevében viselő Siculicidium mindenképpen egyedi színfolt a metal, azon belül a black metal palettán is. A magát Hargita megyéből eredeztető, vastag fekete ködbe burkolózó duóval kapcsolatban csakis a kiadványaik mennyiségét illetően rendelkezünk egzakt információval, az pedig számos. A zenekar elvileg tíz éve működik, első önálló kiadványuk a Lélekösvény EP volt 2006-ban, melyet első sorlemezük (Utolsó vágta az Univerzumban, 2009), majd további két EP követett a tavalyelőtti évben. Származásuk, hozzáállásuk és a létezésük köré font zenei koncepció hamar kultikussá tette nevüket a színtéren, ennek ellenére az Utolsó vágta... legjobb esetben is csak egy érdekes próbálkozásként volt értékelhető. Megérkezvén az itt tárgyalt második sorlemezükhöz, a kép csak szőrmentén változott velük kapcsolatban.