CD kritika

Az Eldritch egy 1991-ben alakult olasz prog/power-csapat, akik jókora meglepetésre 1998-ban, harmadik nagylemezükként leszállítottak egy olyan korongot, amelyet a színtér hívei a mai napig is könnyes szemmel emlegetnek. Az El Niño valóban minden ízében mestermű, amely egyszerre volt rendkívül fogós, de ugyanakkor komplex, izgalmas és ötletes is. Azóta további hat lemezen van túl a talján brigád, és tulajdonképpen mindegyik hozta is a megszokott minőséget és Eldritch-hangulatot, bár igaz, hogy alkalmanként (lásd Portrait Of The Abyss Within például) igencsak besúlyosítva. Azt is el kell ismernünk azonban, hogy az El Niño szintjét nem voltak képesek megismételni azóta sem, így bár követem munkásságukat, nálam is bennragadtak a „kellemes, de nem kiemelkedő" formációk halmazában.

Ez pedig az évvégi listámon is szereplő darab, amelyet szintén a Kedvencek Temetőjéből túrtam elő, mert két szék közt a padlóra esett, amikor a szerkesztőségben egymás közt dobáltuk. Fura szerzemény ez a Szajha, ahogy egymást közt nevezik a tagok saját szüleményüket. Nem nullkilométeres srácokból állt össze a csapat, sőt, a frontember Danny Worsnop komolyabb név a durva zenék rajongóinak körében, hiszen az Asking Alexandria énekeseként turnézta szét a világot, a gitáros Jeff George Sebastian Bach oldalán taposta a színpadokat, a basszer Brian Weaver a Silvertide-ból érkezett, a dobos Bruno Agra pedig a Revolution Renaissance nevű formációban vállalt szerepet.

A Vanden Plas bő két évtizeddel ezelőtt, a '90-es évek közepén dübörgő prog. metal hullámmal bukkant a felszínre. Ahogy kortársaik többségének esetében, náluk is masszívan tetten érhető volt a Dream Theater hatása, Andy Kuntz egyéni orgánuma és dallamai, valamint a kiváló dalszerzői véna azonban hamar kiemelte őket a hasonszőrű fiatal brigádok halmazából. Azóta eltelt jó pár év, a csapat stílusa pedig kiforrott, majd az utóbbi időben kissé meg is változott. Személy szerint valahol a Seraphic Clockwork tájára teszem azt a pontot, ahol kissé túl sok lett zenéjükben a monumentális melankólia, mindez pedig a fogós dalok egyidejű háttérbe szorulását is jelentette.

Nyitottam egy új magánrovatot, a Kedvencek Temetőjét, amelyben feltúrom azokat a lemezeket, amelyekről nem írtam, ugyanakkor joggal követelnek magukról beszámolót (nem mellesleg a szerkesztők végtelen türelme melletti homlokráncolást).Az ausztrál Lex Koritnit és csapatát persze nem lehet azzal vádolni, hogy nagyon szétnyomulnák az internetet, a lemezkiadókat és marketingügynökségeket. Szép csendben írogatnak, zenélgetnek, két-három évente kiadnak egy lemezt, amelyet aztán nyári fesztiválokon és apró klubokban előadnak. Nagyjából ennyi, és akkor be is fejezhetnénk a bemutatásukat, azonban a zenéjükben van valami nyers pezsgés, amitől nagyon jó hallgatni őket, akár „nagyonausztrál", pőre, kétakkordos bugit, akár tábortűzi akusztikbluest vezetnek elő. Koritni smirglis hangja egyedinek mondható, riffjei szimplák, de nagyon jól pumpálnak, akár tánczenének is jó szolgálatot tesznek. Ha a Koritni krém lenne, az lenne ráírva, „Pure Rock'N'Roll", és minden háztartásban ott kéne lennie.

