CD kritika

Amikor annak idején felbukkant az Airbourne, a rockzene egyik lehetséges megmentőjeként fogadtam a csapatot, főleg, miután láttam őket élőben. Nyilván semmi eredeti nem volt bennük, de jó dalokat írtak, koncerten pedig egészen elképesztő energiával nyomulnak a mai napig. Aztán persze mint szinte az összes akkortájt felbukkant hasonló reménységnél, az ő esetükben is le kellett tennem róla, hogy majd világot váltanak: a zenekar feljutott egy bizonyos szintre, de évek óta megrekedni látszanak a teltházas klubokban meg a fesztiválok műsorsávjainak középső részében. Gondolom, nekik jó is ez így – megélnek a szenvedélyükből, elvannak a saját zenei világukban, és kész.

Amikor azt olvasom egy heavy metal (egyszerűbben: metál-) zenekar nevében, dalának címében, hogy „battle", onnantól kezdve tisztes távolságból indulok neki, hogy megismerjem a zenéjüket, annyira elkopott már ez az „irány a csatába, magasra a zászlót, hősként küzdj stb." jeligés arculat. Láttam ezt a finn csapatot is Budapesten a Nightwish előtt, az Arénában, és emlékezetemben annyi maradt meg belőlük, hogy csupa bőrben heavy metalt játszanak, és egy énekesnő vezényli a tempót a frontvonalban (talán nem is véletlen, hogy a katonai szavak maguktól jönnek, ugye?), de se egy dallam, se más nem fogott meg. Innen nézve nem is csoda, hogy fikarcnyit sem érdekelt, merre újítottak a srácok, amikor új énekesnő került a felszínre, mivel Nitte Valo megelégelte a turnézást, pontosabban a családi életet helyezte előtérbe. Őt Noora Louhimo váltotta, és mint a továbbiakban kifejtem, jelentős szerepet játszott abban, hogy a zenekar legfrissebb műve át tudta ütni azt a gátat, amelyet a Battle Beasttel szemben emeltem.

Úgy látszik, Greg MacKintoshnak nem elég a Paradise Lost, és valahol muszáj fullosan is a legdurvább muzsikáknak hódolnia. Bizonyára megvan az oka annak, miért nem lehetett mindezt továbbra is Vallenfyre néven folytatni, de pusztán pragmatikus alapon nem feltétlenül lenne indokolt a dolog: a három nagylemeznek köszönhetően a Vallenfyre már többé-kevésbé bejáratott brandnek számított az extrém undergroundban, ráadásul a Strigoi soraiban Greget segítő Chris Casket basszer ugyanúgy érdekelt volt benne, mint a Paradise Lost sorait is erősítő Waltteri Väyrynen dobos. A két projekt zenéje pedig – még ha az arányokat tekintve tapasztalható is némi eltérés – azért annyira nem áll távol egymástól...

Twin Peaksből sosem elég. Az utóbbi időben ismét felreppentek pletykák, hogy ESETLEG, TALÁN lesz folytatása a megmagyarázhatatlannak, és lesz negyedik évadja minden idők egyik legfurább sorozatának. Ennek persze nincs semmi valós alapja, főleg, ha azt nézzük, hogy a harmadik évad is milyen nehezen és nyögvenyelősen indult útnak. És azt se feledjük, hogy az eltelt két évben több fontos kulcsszereplő már odafentről (vagy a vörös szobából) integet nekünk. Szóval jobb is lenne békén hagyni ezt a történetet. Azt gyanítom, hogy a pletykák alapja csupán annyi, hogy az összes Twin Peaks évad végre egy igazán impozáns gyűjteményes box set kiadást kap From Z To A címmel, amit egyelőre előrendelni lehet, a megjelenési dátum a közelgő január 20-a. Az ára ugyan nagyon borsos, közel 50ezer HUF a Blu ray verzió, és nagyon remeg a kezem a Pre-order now gomb felett, valószínűleg egy kevésbé agyalós pillanatomban rá is csapok, de hát Twin Peaksileg én nem ismerek tréfát, ami kell, az kell.

