Megjöttek a trappmesterek s velük egy nyájra való sárkány, kardos-vértes csaták, daliás hősök, kétlábdobok, vegyeskórusok és szpídes nyargalások. Vagyis ez egy afféle klasszikus, himnikus, epikus power album. Hammerfall rajongók, előre!
A hannoveri származású csapat a sebes power világ ösvényét rója. Frontemberük, Carsten Frank igazi multifunkcionális pasas, aki az énekesi feladatok ellátásán túl társproducerként is működik, szabadidejében pedig arra sem rest, hogy színpompás fantasy-borítót fabrikáljon az új albumhoz.
Darkos rockzene kellemes orgánumú férfi (engem egy kicsit a moonspelles Fernando Ribeiróra emlékeztetnek a témái), ill. fátyolos női vokállal. A darkos zenék nagyrészt lehangolóak, szomorúak - hangsúlyozom: nagyrészt! -, na ez pont nem olyan.
Na, ezek se hallottak még soha A Gyűrűk uráról!... Legutóbbi találkozásunkkor Szilvi meglepett néhány szlovák albummal, melyeket többé-kevésbé sikerült már meghallgatnom. Amiket csak kevésbé, azokat egyelőre tologatom magam előtt, igyekszem minél távolabb birizgálni a lejátszótól, ám a Galadriel volt az, amelyet képes voltam rögtön elsőre végigfülelni.
Mindig nagy gondban vagyok, ha az amcsi tehénpásztorok zenéjét kell jellemeznem valakinek, ui. teljesen egyedi muzsikát játszanak Wally Farkasék. Általában a Saigon Kicket szoktam párhuzamként felemlegetni, de hát őket sem ismerik túl sokan, ugyebár.
Most akkor hattyúdal vagy nem? Úgy tűnik a Galactic Cowboys valóban beadta a kulcsot, csak előtte még kidobták ezt a lemezt. A Let It Go nem váltja meg a világot, azaz a Galactic Cowboys nyugodtan csomagolhat, elég egyértelmű a lemez sorsa.
Nagyon megrettentem a zenekarnév láttán, lelki szemeim előtt ugyanis a legszörnyűségesebb oldalranyalt hülyegyerekfrizurás indie banda képe jelent meg, de végül pozitív csalódás ért: a borzalmas elnevezés ugyanis egy teljesen korrekt modern rock'n'roll csapatot takar.
Félig új, félig nem. A történet annyi, hogy a Rókamókát '99-ben adták ki a srácok kazin, és most úgy gondolták itt az idő, hogy cd-n is kijöjjön, egy kicsit felturbózva, azaz nagy adag multimédia melléklettel. A zenei részen sokak által jól ismert 13 dalocska található, olyanok, mint a Buzis dal, a Bal herém avagy a Gy.ú.r.o.k. - amelyek nem véletlenül híresültek el a szövegükről. Nem normálisak a srácok!
Olyasmi ez a zene, amihez nagyon hangulat kell. Ha épp depressziós vagyok, tuti kivágom az ilyet, neki a betonfalnak, wazz, idióták, broáf. De közben meg tudom, hogy sokszor vagyok idióta én is, amikor Hollószínházra, Uhrin Benedekre vagy hasonló őrületekre vágyom: na, ilyenkor tökéletesen beleillik a fent említett sorba a FRL.
Minden jel szerint Sexárd gyors járású ragadozói nem lazítanak a gyeplőn, és tartják a maguk diktálta feszes tempót. Hűséges rajongótáboruknak alig maradt ideje arra, hogy kellőképpen kiismerje a 2003-as Katasztróka lemezt, és máris itt az újabb opusz. Ráadásul a srácok most sem spóroltak a játékidővel, a CD nem kevesebb, mint 25 perc hallgatnivalót tartalmaz.
