CD kritika

Nézzük, mi szól a Harlot legfrissebb anyaga mellett! Természetesen a rendületlen hard rock, dallamos zene iránti imádat. Képesek úgy átvészelni a nagy divathullámokat, hogy szinte semmi, de semmi nem ragadt rá zenei koncepciójukra. Megállt az idő a Harlot felett, néha már-már a '90-es év Sex Action korszakába képzelem magam, annyira egybevágnak egyes elemek.

Na, a végén a Vanden Plas is a Frontiersnél kötött ki – talán azért, mert az Inside Outnál (amely a folyamatosan csődközeli állapotban leledző SPV-vel áll szoros kapcsolatban) biztosabb hátteret tudnak nyújtani az olaszok; talán azért, mert a kiadó azt elmúlt években amúgy is nyitott a progos muzsikák felé – valószínűleg mindkét feltevés megállja a helyét, de a lényeg úgyis az, hogy a csapat megint hallatott magáról.

Nem igazán vagyok híve a klasszikus felállás/eredeti énekes-fetisizmusnak, de sajnos akadnak olyan esetek, amikor az utód bizony nem üti meg a mércét. Így történt ez a TNT esetében is: a Tony Harnell távozása óta készült két lemezzel alapvetően nem lett volna baj, de Tony Mills (bármekkora nagy kultarc is volt a Shy élén anno) egyszerűen nem olyan jó, mint elődje/névrokona. És a legelső TNT-t sem a norvég nyelv, hanem a szar énekes miatt vagyok képtelen meghallgatni.

John Norum nemcsak a Europe gitárosaként, hanem szólóban is igen komoly dolgokat tett le az asztalra, saját műveit pedig – ellentétben Joey Tempest munkáival, amelyekről finoman szólva is megoszlanak a vélemények – többnyire a keménymag is jól szokta fogadni. Szerintem Joey lemezei is igényes, értékes muzsikát tartalmaznak – de én ugye fanboy volnék vagy mi –, Norum dolgait ellenben sokan elismerik a klasszikus Europe-féle stílust élből elutasítók közül is.

Az utóbbi évek talán legpofátlanabb zenekara a svéd H.E.A.T., akikre kb. egy éve hívta fel a figyelmemet a hozzám hasonlóan Europe és hair metal fanatikus Horváth „Dreyelands" András barátom. Pofátlanul fiatalok, pofátlanul ráéreztek arra a zenei világra, amelynek fénykorában még épphogy csak megszülettek és pofátlanul hitelesen hozzák annak hangzását – ezen mindketten ki voltunk akadva és annak rendje-módja szerint totál rákattantunk a csapatra.

Lengyel prog – az rossz egyszerűen nem lehet. És ha lengyel meg progresszív, akkor első körben remélhetőleg mindenkinek beugrik a zseniális Riverside és a feltörekvő Indukti. Meg talán lassan majd a Votum is. A gyökerek valahol ugyanazok (Porcupine Tree, Pink Floyd, Opeth), a végeredmény mégis picit mindig más.

Nem biztos, hogy pont nálam kellett volna landolnia a Thornwill cd-jének, a heavy/power zenéket az utóbbi években mondhatni módjával szeretem, de amint átlapoztam a képregényszerű formában megalkotott bookletet, felkeltették az érdeklődésemet.

Igaz, még tavalyi, de ha itt heverészik, miért ne lehetne róla megemlékezni? Még akkor is, ha elsőre egy Stone Sour/Slipknot-wannabe zenekar ugrott be róluk, az énekes, Andy Campbell annyira gyönyörűen levette Corey Taylor stílusát az üvöltözéstől kezdve az énekdallamokig, hogy az gyönyörű... Igaz, a hangszíne valamelyest hasonló, talán nem is véletlen, hogy hol keresgélt.

A rockzene mindig erős volt a polihisztorok kinevelésében. Itt van például ez a Nicke Andersson (vagy inkább Nick Royale-t kéne írnom?), aki már az Entombedban is sokkal több volt egyszerű dobosnál - ének, gitár, basszusgitár, zene, szöveg, borító, logó, produceri munka, minden játszott, ami éppen kellett, vagy amihez épp kedve volt.

A névből egészen egyszerű agymunkával ki lehet találni, hogy a flamenco és a metal párosításáról van szól. Flametal néven korábban már megjelent két lemez, igaz, akkor még „normális" zenekarral adták elő a szerzeményeket a srácok, ráadásul koncerteken flamenco táncosok is felléptek velük.

Valahogy a Live zenekar itthon sosem szerzett nagy rajongótábort, kétlem, hogy egy önálló koncertjükre tömeges népvándorlás indulna be, pedig ez a post-grunge zene a Seattle-mániákusoknál is egészen biztosan betalálna. A Live tavaly úgy döntött, hogy egészségmegőrző szünetet tart, amiből gyakorlatilag feloszlás következett.

Szerencsém van, mert Mr. Glenn Danzigről, Evil Elvisről, talán magáról a Sötétség Fejedelméről (höhö) mindig hálás dolog írni. Pláne, ha hat év után új stúdiólemezt szabadít rá a világra. Ami ráadásul – hogy jó előre le is lőjem a poént – alsóhangon a legjobban sikerült produktuma a 4-es korong óta. Pedig az már nem éppen tegnap volt...