Finoman szólva nem túl szerencsés sorsú zenekar a New York-i (The Incredible) Jolly, akik a The Audio Guide To Happiness első része után jobb sorsra lettek volna érdemesek, csakhogy a Sandy hurrikán közbeszólt, és intett egy nagy „nana, hova olyan sietősent", így aztán a boldogságfrekvenciás lemezeik után hat évet kellett várni az új albumra. És ugyan lehet szidni a kiadókat, de a Jolly mögé/alá/mellé igenis kellett volna egy épkézláb kiadó, aki invesztálni is tudott volna a zenekarba, talán akkor nem a Patreon programmal kalapozták volna össze az új lemezre valót. Meg talán nem is csak egy nyúlfarknyi európai néhány állomásos prog turnéra futotta volna idén, hanem hosszabb/több állomásos sorozatra, ha már manapság úgyis minden zenekar a koncertezésből próbál megélni valahogy. De talán már nekik sem annyira fontos ez az egész zenélősdi, hiszen a lemez témája a család, és ki szereti otthagyni frissen született sarjait néhány lepukkant európai klub és pár rajongó kedvéért? Ugye.

A Rockzenészek Kézikönyvének első szakasza kimondja, hogy az új lemez mindig a legjobb, legfogósabb, legszebb, legízletesebb és még az illata is ennek a legüdébb. A Crobot tagjai olvasták az említett szakkönyvet, hiszen negyedik nagylemezük megjelenését olyan hozsannázások közepette ünnepelték, minthogy: „Itt szerepelnek az eddigi legsúlyosabb dolgaink, de a legfunkosabbak is, és ez a legfogósabb albumunk is. Még jobban szélesítettük a Crobot spektrumát." Aztán van, hogy a Kézikönyv tényleg nem hazudik, és bizony, ez áll a Motherbrain esetében is. Mert tényleg ez az eddigi legjobb anyaga a pennsylvaniai bandának, ami voltaképpen nem nagyon csinál mást, mint megy tovább azon a hol retróba, hol grunge-ba, hol meg stonerbe forduló ösvényen, amin igazából a Something Supernatural idején indultak el, és amin öles léptekkel haladtak tovább a – sajnálatos módon nálunk kritika szempontjából kimaradt – Welcome To Fat Cityn. És igen, megmaradt a Clutch-kapcsolódás is, amit nem is nagyon akarnak rejtegetni, nem véletlenül visel Brandon Yeagley énekes Clutch-pólót még a Keep Me Down klipjében is.

A Shock! csapatában viszonylag kevés olyan embert találsz, aki manapság nem biggyeszti le a száját a folk- illetve a szimfonikus metal kifejezések hallatán/olvasatán, és ha már itt tartunk, igazából már az én szívem sem dobban akkorát mostanában, ha az idézett stílus képviselőivel találom szemben magam. Az okokba szerintem felesleges is belemászni, a lényeg, hogy kivételek márpedig a mai napig is léteznek, s amelyekre az egyik legjobb példa lehet az idén új albummal jelentkező, bostoni szimfo-death-progresszív metalban utazó Wilderun.

Hat év sok mindenre elég. A göteborgi Monolordnak például elég volt ahhoz, hogy a teljes ismeretlenségből indulva kiadjon négy nagylemezt, és elérjen odáig, hogy az európai stoner/doom színtér egyik megkerülhetetlen oszlopává váljon. Persze, ez a közeg – legyen bármennyire népszerű és túljátszott is – még mindig igazi underground dolog, és soha a büdös életben nem fog arénabandákat kitermelni magából, így aztán a svéd trió sem fog – remélhetőleg minél előbb bekövetkező – legközelebbi eljövetelekor a Papplaciban akciózni, bőven jó lesz nekik a Dürer középterme is. De akkor is, lemezeik bőven elegendők ahhoz, hogy a hozzám hasonló szimpatizánsok elégedetten bólintsanak busa fejükkel: ez már megint ott van az év legjobbjai között! A No Comfort esetében pedig még jobban is, mint ezidáig, mindent egybevetve ugyanis ez a Monolord legváltozatosabb, egyben legjobban sikerült munkája.

