Ha egy zenekarból kivesszük az egyik fő mozgatórugót, elég nagy a valószínűsége, hogy rövid távon szürkül, hosszú távon megrogyik a produkció. Persze létezik pozitív ellenpélda is, de abban az esetben legalább annyira karizmatikus előadó/zenésznek kell pótolnia a hiányzó csavart.
A Trauma név Lengyelország egyik legrégebbi death csapatát jelöli, amely még a '80-as évek vége táján alakult Thanatosként, ám 1992-ben névváltoztatásra szorultak (Thanatos néven már akkoriban is működött nem egy banda, köztük a kiváló holland death brigád), s az 1996-os bemutatkozó lemezüket már Traumaként jelentették meg. Azóta szépen, de nem lóhalálában készítgették dalgyűjteményeiket, s az idén napvilágot látott Archetype Of Chaos már a hatodik a sorban.
Csaknem három év telt el az utolsó Replika album, a Nem hiszek megjelenése óta, mely egy igazán tüskés, végtelenül súlyos és dühös lemez volt. A 2004-es Durva élet könnyed dallamossága után meglehetősen éles váltást is jelentett. Annak ellenére, hogy az utolsó anyaguk igazán jó kis lemez volt, én a dallamosabb Replikát szeretem igazán, így az ismét elég komoly melodizmust hozó Élvezetek Földjén első hallásra közelebb is állt hozzám, mint elődje, később azonban sajnos előjöttek a gyengéi.
Vajon milyen zenét játszhat egy olyan csapat, ami Droids Attacknek nevezi el magát, és az első két lemezén olyan dalok találhatók, mint például a Your Dad Is Gay, Steven Seagal, vagy épp The John Oates Mustache Ride? Az ember óhatatlanul is unatkozó külvárosi amerikai hülyegyerekek idióta pop-punkjára gondolna, pedig attól aztán elég messze esik a dolog.
Ha azt mondanám, hogy Rich Ward az utóbbi tíz év egyik legzseniálisabb metal riffmestere, bizonyára sokan egyetértenének velem, de gyaníthatóan még ennél is sokkal többen kérdeznének vissza értetlen arccal, hogy ki az a Rich Ward.
A Fozzy a pankrátor Chris Jericho és a Stuck Mojo gitáros agytrösztje, Rich Ward közös gyermeke, ami eredetileg amolyan összmetal-tribute-ként startolt, ez azonban már a második lemezük a 2005-ös All That Remains után, amin csak saját dalok szerepelnek. Az az anyag is pofás volt, de a Chasing The Grailnél már végképp azt érzem, hogy beérett a zenekar. Noha itt nincs rap, csak hatalmas riffeken alapuló, de nagyívű dallamokkal telepakolt metal, de még így is simán elfogadtam volna ezt az anyagot a förtelmes és érthetetlen legutolsó Stuck Mojo, a The Great Revival helyett...
40Grit, gyenge egy név, még a borító is ronda, de lássuk belülről. A köszönetrovatban számos kedvenc, illetve számomra szimpatikus zenekart soroltak fel, nocsak, talán nem lesz olyan rémületes a zene. A Machine Head ugrott be azonnal - mi más? -, mert ugye ők bukkantak fel úgy nagyjából először ebben a stílusban, belőlük nőtt ki a Skinlab is, plusz a sok hasonszőrű keménykedő zenekar, akikkel csak egy baj van; arctalanok.
A 40Grit előző lemeze meglehetősen kiforratlan zenét rejtett, a Machine Head vonalát követte leginkább a csapat, egyéni gondolatok nélkül. Tartottam tőle, hogy megmaradtak egy középszerű kópiacsapatnak. Nem tették. Mára teljesen elhagyták a MH utánzását, írtak saját dalokat.
Richie Kotzen eddig valahogy kimaradt az életemből. Persze akadnak lemezeim, amiken ez a vékony, szívtipró fazonú gitáros játszik - ez nem nehéz, elvégre elég sok helyen megfordult -, szeretem is ezeket, de sosem volt olyan késztetésem, hogy naphosszat csak őt hallgassam, és mindenkinek istenítsem. A helyzet most változni látszik, új csapatával, a Forty Deuce-szal ugyanis olyannyira telibekapott Kotzen, hogy ihaj, pedig egyáltalán nem számítottam tőle ilyen típusú zenére.