Aki valaha is foglalkozott albumrecenziók, kritikák írásával, alighanem jól ismeri azt az érzést, ami akkor jön elő, ha egy hazai anyaggal hozza össze a sors. Akár beismerjük, akár nem, egy magyar zenekar lemezéről mindig másként írunk, mint egy amerikaiéról, németéről, angoléról vagy zimbabweiéről. Ennek persze megvannak a maga okai.

A Harem Scarem a hard rock / AOR bandák közül számomra mindig a laza, napfényes feeling miatt emelkedett ki, valahogy az a fajta zene volt, aminek hallatán önkéntelenül felkel a nap, az emberek szörfökkel a hónuk alatt, hűtött koktélokat szürcsölgetve indulnak a tengerpartra, ahol persze szól a rock'n'roll. Baywatch feeling plusz jó zene.

Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy lesz valaha harmadik Hardline lemez. Tudtommal ugyanis a hét évvel ezelőtti kettes anyag nem volt egy sikertörténet, legalábbis nem szólt akkorát, mint azt esetleg a kiadó szerette volna és borongósabb hangvétele sem valószínű, hogy segített volna ezen.

Oké, tisztázzuk, mielőtt. Szóval, a hardcore nem kizárólag zenei kategória, a filmművészet egy, mondjuk így, a fajfenntartási ösztönre alapított ágának durvábbik vállfaját is hasonlóképp hívják, a Hardcore Superstar pedig a borítóból ítélve inkább ez utóbbira gondolhatott nevének megválasztáskor.

Az első lemezről írt remek wice-féle tirádát úgysem lehet túlszárnyalni - meg sem próbálom tehát. A Hardcore Superstar új anyagáról annyit, hogy maradtak a koszos garázs punk'n'rollnál, sajátos felhangok nélkül, határozottan kimutatható hatásokkal annál inkább.

A svéd rock'n'roll vonal újkori nagyjai közül a göteborgi Hardcore Superstar eddig némileg kevesebb figyelmet kapott, mint a Backyard Babies vagy a Hellacopters, de könnyen lehet, hogy ezzel a friss lemezzel hosszabb távon változhat a helyzet, a figurák negyedik albuma ugyanis pont abban bővelkedik, amit az említett két banda újabb keletű anyagairól sokan hiányolnak.

Még annak fényében is meglepően fémesre sikeredett az új Hardcore Superstar, hogy igazából csak az előző lemezen megkezdődött tendenciák csúcsosodnak ki rajta. Maga az érzésvilág nem változott sokat, a Dreamin' In A Casket hallatán azonban már elsősorban olyan nevek ugranak be az embernek, mint a klasszikus Skid Row, a Spread Eagle, a Second Coming korszakos Shotgun Messiah, a Dangerous Toys, a Wildside, a Sven Gali és társaik.

Sejtelmem sincs, milyen megfontolásokból szerződtette le Göteborg legtökösebb sleaze/street rock csapatát a Nuclear Blast, arról meg pláne nincs, hogy mit kezdenek majd velük, de Jocke Bergék remélhetőleg előre tudnak majd lépni a nagyobb kiadó révén.

Akad a magyar rockzenében néhány megfejthetetlen talány, így talán nem gáz, ha bevallom: számomra a HARD ezek közé tartozik. Adott volt öt nagymúltú zenész, akik összejöttek, hogy betöltsenek itthon egyfajta űrt, a végeredménnyel azonban egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. A retro és az anakronizmus között elég vékony a választóvonal, nem is sikerült rajta a kellő kecsességgel egyensúlyozniuk...

Vannak zenekarok, amikről tudod, hogy baromira működniük kellene nálad, de valahogy mégsem működnek. A Hanoi Rocks nekem tipikusan ilyen: imádom azt a stílust, amiben mozognak, imádom azokat a bandákat, akikre bevallva-bevallatlanul óriási hatással voltak, a Guns N' Rosestól kezdve egészen a Backyard Babies-ig, de az albumaik egyszerűen nem tudnak megfogni, legyen szó akár régi klasszikusról, akár újabb keletű lemezről.

Ha kiadó nem vállalta még fel, legalább szerzőiben kijött a Hangyák első nagylemeznyi anyaga - legalábbis a srácok eléggé be vannak sózva, hogy két demó után közel negyven percnyi Hangyák dalt borítsanak a hallgatókra. 1997 óta létezik a csapat, hatan vannak - két vokalista van, azért -, műfajilag amolyan modern, hardcore-os metalként lehetne jellemezni őket.

Stoner rock a lendületesebb fajtából. A hetvenes évek feeling megvan, minden a recept szerint készült, a zene, a hangszerelés, a hangzás, az énekdallam és a hang is, hozza is a hangulatot magával.

Metalcore az érthetetlenül artikuláló fajtából. Dallamos refrénekkel. Floridából. Kicsit nyálasak a refrénnél, de hát MTV-n nevelkedtek, mit lehet tenni. De pont ettől hiába kidolgozottak a dallamos részek, túlságosan klisések. Bár a zene is az. Talán ha nem lenne több metalcore zenekar a világon, mint mekdonácc, akkor több izgalmat okozna ez a lemez is.

Megérkeztek az "öregek"! Készíthetik a bukszát mindazok, akik elkötelezett hívei a svéd muzsikusok munkáinak! Nagy meglepetésekre senki se számítson - a Hammerfall inaszakadtáig kitart az eredeti úton, hajszálnyit sem tér le a kitaposott ösvényről.