És Te? Te mit vártál Ákostól 2012-ben? Volt ő már ő katona, depeche-es dakota… de már ez a paródia is ősrégi! Elmondatott, azután andante. Hogy méltósággal kiöregedni? Van benne logika. Ellenben az életmű mélypontjára (a Főleg Régen dalra gondolok a legutóbbi albumról) építkezve kihozni egy múlton rágódó sorlemezt, az bizony tipikusan kétesélyes, avagy a kapuzárási pánik jellemző esete. Do we get it? No! Do we want it? Yeah!!! This is the new shit, stand up and admit – mondta erre az utóbbi esetre valaha a jó Marilyn.

Ahhoz képest, hogy 1998 és 2009 között mennyire nem akaródzott lemezt készíteniük, a KISS eléggé belelendült a dalgyártásba, hiszen három év várakozás egy ilyen mamutbanda esetében igazán nem sok idő egy új albumig. (Utoljára nekik is a Hot In The Shade és a Revenge között sikerült ilyen gyorsan beügyeskedniük a labdát a kapuba, és akkoriban azért még erősen más idők jártak.) Külön súlyt ad a dolognak, hogy a zenekar közben szinte folyamatosan turnézott – többek között ugye nálunk is újból megfordultak 2010 késő tavaszán –, és akárcsak legutóbb, ezúttal sem vontak be a melóba külsősöket, pedig ez egyébként mindig is jellemző volt rájuk. Vagyis én sem tudok más következtetést levonni, mint Paul Stanley és Gene Simmons: ez a mostani felállás valóban fokozottan működőképes.

Anélkül, hogy túlzott okoskodásba kezdenénk, mindenki tudja, hogy a magyar zenei életnek számos mélyen gyökerező problémája van. Mégis, úgy érzem, az egyik legfőbb rákfenéje a dolgoknak az, hogy azon zenekaraink száma, akik valamire való nemzetközi ismertséggel és elismertséggel rendelkeznek, a nullához konvergál. (Mondhatnánk akár sztárt is, ha ez a szó nem vesztette volna el teljesen jelentéstartalmát az unos-untalan használat következtében.) Maradjunk csak a rockzenénél: hiába adta le anno a Music Television jó párszor a Fresh Fabrik, illetve korábban a Sexepil videóit, hiába koncertezett Nyugat-Európában a Superbutt, hiába költözött ki New Yorkba a Blind Myself, hiába ismerik Holdampf Gabiék nevét a nyugati undergroundban is, valahogy újra és újra és kétszázegyedszer is csak elcsúsznak a magyar csapatok az utolsó kósza banánhéjon. Jó, persze, vannak kivételek is, de sajnos nem sok – hirtelen csak az Ektomorf és Csihar Attila neve jut eszembe. A csapatok becsületére legyen mondva, mégis újra és újra megpróbálják a (szinte) lehetetlent, és nekivágnak a nagyvilágnak, szerencsét próbálni. Most éppen a nagymágocsi Angertea.

Szerintem nem él a világon Iron Maiden rajongó, aki nem lepődött meg azon, hogy a brit heavy metal szörnyeteg főnöke és basszusgitárosa, a vaskezű és betonfejű Steve Harris több mint harmincöt évnyi zenekari munka után hirtelen szólóalbumot jelentet meg. Nekem például szilárd meggyőződésem volt, hogy 'Arry még álmában is kizárólag a Maidennel foglalkozik, és hasonló lojalitást vár el mindenkitől a fedélzeten. Mindezt az is alátámasztja, hogy Steve a régmúltban például egy cseppet sem nézte jó szemmel Bruce Dickinson vagy Adrian Smith önálló szárnypróbálgatásait. Erre tessék: most kiderül, hogy a basszer évek óta zenélget a Maiden turnék szüneteiben egy British Lion nevezetű formáció tagjaival, akiket a '90-es évek elején még intenzíven patronált, aztán végül az eredeti banda szétszéledése után újjászervezte az egészet, és egyben a projekt élére is állt. E kollaboráció eredménye a British Lion lemez, ami végül – érthető üzleti szempontok miatt – Steve saját neve alatt került a boltokba.

Tetszik vagy sem, egy tucat, korántsem jelzésértékű sorlemezzel a háta mögött a norvég Enslaved is egyike immár az extrém metal élő klasszikusainak – ami egyfelől egy jól hangzó frázis, másrészt beszédesebb bármilyen dicsérő szónál velük kapcsolatban. A bergeni kvartett által megalkotott és tökélyre vitt, komplex rendszer ugyanis mára képessé vált ugyanarra, amire kizárólag a legnagyobbak: hatásaikból egy csak rájuk jellemző, saját világot teremtettek, és mindezt mesterhez méltó kidolgozottsággal interpretálják. Ugyanígy helytálló lehet az a bennem minden friss albumuknál megtelepedő gondolat is, hogy ez a zenekar sosem fogja elkészíteni a Tökéletes Lemezt. Az utóbbi kiadványaik hallatán azt gyanítottam, ehhez az Isa/Ruun párosnál közelebb talán sosem jutnak – de most itt a RIITIIR, amely egyszerre cáfol és erősít meg minden hozzájuk kapcsolódó vélekedést.