Nem a leghálásabb feladat a Roadról írni. A frontok már régen megszilárdultak: a csapat feltétlen hívei (akik tényleg szép számmal vannak) nem várnak mást, mint az eddig megismert és megszeretett összetevőket, egyszerű, ám hatásos rockzenei alapokra érkező, egyből fogható és kórusban üvölthető szövegeket, koncerteken a szokott intenzitást, jó hangulatot és szórakozási lehetőséget. Aztán van a másik tábor (bizony ők is jó néhányan), akik ugyanabba a dobozba teszik a bandát, ahol mondjuk a Tankcsapda, a Depresszió és az Ossian is van: vélt vagy valós hibáik és hiányosságaik miatt szinte már minden szart az ő nyakukba öntenek, belekötnek a közérthetőségbe, a fiatalok körében való nagy népszerűségbe, és a magyar zenei közízlés – sajnos nagyon is létező – silányságát is már-már az ő nyakukba varrják. „Szólok, mielőtt magadra ismernél!" – hogy a Road szavaival éljek, és ha őszinte akarok lenni, bevallom: nekem sincs ott a domoszlói banda a kedvenceim között, ugyanakkor azt sem hiszem, hogy azért hallgatnak kevesebben mondjuk Room Of The Mad Robotsot, Omega Diatribe-ot vagy Angerteát, mert őket meg sokan. Pláne, hogy emelett még kimondottan közvetlen, maguktól a legkevésbé sem elszállt arcoknak tűnnek.

Az advent szó jelentése „eljövetel", a dolog lényege pedig a várakozás, amely majd az eljövetelben éri el jutalmát. Most pedig már nem kell tovább várakoznunk, hiszen eljött...ha nem is az Úr, hanem a pillanat, amikor Jorge Mario Bergoglio, művésznevén Pope Francis, azaz Ferenc pápa megjelentette debütáló rocklemezét! A hír hallatára - D. Tóth Kriszta örökbecsű szavaival – „megszólaltak a harangok, és a Szent Péter téren elszabadult a pokol!". Az album helyből a Vatican Billboard Top 200 elején nyitott, letaszítva a trónról az új Strypert, de még a pápai nuncius Frank Sinatra-feldolgozás lemezét is. Nem hiába, jó két és fél milliárdos rajongói tábor várta lélegzetvisszafojtva, hogy végre lemezzel jöjjön ki a Boss. (Na, nem Springsteen, hanem a nála is nagyobb.) És hogy megérte-e a dolog? A válasz természetesen igen, hiszen teljesen egyértelműen ez a legjobb, regnáló pápa által kiadott progresszív rock lemez evör.

Az idei esztendő bizonyos tekintetben a blues-ikonok éve volt. A 80 éves Buddy Guy karrierje egyik legerősebb anyagával rukkolt elő, a 66 éves Billy Gibbons megmutatta, hogyan kell húzósan játszani a salsát, év végére pedig befutott egy másik legendás muzsikus legfrissebb dalcsokra is. Leslie West, a korszakalkotó Mountain alapítója ugyan idén töltötte be a hetvenedik életévét, a Soundcheck mégis olyan életerős, energikus zenét rejt, mintha egy huszonéves, bizonyítani akaró, de ugyanakkor a zenélést totálisan élvező gitáros rittyentette volna össze.

Tulajdonképpen alig lepett meg, hogy sokan mennyire nem tudtak mit kezdeni az immár Bakos Attila nélkül rögzített új Thy Catafalque-anyaggal, de ez is csak azt példázza, hogy az Attila által hozzáadott érték mennyire markánsan tudott érvényesülni még egy olyan (más) személyre szabott világban is, mint a TC. Furcsa lehet persze, hogy egy húszéves zenészi múlttal bíró ember esetében efféle vendégszereplésekre kell hivatkoznunk ahhoz, hogy többen képbe kerüljenek, de tény, hogy énekes/multiinstrumentalista főhősünk saját projektjei (Taranis, Woodland Choir) sajnos nem jutottak el az évek során hasonlóan széles körhöz. Akár ismered azonban a fent említett munkákat, akár nem, az Aranyhajnal most egy tisztára söpört asztalon kínál új kezdetet.

