CD kritika

Az Exodus sosem tartozott a szerencsés sorsú zenekarok közé. A rossz szerződéseknek, töketlen kiadóknak, pénzéhes menedzsmenteknek köszönhetően már a '80-as évek közepén elhúzott mellettük a thrash első vonala a műfajt velük közösen alapítókkal (ha lenne igazság a földön, eleve nagy ötösről beszélnénk...), majd a második hullám is magabiztosan előzte őket a Testamenttel, a Death Angellel és társaikkal.

Ez a felettébb érdekes album akár úgy is felfogható, mint egy nagyon korai karácsonyi ajándék a zenei ínyencségekre éhező hallgatók számára. Az Exivious egy viszonylag friss formáció, ám tagjai már rutinos vén rókáknak számítanak. Megtaláljuk itt a Cynic két zenészét, Tymon gitárost és Robin Zielhorst basszert, valamint a Textures-ből Stef Broks dobost és az ex-sengaiás Michel Nienhuis gitárost is.

Igényes, digipackos csomagolású az Exinferis cd-je, bár a booklet egyik oldalán látható véres zsigerek (vagy mik) nem éppen gusztusos látnivalót nyújtanak. A zajos intróból sem sejthető még, miféle zenét játszanak a srácok, bár a borító és a zenekarnév, lemezcím inkább black metalra enged következtetni.

Egyetlen perc elegendő volt ahhoz, hogy rájöjjek, kiknek szól ez a muzsika. Bízvást hallgassák meg mindazok, akik az igényesen kidolgozott, kellemes, dallamközpontú zene hívei. Érdemes azok figyelmére is, akik kedvelik a finoman progresszív ízű stílust. Nem arról beszélek, amit a Dream Theater vagy a Symphony X művel, hanem az emészthetőbb, könnyebben befogadható, gördülékenyebb - és kevésbé magamutogató - változatról.

Eleddig kimaradt számomra a kanadai Exciter munkássága. Hiába kutattam a lemezeik után, a Feel the Knife E.P. kivételével semmit sem sikerült begyűjtenem tőlük. Épp kapóra jött tehát ez az anyag, mely 15 újra felvett Exciter klasszikust rejt.

Vannak zenekarok, amelyek úgy tűnik, sosem lesznek képesek kitörni a másod-, illetve harmadvonalból. A kanadai Exciter is ilyen, sőt, meg merem kockáztatni, ők nem is akarnak. A John Ricci gitáros vezette négyesfogat egyike a valaha volt legkultikusabb speed-power csapatoknak, az meg tény, hogy szép magyar szóval, náluk trúbb zenekar nem létezik erről a vonalról.

Nem tudom hová tenni ezt az izét. A kontakt egyenest Brightonba küld, ahol ez a titokzatos Mr. Fog működik. Az Ewigkeit ellenben germán elnevezés. Az album pedig a szlovák Metal Age gondozásában került ide. Hm... Mielőtt azonban bejárnánk egész Európát, nézzük, miről is van szó. J. Fogarty, alias Köd úr egy személyben bütykölte össze ezt a korongot, mely immáron harmadik, nem demónak számító produkciója, ha hihetünk az ismertetőnek. Szégyenszem, de nem emlékszem, valaha is hallottam-e már hírét e fiatalembernek.

Az a ritka élmény ért, hogy a csomagomban leltem egy Earache-kiadványt. Ami azért meglepő, mert a fent említett kiadó jobbára elborult bandákat gyűjt az istállójába. (Elborult alatt értem például a Deicide-Morbid Angel vonalvezetésű csapatokat.)

Erről a névről nekem az Endor bolygón élő ewokok jutottak eszembe, nem egy kő-death csapat. Teljesen szkeptikusan pillantottam ezek után a borítón lévő festett koponyára: 1.sz. klisé. Na jó, adok egy esélyt a zenének. Abszolút Cannibal Corpse kópia, amit művelnek a fiúk. Néha hallottam az "eredetit". Kínos..., 2.sz. klisé. 0 ötlet, 0 eredeti gondolat. Duplanulla.

Megint egy felettébb projekt-ízű dolog, és papíron nem is rossz az ötlet: dán muzsikusok, akiket olyan bandákból lehet ismerni, mint a Wuthering Heights, a Manticora és a Royal Hunt (hogy csak a jól ismert neveket említsük), összehoznak egy neoklasszikus Malmsteen-metal lemezt. Mivel nekem ez a stílus alapból isten, nem sokat tétováztam a beszerzés kapcsán.

Kellemes meglepetésként ért az Evildoer bemutatkozó lemeze. A csapat svéd és 2004-ben alakultak, még abban az évben feldemóztak néhány dalt, hogy kiadót keressenek, ami sikerrel is járt, hiszen a Scarlet Records thrash zenékre éhes részlege le is csapott rájuk jól.

1998 óta él és virul az olasz Evil Bards, bár az egyetlen régi tag a csapatban a dobos, Rig. A kezdeti thrash/death metalról mára átnyergeltek a dallamos, svéd ízekkel megtámogatott death/black/doom metalra. Időközben kiadtak néhány kazettát, a most tárgyalt cd mondható a második rendes albumnak, legalábbis ami cd-n megjelent.

