Hetedik albumához érkezett a devoni trió, amelyen az utóbbi évek elektronikusabb és kimondottan divatosabb kalandozásai után visszatértek a korai időszak nyersebb megszólalásához, tehát sokkal gitárorientáltabb a Drones, mint mondjuk az utolsó két lemez legvadabb dalai összesen. A három évvel ezelőtti The 2nd Law-t ugyan annak idején kilenc pontra értékeltem, de mai fejjel inkább egy erős nyolcast érne, főleg, hogy még mindig az első négy lemezt forgatom szívesebben, ha épp Muse-t támad kedvem hallgatni.

Rég éreztem már az aggodalom nyomasztó árnyát egy Gorgoroth-sorlemez érkezésekor, de most, hogy egyre több helyről hallottam dicsérni az Instinctus Bestialist, megérett bennem a rettegés. Mi lehetne félelmetesebb egy bárki által fogyasztható anyagnál az Infernus-művekből?! Avagy mi lehet a titok, amelynek köszönhetően a vérben felgőzölt norvégok ennyire megszerettették most magukat? Bár az eredendő késztetés hiányzott, hat (vagy négy, tetszés szerint) év áldott hallgatás után az új albumot így tehát mindenképpen hallanom kellett!

Régi adósságot törlesztünk, hiszen a kortárs metal-színtér megkerülhetetlen zenekarai között valószínűleg kevés akad, amely ilyen nyilvánvalóan és ennyire bántó módon hiányzott eddig a Shock! archívumából, mint az észak-karolinai Between The Buried And Me. Márpedig magam is igencsak meglepődve tapasztaltam, hogy a még mindig csak a harmincas éveik elején járó ötösfogat egyik korábbi mesterművéről sem sikerült a maga idejében méltó módon megemlékeznünk, sőt, még a 2012-es budapesti látogatásuk során sem futottunk össze velük.

Anyánk a mai napig rendszeresen cseszeget az első Tremonti-szólólemezre adott 7,5 pontom miatt, mondván, hogy alulértékeltem a Creed és az Alter Bridge gitáros/dalszerzőjének önálló albumát, de őszintén szólva a mai napig nem érzem úgy, hogy túlságosan szigorú lettem volna az All I Was irányában. Pláne, hogy amúgy bírtam az albumot, csak éppen valami hiányzott belőle ahhoz, hogy igazi kedvenc váljon belőle nálam. Nos, jó hír, hogy a Cauterize minden tekintetben jobban sikerült elődjénél, így tényleg mindenki elégedett lehet – főleg, hogy Mark ezúttal helyből két albumot készített, Dust címmel már jövőre kijön a jelenlegi eresztés második fele, és esküszik rá: igyekezett arányosan elosztani a megszületett dalmennyiséget. Vagyis oda sem a gyengébb maradékok kerülnek majd fel, hanem ehhez hasonlóan izmos darabok.

Már a kurtán-furcsán véget ért The Oath-sztoriról írt ismertetőmben megpendítettem, hogy véleményem szerint mindkét dekoratív szőkeséggel fogunk még találkozni a közeljövőben: ha nem is együtt, de minden bizonnyal igen gyorsan vissza fognak térni a színre, és nem is kellett csalatkoznom. Nem sokkal azután, hogy a patás tevepatásai elbúcsúztak egymástól, be is jelentették, hogy a svéd szöszi, a gitáros Linnéa Olsson a szintén igen furcsán csavarodó sorsú Beastmilk romjain alakult Grave Pleasuresben folytatja, teuton párja, az énekes Johanna Sadonis pedig marad a koncerteken az Oathban is kisegítő Andy Prestridge (lásd még Angel Witch) társaságában, és új bandát alapítanak. A névválasztással nem is tököltek sokat, felhasználták inkább régi jó barátjuk, Luciferkó nevét, kiadónak meg ott volt a jól bejáratott Rise Above, sínen volt hát a dolog. Már csak arra kellett figyelni, hogy jó gyorsan érkezzen az a fránya első lemez, hogy a név folyamatos pörgésben legyen, és ehhez nem mástól kaptak segítséget, mint a Cathedral egykori és a Death Penalty jelenlegi gitárosától, Garry „Gaz" Jenningstől, akinek minden bizonnyal az énekesnős okkult doom bandák gyűjtögetése lett az új hobbija.

