Nem kell velem egyetérteni, de véleményem szerint alapvető tévedésben van az, aki a Motörhead névre hallgató rock'n'roll-intézményt létezésének negyven éve és az eközben kiadott huszonkét sorlemez súlya alapján határozza meg. Ez a minden körülmények között megsüvegelendő tény - jó esetben - különösebb kihatással nincs arra, hogy 2015-ben miként ítéli meg a közönség a zenekar produkcióját. Pontosan tisztában vagyunk vele, hogy mennyire sérülékennyé vált az a korábban elpusztíthatatlannak hitt színpadi gépezet, amely az ismert szlogen szerint neve és egy emberes seggberúgás által definiálta önmagát. Az örökkévalóság számára azonban mindez az aktuális lemezes teljesítményen dől el. Mert ha az a gyengeség bármilyen jelét mutatja, akkor nincs és nem is lehet kegyelem, és afelől sincs kétségem, hogy ezzel kapcsolatban Lemmy is ilyen hozzáállást vár el.

Tisztán emlékszem a Royal Hunttal történt, felemásra sikeredett első ismerkedésemre, hiszen gyakorlatilag megrémültem a minden más hangszert elnyomó szintetizátortól és a természetellenesen visszhangosított produkciótól. A '90-s évek elején még amúgy is bejáratott volt ez a fajta, végletekig reverbezett és delayezett keverés az akkori producerek és hangmérnökök részéről, ami sokakat elriasztott a szó klasszikus értelmében vett szórakoztató zenehallgatástól. Elsősorban ennek köszönhetően én magam is beleestem az előítéletek csapdájába, de végül a kíváncsiságom mégis csak győzedelmeskedett a latolgatás felett, hiszen már az első alkalommal is egyértelműen leszűrhető volt, hogy itt bizony nagyszerű zenészek muzsikálnak. Ami pedig talán még ennél is fontosabb, hogy emellett még az általuk elkövetett, felettébb igényes zene is annyira különleges volt azokban az időkben, hogy végül kénytelen voltam közelebbről is megismerkedni velük, amiből szerencsére egy nagyon hosszan tartó barátság alakult ki.

A történelem ismétli önmagát. Dave Grohl kultikus Probot projektje után újfent jött egy dobos, és összerántott egy olyan all-star gárdát, amitől minden jóérzésű rockerembernek összefut a szájában a nyál – és nem a köpéshez. A főhős ezennel a Corrosion Of Conformity (eredeti) agytrösztje, Reed Mullin lett, illetve másodhegedűsként Mick Murphy a My Ruinból. Aztán igen korán feltűnt a páros mellett a rockzene kétségkívül legszerethetőbb figurája, a már említett Mr. Grohl is, és a dolgok innentől kezdve helyeződtek igazából a helyükre. A kreatív mag szépen egymás után olyan neveket nyert meg a projekt szolgálatába – és ez csak példálózó jellegű felsorolás lesz! -, mint Randy Blythe (Lamb Of God), Corey Taylor (Slipknot/Stone Sour), Pat Smear (Foo Fighters/Nirvana), Neil Fallon (Clutch), Jello Biafra (Dead Kennedys), Brian Baker (Bad Religion), Rev. Jim Rota (Fireball Ministry), Tommy Victor (Prong), Nick Oliveri (Mondo Generator/QOTSA/Kyuss), Aaron Beam (Red Fang), Mike Williams (Eyehategod), Pete Stahl (Goatsnake), Greg Anderson (Goatsnake/Sunn O)))), Karl Agell (C.O.C./King Hitter), meg persze Reed legrégebbi és leghűségesebb barátai: Mike Dean és Woody Weatherman. Hát vajon lehet egy ennyire bivalyerős, bármely égetett szesznél ütősebb felállással mellé lőni? A nagy büdös helyzet pedig az, hogy sajnos lehet.