Na, milyen zenét is játszik manapság minden második amcsi zenekar? Igen, persze, hogy metálkórt. Ebbe az irányvonalba lehet belepasszintani az igen érdekes elnevezésű Buffalo-i kvintettet is, akiknek a Gutter Phenomenon a harmadik albumuk.

A buffalói Every Time I Die is abba az egyre duzzadó tengerentúli áramlatba sorolható, ahol a southern riffek és a metalcore-os modernitás éppúgy követelményeknek számítanak, mint a nyelvtanilag korrekt, egyszerű mondatos zenekarnév. Az Every Time I Die legénysége e kritériumoknak tökéletesen eleget tesz, csakúgy, mint a nem is oly rég tárgyalt A Life Once Lost.

Cseppet gagyi, Manowart idéző, harcos-nyerítős intro után lendületesen dörren be kis hazánk talán egyetlen szimfonikus progresszív bandájának bemutatkozó lemeze. A kis görög kiadó égisze alatt megjelent korong 12 dalt tartalmaz 66 percben, szóval a Havancsák Gyula tehetségét dicsérő misztikus digipack-borító tartalmas alkotást rejt, amit lehetetlen első hallgatásra átlátni, befogadni. Immár egy hónapja hallgatom a lemezt, ami sorra fedi fel erényeit, de sajnos hibáit is.

Nem tagadom: nem voltam oda az Everwoodért. A 2005-ös Progfeszten az Age Of Nemesis előtt nem különösebben tetszettek, amelynek érthető folyománya, hogy nem különösebben kutakodtam debütalbumuk után. Jorn pesti koncertje előtt is épp csak belenéztem a koncertbe, de itt inkább az ismerősök beszámolóira hagyatkoztam, akik vegyes dolgokat meséltek.

Akár hiszitek, akár nem, az Everon megalakulása egészen 1989-ig nyúlik vissza, a szokásos tengődések, tagcserék mellett 1993 óta jelentetnek meg lemezeket, a Bridge az ötödik a sorban. Elég átlapozni az Everon új lemezének borítóját, hogy sejtéseink legyenek arról, miszerint a csapat a klasszikus zenei hagyományokat helyezi az előtérbe. Legalábbis a borítóban található festményekről ez derül ki.

Hatalmas meglepetésként ért a svéd Evergrey harmadik albuma. Az első kettő lemezanyag más-más kiadónál jött ki, jómagam az elsőt ismerem, akkor azt a "kellemes hallgatnivaló, de még nem nélkülözhetetlen" kategóriába soroltam. Amolyan power/doom zenét tartalmazott. A másodikról halvány sejtelmem sincs, sőt, azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik e még a csapat. Pedig igen, és szerencsére az InsideOut a szárnyai alá vette őket.

Tetszett a banda első albuma. Tetszettek élőben. Tetszett egy jót beszélgetnem Henrikkel a zenekarból, amikor nálunk jártak. Épp ezért a legkevésbé sem volt érdektelen, mit kapok-kapunk tőlük ezúttal.

Számomra az Evergrey mindig csoda-számba ment, hiszen úgy volt egyszerre power és prog, hogy egyik jelző sem ment soha a másik rovására. Érzelmek, erő és agyasság egyesült náluk befogadható egésszé, és nincs ez másként a Belső Kör esetében sem.

Sajátos világot teremtett magának az utóbbi két-három lemezzel az Evergrey, és épp ideje volt már egy koncertlemeznek is. Meg persze a DVD-nek, mely hamarosan megjelenik, ennek előzetese ez a dupla cd. A koncertet természetesen Göteborgban vették fel (és a felvétel miatt többnyire angolul konferál Tom, nem svédül), végig hallatszik is a közönség ovációja, tapsa a felvételen.

Az Evergrey nem várja tátott szájjal, hogy a sült galamb belerepüljön csak úgy, hanem megelőzi mindezt, elébe vág a dolgoknak - illetve a sikernek. Tudatosan építkezik a zenekar, mondhatjuk úgy is: megcsinálják saját magukat, illetve a zenekari atyaúristen, Tom S. Englund "csinálja meg" a zenekart.

Az Evergrey neve egyenletes minőséget jelent hosszú évek óta, még ha ez a minőség valamilyen szinten megtorpanni is tűnik mostanság. A kiadóváltással egy kevés szemléletváltást is kaptunk, így a csapat új lemeze úgy Evegrey, hogy nem 100 százalékosan az, hanem sokkal inkább Tom Englund szólólemezként értelmezhető.

Tökéletesen eltaláltam, hogy az Evergreen Terrace milyen célt fog szolgálni az elkövetkezendő években nálam. Először háttérzeneként hallgattam, bulvárújságok böngészése közben. Pedig alapvetően nincs gond a zenével. Csak hát... Túl sok működik már ugyanebben a stílusban.

Metalcore. Nem hinném, hogy létezik még olyan metalos, aki ne hallotta volna minimum százezerszer ezt az elnevezést. Az olyan bandákat meg, mint mondjuk az Unearth, Lamb Of God, Shadows Fall vagy talán mind közül a legnépszerűbb Killswitch Engage, manapság illik valamelyest ismerni.