Bár népszerűségüket tekintve nem számítanak húzónévnek, underground szinten az idei Rockmaraton talán legnagyobb durranása az amerikai Nuclear Assault felbukkanása lesz. Egyrészt azért, mert a Nuke eleve ritkán vetődik errefelé (most így hirtelen abban sem vagyok biztos, jártak-e már nálunk egyáltalán), másrészről pedig hivatalosan is bejelentették, hogy a jelenleg futó Final Assault turné végével beszüntetik tevékenységüket. Szóval aki élőben akarja látni őket, annak alighanem utolsó esélye, ha ellátogat az ezúttal Dunaújvárosban megrendezendő fesztivál második napjára.

Az alma nem esik messze a fájától – szól a közhely, és ebben az esetben nehéz volna vitatkozni ezzel. Nem lehet ugyanis azt mondani, hogy Max Portnoy sokáig várt volna a zenei debütálással, hiszen társaival együtt még jóval azelőtt előrukkoltak a bemutatkozó Next To None lemezzel, hogy a hivatalos megjelenés kapcsán a napokban rendezett bulin legálisan berúghattak volna. Vicces belegondolni, hogy az apjára egyébként megszólalásig hasonlító Max még meg sem született, amikor a klasszikus Dream Theater-lemezek megjelentek, viszont már első hallásra egyértelművé válik, hogy a trónörökös minden bizonnyal szigorú zenei diétán nőhetett fel, és születése percétől igen komoly kiképzésnek vethették alá.

A Mother's Finest egy amerikai funk/rock-csapat, akik kisebb-nagyobb megszakításokkal a '70-es évek eleje óta aktívak, bár az utóbbi tíz-tizenöt évben azért nem mutattak túl intenzív életjeleket. Utolsó lemezük még 2003-ban jelent meg, azóta jobbára csak ilyen-olyan élő anyagok kapcsán lehetett hallani róluk, többször pedig be is szüntették tevékenységüket. 2014 óta viszont ismét itt vannak, és a helyzet komolyságát jelzi, hogy év elején új nagylemez is érkezett, méghozzá a csapat csaknem eredeti felállásától. A fő arcok, azaz a két alapító és konstans vokalista Joyce „Baby Jean" Kennedy és Glenn „Doc" Murdock mellett itt van természetesen Jerry „Wyzard" Seay bőgős, de visszatért az anno az első felállásban is érdekelt, az 1993-as világkörüli turnéból azonban kimaradt Gary „Moses Mo" Moore gitáros is. Akkor Moses Mo helyett az a John „Red Devil" Hayes pengetett, aki azóta is a csapat tagja, a dobos személyét leszámítva tehát elég fix felállással működik a Mother's Finest. Az ütős most is új fiú, bizonyos Dion Derek, a feka funk-rockerek hatosfogatát tehát ezúttal ő teszi teljessé.

Hozzám hasonlóan imádtad az Internal Affairs lelazult, görcsmentes retro-világát? Napokig, hetekig, hónapokig ment a fejedben a California Morning vintage refrénje, néha önkéntelenül félhangosan el is kezdted dúdolni idegenek társaságában vagy a melóhelyen? Döngetted három éve akár csak egyszer is valamelyik nyári estén letekert ablaknál a kocsiban a Miami 502-t? Ha a fenti kérdések bármelyikére igennel válaszoltál, akkor igazából felesleges is tovább olvasni ezt az írást, nem tudok újat mondani a Björn Strid, Sharlee D'Angelo és David Andersson nevével fémjelzett The Night Flight Orchestra kettes számú lemezéről, ugyanis pontosan ugyanaz a megközelítés, feeling és – ami a legfontosabb – minőség jellemzi, mint elődjét. Sőt, még azt is meg merném kockáztatni, hogy változatosságban és kidolgozottságban talán még sikerült egy lapáttal rá is tenni a múltkori anyagra.