Néha indokoltnak tűnik a külön bemutatás, pedig ebben az esetben az ismeretlennek tűnő név mögött egy olyan slágergyáros lapul, akinek legismertebb saját dalait a mai napig játsszák a kereskedelmi rádiók (igen, még itthon is), és másoknak is komoly mennyiségben írt számokat az elmúlt bő negyedszázad során. No igen, Richard Marx nem egy kispályás figura: az idén 49 éves, chicagói születésű muzsikus eddig összesen több mint 30 millió albumot értékesített, hét dala került be az amerikai Top 5-be, és ezek közül három az első helyre is felkúszott. Emellett olyan előadóknak írt további komoly slágereket, mint Luther Vandross, az N'SYNC vagy Keith Urban. Ugyanakkor mindig is elsősorban dalszerző volt, nem pedig kifejezett sztáralkat: inkább amolyan Bryan Adams-típusú hétköznapi, emberközeli figuráról beszélünk, aki már akkor is allűröktől mentes, farmeres-pólós arcként élt a köztudatban, amikor Amerika legnagyobb sztárjai közé tartozott a '80-as évek végén.

Furcsa véletlen, hogy a közelmúltban több olyan albumot is volt szerencsém megismerni, amelyek ilyen-olyan módon medvékkel hozhatók kapcsolatba. Ezúttal csak a szegedi Barbears nevét citálnám ide, akik az elnevezésen túl is tökéletesen illenek a képbe, hisz a Grizzly a csongrádiakhoz hasonlóan szintén viszonylag ismeretlen formáció (még), mindkét banda a stoner/sludge/doom színtérre helyezhető, és – ami a legfontosabb – mindketten cseszettül állat anyagot vágtak az asztal közepére! A lényegi különbség meg annyi, ami már a nevekből is kitűnik: a kocsmamackók jobban kötődnek az egy fokkal vidámabb stoner muzsikákhoz, míg a robosztus szürkemedve fejünket letépi, testünket meggyalázza, szó szerint tenyerünkből eszik ezzel a szörnyetegmód mocskos sludge muzsikával, amit a helyenként kimondottan metalos üvöltések-rekesztések csak tovább fokoznak.

Megjelenésének másfél évtizedes jubileumát ünnepelte idén az atmoszférikus/szimfonikus black metal egyik (túlzás nélkül) klasszikusa, a Dimmu Borgir Enthrone Darkness Triumphant albuma. Ott és akkor kezdődött el valami, amit egyesek szimplán a műfaj kiárusításának, megint mások egy új zsáner kiteljesedésének tartanak. Tény, hogy a Dimmu nem volt klasszikus értelemben vett úttörője a fent nevezett irányzatnak, ők csupán fogyaszthatóvá tették a szintivel felhabosított és áramvonalasra formált black metalt, nem mellesleg néhány megkerülhetetlen alapművet azért elhelyeztek a térképen. Lehet vita tárgya, de az én értelmezésemben az ezredforduló tájékán a norvégok is ellőtték puskaporukat (a Puritanical Euphoric Misanthropia albumot produkciós és zenei értelemben is megfejelhetetlennek tartom), és/vagy az őket támogató áramlat ereje is megfáradt addigra. Bár nevezett csapat a maga köreiben azóta is töretlenül népszerű, a megújulás kényszerét nyilván ők is magukon érzik. Mindezt azért tartom szükségesnek előrebocsátani, mert mindez innentől kezdve a brit Saturnian problémája is.

A hard rock kortalan, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a mostanság reneszánszát élő ősrock-jelenség. Rendre tűnnek fel a színen új vagy többé-kevésbé ismert zenekarok tagjaiból verbuválódott csapatok, akik ezt az ízes, húzós muzsikát játsszák, méghozzá sokan nagyon hitelesen. Elég csak a svéd Graveyardra gondolni, akik kiváló Hisingen Blues lemezükért hazájukban még Grammy-díjat is kaptak. Feleslegesnek látom tehát az olyan vitákat, miszerint ezek a fickók nem tesznek egyebet, mint felmelegítik a régi ételmaradékokat. A blues-zal vastagon átitatott rock időtlen, ma is ugyanúgy megállja a helyét, mint negyven éve, arról nem is beszélve, hogy a Graveyardhoz vagy jelen írás tárgyához, a Zodiachoz hasonló csapatok nem egyszerűen a nagy elődöket másolják, hanem az azok által lángra lobbantott tüzet veszik át, formálják a mai elvárásokhoz, és hordozzák tovább.