Kemény dió itthon az Ektomorf témája, nem nagyon lehet belefutni a neten olyan cikkbe, posztra, hírbe a zenekarról, amely alatt nem alakul ki viszonylag gyorsan parázs vita. Nehéz megítélni, miből tevődik össze, hogy ennyire megosztó a banda: nyilván a zene és a szövegvilág kockázatmentes, szimpla volta éppúgy benne van, mint a mintaképek máig egyértelmű hatása, meg persze az is, hogy aki Magyarországról elér valamit, annak egyből megjelennek az ellenzői, eladta magát, ez meg az segített, nagyképű seggfej lett, miért nem inkább XY / YX / én vetettem meg a lábamat külföldön is, amikor sokkal jobb vagyok, és a többi, és a többi. Meg persze azon trollokról se feledkezzünk meg, akik simán csak jó lehetőséget látnak egy-egy Ektomorf-vonatkozású írás alatt az ízes cigányozásra (más kérdés, becsomagolják-e ezt vagy sem). Szóval komplex témakör ez az egész, nem is akarok igazságot tenni benne – a zenekar sem foglalkozik különösebben ezekkel a hangokkal, mennek előre, és jól el is boldogulnak fő piacukon, Németországban.

Két és fél éve emlékeztünk meg a mohácsi I Told U első EP-jéről, A nívóról, amelynek 2015 első felében jött ki a folytatása Ellenméreg címmel. Mi pedig természetesen megcsúsztunk az ismertetésével, de most pótoljuk a mulasztást, ami már csak azért sem esik nehezünkre, mert a zenekar kifejezetten érdekes versenyző a hazai színtéren.

Közeleg az évvége, így ideje letudni a restanciáinkat, amelyeket persze az olvasók is elég szorgalmasan – és teljesen jogosan – a képünkbe szoktak dörgölni a kommentekben. Ezek közé tartozik a hazai Salvus új lemeze is, amely még év elején jött ki, mégis csak most jutottam el odáig, hogy megemlékezzek róla. De végső soron jobb később, mint soha... Főleg, hogy az album minden kétséget kizáróan az eddigi legjobb produkció a bandától.

Több mint negyvenévnyi bluesos lazulás után Billy Gibbons, a ZZ Top méteres szakálláról ismert gitáros-énekese elérkezettnek látta az időt, hogy végre előrukkoljon élete első szólólemezével, amely komoly meglepetéseket tartogat azon elvetemült zizisek számára, akik a mindig laza Gibbonstól szólóban is azt a szőröstökű, önmagát cseppet sem komolyan vevő blues rockot várnák, ami híressé tette a három vén csibészt. Én ugyan kedvelem a ZZ Topot, de mégsem voltam eddig a csapat igazi rajongója, máskülönben biztosan nem lepődtem volna meg a Perfectamundo zenei világán.

Emlékszik még valaki a Voodoo Hillre? Nem lepődnék meg, ha nemleges lenne a válasz, elvégre hiába énekelt a projekt két lemezén Glenn Hughes, ezek közül a második, a Wild Seed Of Mother Earth is jószerivel még egy másik világban, 2004-ben jelent meg. Bevallom, kicsit meglepetésként is értek az első hírek nyáron a készülő harmadik nekifutásról. Nem állítom, hogy az azóta eltelt időben elfeledkeztem a bandáról, mert néha még ma is rendszeresen azon kapom magam, hogy mondjuk a Sensitive Mant dúdolgatom az első albumról, de eszembe sem jutott, hogy valaha is feléled még a formáció. Aztán láss csodát, mégis összejött a dolog.