Az év egyik legnagyobb (metal) szórakoztatóipari durranása kétségtelenül Till Lindemann és Peter Tägtgren közös albuma, a Skills In Pills. A projekt két éve indult útjára, és ugyan közös munkának tűnhet, a végeredmény (és a projekt neve is) inkább arra utal, hogy ez itt elsősorban Till Lindemann szólólemezének tekinthető, amelyhez Tägtgren írta a zenei alapokat. Nincs is ezzel gond, ráadásul a lemez pontosan olyan, mint amit előzetesen elképzeltünk: indusztriális-jellegű, de inkább populárisabb ízű Pain/Rammstein-metal Lindemann jellegzetes énekstílusával és szarkasztikus, groteszk módon hedonista szövegeivel, ám ezúttal angolul.

A finn Von Hertzen tesókra nem igazán jellemző, hogy olyan zenét játszanának, amiről két-három hallgatás után véleményt lehetne alkotni, azonban engem alapjáraton úgy raktak össze, hogy sokszor már-már perverz módon hallgatok jóra zenéket és lemezeket. Ugyanakkor ez a jelenség csupán akkor jöhet össze, ha már az első alkalommal is megérint valamennyire – akár csak egy pillanatra is – egy formáció vagy előadó teljesítménye. A finnek bemutatkozó lemezéhez már volt szerencsém annak idején, de nem mondhatnám, hogy akkor túlságosan elkápráztatott volna a produkciójuk, így aztán a további történéseik is teljesen kiestek az életemből. A New Day Rising hallatán viszont minden bizonnyal „visszaásás és ismerkedés a régebbi anyagokkal" üzemmódba fogok kapcsolni.

Hol is kezdjem? Annyi tréfás momentum van e kompánia körül, hogy zavarba is ejt. Számos közhely fogalmazódott meg már a finnekről, az ivászat, a mulatságok szűk családi-baráti körben, az egyszerűségük, puritán, gyakorlatias életfelfogásuk, egyvalami azonban nyilvánvaló tény: a finnek viccesek. Ja, és jól tudnak ralizni, aminek akkor van jelentősége, ha a traktorral lejteni kell néhány piruettet a hóban (lásd a zenekar YouTube csatornáját!).

A basszusgitáros/énekes Per Wiberg visszatért! Igen, ez a fickó megegyezik a billentyűs Per Wiberggel, de a Kamchatkában bizony nem szokásos hangszerével szerepel, hanem a négyhúrossal. Meg mondjuk a borítógrafikát is ő készítette, ráadásul nem kevesebb, mint hatodik alkalommal. Amiből azt is könnyen kitalálhatjuk, hányadik lemezénél is jár éppen a svéd blues/hard rock-trió. Ahol egyébként nem Per a főnök - bár igaz, ami igaz, egyre nagyobb szerepet ragad magához, hiszen a szimpla vendégszerepléstől elkezdve mára oda jutott, hogy teljes jogú tagként ő a kettes számú dalszerző az énekes/gitáros Thomas „Juneor" Andersson mellett. És a Kamchatka utóbbi manusztól lesz igazán zseniális, hisz' mindhárom tag nagyon szépen teljesít ugyan, de az a játszi könnyedség, hogy azt ne mondjam, finom elegancia, ahogy Juneor lefogja azokat az ezerszer hallott hangokat és blues rockos megoldásokat, na, az az, ami nem tanítható. Utálom azt a kifejezést, hogy „sír a gitárja", de ha egy példát kellene rá mondanom, hogy mégis mit jelenthet ez a blőd fordulat, hát kábé azt, amit ez a torzonborz fickó csinál (meg persze a néhai Gary Moore, de hát róla úgyis tudja mindenki).