Az első két album idején nagyon bírtam a Bullet For My Valentine-t, még annak dacára is, hogy őket is sújtotta a sokat látott – vagy magát annak képzelő – metalos közönségrétegek azon megvetése, amely minden fiatalok által tömegesen kedvelt, dinamikusan feltörekvő zenekart elkísér. Engem különösebben nem izgatott ez az egész: a még kiforratlanabb, de óriási zsigeri erőt, számos kiváló dalt rejtő The Poison és a thrashesebbre vett, összefogottabb Scream Aim Fire egyaránt sokat szólt nálam, és ma is remek albumoknak tartom őket. Aztán a banda vagy megrészegült a sikerektől, vagy csak túl sok gyümölcsszedő kezdett el hirtelen ólálkodni körülöttük, és a fiatal srácok nem tudtak ellenállni a rossz tanácsoknak. A felemásan dallamosodó, elerőtlenedett Fevernél valami eltörött, a legutóbbi, slágerlemeznek írt, de nemhogy slágerektől, hanem épkézláb daloktól is mentes Temper Temper pedig minden túlzás nélkül pocsékra sikeredett. Ott tényleg azt mondtam, hogy ez a zenekar ennyi volt.

Állandóan siránkozunk mi is a színtér állapota miatt, viszont azt kell mondanom, hogy az idei év azzal együtt is elég erős, hogy a hosszú ideje olyannyira áhított, reveláció-szerű újdonság, a teljes metalvilágot megrázó nagy csoda most sem jött el. Lehet, hogy már nem is fog soha, és az is elképzelhető, hogy hibás kiindulópont is állandóan ebben reménykedni. Főleg, hogy azért így is időről időre megjelenik valami olyan, amelynek hallatán az ember még a jelentéktelen, unalmas, egyforma zenekarok áradatában is azt mondja, hogy igen, van még remény. A svéd Tribulation harmadik lemeze, a The Children Of The Night is ebbe a kategóriába tartozik.

Kezd felfoghatatlanná válni az az ipari méreteket öltött tömegtermelés, amit Max Cavalera produkál. A minőség, a mennyiség és a kettő jól ismert összefüggése új értelmet nyert, hiszen tíz albumnál jár az egykor sokkal szebb napokat látott Soulfly. 2010 után roppant meg valami a szemléletben, amikor az igen kiváló Omen után Max úgy döntött, kerül, amibe kerül, minden évben elővarázsol egy új albumot, legyen az anyazenekara, vagy valamelyik futó projektbandája. Sokan értetlenkedve figyelték a kapkodást, aztán jött az Enslaved, amit még meg lehetett emészteni, ám az egy évvel később ránk erőszakolt Savages már azokat is fejcsóválásra késztette, akik egyébként félistenként tekintettek Kenderfejű Torzonborzra.

A svéd death metal kitartó hódolóit valószínűleg nem fogja meglepetésként érni a hír, hogy három év elteltével itt az új Unleashed mű. A Dawn Of The Nine már a tizenkettedik lemez a sorban, vagyis a csapat alapítójának, az Entombed-előd Nihilistből is ismert Johnny Hedlundnak aligha a plafonnézegetés a kedvenc elfoglaltsága.

Érdemei elismerése mellett magam is bizonyosan később figyeltem volna csak fel a Myrkur (művész)névre hallgató dán/amerikai hölgyre, aki igazából most debütál a színtéren szimplán M névre keresztelt lemezével. A 30 éves előadót eredetileg Amalie Bruunnek hívják, dolgozott korábban modellként és játszott popzenét az Ex Cops nevezetű formáció énekeseként, jelen folk/black/doom metal projektje pedig először tavaly adott magáról életjelet egy felemásan értékelt EP képében. Amalie/Myrkur - bár multiinstrumentalistaként valószínűleg képes lenne rá - nem úgy műveli az egyszemélyes zenekarozást, ahogy azt mondjuk Kátai Tamás teszi a Thy Catafalque esetében, debütalbumán például máris rendkívül impozáns vendégsereget toborzott maga mellé. Bevallom, én is utóbbi kapcsán figyeltem fel rá először.

A Kecskemét környéki (konkrétan kerekegyházi) Stubborn (basszus)gitárosától, Kaldenekker Ferenctől kaptunk hírt az idén alakult Kiesről, és ha véletlenül ismered a Stubborn által művelt kaotikus hardcore muzsikát, akkor jól meglepődhetsz rajta, hogy Feri egy zeneileg ennyire eltérő, és hát mi tagadás, igencsak szoft produkcióban is képviselteti magát. Ők EP-nek hívják ezt a 3+1 számos anyagot, régen demónak is jó lett volna, de ennek mondjuk nagy jelentősége nincs, akkor legyen EP.