Kifejezetten érdekes helyzetben debütált a Whitesnake-ben Joel Hoekstra, aki kétségkívül kiváló gitáros, de szerzőként már csak az anyag jellegéből fakadóan sem kaphatott teret a The Purple Albumon, és Ritchie Blackmore témáit nyomatva nyilván gitárosi munkásságáról is megoszlanak a vélemények, hiszen sokkal modernebb, amerikaibb stílusban játszik, mint azt a purista Purple-fanok egy része hallani akarja. Ettől még persze Joel nagyszerű zenész, erről már a Night Rangerben és szólólemezein is elég alaposan tanúbizonyságot tett, most pedig azt is felvillantja, mire képes saját keretek között egy nem kifejezett gitárlemezzel, hanem egy amolyan dalcentrikus művel. A Dying To Live anyaga egyébként már azelőtt elkészült, hogy barátunk bekerült volna David Coverdale mellé, szóval a két történet független egymástól.

Amikor tavaly ősszel kijött a Lynch Mob Sun Red Sun című, hogy is mondjam, ismert dalok segítségével nagylemez-hosszúságúra duzzasztott EP-je, már tudni lehetett, hogy 2015-ben egy vadiúj szerzeményekkel teli koronggal rukkol majd elő George Lynch és Oni Logan párosa. Ideje is volt ennek, hiszen a Smoke And Mirrors testvérek között is hat éve jelent meg, a Sun Red Sun kiváló témái pedig azt prognosztizálták, hogy érdemes lesz várni a visszatérő műre.

Fred Astaire táncol egy világháborús csatamezőn. Ez a kép látható a Killing Joke nevű, londoni illetőségű zenekar debütáló albumához kiadott első single, a Wardance borítóján. És ennél a képnél jobban soha senki nem tudta megfogalmazni, hogy mi is a Gyilkos Tréfa lényege. Az Apokalipszis tánczenéje, bohéman szökdécselő, arcunkra fagyott vigyorú haláltánc, törékeny, tüllruhás balerina a temetőben. És a legfrankóbb az egészben, hogy a Killing Joke most is pontosan ugyanazt mondja, mint '79 októberében legelső EP-jével, a Turn To Reddel, majd korai, metalba hajló post-punk albumaival, később pedig a '80-as éveket végigkísérő, kicsit kommerszebb hangzásba csomagolt, ám ugyanolyan súlyos témákat boncolgató lemezeivel. A frusztráció, harag és jövőféltés mindig ugyanaz, maximum a köntös más kicsit.

Sokat vitázunk a kollégákkal azon, hogy mennyit kell érnie egy lemeznek, illetve mennyi idő után lehet róla érdemi ítéletet mondani. Én a mai, klikkgenerálós világban sem gondolom úgy, hogy – bármilyen fontosak és előre hozzáférhetőek legyenek is – friss albumokról mindenképp a megjelenés után három nappal már kész cikket kellene kitenni. Mindannyiunkra igaz, akik rajongóként követjük az új dolgokat, hogy rengeteg zenét kell heti-havi szinten megemésztenünk, még akkor is, ha csak azokra szorítkozunk, amikre minden körülmények között kíváncsiak vagyunk. Emellett pedig biztosan tud mindenki olyan alapkedvencet mondani, ami az első két-három hallgatás során nem nyerte el a tetszését, sokadik alkalommal viszont annál inkább. Némiképp ellentmondva saját magamnak, a debütáló Avatarium már elsőre is nagyon tetszett, megjelenésekor szinte minden mást kiszorított a környékemen fellelhető médialejátszókból, ugyanakkor ma már azt is elmondhatom, hogy ténylegesen kiállta az idő próbáját: rendszeresen előkerül és élvezettel hallgatom, akár többször egymás után. Mégis, a zsíros, kövér tízest, amire most és mindörökké taksálom, nem kaphatta volna meg a kritika írásakor. Úgyhogy álláspontomon nem változtatok, ha én kapok egy lemezt megírásra, bizony érlelni fogom továbbra is. Ezért is „késett" ez az ismertető.

