CD kritika

Érdekes, hogy amíg egyes zenekarok igencsak szeszélyesen állnak a lemezmegjelentetéshez, addig másoknál az ilyesmi teljesen rutinjellegű, már a kezdetektől változatlan tempóban folyik. Előbbire ugyebár jó példa lehet a Tool, akik aztán tényleg kiszámíthatatlanok e téren, utóbbira pedig aligha találnánk jobb jelentkezőt az Alter Bridge-nél. A debüt One Day Remains óta folyamatosan, háromévente érkezik a friss mű, bármi legyen is. Pedig a négy tag közül Myles Kennedy és Mark Tremonti is aktív a csapaton kívül: az énekesnek ott van Slashsel közös projektje, illetve nemrég beindított szólókarrierje, Tremonti pedig már eleve több éves magánszámmal büszkélkedhet. Vagyis bőven lenne érvük a hosszabb szünet mellett, de nem. Ez a négy figura pedig nemcsak hogy tartja magát konokul a megszokott ritmushoz, de még ezen felül képesek minden egyes alkalommal első osztályú anyagot is leszállítani, ami irdatlan kreatív tettvágyról tanúskodik.

A hazai színtér régi siráma, hogy nincsenek itthon jó rock-, pláne metalénekesek. És persze amikor ez a megállapítás időnként cáfolatot nyer, mindig a „kivétel erősíti a szabályt"-elv szerint legyint az ember. Persze valóban nem vagyunk akkora énekes-nagyhatalom, mint az Egyesült Államok, Anglia, Svéd- vagy Németország, de mondjuk Franciaországhoz vagy a hozzánk méretben leginkább hasonlítható Ausztriához képest azért nem állunk annyira rosszul. Zenekar (kereslet) persze még mindig jóval több, de hát ez van: „járni jár, csak nem jut" – mármint jó énekes (kínálat). Nem véletlen, hogy ha valaki egyszer valahol beválik, könnyen felbukkanhat később máshol is, és persze nyilván nem ritka az sem, ha egyszerre több helyen süvít egy-egy erősebb hangú kolléga.

Firkászi tevékenységem során egynéhány figura ilyen-olyan okokból vesszőparipámmá válik, ebből az állapotból pedig általában a Jóisten sem tudja őket kimenteni. Nos, az Eclipse motorja, Erik Martensson is ilyen szerepet tölt be nálam. Amint lehetőségem nyílik rá, rögtön belekötök valamilyen módon, szinte minden esetben a Frontiers Records általi túlfoglalkoztatottságát célkeresztbe helyezve. Félreértés ne essék, Erik egyáltalán nem ügyetlen fickó, sőt, kifejezetten komoly kvalitásokkal bír, a túl nagy dózis azonban mindenből és mindenkiből megárthat. Barátunk ráadásul sok esetben érezhetően ugyanazt a terméket igyekszik ránk tukmálni különböző cégérek alatt, ami azért valljuk be, egy idő után cseppet fárasztó.

A német Disillusion ritkán szól, de akkor velőset. Majd tízéves „embrionális" időszakuk után 2004-ben megjelentették a lécet azonnal iszonyat magasra rakó debütalbumukat (Back To Times Of Splendor), aztán hamar jött a tüskésebb második mű (Gloria) is. Ezt viszont egy tooool hosszú szünet követte. A tizenkét csendes évet tavaly törték meg az Alea című, főként atmoszférikus oldalukat képviselő visszatérő dallal, ami egyrészt nagyon jó jel volt, másrészt az egyszeri rajongó azonnal többet akar. A közösségi finanszírozással készült harmadik lemezre 2019 őszéig kellett várni, és hadd szögezzem le azonnal, hogy nem csalódtam. Sőt...

Megtörtént tehát a visszatérés, amit tényleg senki sem vehetett biztosra. Kovács Ferike Maglódról a Facebookon, illetve metalKiller666 a kommentszekcióban feddhetetlen erkölcsi világítótoronyként persze nyilván most is pontosan tudja, mi az egyetlen fekete-fehér, objektív igazság Tim Lambesis börtönbüntetése meg az As I Lay Dying felélesztése témájában, én azonban nem tagadom, tanácstalan vagyok a kérdésben. Maradjunk annyiban: legitim pro és kontra érvek egyaránt felsorakoztathatók annak kapcsán, elfogadható-e ez az egész így, ebben a formában, vagy sem.