Soha, egyetlen pillanatra sem gondoltam, hogy a Fear Factorynek könnyű dolga lenne. A Los Angeles-i terminatormetalosok első két albuma olyan szinten előzte meg a korát, hogy azokra utána már semmiképpen sem lehetett volna gombot varrni, és emiatt tulajdonképpen semmi csoda nincs a Demanufacture utáni egy helyben topogásban. Mert szépíteni persze lehet a helyzetet, de a lényeg ettől még változatlan: akadtak tapogatózásaik erre-arra, a jellegzetes összetevők aránya, sőt, a felállás sem volt mindig ugyanolyan, de a banda 1995 óta ezeket tekintetbe véve sem eszközölt lényegi előrelépést, miközben a tábor a mai napig valami elementárisat várna tőlük a kezdés miatt. Ezen a téren a Genexus sem hoz újat: a zenekar nem szakított a formulákkal, ugyanúgy hozzák a saját paneleiket, mint többé-kevésbé mindig. Viszont a legutóbbi anyagnál mindenképpen jobb lett ez az album.

Nyájas Olvasó! Mond neked bármit is Dr. Justice neve? A hatdanos dzsúdós, ju-jitsus, mindenekelőtt pedig karatemester francia orvosé, aki bárhol, bármikor és bárkivel szemben fellépett az igazság és a környezet védelmében, valamint kedvelt szavajárása volt a „Kiai", az „Iaa-Ia-Ii", de leginkább személyes kedvencem, az „Ai-T-Eiii!"? Jó, ez utóbbiból azért már rá lehet jönni, hogy a jó doktor nem igazán élő személy, mint inkább egy gall képregénykarakter volt, „aki" Magyarországon a Pajtás magazin és a Kockás képkockáiról haverkodott össze a lelkes szocialista gyermekekkel, köztük a Shock! magazin több későbbi szerkesztőjével, illetve egy szolnoki punkrock-zenekar leendő tagságával. Akik nekem címzett levelükben nagyon helyesen azt is megjegyezték, hogy a nevet fonetikusan illik ejteni, doktor justicének, hiszen annak idején senki nem dzsásztiszozott, pláne nem zsüsztiszezett.

Finoman szólva sem volt éppen üdvös az a tendencia, amit a House Of Lords utóbbi albumain tapasztalhattunk. Az előző évtized második felében legszebb régi formájukhoz visszatalált kultikus hard rockerek két fantasztikusan sikerült album után látványos zuhanórepülésbe kezdtek, és végül eljutottak odáig, hogy a tavalyi Precious Metalra már azt mondtam: ezt ebben a formában inkább nem kellene erőltetni. Nem volt éppen hallgathatatlan a zene, távolról sem, csak éppen James Christianék is beleszürkültek a saját paneleikbe, hozzáunalmasodva a Frontiers istállójának javarészéhez. Az Indestructible szerencsére ismét egy lépést jelent felfelé.

George Kollias barátunk ugyebár egy hús-vér death metal dobos intézmény (ti. az egyiptológus Nile ütőse immár egy évtizede), és pontosan ebbéli minőségében teszi elénk első, saját neve alatt futó szólómunkáját. E körben tehát aligha kell elnézést kérnie, ha olykor elragadtatja magát, szó sincs róla. Afféle oktatóanyagból kikerekített album lett az Invictus, ahol a dobokon kívül minden egyébért is személyesen a főhős tehető felelőssé, vendégzenészek csupán a gitárszólók és némi hegedűjáték esetében működtek közre. A nem ritkán az önfeledt fitymacsattogtatás terepére merészkedő munka célközönsége is jól behatárolt, és ők bizonyosan könnyekig meg lesznek hatva.