Szintén Chiléből érkezett cd, a csapat amerikai, és már az első hangoknál sejtettem, hogy ez tetszeni fog. Az a fajta New Orleans-i sludge/doom metal (vagy mi a tök a rendes neve ennek a stílusnak), amit mondjuk a Brand New Sin képvisel (legalábbis őket kedvelem perpill a legjobban a Down mellett). Igaz, a zenekari infólapon US heavy-power metal áll, de legyen ez a legnagyobb bajom.
A borító alapján egy lyukas garast nem adtam volna ezen olasz bandáért: valami üvöltözős-hardcore-metalcore-akármire számítottam, death metalra, esetleg matek-grindcore-ra vagy egyéb extrémségre (a zenekar Myspace oldalán amúgy a hasonlóképp riasztó „experimental/progressive/death metal" meghatározás szerepel), de arra semmiképpen sem, ami a CD elindításakor megszólalt.
Ha van tipikusnak nevezhető stoner (de szűkítsük csak még tovább: desert rock) zenekar, akkor az az idén tizedik sorlemezét piacra dobó Fu Manchu. Ennek aztán van jó meg rossz oldala is. Zenéjükben ott van minden, amiért általában szeretjük a stílust (úgy bizony, mind a hetvennégyen, akik a hazai rajongóbázist képezzük): mélyre hangolt, szutykos gitárok, röfögő basszus, meg az a „pofádba verem a port"-feeling, ami úgy istenigazából csak ennek a zenének a sajátja.
Van egy jó hírem, és – ahogy az már lenni szokott – van mellé egy rossz is. Kezdjük a rosszal: a jó öreg doktor Fu Manchu 2009-es lemezén senki ne keressen semmi újdonságot. Ha ismered Scott Hillék legjobb munkáit (In Search Of..., The Action Is Go, King Of The Road), akkor mindent tudsz az Infinite Powerről is. Ráadásul az anyag nem a változatosságáról fog elhíresülni: őszintén szólva a dalokat ugyanarra a kaptafára húzták rá, a ritmus meg a tempó csak elvétve változik, és visszavettek a „dallamokból" is. Ugyanakkor, valahogy éppen ez a jó hír is.
Időutazás a nyolcvanas évek legszebb thrash korszakába, mikor Bay Area klubjait olyan zenekarok töltötték meg, mint a Testament, a Death Angel vagy épp a Vio-lence. Szegecses csuklószorító, farmermellény, csőgatya, egyszóval mintha a Fueled by Fire tagjai az Exodus Toxic Waltz klipjéből léptek volna ki.
Úgy látszik, hogy hála az égnek a dallamos rockzene nem hajlandó kihalni. Pedig hányszor temették már szegényt... Ez a német csapat azt a fajta muzsikát űzi, mint amit a Pink Cream 69 kezdett el annak idején: alapvetően amerikai hard rock / dallamos metal zenéről van szó, amiben azért olykor felbukkannak germán elemek is, főleg a szigorúbb riffek terén.
Danny Vaughn-t aligha kell bemutatni a melodikus rock vonalon járatosabbaknak, de ha valaki esetleg mégsem tudná, ki ő, az mielőbb szerezze be a Tyketto első lemezét, a Don't Come Easyt, és garantáltan örökre eszébe vési majd az angol énekes nevét.
Zenehallgatói pályafutásom során sok furcsaságot hallottam már, az osztrák Freund Hein azonban mind között az egyik legbizarrabb formáció. Valamelyest használható infót egyedül a banda myspace-es oldalán találtam, habár abból a sok kreténségből sem egyszerű a lényeget kihámozni. Annyi azonban bizonyos, hogy a Freund Hein 1994-ben alakult, jó néhány mcd után pedig íme, itt van az első teljes albumuk, mely a zenei idiotizmus és elemháborodottság non plus ultrája.
A borítón Jean Pascal Fournier igen míves festménye tárul elénk - bár akadnak rajta zavaró tényezők is: rémséges, Drakula-fejű, Sméagol-szerű kobold a sarokban kucorogva, arctalan, köpönyeges páterek, kiálló bordázatú, félmeztelen szoborpasi, meg egy illető, akinek valami hatalmas szőrbogár nőtt a hátára. No de sebaj. Ez a svéd harcosok második albuma.