Jó ideje tartja magát a mondás a zenei biznisz berkeiben, miszerint egyedül Adele szükséges ahhoz, hogy az iparág pozitív mérleggel zárja az üzleti évet. Bármennyire is tréfásan hangzik, a rohamosan hanyatló eladások korában valóban így áll a helyzet. Amikor a brit énekesnő előrukkol valamivel, a fizikai hanghordozókkal foglalkozó kereskedők gyerekei már tudják, hogy biztosan lesz új cipő meg új játék a fa alatt karácsonykor.

Tulajdonképpen sok egyebet most sem tudok hozzáfűzni ahhoz, amit hónapokkal ezelőtt leírtam a Stone Sour három részben érkező feldolgozásalbumának első fejezetéről. A Straight Outta Burbankre összességében ugyanaz áll, mint a Meanwhile In Burbankre: Corey Taylorék a világon semmi extrát nem tettek hozzá a kiválogatott dalokhoz, viszont javarészt kifejezetten jól játsszák el a ráadásul eléggé eltérő vonalról összecsipegetett klasszikusokat. És a hű hangszeres interpretáció mellett van ehhez egy olyan óriási énekesük is, aki bármihez oda tud kanyarítani valami nüansznyi sajátos színezetet. Ennél fogva szívesen hallgatom ezt az EP-t is.

Sean Peck kedvelői igencsak el vannak eresztve mostanában, hiszen rövid idő alatt három cucc is napvilágra került, amelyen a kopasz sikolygép rekeszti le a csillagokat az égről. Arról a kooperációról, melyben a Mercyful Fate legendás gitárosaival állt össze, nemrégiben mi is megemlékeztünk, ezen kívül azonban egy másik projektje, az ex-Manowar tagok bandájaként indult Death Dealer is nagylemezzel jelentkezett az elmúlt hetekben, és anyabandája, a Cage is most rukkolt elő egy meglehetősen tömény anyaggal, szóval karácsonyra tuti nem maradunk power metal nélkül.

2013 év végén igencsak izmos koronggal tette fel a pontot a 2011-es visszatérésre a Skycladből ismert Graeme English és Steve Ramsey eredeti bandája, a NWOBHM kultcsapat Satan. A Life Sentence mai napig nagy kedvencem, így nem csoda, hogy az újabb sátáni dalcsokrot is fokozott érdeklődéssel vártam. Ha a jobboldali kis táblázatban szereplő pontszámra tekintesz, rögtön nyilvánvaló, hogy nem is ért csalódás, az Atom By Atom ugyanis pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol két évvel ezelőtt, az Another Universe végével abbamaradt a sztori. A Satan tehát továbbra is a jól bevált formulát alkalmazva, szépen elkészítette a saját bevallásuk szerint is várakozásokon felüli sikert arató Life Sentence nagylemez egyenes folytatását.

Nagyon vártam ezt a lemezt, amely ugyan már októberben megjelent, de ahogy a nyacki progrockerek eddigi kiadványaira is szinte mindig megérte több időt szentelni, úgy az új dalokkal való ismerkedés is eltartott egy darabig. Annak ellenére, hogy itt már egyetlen szó sem esik az előzményekben megismert The Amory Wars sci-fi sztoriról, a végeredmény természetesen még mindig hamísítatlan Coheed And Cambria, ahol még mindig roppant eredeti módon egyesülnek a progrock- és az alternatív elemek a már-már arcpirítóan populáris, rádiókban is könnyen érvényesülő, közérthető momentumokkal. Ha utóbbi jelenség valakinek fájdalmat okoz, az valószínűleg soha nem szerette igazán ezt a zenekart, de én szerencsére nem tartozom utóbbi körbe. Az egyik legfontosabb változás tehát az, hogy a frontember, Claudio Sanchez és a csapat a The Color Before The Sunon szakított a hagyományokkal, és leszállított egy különálló dalokat tartalmazó korongot.