Kicsit tartottam attól, hogy alig több mint két év után már jön is az új Avatarium, elvégre hat év alatt négy lemez a legzsenibb zenekartól is kicsit soknak tűnhet, a markáns stílusú bandák pedig ilyenkor szoktak elkezdeni panelesedni, ez gyakorlatilag elkerülhetetlen. Ezzel együtt persze ha csípjük az előadót, sok mindent bekajálunk tőle, és egy bizonyos színvonal mindig biztosított – mégis, elsőre nem vágtam magam hanyatt a lemeztől, és nem sok kedvem volt saját paneleimet ismételgetni az ismertetőben. Sietni persze sosem kell az aktuális albumokról szóló írásokkal, nagyon nem hiszek a megjelenés napján kitett kritikák hozzáadott értékében, és ebben a hitemben ezúttal is megerősített, hogy még vártam és hallgattam az anyagot. Nem jóra, mert arra azért még mindig nincs szükség, elvégre objektíven nézve is jó ez a zene: kortalan, műfajokon átívelő és végtelenül igényes. Már amennyiben persze valaki a Candlemass-családfa és a svéd retro-rockzene híve. A műfajokon átívelésből mondjuk kicsit ezúttal visszavett a banda, és ezzel talán pont olyan rajongóknak kedvez, akiknek a Hurricanes And Halos változatossága már sok volt.

Végérvényesen kijelenthetjük: Rob Halford valamiért vonzódik a karácsonyi tematikához. A Judas Priest frontembere tíz évvel ezelőtt már kiadott egy ünnepi albumot Winter Songs címmel, most pedig megérkezett a folytatás azonos koncepcióval. Ebből fakadóan a hangulat is rímel a múltkorira. A különbség annyi, hogy 2009-ben felvontam a szemöldökömet a dologra, ma meg már nem teszem. Nem azért, mintha a Celestial annyival többet adna, mint a Winter Songs, hanem vélhetően az eltelt tíz év játszik közre ebben. Rob ugyebár örökifjú, én viszont biztosan nem leszek már fiatalabb, és ma már nemhogy nem zavar ez az egész, de különösebb ingerenciát sem érzek a miérteken töprengeni. Voltaképpen miért is kellene alaposabb indok egy ilyen anyaghoz az elején említettnél, miszerint Rob Halford valamiért vonzódik a karácsonyi tematikához? Ehhez volt kedve, megcsinálta. Aki akarja, meghallgatja, aki nem akarja, nem hallgatja meg.

Végül ugyan kifutottam a kritikával az időből, így nem is írtunk róla, de azért elég rendszeresen hallgattam két évvel ezelőtt a The Dark Element bemutatkozó lemezét. Az elsősorban ma is a Sonata Arctica múltjából ismert, de számos más projektben is részes, illetve nemrég az Insomniumba is beszállt Jani Liimatainen kimondottan szórakoztató anyagot írt a Nightwish középkorszakát fémjelző Anette Olzon énekesnővel/nek. Nem kellett túl sokat belelátni az albumba, de annak, ami, kiválóan sikerült. Nincs ez másképp a Songs The Night Sings című folytatással sem: ugyanaz a jellegzetesen nordikus, szimfonikus aláfestésű pop metal kapott helyet a lemezen, mint az elsőn.

Némi képzavarral élve skandináv kaméleonnak is lehetne hívni Mats Levén énekest, aki ugyan a '90-es évek elején az északi dallamos rock műfaj közegében, a Swedish Erotica és a Treat lemezein alapozta meg jó hírnevét, azóta viszont minden volt már, csak akasztott ember nem: énekelt europowert az At Vance soraiban, operametalt a Therionban, játszott Malmsteennel annak utolsó jó albumán, Gus G-től az Amasefferen át a Trans-Siberian Orchestráig pedig megszámlálhatatlanul sok előadó vette bérbe zseniálisan egyedi stílusú orgánumát. Mindazonáltal az évek alatt az is bebizonyosodott, hogy Mats a sötétebb tónusú zenékben érzi leginkább otthon magát, az Abstrakt Algebra, a Krux és a Candlemass éjfekete világa az ő igazi terepe.