Túl sokszori hallgatáson, néhány kritika olvasásán, közömbös kételyen, kezdetnek kérdések bukkannak fel, nem a bagatellizálás jegyében. Le lehet-e egyszerűsíteni a Tankcsapda Műveket az éppen aktuális albumról mondott vélemény szintjére, a „szerintem ez szar" megállapításra, vagy éppen a klasszikus „régen minden jobb volt" című slágerre? Egy produkció vagy produktum (a kifejezés nem mindegy, de nem véletlen) befogadója ugyanis mindig a jelenben definiálja önmagát, a múlthoz és a jövőhöz való viszonyát, ahogyan nincs ez másképp a hallottakhoz fűződő viszonya esetében sem. Értsd: én számon tudom kérni a Tankcsapdán a saját ítéletem szerinti hanyatlást, az aranykort és a tízen/huszonvalahány évvel ezelőtti mondanivalót, zenét, de saját értékrendem változását már eszembe sem jut megkérdőjelezni, pláne megvizsgálni a miértek tükrében. A probléma sokkal összetettebb, mint amilyennek látszik, s éppen ez vezethet el az újabb kérdéshez: probléma-e egyáltalán?

Nagyon motoszkált bennem a kisördög, hogy a Long Cold Winter után kéne egy visszatekintés az éppen huszonöt éve megjelent és a zenekar tulajdonképpeni hattyúdalát jelentő Still Climbingról is, de mivel az új Tom Keifer is most aktuális, ugyanazon gondolatok ebbe a cikkbe is beemelhetők. Nemcsak azért, mert némi zenei párhuzam is felfedezhető, hanem mert a szitu is hasonló: a Cinderella név már rég nem akkora, mint a '80-as, '90-es évek fordulóján, és bár a nosztalgiahullám felkapta őket is, mára újra szétesett a banda. Nem ugyanazon okokból, mint régen, de anno a Still Climbing is éppen csak el tudott még készülni. Valószínűleg azért, mert – bár már a munka közben nyilvánvaló lehetett, hogy el fog sikkadni a lemez – így a nagykiadó eleget tudott tenni szerződéses kötelezettségeinek, a zenekar pedig legalább „rendes" körülmények között dolgozhatott. Még mindig jobb, hogy így alakult, hiszen legalább nem a szép emlékű Music For Nations sokkal szűkebb költségvetésével kellett tervezni egy-két évvel később, és méltóképp tudták lezárni a Cinderella lemezes korszakát. És valóban, talán a legérettebb, de mindenképpen legkeményebb anyaguk készült el 1994-ben, amely sikerrel egyensúlyozott a régi stílus és a moden ízek között – számomra mindenképpen a legjobbjuk is, mert ezzel ismertem meg őket. Persze egy összvissz négylemezes, minden ízében tízpontos életműnél eleve hülyeség a rangsorolás.

Létezésének harmadik, jól elkülöníthető szakaszában jár az Egyetlen és Igaz black metal legenda, a Mayhem, és furcsa módon hiába telt már el közel egy évtized (!) a legutóbbi dalszerző távozása óta, az új korszak határát jelző ajtót csak a Daemon rúgja át teljes magabiztossággal. Oké, nyilván a Mayhem lenne az utolsó banda a világon, akiktől a „normális" zenekari működést számon kérnénk, Hellhammerék mindig is a maguk módján intézték a dolgaikat. Ezen a ponton viszont nem árt egy kis kirándulást tenni a szükségesnél is jobban dokumentált múltba, hogy lássuk, merre járunk a tekervényes, véres/bulvárosból végül zeneibe fordult sztoriban. Tettem már rá utalást, hogy az Euronymous nevével fémjelzett első éra sokakkal ellentétben nem kimondottan a kedvencem, egyrészt az ellenszenves körítés, másrészt az elpocsékolt potenciál okán. Ettől persze még a De Mysteriis Dom Sathanas megmarad a műfaj egyetemes klasszikusának, és ami a legendáriumot illeti, a zenekar nem kis részben a mai napig ebből él.