Duff McKagant aligha kell bemutatni a Shock!-on, de ha netán mégis egy kő alatt töltötted volna az elmúlt évtizedeket, vagy életedben először tévedtél volna rockzenei weboldalra, azért kötelező jelleggel leírom, hogy a hórihorgas szőke basszer/gitáros/dobos/énekes/újságíró/üzletember/harcművész annak idején a Guns N' Roses klasszikus felállásában zenélt. Duff – Steven Adlerrel egyetemben – alapvető szerepet játszott abban, hogy a bandát zeneileg domináló három kezelhetetlen zseni, W. Axl Rose, Slash és Izzy Stradlin szót tudjon érteni egymással, illetve egyáltalán meg tudjon maradni azonos légtérben. Vagyis a bőgős volt annak idején a Guns mediátora, és sokan ma is úgy vélik: ha valaki, hát akkor ő játszhat kulcsszerepet Axl és Slash összebékítésében, lévén az egyetlen belsős ember a gárdából, aki mindkettejükkel baráti viszonyt ápol. Ez az EP pedig egy háromszámos minialbum, ami májusban jött ki McKagan új, azonos című könyvének kvázi-soundtrackjeként.

Hát nem őrület? Eljutottunk oda, hogy a szólógitárt gyújtópontba állító instrumentális rockzenében már azt kell nonkonformistának tekintenünk, aki nagy kéztördelések közepette a negyedszázaddal ezelőtti konvenciókat veszi alapul. Bizony, nem keveset változott a műfaj a '80-as évek végi aranykor lecsengése óta, és nem előnyére. Ez a rengeteg szépséget és rossz napokon legalább annyi egoizmust felszínre hozó irányzat ma már alig szolgál viszonylag hagyományosabb felfogású gitáristákkal, az újak közül mindenki fuzionál és tizennyolchúrosan próbál önmegvalósítani. A delikvensek mindeközben két dolgot felejtenek el: dalokat írni, és érzelmeket átadni. Persze, nem sokan, de azért ma is akadnak még olyanok, akik nem öntik ki a babát a fürdővízzel együtt, legutóbb a kanadai Nick Johnston mutatta meg, hogy találni még fiatal, a régi mérce szerint is nagyformátumúnak tekinthető gitáros szólistákat, akik számára nem a sehová sem tartó, technikai elemeket értelmetlen módon össze-vissza fűző djentes vonal az etalon.

A Venomhoz hasonlóan Newcastle-ből elstartolt Raven a brit heavy metal új hullámának prominens szereplője volt, és ugyan soha nem lettek még csak megközelítőleg sem akkora sztárok, mint a Maiden vagy akár a Saxon, azért így, abszolút underground névként is olyan nevekre gyakoroltak bevallottan jelentős hatást, mint a Metallica, a Kreator, a Helloween vagy a Sodom. A két Gallagher tesó, a basszer/énekes John, illetve a gitáros Mark által alapított, a '80-as évek második fele óta Joe Hasselvander dobossal üzemelő trió nem kényezteti túl gyakran lemezekkel a közönséget, de ha valamit kihoznak, az általában megbízható minőségű. Nincs ez másként a friss albummal sem, amely hat évvel követi a legutóbbi Walk Through Fire-t, és még ezzel együtt is csak a banda harmadik stúdióanyaga, mióta kettessel kezdődnek az évszámok.

Szögezzük le rögtön az elején, hogy eszem ágában sincs az objektív, elfogulatlan bíráló szerepében tetszelegni. Semmi értelme tagadni, hogy a Symphony X az örökös kedvenc zenekarom, amióta először meghallottam immár csaknem két évtizeddel ezelőtt az Of Sins And Shadows agyszaggató nyitóriffjét, és mindenekelőtt Russell Allen mindent überelő orgánumát. A The Divine Wings Of Tragedy a mai napig letaszíthatatlan a személyes toplistám éléről, és jöhetett azóta bármi: aktuális favoritok, új bandák, feloszlások és újjáalakulások, Michael Romeo New Jersey-i kvintettje a stabilitás és a csúcsminőség szinonimájává vált a húsz év során. Talán az egy szem Twilight In Olympus kivételével, amelyet néhány kétségtelenül kiemelkedő pillanat ellenére ők maguk is némileg elkapkodottnak tartottak, igazából kizárólag átlagon felüli, minőségi albumokat gyártottak, ráadásul még Pálinkás Vince sem szólhatja meg őket, hiszen közelítenek az általa ideálisnak tartott – lehetőleg-egy-kultikus-album-után-ne-készítsünk-több-lemezt-mert-az-már-szükségszerűen-felesleges-önismétlés-de-ha-már-nagyon-muszáj-akkor-ötévente-max-egy-ep – lemezsűrűséghez.