Harminc alatt talán már alig van valaki, aki emlékszik a német Stormwitchre. Az Andy Mück énekes által vezetett csapat Magyarországon annak ellenére lett kifejezetten népszerű, hogy tőlünk nyugatra sosem jutottak feljebb a másodvonalnál. Hozzánk azonban a fénykorban rengetegszer ellátogattak, sőt, teljes turnét is lenyomtak az országhatáron belül, a rajongók szeretetét pedig az 1989-es, méltán kultikus Magyarországon / Live In Budapest koncertlemezzel hálálták meg.

Habár nagyon erősen rokonszenvezem a svéd Hardcore Superstarral, a banda utolsó néhány albuma elég rendesen összefolyik nálam így pár év távlatából. Jocke Bergék a korai idők szerteágazóbb, punk'n'rollosabb stílusa után a 2005-ös s/t albummal nagyon rátaláltak valamire, a 2007-es Dreamin' In A Caskettel végleg stabilizálták magukat a street rockosabb vonalon – sajnos akkor már némi ocsú is vegyült a búza közé –, és utána már nem is igazán akaródzott elmozdulniuk onnan. Ez pedig azt eredményezte, hogy hiába került Vic Zino személyében egy jobb gitáros a bandába Thomas Silvernél, összességében egyik azóta kiadott albumuk sem rendelkezett olyan markáns karakterrel, mint az említett kettő. Ettől függetlenül persze írtak nagy dalokat: az Into Debauchery, a Run To Your Mama ballada vagy a kvázi-Love/Hate-számnak is tekinthető One More Minute egyaránt kiváló darabok, gyakran kapom magam azon a legváratlanabb helyzetekben, hogy ezeket dudorászom.

A High On Fire a folyamatos minőséget tekintve talán az egyik legmegbízhatóbb monstrum a metal univerzumában. Keverd össze a Motörhead zabolátlanságát a Black Sabbath sötét hangulatával, tégy hozzá csipetnyi ős-black metalt (Venom, Celtic Frost), és az egészet öntsd nyakon a klasszikus thrash/hardcore csapatok intenzitásával – Matt Pike zenekara annyira egyedi, hogy közel s távol még csak hasonló zenét sem játszik senki. Persze bizonyos elemek visszaköszönhetnek itt-ott, de ebben a komplex formában biztosan nem. Nekem például zenei értelemben kicsit mindig sántított a gyakran emlegetett Mastodon-párhuzam, talán csak az atlantai csodacsapat egészen korai dolgai kapcsán merném kimondani a rokonságot. A nyilvánvaló múltbeli kapcsolódások (a korai közös turnék – lásd a 2003-as, híres-neves gödöllői Mastodon / High On Fire-koncert itthon már-már legendás emlékezetét! –, illetve a megmaradt jó emberi kapcsolatok) mellett vagy annak ellenére a két zenekar két világ. Ugyanakkor hatásukat tekintve nagy valószínűséggel külön-külön is az ezredforduló utáni másfél-két évtized meghatározó szereplői között szerepelnek majd a korszak underground történéseit leltározó összefoglaló művekben. A hazai színtéren is sokan tekintenek istenként a hármasra, amire minden okuk megvan.

A Tau Cross – magyarul Antal-kereszt – egy ősi szimbólum, amelynek eredete egészen az Ószövetségig és a héber ábécéig nyúlik vissza, magyar elnevezésének hátterében pedig az áll, hogy Szent Antal szimbólumaként is ismerik. Mindemellett Assisi Szent Ferenc is ezt a formát használta aláírásként levelei végén, de az évek során számos variációban használatos szimbólumot a megváltás képi ábrázolásaként is alkalmazzák.