Az általuk művelt zene lényegét tökéletesen megjelenítő elnevezéssel bíró Woodstock Barbie a Grizzly barlangjából bújt elő. Hatalmas differencia azonban, hogy míg a nagyvad esetében Oszkármedve (Knapp Oszi) bömbölése hajtja előre a gyilkos gépezetet, addig itt egy rendkívül dögös hanggal megáldott rendkívül dögös hölgy, Pádár Alexandra, azaz Püré áll a mikrofonnál. Amíg a Grizzly nemrég megjelentetett Ursus Arctosa egy éjsötét nyomasztás volt, addig a Barbie – hiába építkezik valahol mélyen egészen hasonló zenei alapokra – sokkal felszabadultabb, ösztönösebb és életigenlőbb.

Ekte norsk svartmetall. Å ja! Az erdélyi comeback kapcsán már szóltunk az oslói Mortem szürreális sztorijáról, ami voltaképpen nem is egy kerek történet, sokkal inkább egy friss kezdet. A Ravnsvart című, mintegy harminc éve várt debüt természetesen nem az überkvlt, hálószoba-hangzásúnak is csak némi eufemizmussal nevezhető Slow Death demónál veszi fel a fonalat, helyette megpróbál élettel megtölteni egy rég magára hagyott csontvázat. Röviden a lényeg: a Mortem nélkül nem született volna meg az Arcturus, és az Arcturus vegetálásával egyidejűleg most újra eljött a vérbe borult tekintetű Mortem ideje. A végsőkig tökéletesített Sverd-Hellhammer tengely működése sokunk számára eleve garantálja azt a színvonalat, amire bárhol és bármikor lehet építeni, ez tehát itt a szöges alkarvédők leporolásának és a megalkuvásmentes régisulis megközelítés élvezetének ideje.

Töredelmesen bevallom, a debütáló album idején még semmiképp sem gondoltam, hogy hét évvel és két albummal később is értekezünk majd erről a csapatról, de mégis így alakult. Vagyis a Flying Colors most már mindenképp az egyik leghosszabb élettartamú projektté avanzsált a Mike Portnoy karrierje során létrejött végtelen számú szupergroup közül. Ez egyben persze azzal is együtt jár, hogy harmadik nekifutásra már jóval nehezebb eladnia a produkciót a nagy nevek által generált lelkesedésnek. Ettől függetlenül azért minden bizonnyal akadnak olyanok is a hallgatóság körében, akiknél továbbra is a – méltán – respektált zenészek iránti tisztelet a domináns, és természetesen ezzel sincs semmi probléma.

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden hétköznapi beidegződéssel!" Valami ehhez hasonló gondolatokat sugall a svéd Opeth, friss lemezének hipnotikus kezdő hangjaival, melyet mintha egy álomszerű, lassított képkockán feltáruló ódon kertkapu, berozsdásodott csapszegeinek nyikorgása követne, hogy valami nem evilági időbe és térbe vezesse a földi örömök kertjébe látogatót (Garden Of Earthly Delights). Egy olyan helyre ahol egyszerre van jelen a múlt és a jövő. Ahol megáll az idő és megszűnik a valóság, hogy valami még igazabb realitásnak adjon helyet. Ahol rálelhetsz a magadban eltemetett igazságra, melynek megismerésekor egyszerre válsz semmivé és mindenné.

Úgy tűnik, az ünnepek mellett lassan már az épp aktuális Michael Schenker anyag megjelenése is stabilan részét fogja képezni egy adott évnek. Tekintve, hogy hősünk tizenpár esztendeje igencsak elmerült a legendarombolás szennyes mocsarában, ez a munkamorál mindenképp üdvözlendő, ugyanakkor a sok mindenkitől sok. A mi feladatunk azonban sokkal nemesebb annál, mint hogy prekoncepciókból építkezzünk, épp ezért természetesen mindent alaposan górcső alá vettem, hogy a kellő szabatossággal számolhassak be a Revelation zenei anyagáról.