Az amcsi Forte már több, mint 10 éve létezik és gyártja a lemezeket, ám eleddig messze elkerültek korongjaik. Legfrissebb albumuk futurisztikus - talán a Terminatorból kicsent - lézerputtyogással indít, melyből dinamikus, erőtől duzzadó power metal riffözön zúdul ránk.
Több okból kifolyólag is fájdalmas emlékeket idéz számomra a The Forsaken név: egyrészt előző Manifest Of Hate lemezüket máig nem vettem meg, pedig mindenki az At The Gates (legkedvencebb bandám) reinkarnációját látta benne, és én az ilyesmit azonnal be szoktam szerezni, még ha legtöbbször nem is vélekednek jól a kritikaírók.
Az előző The Forsaken anyag nagyon bejött Tóth "Björn" Balázs szakíró kartársnak, neki való zene ez, jó svéd dallamos death metal. Sajnos mostanában kevés időt tud szakítani az írogatásra, így rám hárult a feladat, hogy ismertessem az új lemezt. Nem is lesz annyira alapos és részletes, mintha Balázs írta volna, valahogy az én fejemben nincs benne az összes svéd gitárriff, mint az övében. Azért igyekszem.
Ez a Forsaken nem az a Forsaken, vagyis nem a The Forsaken, akikről már írtunk vala és kissé más stílusban tevékenykednek. Ez a Forsaken egy vérbeli dallamos (na jó, epikus) doom csapat, a monumentális fajtából. Aki sok éve figyeli a műfajt, ismerheti őket, hiszen 13 éve léteznek és borítanak a világra lemezeket.
Habár a tavalyi hó szülötte ez a lemez, mégis érdemes néhány szót szólni róla, egyfelől honi mivolta, másfelől pedig a minőségi zene miatt, ami ezen a rideg-kék korongon meghúzódik. Az Erdei Némaság annak a Winternek a fagyos kölke, akit a Sear Bliss-ből lehet ismerni, mint billentyűst.
Újabb zenekar a cseh Élysion kiadótól. Ráadásul ismét földijeik, és az ő lemezük is egyaránt tartalmaz cseh és angol nyelvű nótákat is. Több párhuzam viszont nincs, hisz míg az Interitus gothic metalban mozgott, addig Forrest Jumpék egy sajátos elegyét nyomják a metal muzsikának.
Kezdhetném a szokásos módon: finnek, dallamos mjuzikot bazseválnak, ezért bátran nyomulhat bárki, aki kedveli akár a To/Die/For-t, akár a 69 Szemet, akár a Poisonblack zenéjét - de azért álljunk meg egy percre. Vagy kettőre. A For My Pain egy project jellegű különítmény. Deli ifjak alkotják, akik megjárták már a hadak útját.
Kanadából érkezett a cd, felteszem kiadót keres vele a csapat. Ha jól sejtem nálunk még senki nem hallott jelen zenekarról, így pár szót ejtek arról, kik is ők. Annyi kiderült az előbb, hogy Kanadából származnak. Az viszont, hogy saját cd-vel rendelkeznek, René Pineaultnak köszönhető, aki régóta nagy fanatikusa az európai heavy metalnak, ami Kanadában nem túl népszerű, teszem azt a nagyobb csapatok sem túl gyakran koncerteznek arrafelé, ezért olyan zenekarokat keresett, akik feldolgozásokat játszanak.
A messzi Kanadában ügyködik ez a power metalt nyomató csapat, melynek élén - az énekesi poszton - egy úrfiak számára szemrevaló hölgyemény találtatik. Némi misztikus-mesés hangulatú bevezető után a tempós Lady of the Forest, illetve All the Sinners meg is ismertet a fő csapásvonallal. Alapvetően sietős, kétlábgépes, európai (germanoid) jellegű nóták sorjáznak az albumon. A zongorakísérettel bélelt Wind Oh Wind az ötösfogat líraibb oldalát mutatja be.