Az Alice In Chains frontemberének első szólóalbuma tipikusan olyan lemez, amiről nem nagyon lehet értelmeset írni épp a pőre megközelítés miatt. Adott egy kiváló énekhang, meg hozzá egy szál akusztikus gitár, és William tizenegy dalon, 44 percen át semmi mást nem vesz igénybe ahhoz, hogy fenntartsa a hallgató figyelmét. Mindez talán egyszerűnek tűnik, pedig baromira nem az – ebben a formátumban nem lehet kamuzni, nem lehet vetíteni, és semmi sem fedi el a hibákat, hiányosságokat. (Bár egy professzionális mai stúdiófelvétel esetében nyilván csak utóbbiak jöhetnének szóba.)

Érdekes, hogy noha már együtt van egy ideje az új, négyes felállás, a Sodom még nem jutott el a következő nagylemezig. Alighanem ők is érezhetik, hogy itt lenne már az album ideje, hiszen ez már a második EP-jük ebben a leosztásban. A kiadványra három friss dal került fel, ezek közül azonban csak a Genesis XIX kap majd helyet a 2020 első felében várható friss stúdióanyagon, ez viszont helyből címadóként. Emellett egy újravett és egy élő klasszikussal is kedveskednek a rajongóknak Onkel Tomék.

Valamikor, hét esztendővel ezelőtt felbukkant a semmiből egy több mint ígéretesnek tűnő formáció, amelyről ugye annyit lehetett tudni, hogy a hazai progresszív mezőny bejáratott arcai alapították, nevezetesen Horváth András Ádám gitáros és Bátky „BZ" Zoltán énekes. A September Killsre keresztelt első hangzóanyag két értelmi szerzőjéhez akkoriban Hegyaljai-Boros Zoltán basszer és a K3-ban is érdekelt Nagygyörgy Gábor dobos csatlakozott, akik közül utóbbi szintén hallható a friss Mirror Maze lemezen. A lefektetett alapok a mai napig egy nagyon kellemes bemutatkozás emlékeként élnek bennem, ezért is gondoltam mindig úgy, hogy előbb vagy utóbb az At Night I Fly-nak biztosan lesz még folytatása.

Úgy tűnik, hosszabb szerelem lett Till Lindemann és Peter Tägtgren kapcsolatából, a már négy éve megjelent Skills In Pills után immáron németül kaptuk meg az újabb emésztgetnivalót. Igazság szerint meg is lepett, hogy (máris!) négy év eltelt a két lemez között, fejben úgy két-három évre saccoltam, valahogy mostanában mintha legalábbis Usain Bolt loholna az idő nyomában.

A floridai Torche szabálytalan zenekar. Legutóbbi két lemezük megmutatta, hogy – ha akarnak – tudnak nagyon dallamosak (Harmonicraft), vagy akár bitang súlyosak (Restarter) is lenni. De a legjobbak persze akkor, ha ez a két összetevő makulátlanul vegyül össze a jobb híján még mindig a stoner/sludge színtérre helyezhető négyes muzsikájában. Mint ahogy például most is teszi.

A death metalhoz hasonlóan a post-műfajokba is csak ritkán, okkal kontárkodom bele. Az előbbi dobozban mondjuk a Nile vagy a Morbid Angel, utóbbi esetében például a Cult Of Luna kellően jó ok erre, vagyis arra, hogy a puszta kliséhalmozáson túl valami többre is rátaláljak. Ebből is következik, hogy az adott műfaj történelemkönyvét ritkán lapozgatom, az aktuális trendek is rendre elkerülnek, és még sincs hiányérzetem. A Cult Of Luna ráadásul évek óta annyira elkényeztet, hogy arra szavakat is alig találok, és kis túlzással nem is vágyom semmi másra, amivel a post-metal a svédeken kívül még szolgálhat. Az umeåi hatok esetében ráadásul a pályaív is gyönyörűen rajzolt munka, amely számomra három éve, a Marinerrel el is érte csúcspontját.