Nem tudom, létezik-e még olyan olvasó, akit lázba hoz egy új Sonata Arctica-album a három esztendővel ezelőtti, enyhén szólva is átlagon alulira sikeredett The 9th Hourt követően, meg úgy egyébként is. Utóbbi album amellett, hogy a zenekar mélypontjának is nyugodtan nevezhető, egyértelműen bizonyította, hogy Tony Kakko és csapata szinte minden petárdáját eldurrogtatta már a fényesen ragyogó kezdetek óta, s az izgalmas új nóták megírása helyett továbbra is csak sótlanul, színtelenül topognak egy helyben. Úgy látszik, egyre inkább igazságot nyer a logikus és józan paraszti mondás, miszerint minél mélyebb gödröt ás valaki, annál nehezebben kászálódik ki belőle.

Szerintem többször is merengtem már azon itt, vajon mi indít egyes régi zenekarokat a visszatérésre. Bizonyos esetekben egyértelmű a helyzet: a nosztalgia miatt ki lehet még sajtolni némi dollárt a névből pár hakniturnéval, netán a tagok olyannyira összenőttek annak idején, hogy nem tudnak elszakadni egymástól, esetleg tényleg ma is feszíti őket a közlésvágy. Ezek mind legitim indokok, és amennyiben egy-egy ilyen visszatérő album kiugróan jól sikerül, alapvetően nem is szokott érdekelni, mit akarnak megint a színtéren a letűnt korok veteránjai.

A zenekarok nagy része annyira egybeforr saját frontemberével, hogy az szinte egyszemélyben képes lesz megjeleníteni az egész bandát, így aztán egyszerűen elképzelhetetlen, hogy bármikor is lecseréljék, kizárt, hogy ne ő álljon ott, jó elöl, a reflektorfény közepén. (Nem kezdek el dobálózni a nevekkel, mindenki tud kapásból minimum száz példát.) Léteznek viszont olyan kompániák is, ahol ilyen-olyan okból megtörténik a főhős (aki ugye minimális kivételtől eltekintve az énekes) cseréje, és a helyére kerülő új arc bizony legalább olyan jól teljesít, mint ő. A rajongók egyik fele nyilván ezt, a másik meg amazt szereti jobban, de mégis, ha kimondják a csapat nevét, nem egyértelmű, hogy kinek a hangjára asszociálunk elsőként. AC/DC, Anthrax, Killswitch Engage, és bizony ide tartozik a mára az egyik legrégebbi amerikai metalzenekarrá váló Saint Vitus is.

Számos megközelítésből lehet vizsgálni és kategóriába szorítani egy lemezt, például olyanból is, hogy mi az, ami a harmincas-negyvenes korosztálynak szól, avagy mi az, amit 40-50 éves konzervtinédzserek vagy kedvetlen családapák játszanak. Muszáj ilyen meghatározással előhozakodni, mert a mai rockzenében nagyon kevés már a hitelesen lendületes, frissnek hangzó szerzemény, és ha már időt fordítunk kedvtelésből valamire, az ne legyen hiába. Amikor a The Defiants első lemeze elém került, pontosabban Paul Laine neve ismét felbukkant pár évvel ezelőtt, személyes elvárást támasztottam iránta, mivel a Cockroach meg a többi, a kanadai énekessel készült Danger Danger-album rendszeresen előkerült a gyűjteményemből, miközben a valószínűleg kedves, jóravaló Ted Poley hangja nem fogott meg, nem is érdeklődtem újkori tevékenysége iránt. Itt viszont Bruno Ravel és Steve West szereplésével a D2 kedvelt felállása kellő átfedést biztosít, Rob Marcello – az egykoron a Europe-ot is erősítő Kee öccse – pedig nagyjából képes azt a hangulatot kihozni a gitárból, amelyet Andy Timmons is előadott a '90-es évek közepén.