A Freedom Call A Gamma Ray-es Dan Zimmermann dobos projektje, és ebből azt hiszem, mindenki sejti, hogy a műfaj a heavy metal. Himnikus dalok, szárnyaló dallamok, hősies szövegek, profi zenészek, minden együtt van a sikerhez. Az anyabanda hatását kár tagadni, és nem is akarják.
Mint az ismeretes, a Freedom Call a Gamma Ray dobos, Dan Zimmermann projektje, bemutatkozó albumuk, a Stairway To Fairyland a mai napig egyik kedvenc dallamos speed metal albumom, remek bemutatkozás volt részükről, hozzá kell tennem, profi zenészekről van szó, nehéz lett volna lécen alul teljesíteniük. A Freedom Callban az fogott meg, hogy nem másolták szolgaian az elődöket és a kortárs zenekarokat, hanem hoztak egy csepp pluszt a muzsikába, fogóssá tették a legtöbb dalt apró ötletekkel.
A Gamma Ray dobos Dan Zimmermann továbbra is hótt komolyan gondolja ezt a közönséges projectként indult csapatot, jóllehet egyetlen olyan momentuma sincs - ahogy az eddigi két albumon sem volt -, amellyel ne találkoztunk volna a Helloween, a Gamma Ray, a Blind Guardian (velük turnézott a Freedom Call a tavasz folyamán), az Angra vagy a Rhapsody korongjain.
Mattias 'IA" Eklundh egy őrült gitáros fenomén. Ő maga a Freak Kitchen zenekar agya és lelke, de meg kell említenem két apródját is, Christer Örtefors bőgőst és Björn Fryklund dobost. A svéd trió immáron hatodik albumát adja ki, tele technikásan lendületes, zenei gegekkel megspékelt dögös rock-muzsikával, a szaksajtó és a közönség látókörébe azonban igen ritkán kerülnek. Szóval nincs igazság.
Újabb német felfedezett a Metal Blade-nél. Első lemez, svéd death metallal. 2000-ben alakult a csapat, egy kazettaalbummal a hátuk mögött belapátolta őket a Metal Blade. (Hihetetlen, hogy még mindig van ilyen, nem? Mármint kazettaalbum, nem felfedezés.) Tehát megtalálta meg őket a kiadó, és máris alájuk tolt egy szerződést.
A Fragments Of Unbecoming emlékeimben közepes teljesítményű zenekarként élt, akik nem csak, hogy eltolták az előző lemezük hangzását, ráadásul elég unalmasan játszották a death metalt. Azóta némi változás történt a csapatban: érkezett egy frontember, méghozzá San Anetzberger, a Legacy nevű zenekarból, így az eddigi gitáros/hörgős mostantól csak kiegészítésképpen hörrent a mikrofonba vokál gyanánt. Legalább az változatosabb lett.
Horvátország a hazája a Fragment zenekarnak, mely a boldog (?) és baráti (??) szocialista békeidőkre emlékeztető Euroton kiadásában jelentette meg debütáló lemezét. Nos, a progrock és progmetal határmezsgyéjén mozgó fiatal csapat lemezébe belefülelve a hangzást is azonnal az említett időszakhoz kötöttem. Szegény hangszerek úgy szólnak, mintha a mikrofonokat egy-egy dúsan teletömött párnával fojtották volna meg a felvételek közben.
Az utolsó két Stuck Mojo albumot (különösen a Declaration Of A Headhuntert) mérföldkőnek tartom a mai metal zenében, ezeknél jobbat már aligha készíthettek volna az atlantaiak. Nagyon bízom benne, hogy a zseniális dalszerző Rich Ward valaha még belefog valami hasonló horderejű dologba, ám amíg ez megvalósul, legalább a Fozzyval szem előtt marad!
191. oldal / 234