Kedvenc San Franciscó-i plagizátoraim visszatértek, ezúttal egy négyszámos EP-vel, én pedig ezennel a puszta hírmondáson túl sok minden mást nem is szeretnék magamra vállalni. Hiszen a helyzet változatlan, sok újat elmondani nem lehet (ők sem akartak), a korábbiakat megismételni pedig üres szócséplésnek tűnhet. A játék még mindig a Black Sabbath éjszínű muzsikájának legautentikusabb/legpofátlanabb (megfelelő aláhúzandó) megidézése, hol az Ozzy-érából szemezgetve (Helicopters, ami mondjuk helyenként már tényleg röhejesen War Pigs-ízű), hol inkább a Dio nevével fémjelzett korszakból merítve (Sign of The Witch). Aztán olyan is van, amikor inkább a Pentagram neve ugorhat be (John The Tiger). És persze ezúttal sem maradhatott el a már-már szokásosnak is nevezhető bódult-utaztatós tétel (Strange Winds) sem, á la Planet Caravan, Laguna Sunrise.

Hogy az új Lamb Of God az év egyik legjobban várt albuma volt, az természetes, már csak az előzmények miatt is. Hogy az egyik legjobb lett-e? Igen. Tudjuk, hogy a művészféle-fajta akkor tud igazán kiemelkedőt alkotni, ha valami nagy szarba kerül. Amikor heppi minden, el van foglalva azzal, és örül, mint majom a farkának. Aztán egyszer csak beüt a fingszagú ménkű, és máris megszületnek a mesterművek, mert a művész már csak ilyen, kiírja-danolja magából a bút s bánatot. Randy Blythe márpedig igen nagy pöcegödörbe került, amikor három évvel ezelőtt komoly esély mutatkozott rá, hogy egy szerencsétlen prágai koncert eseményei miatt a cseh bíróság lesitteli, a zenekarnak meg kampó. Hogy a halálesetet ki miként ítéli meg, az már rá tartozik, a bíróság mindenesetre felmentette titánunkat, aki nem meglepő módon kissé összezuttyanva tért vissza az államokba, hogy aztán türelmet kérjen a rajongóktól.

Jean Beauvoir igazi ikon a dallamos hard rock hívei körében. Szupersztár ugyan sosem lett az annak idején a legendás The Plasmaticsben, Wendy O'Williams jobbkezeként elhíresült énekes/multihangszeres, de a '80-as években szólókarrierje mellett stabil dalszerző partnerként segítette többek között a KISS-t és a Ramonest, dolgozott többek között Prince-szel, Lionel Richie-vel vagy Debbie Harryvel is, sőt, még Michael Jackson is csábítgatta, csak valami miatt sosem jött össze a dolog. Jean emellett saját bandáival, a Voodoo X-szel, illetve később a Crown Of Thornsszal is maradandót alkotott: előbbi formáció 1989-es, The Awakening című anyaga, illetve utóbbi 1994-es debütje nálam örök kedvenc, a stílus gyöngyszemei közé tartoznak. A legkönnyebben fekete bőrszínével éles kontrasztban álló, kihidrogénezett irokézfrizurájáról megismerhető Beauvoir elsőrangú dalszerző, óriási énekes és hangszerelő, és azzal a jó hírrel szolgálhatok, hogy új lemeze alighanem a legjobb produktuma az elmúlt két évtizedben.

Nem tudok nem elfogult lenni Neal Morse-ékkal kapcsolatban, úgyhogy akit túlságosan heves vérmérséklettel áldott meg a sors, vagy esetleg érzékeny az ilyesmire, nyugodtan „lapozzon" tovább. Ugyan a The Grand Experiment nem éppen a legfrissebb kiadvány, lévén jó fél évvel ezelőtt, még februárban jelent meg, azonban nagy hiba lenne örökre megfeledkezni róla, hiszen a mester - mint ahogyan azt már megszokhattuk – ezúttal sem tudott hibázni.