Meglepő, ám összességében meggyőző a finn Santa Cruz második sorlemeze. Ez a csapat ugyebár úgy kente kenyérre első EP-ivel, majd a debütáló Screaming For Adrenaline albummal a tradicionális Sunset Strip-muzsikák híveit, hogy a lehető legautentikusabban élesztették újjá a Skid Row, a Shotgun Messiah és társaik örökségét. Nem mondom, hogy csakis maxpontos nótákat írtak, de amit igazán odatettek, az kegyetlenül nagyot ütött, én is rengeteget hallgattam őket. Na, ehhez képest a banda nevét viselő – és bizony az ilyesminek mindig üzenetértéke van! – kettes album elkanyarodott egy eléggé markánsan másmilyen irányba. Vagy inkább azt mondom, kitágította a srácok horizontját, mert azért még mindig vastagon benne van a klasszikus glam/sleaze-szellemiség is.

Ezt az ismertetőt utáltam megírni. Meghallgattam a lemezt vagy ötször, hogy megismerjem. Tetszett elsőre, amolyan jó kis hallgatnivalónak bizonyult, de aztán a felénél elpuhult, a kedvem meg elment tőle, nem is foglalkoztam vele aztán, volt más, jobb zene. Holott – és itt a dolog veleje – ez egy jól kimunkált album, még ha kissé visszafogott is, már ami a heavy metal összetevőt illeti.

Ha már úgyis itt van a kanyarban a legfrissebb Iron Maiden-duplaalbum, lassan elkezdhetjük magunkat felkészíteni a Maiden-túladagolásra, hiszen a britek minden tekintetben grandiózusnak ígérkező új lemeze egészen biztosan hosszú távú zenei csemegét jelent majd minden elkötelezett rajongó számára. Az élmény felvezetéséhez kitűnő lehetőséget nyújt a 2010-ben debütált Maiden United elnevezésű formáció legújabb gyűjteménye, amely magasan kiemelkedik az átlagos Maiden tribute csapatok tengeréből.

Noha az ezredfordulós stíluskanyarok után a Paradise Lost az utóbbi albumokkal elég rendesen visszatalált a metalos hangzásvilághoz, szerintem akár még négy-öt évvel ezelőtt is elnézően mosolyogtam volna, ha valaki azt mondja: a 2015-ös lemezen Nick Holmes a hörgős hangját is előveszi, a zenekar pedig bizonyos témákkal, hangulatokkal egyenesen a Lost Paradise debütig ás le. Aztán persze azóta akadtak bizonyos előzmények a Vallenfyre lemezeivel, majd a Bloodbath tavalyi Grand Morbid Funeraljával, és a banda végül elérkezett arra a pontra, ahol már ez is simán belefért. És a legjobb, hogy a The Plague Withinen sikerült ezeket az elemeket teljesen organikusan beledolgozni a későbbi stílusjegyek közé. Az eredmény egy végig roppant jól hallgatható, szórakoztató és markáns dalokkal telepakolt nagylemez lett.

Vért, verítéket és könnyeket emlegetett a progger trónörökös a friss sajtónyilatkozatokban, és a Youtube-ra felkerült stúdiónapló tanúsága szerint jócskán lehetett is részük mindebben. Az újkori csapásirányt már a Coalon is lehetett sejteni, és ebben a tekintetben elment most a falig a norvég kvartett: ha az elődre azt mondtam, hogy műtőasztalon született, akkor a The Congregation csakis lombikban készülhetett. A vegyész személye is ismert, hiszen a látszattal ellentétben a Leprous nem egy zenei műhely, hanem Einar Solberg billentyűs/énekes önálló elképzeléseit tárja elénk a muzsikálásról. Az ő számítógépén született meg teljes egészében ez az anyag, a barázdába préselt végeredmény pedig nem is hagy kétséget az alkotót vezérlő szándékról. Zsigeri örömzenélést itt ne keress, a Gyülekezet helye egy szakadozott hullámokkal telefestett, tágas, fehér szoba.