Várható volt, hogy a Santa Cruznál nem sülhet ki sok jó a hangszeres szekció teljes lecseréléséből, amelynek ráadásul nyomós oka lehetett, hiszen a három zenész egy amerikai turné kellős közepén hagyta faképnél Arttu „Archie Cruz" Kuosmanen énekes/gitárost. A pletykák mindenféle emberi és egészségügyi problémákról szóltak, és a sztori nem ért véget itt, hiszen az akkor sebtiben leakasztott helyettesek között is ment később a kavarás. Ha hihetünk a netes információknak, az új lemezt teljes egészében Archie és producere, Kane Churko írta meg és nyomta fel. Ilyen földrengésszerű változások után nem meglepő, hogy a rettenetes borítóba csomagolt Katharsis zeneileg is átalakulást hoz.

Bármennyire is tűnik első látásra öregurasnak egy semmiből felbukkant új anyag Michael Dennertől, diplomás Mercyful Fate-rajongóként egyszerűen nem mehetek el szó nélkül a zenekar egykori alapítótagja és legutóbbi csapata mellett. Habár az In Amber tulajdonképpen egy fele-fele arányban feldolgozásokat és saját dalokat is tartalmazó lemez, akad azért rajta néhány érdekes pillanat. A többnyire tök ismeretlen projektekben is résztvevő muzsikus és aktuális gyülekezete eddig sem titkolta, hogy a '70-es évek muzsikája hatott rájuk leginkább, amit ugye már egy bemutatkozó EP-vel is a tudtunkra adtak néhány hónappal ezelőtt.

Brant Bjork egy ösztönlény. Illetve ez azért nem hangzik a legszebben, úgyhogy inkább mondjuk úgy, hogy olyan intuitív ember, aki inkább hallgat a pillanatnyi hangulatára, mint a logikus gondolkodásra, akit mindig a megérzései vezetnek. Ez eddig is jellemző volt rá, most meg aztán pláne. Mert hogy az van, hogy a legutóbbi Bjork anyag, a Jacoozzi, bizony közel sem a legújabb szerzeményeit tartalmazza. Ezeket a dalokat ugyanis kábé tíz éve, a Punk Rock Guilt és a Gods & Goddesses anyagainak a megírása között rögzítette a jó Brant, hirtelen ötlettől vezérelve, csak bement a stúdióba, és néhány nap alatt szép egymásutánban feljátszott minden hangszert egymaga, mintegy saját magával jammelve.

Ha jobban belegondolok, a Work Of Art közelmúltban megjelent negyedik opusza talán az első a diszkográfiából – a debütálást leszámítva –, amelyet nem előzött meg részemről különösebben izgatott várakozás. Pedig nagyjából hat-hét évvel ezelőtt még olyasmi frázisok is képesek voltak kiszaladni belőlem, mint hogy „a Work Of Art az új Toto" és hasonlók... Aztán valahogy a 2014-es Framework gyorsan visszarántott a földre. Na persze nem azért, mert szakmailag bármi kívánnivalót hagyott volna maga után, csak egyszerűen úgy éreztem, hogy az igencsak biztató kezdés után viszonylag hamar elérkezett a csapat a fejlődés zsákutcájához, és gyakorlatilag ugyanazokat a készségszintre fejlesztett dalszerzői paneleket papagájkodják újra és újra. Ennek tükrében számomra talán kedvezőbb fordulat, hogy az Exhibits végül öt hosszú évet váratott magára, ugyanis elképzelhető, hogy pár évvel korábban még a durcás óvodás és a tökfőzelék esetéhez hasonlatos módon bojkottáltam volna egy esetleges új hanganyag meghallgatását. Ezzel szemben viszont most egyértelműen kijelenthetem: ismét rongyosra fogok hallgatni egy Work Of Art-albumot!