Portugáliából érkezett egy új progresszív reménység dupla albuma. 2000-ben jelent meg első lemezük Fiction Edge I címmel, sajnos erről még csak nem is hallottam annak idején és azóta sem... Mielőtt ez a lemez megérkezett volna, a netről tök véletlenül már sikerült levadásznom a lemez egyik dalára (Senses) készült videoklipet, melynek hangulatos, misztikus világa és a korai prog nagyságokat (Marillion, IQ) idéző zenéje azonnal megfogott.
Ha egészen kedves és barátságos – és lusta és hazug – akarnék lenni, akkor most ide másolhatnám a promó cd szövegét és még írnék hozzá annyit a végére, hogy HA-HA! Hogy miért? Mert mondjuk a zene, ami a Forever In Terror első studióalbumán hallható nem rossz ugyan, nem hulladék, de amikor a kiadó azt írja, hogy milyen eredeti a banda és mennyire egyéni a stílusuk meg a hangzásuk is, görcsbe áll a rekeszizmom a hahotázástól.
A Foreigner legenda, a tengerentúlon legalábbis ugyanolyan korszakos rockbandának számítanak, mint a Journey: a '70-es évek közepétől egy egész évtizeden keresztül uralták az amerikai étert orbitális slágereikkel, a leghatalmasabb stadionokban játszottak, és eladtak több mint 50 millió lemezt.
Vékony boríték, benne egy cd, egy lapból álló borító, hátsó rész és info nélkül. Ilyenkor az ember kicsit elbizonytalanodik és persze nem tudja mire is számítson, legtöbbször aztán csalódás a vége. Most ez nem így történt. Elindult a zene, nekem meg szépen lassan leesett az állam.
Az olasz Fomento friss név, ez az első lemezük, amit a kiadó trükkösen deathcore-ként akar eladni, de szerencsére szó sincs egész testes színes tetoválásokkal virító déli szépfiúk matematikai feladványairól. Az Either Caesars Or Nothing inkább modern thrash/crossover cucc, olyasféle zenében utazik a négyes, amit az ezredforduló tájékán jobb híján még slayercore-ként is emlegettek. A megboldogult brit Stampin' Ground például hasonló arányokkal dolgozott. Azaz letagadhatatlanul King/Hanneman-ihlette riffelésű brutál muzsika ez hardcore-os kiállásokkal és kíméletlen, üvöltözős énekkel.
Az 1996-os Swansongs album idején még Flowing Tears and Withered Flowers néven ismertem meg a csapatot a Backwoods Productions segítségével. Akkoriban sokkal elborultabb, keményebb zenét nyomattak, és ha jól emlékszem, Stefanie Duchéne énekesnő sem koptatta náluk hangszálait.
Ennek az ún. progresszív rock/metal zenékre szakosodott német kiadónak a bandái közül őszintén szólva még nem hallottam rosszat. Jó minőségű, de nem annyira kimagasló zenéket esetleg. A soklemezes svéd Virágkirályokat (Csak nem hippik?! He-he!) én ide sorolom.
Hatodik opuszával jelentkezett a svéd progresszív rock egyik nagymestere, a The Flower Kings. Egyben az utolsó stúdióalbum Jaime Salazar dobossal, akit a magyar származású Csörsz Zoltánnal pótoltak. (Jut eszembe, emlékeztek egy régi Vitray műsorra, ahol szerepelt egy kissrác, aki már akkor iszonyatosan tudott dobolni? Na, ő volt Csörsz Zoltán.) Talán a következő lemezen több lesz a jazzes rész miatta, én mondjuk örömmel nyugtáznám.
A klasszikus, 70-es évekbeli vagy abban gyökeredző progresszív rocktól elég messze kerültem az utóbbi években. Őszinte sajnálatomra, teszem hozzá, hiszen csodálatos muzsikákat termelt ki a műfaj régen és most sem vagyunk híján kiváló bandáknak sem itthon, sem külhonban.
192. oldal / 234