Corey Glover nagyon felpörgette a motort az utóbbi években. Egyrészt aktív ugye a Living Colourrel, ott a zseniális Ultraphonix, készülőben van egy közös lemeze Mike Orlandóval, beindított egy súlyos, modern metalban utazó csapatot Disciples Of Verity néven, és megjelent ez az album is. Emellett pedig alkamasint színpadi szerepeket vállal, stúdiós melókban is érdekelt, meg ki tudja még, mivel foglalkozik. Mindez papíron nagyon szépen hangzik, csak a gyakorlatban elég kevesen tudnak hosszabb távon ennyi vasat tartani a tűzben anélkül, hogy csökkenésnek indulna a minőség. A Torn From The Pages hallatán ugyanakkor azt kell mondanom: az 55 éves énekes egyelőre még nem billent át a határon.

Amióta a harangok becsengették, hogy Marko Hietala, a Nightwish basszer/dalszerző/énekese hazánkba látogat egy koncert erejéig, kénytelen voltam lesöpörni a valamikor még idén májusban megjelent szólólemezéről a virtuálisan rárakódott port. Valamiért folyton csak tologattam és halogattam a közelebbi összeismerkedést az albummal, pedig Markót mindig is nagy kedvencemnek tartottam, legyen szó a Nightwishről, a Brother Firetribe-ról, a Northern Kingsről vagy akár eredeti csapatáról a nyolcvanas évek elején startoló Tarotról.

Valamiért a fúziós jazz műfaj az utóbbi egy-két évtizedben érzésem szerint áthelyezte fókuszpontját a jó zenéről a jó zenészekre. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne akadnának manapság is kedvemre való produktumok mind a régi motorosok, mind pedig az ifjú titánok körében, ugyanakkor gyakran azon kapom magam, hogy ha efféle muzsikára vágyom, kapásból visszaugrom legalább a '90-es évek első feléig. Ha viszont kihagyom az időutazást, gyakran kötök ki egy bizonyos Antoine Fafard nevű úriembernél, akiről hazánkban méltatlanul kevés szó esik ahhoz képest, hogy személyében a színtér egyik legeredetibb jelenlegi előadóját tisztelhetjük.

Kreatív szempontból a Steel Panther legénysége egyáltalán nincs irigylésre méltó helyzetben: anno kitaláltak maguknak egy roppant eredeti és ambiciózus koncepciót, ám mire észbe kaptak, az már önálló életre kelt és bizonyos mértékben túszul ejtette őket. Miről is van szó? A rajzfilmfigura-kinézetű kaliforniaiak anno kiváló módját lelték meg az árukapcsolásnak, amikor rájöttek, hogy parodisztikus köntösbe öltöztetve, obszcén és szexista eszközökkel eladható az a fajta muzsika, ami ezek nélkül már nem. Marketing szakos egyetemi hallgatók akár disszertációt is írhatnának a Steel Panther-jelenség és a fogyasztói társadalom kapcsolatáról, én azonban nem akarok ennyire okosnak látszani, úgyhogy csak annyit mondok: ha egy elgondolás a női nemi szerv – mondjuk ki: pina – köré épül, az alapból sikerre van ítélve és törvényszerűen megtalálja a széles közönségréteget magának. Mindannyian tudjuk, hogy a rockzenei gátlástalanságot új szintre emelő – vagy inkább aljasító – szövegvilág nélkül Satchelék a közelébe sem mehetnének a Download nagyszínpadának. Rúzsos-csücsörítős Poison-imázs ide, világklasszis vanhalenizmus oda, kendőzetlen tematika híján ezzel a zenével maximum a Frontiers-szintet érhették volna el.