A Helloweennek lemezfronton volt egy kevésbé erős szakasza a 2000-es évek elején-közepén, de a Gambling With The Devillel ismét megindultak felfelé, hogy aztán a 7 Sinnersszel leszállítsák a 21. század számomra legjobbját tőlük. Az előző Straight Out Of Hell ahhoz a karcos, Michael Weikathék mércéjével nézve kifejezetten súlyos albumhoz képest kicsit visszavett a keménységből, de a színvonalból szerencsére nem, így újfent remekül megvoltam vele. Utóbbiakhoz képest a My God-Given Rightnál ismét némi megtorpanást érzékelek, bár nehéz pontosan megfogalmaznom, miben is áll mindez. Egy biztos: nagy baj ezzel az albummal sincs, vérbeli Helloween-műről beszélünk. De nem érzem úgy, hogy különösebben megerőltették volna magukat vele, így kissé alapjáratosabb a lemez az előzőeknél.

A finn Barren Earth eddig sem volt rossz csapat, ami már abból is kikövetkeztethető, ha végigtekintünk a tagok névsorán: ez az a banda, ahol két korábbi meghatározó Amorphis-muzsikus egyesítette erőit Olli-Pekka Laine basszusgitáros és Kasper Mårtenson billentyűs személyében, a szólógitáros Sami Yli-Sirniö a Kreatorből (és a Waltariból), a dobos Marko Tarvonen a Moonsorrow-ból, Janne Perttilä gitárost pedig különböző finn formációkban lehetett látni az elmúlt évtized folyamán. Ha mindez nem lenne elég, a zenekar a legutóbbi lemez után énekest cserélt, és Mikko Kotamäki helyére Jón Aldará került a feröer-szigeteki Hamferð soraiból. Elkoptattuk már a szupergroup kifejezést, ebben az esetben nem is feltétlenül fedi a valóságot, de ezek azért komoly underground nevek, ezen nincs mit vitázni. Mint ahogy azon sem, hogy az új felállásban elkészített On Lonely Towersszel minden tekintetben hatalmasat léptek előre. Olyannyira, hogy a Melechesh meg a Tribulation mellett számomra egyértelműen ez eddig az év legizgalmasabb extrém metal-anyaga.

Chris Impellitteri nem hányja éppen a lemezeket, aminek annyi előnye mindenképpen van, hogy így legalább nem is csömörlünk meg tőle, viszont annyi hátránnyal is jár, hogy a gitárosszakma egyik legvillámkezűbb virtuózának nevét ma jóval kevesebben ismerik, mint arra érdemei predesztinálnák. Ha például nem hallottad volna a mester első lemezét, az 1988-as Stand In Line-t, azonnal hagyd abba az olvasást, és ismerkedj meg vele. Ezen a neoklasszikus-virgázós, egyszerre kemény és dallamos heavy metal-vonalon kevés annál jobb album létezik.

Öt évvel ezelőtt csak visszafogottan lelkesedtem az Armored Saint évtizedes lemezínség után megérkezett La Raza albumáért. Régi kedvencekről van szó, így nyilván tetszett az album, de azért nem annyira, mint vártam volna, és ugyan a kocsiban azóta is rendszerint előkerülnek az olyan dalok, mint a Head On, a Left Hook From Right Field vagy a Little Monkey, továbbra is tartom, hogy John Bush és Joey Vera eredeti csapatának kevésbé állt jól a legutóbbi anyag lazább megközelítése. És azt se hallgassuk el, hogy a La Raza hangzás szempontjából is lehetett volna kicsit erőteljesebb... Nos, ehhez képest a feleannyi idő után megszületett Win Hands Down egyből kiütött, és pont azt hozta, amire fél évtizede is áhítoztam ettől a kultikus Los Angeles-i heavy metal-bandától. Nincs rockosodás, nincs kísérletezés, csak a zenekar veleje, száz százaléknyi Armored Saint. És mindez olyan kerekre formált dalokban, hogy a végeredményt simán oda lehet tenni a régi lemezeik mellé.