A Hordáról már régebben is köztudott volt, hogy a hazai metalcsapatokra olyannyira jellemző múltba révedés helyett elfogadják a jelent, és a kortárs zenei palettát kívánják gazdagítani. Így a 2008-as Tíz élet lemezzel kegyesen kenyeret és cirkuszt dobtak a Soulfly-on és Ektomorfon hizlalt, bőgatyában pogózó, deszkás metalrajongók elé. Azóta Pavelka Gyuszi kénytelen volt újraépíteni a csapatot, ám a megújulás a lehető legjobb eredményt szülte. Őszintén szólva nem reméltem, hogy a most kihozott friss eresztés ennyire erős lesz.

Annyi zenekari visszatérést láttunk már, hogy az ember szinte immunissá válik az ilyesmi iránt. Kezdjük azt hinni, hogy különösebb rizikó nincs is benne, bárki könnyen eléldegélhet a korábbi hírnév egyre fakuló fényénél. Emellett az igazság az, hogy a kámbekkek jó része hót felesleges is, jobb esetben csak indokolatlan, néha viszont tökéletesen alkalmas arra, hogy a banda egész korábbi reputációját lehúzza a klotyón. Különösebb izgalom csak akkor mutatkozik, ha egy valóban újító, nehezen beskatulyázható és kezelhető zenekar dönt a visszatérés mellett. Pláne, ha tényleg komolyan veszik a dolgot, és valami mást próbálnak meg művelni, mint korábban. Idén már láthattunk egy ilyet, a Faith No More esetében, és nem is véletlen, hogy a Sol Invictus olyan jó kis vitákat kavart, köpködéstől istenítésig terjedő skálán. Valóban nem egy könnyen emészthető anyag lett, és konzumvilágunkban nagyítóval kell keresni az ilyesmit.

A német Dew-Scented végtelenül megbízható zenekarnak számít, és mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy még az sem okozott törést a pályájukon, amikor néhány éve gyakorlatilag a teljes csapat lecserélődött az énekes Leif Jensen körül. Ennek ellenére a legutóbbi, már megújult felállásban készített Icarus simán hozta a bandától elvárható színvonalat. Kis túlzással akár azt is mondhatom: aki nem tudta, hogy Jensen a semmiből építette újjá a zenekart, a muzsika alapján bizonyosan nem vette ezt észre. Az újabb I betűs anyag pedig megint azt hozza, amiért kedveljük a csapatot.

Akár kockázatosnak is tűnhetett előzetesen a Cradle Of Filth új albuma, hiszen a korai időktől kezdve átjáróházként funkcionáló csapatból ezúttal nem egy szabadon helyettesíthető, két turnéra és egy fél lemezfelvételre bevett, már a legvérmesebb rajongók által sem megjegyzett nevű figura távozott, hanem Paul Allender gitáros, aki Dani Filth mellett a banda másik fő oszlopát jelentette mind az egészen kezdeti érában, mind az utóbbi másfél évtizedben. Ennek ellenére a Hammer Of The Witches mindenféle elhajlás nélkül hozza mindazt, amit az ember elvár a brit zenekartól, sőt, akár még azt is megkockáztatom, hogy jobban sikerült az utóbbi pár anyaguknál, vagyis innetől fogva hivatalosan is kijelenthetjük, amit eddig is mindenki sejtett: Cradle Of Filth = Dani Filth.

Vannak bandák, amelyeknél a névválasztás majdnem mindent elmond magáról a zenéről is. Ez a pofátlanul fiatal srácokból álló pécsi négyes is ilyen, elnevezésük mintha azt sugallaná a potenciális hallgatónak: na, itt a Junkies punkos rockzenéjét fogjuk keverni a Rolling Stones porosabb rock and rolljával, jobb, ha erre készülsz fel! És valóban így is van, hozzátéve, hogy a hangsúly azért jóval inkább a Stones oldalára esik. (És ha egynémely magyar szakosnak az EP címe alapján beugrott József Attila Tudod, hogy nincs bocsánata is, őket bizony el kell keserítenem – hát nem, a kicsapott egyetemistával nem igazán van sok kapcsolódási pontja a baranyaiaknak.)