Ne fáradj, azt hiszem, már minden létező indokot hallottam arra vonatkozólag, miért nincs semmi keresnivalója Ákosnak a Shock! oldalain – mi több, ezek egy részével magam is egyetértek. Nem a csípőből személyeskedő és/vagy politizáló észrevételekkel, hanem azokkal, akik esetleg még a kapcsolódó nótákat is meghallgatták a véleményeregetés előtt. Egy normális közegben persze eleve a zenéről kellene szólnia ennek a meccsnek, de ez esetünkben akkora illúzió, hogy még így leírva is csak röhögni tudok rajta. A másik közkedvelt megközelítés a pop = fos axióma felemlegetése, ők is tömött sorokban érkeznek a koncra, és rendre elfelejtik, hogy a legigazabb, lánglelkű teuton hősök muzsikája sem szükségszerűen zseniális, és ugyanígy a popzene is kitermeli a maga értékeit, a sok szemét mellett. Nem azt mondom, hogy értékteremtésül megteszi a mágikus négy betű felvésése a borítóra, mindössze azért erőltetem ezt, mert szeretem ezeket a dalokat, szerettem már a Karcolatok idején is, és még most, bő huszonöt (!) évvel később is így érzek. Ha helyből távolugrásra képes, magyar nyelvű slágerekről van szó, Ákos folyamatos sikertörténetet ír.

A görög Suicidal Angels számomra eddig egy volt a számos „futottak még..." kategóriás ifjú európai banda közül. Korrekt módon nyomták a thrasht, az energiaszint a helyén volt, de a dalaikat nem találtam túl különlegesnek, szóval nem is éreztem különösebb kényszert a lemezeik hallgatására. Most viszont már az elsőként kihozott Born Of Hate hallatán is megmozdult bennem valami: a nóta nemcsak dallamosabb volt a megszokottnál, de erősebb is. A komplett új lemez pedig valamelyest igazolta a dal által felsrófolt várakozásaimat, mert a banda színesebb, változatosabb, egyénibb lett, mint valaha.

A Winter Thrice albummal masszívan visszaírta magát a kedvenceim sorába a Borknagar, emlékeim szerint talán a Quintessence tájékán (csaknem húsz éve, hihetetlen!) vártam ilyen jó szájízzel a friss dalokra a veterán norvég black/prog/folk/hard rock királyoktól. Meghatározó szerepe van az újkori szerelemben a legutóbbi lemezen hallható páratlan vokális teljesítménynek, a négy – egyenként is különleges – hang koprodukciójának. Nem mellesleg annak is, hogy az egyenletesen magas színvonal mellett újra képesek voltak megdöbbenteni, különösen a billentyűs/énekes Lars „Lazare" Nedland egészen eredeti ötleteivel. Nos, a True North dalaiban már csak két hang hallgató az említett négyből, és a meglepetésfaktor is kisebb most, mégis elégedettebben dőlök hátra, és vésem be ugyanazt a megérdemelt, magas pontszámot, mint legutóbb. Tény, hogy nem egy könnyen magyarázható helyzet, de azon leszek, hogy az írás végére e tekintetben is tisztuljon a kép.

„Hálás vagyok mindenkinek körülöttem, akik részt vettek legújabb lemezem, a Beyond The Law elkészítésében, amely egyértelműen az utolsó munkám lesz előadóként. Örülök, hogy időben be tudtam fejezni" – írta még tavaszi sajtónyilatkozatában Tony Mills. E kijelentés már akkor is megütött, azóta pedig még súlyosabban hangzik, hiszen a Shy és a TNT énekesét szeptember derekán, mindössze néhány hónappal a diagnózist követően tényleg elvitte a rák. Nehéz ezek után mit mondani úgy, hogy az ne nézzen ki semmitmondó, béna, netán egyenesen otromba módon. Remélem, azért nem túl gáz, ha azt írom: a Beyond The Law méltó és szép búcsú egy gazdag pályafutás végén.

Lehetséges, hogy furcsa lesz egy-két olvasónak, amit itt most az első mondatban leírok, de a Kornnal kapcsolatban legutoljára a 2003-as keltezésű Take A Look In The Mirror megjelenésekor éreztem még valamiféle izgalmat. Addig a pontig a zenekar abszolút izgalmas és minőségi muzsikát szabadított rá az akkori nu- és modern metal közegre, amelynek részben megalkotói is voltak, ugye. Ezeket az albumokat a mai napig szívesen és kellemes emlékekkel együtt hallgatom, ha súlyos, de érzelmekkel, szenvedéllyel teli muzsikához támad kedvem.