Biztos sokaknál ki fogom most húzni a gyufát ezzel a mondattal, de akkor is vállalom: Magyarországon a hard rock zene igen nagy szarban van. A '70-es évek második és a '80-as évek első felében szinte egyeduralkodóként a rockzene hazai trónusán üldögélő műfaj „régi nagy" előadói menthetetlenül megfáradtak: sokan már megszűntek közülük, néhány még ma is működő csapatnak pedig már rég meg kellett volna. Néhányan bohócot csináltak magukból, másokat a körülmények tettek azzá, de nem is ez a legfájdalmasabb, hanem hogy alig-alig érkezik utánpótlás. Az időnként felbukkanó zenekarok nagy része a középszerűnél is középszerűbb (igen, direkt nem írok neveket), akik pedig nem, azok olyan fiatalok, hogy tele vannak gyermekbetegségekkel, egymilliószor lerágott fordulatokkal, megoldásokkal. Csak kevesen mutatnak valami olyat, amire tényleg felkapná az ember a fejét, hogy egyetlen nevet azért csak ideírjak: az általam mind közül a legizgalmasabbnak tartott Turbo épp a közelmúltban dobta be a törülközőt. Ha van isten, az Ozone Mama legalább annyiban képes lesz változtatni a helyzeten, hogy hatásukra többen fordulnak majd e patinás és lenyűgöző stílus felé. Mert ez a banda és ez a lemez – anélkül, hogy túlzó elvárásokat és hozsannázásokat alkalmaznánk – bőven alkalmas erre.

A korrektre, de nem túl acélosra sikeredett The Beauty Of Destruction után Howard Jones és Francesco Artusato kamarazenekara máris kipottyantotta magából a következő terméket. A They Bleed Red kapcsán még mindig ugyanarról van szó, mint az első album idején, miszerint itt a Killswitch „cukorbetegség" miatt távozni kényszerült ex-zingerének új bandájáról beszélünk, kiegészülve az All Shall Perish volt zenei agyával. És ez gáz. Mármint az, hogy még mindig erről beszélünk, nem pedig az izgalomról, amellyel meglepnek bennünket.

A NWOBHM egykori alapcsapatai közül ma kétségtelenül a Saxon pörög a legnagyobb fordulatszámon, hiszen esetükben természetes, hogy a folyamatos turnézás mellett kétévente új stúdiólemezt is kiadnak, ami kortársaikra finoman szólva sem jellemző. Egyrészt tehát a hívek örülhetnek, hiszen kedvenc csapatuk folyamatosan és egyenletesen működik, másrészről azonban az is igaz, hogy egy-egy új Saxon korong érkezése nagyságrendileg sem kavar akkora hullámokat, mint egy Priest- vagy Maiden-megjelenés. Ettől függetlenül persze a Saxon sem kevésbé alapcsapat, mint előbb emlegetett társai, épp csak nekik nem sikerült akkora népszerűségre szert tenniük.

Mivel igazából az utolsó Danzig-lemez, a 2010-es Deth Red Sabaoth volt hosszú-hosszú idő óta az első Glenn Anzalone anyag, amit – minden hiányossága ellenére is – egyöntetű lelkesedéssel fogadott a kritika és az utóbbi években jócskán megcsappant rajongói had, sokan gondoltuk úgy, hogy a Sötétség Fejedelme addig fogja ütni a vasat, amíg meleg. Ebbe az irányba mutatott az is, hogy a Tommy Victor / Johnny Kelly párossal megerősítve a háttércsapat is erősebbnek tűnt, mint jó pár éve bármikor. Ehhez képest Evil Elvis jócskán rápihent a dolgokra, csak elszórtan érkeztek hírek a háza tájáról, és azok is némileg ellentmondásosak voltak. Már 2012 eleje óta emlegette egy feldolgozásalbum tervét, aztán képbe került egy Presley-átiratokkal teli EP, végül azért csak megszánta a híveket, és benyögte, hogy készül az új lemez is.