Ha egy zenekar évtizedek elteltével dönt úgy, hogy elkészíti a rajongók által egyöntetűen numero unóként elkönyvelt lemeze folytatását, annak oka sok esetben valahol a kreatív válság, végső kétségbeesés és tanácstalan útkeresés halmazok metszéspontjának környékén keresendő. Ráadásul ezek a próbálkozások legtöbbször nem hogy nem közelítik meg az első rész színvonalát, de gyakran csúfos bukás is a végük: Operation: Mindcrime II, Keeper Of The Seven Keys III, Land Of The Free II, hogy csak pár címet említsünk. Pozitív példaként viszont nagyjából egyetlenként ugrik be az Abigail II: The Revenge, bár az is kétségkívül igaz, hogy utóbbi sem ér fel az első cucc zsenialitásához.

Tizennégy évvel a zenei brutalitás egyik mesterműveként számon tartott Annihilation Of The Wicked után lemezkészítő felállását tekintve is ismét négytagú lett a Nile. Ez így önmagában talán nem valami egetrengető hír, főleg, hogy a márkanév a kezdetektől Karl Sanderst takarta, ő a fém, a jelzés és a patina is egyben. Néha azért a főnök engedélyezett egy kis kreatívkodást a társainak is, de lényegében a Nile mindig is Sanders agymenésének számított. Azonban az utóbbi lemezeken a George Kollias / Dallas Toler-Wade páros is mindinkább kezdett előlépni hűséges ipari munkás státuszból a sokkal barátságosabban csengő szerzőtárs kategóriájába, ami előbb jobbnál jobb, majd utóbb érezhetően gyengébb albumokat szült. Toler-Wade végül dobbantott, helyére pedig Sanders egyszerre két új muzsikust is bérelt magának. Sőt, elmondása szerint rögtön oda is engedte a két nebulót a kondérhoz, hadd szórjanak kedvükre fűszert meg egyéb hozzávalót a rotyogó bográcsba.

Itt van tehát Vinnie Paul búcsúlemeze, amelyről már sejtjük, hogy ezzel együtt sem jelenti a Hellyeah fináléját. Érzékelhető ebben a témában némi morgás itt-ott, de teljesen indokolatlannak érzem a dolgot: ez a banda soha nem számított Vinnie one-man show-jának, az elejétől fogva csapatmunkában dolgoztak, simán indokolható a folytatás. Pláne, hogy a Hellyeah mára ismert márkanév, és ha nem is számítanak sztároknak, klubszinten azért szépen és megbízhatóan elketyeg a történet. Szóval ha mennek tovább Roy Mayorgával lemezfronton is, sok sikert nekik hozzá, legitim a sztori, és semmi ízléstelen nincs benne, hiába hörgi megint ezt a képesek-gázsit-elfogadni-a-fellépésekért-a-pénzéhes-rohadékok retardfrakció.

A Leprous a Malinával végleg kilépett a progmetal utánpótlás mezőnyéből, és egy definitív lemezzel köszönt be, egyszersmind a műfaji skatulyában a metalt kiradírozva az egyetemes (rock)zenében helyezte el saját magát. Sokak számára már az előd The Congregation meghozta ezt az áttörést, de én csak a magam nevében beszélhetek, engem pedig a Malinával sikerült végül kétvállra fektetnie a notoddeni ötöknek, és a mából visszatekintve sem érzem, hogy korábban sikerült volna ilyen kaliberű állásfoglalást abszolválniuk. Egy skandináv fiatal számára magától értetődő, hogy már tizenévesen ura a hangszerének, de kezdjék bármilyen korán a zenélést, valahol természetesnek tűnik, hogy egy művészi koncepció az alkotók harmincas éveire érik be a maga teljességében. Zenészi képességek terén a Leprous már a Bilateral idején a legfelső ligában játszott, a családi kötelékek révén is érintett Ihsahn személyében pedig olyan mentoruk is akadt mindjárt a pályájuk legelején, akinél jobb mesterre aligha akadhattak volna ezen a roppant nehezen kiismerhető terepen.