Különös érzés lehet, ha már rögtön pályád kezdetén leteszed életed fő művét az asztalra. Ha mondjuk versenyszerűen sportolsz, és rögtön karriered legelején olyan mérvű világcsúcsot állítasz be, aminek igazából a közelébe sem érhet senki, beleértve saját magadat is, de neked nem is nagyon kell, mert még azzal is bőven a mezőny előtt jársz, ha megpróbálsz szinten maradni. Igen, de akkor mégis mi motiválhat? A lécet már hiába fogják feljebb tenni, nem fogod tudni átvinni. Nyilván mégis meg kell próbálnod, ha másért nem, hát becsületből.

Wo Fat egy gonosz kínai gengszter/kém neve a nemrég felmelegített egykori amerikai sikersorozatban, a Hawaii Five-O-ban. Ez a Wo Fat viszont texasi, névadójánál kevésbé gonosz, és sokkal inkább pszichedelikus stoner/blues rockban utazik, mint kémkedésben. A dallasi trió tavalyi mesterműve, a Noche Del Chupacabra stílusában az elmúlt év egyik legerősebbje volt, azóta is csak nehezen tudom megbocsátani magamnak, hogy egy sort sem írtam róla. Na, nem baj, hiszen itt van a negyedik sorlemez, a Black Code, ami épp hogy csak egy hangyapöcsnyit marad el elődje mögött, amúgy pedig kis változtatásokkal szépen megy tovább a megkezdett úton. Amit legkönnyebben a szokásos bandanevekkel lehetne körülírni: Kyuss, Black Sabbath Ozzyval, C. O. C., ám azzal a fontos pluszinformációval, hogy Wo Faték világában nagyon-nagyon erősen fúj az amerikai dél szele, olyannyira, hogy még a ZZ Top nevét sem lenne hülyeség idecitálni.

Ha netán még sosem hallottál volna a Tankardról, elég csak egy pillantást vetned a borítóra, hogy nagyjából sejtsd, miről is van esetükben szó. Ha pedig hozzátesszük, hogy a Söröskrigli zenekar Egy lány, akit sörnek hívnak című lemezét tartod épp a kezedben, már elég egyértelmű a dolog: az olyan számcímek, mint a Metal Ladyboy pedig totál egyértelművé is teszik, hogy ez a banda bizony nem vesz komolyan semmit. Legfőképp pedig önmagát.

Emlékszem, legalább kettőt pislogtam, amikor a Candlelight augusztusi kiadványai sorában megláttam a svájci Zatokrev nevét, amint 2012-ben már a harmadik teljes értékű albumukkal támadják az underground felségvizeit. Én bizony erről az alakulatról soha korábban nem hallottam, ahogy mondani szokás, szűzen mentem velük az ágyba. Oltári coming outként azért persze nem értékelhetők a fentiek, sokan vannak/lesznek így ezzel, amikor így vagy úgy szembe találják magukat Frederyk Rotterrel és népi zenekarával.

Noha a Black Sabbath és a Led Zeppelin mellett egyértelműen a Deep Purple játszotta a legnagyobb szerepet a hard rock/metal műfaj születésében a '60-as és a '70-es évek fordulóján, róluk valahogy mindig kevesebb szó esett az utóbbi tizenhuszon-akárhány évben, mint a másik két csapatról. Őszintén szólva fogalmam sincs, mi ennek az oka. Lehet, hogy ha az eredeti Sabbath felálláshoz vagy a maszkos KISS-hez hasonlóan ők is a nagy újjáalakulások korszakában, a nosztalgiabiznisz igazi felvirágzásakor borulnak ismét egymás nyakába, nem pedig bő egy évtizeddel előbb, akkor most más lenne a helyzet... Mivel azonban a Purple a visszatérő 1984-es Perfect Strangers óta folyamatosan aktív volt a színtéren, őket nem lehet szenzációs visszatérőként tálalni, és talán emiatt – a nosztalgiacsapdát zseniális érzékkel elkerülő Zeppelinnel vagy a mindig jó ütemérzékkel összeboruló Sabbath-tal ellentétben – valahogy nem is számítanak annyira menő brandnek, mint az említettek, akármilyen hülyén is néz ki ez így most leírva.

Vannak csapatok, amelyek abszolút bekategorizálhatatlan zenét játszanak, amiknél ha megfeszülsz, sem tudod elmagyarázni, hogy mi a szitu. Na, a Dopethrone nem tartozik közéjük, három szóval szinte mindent el lehet mondani róluk. Ez a három pedig az Electric, a Wizard és a Weedeater. Az Electric Wizard nyilván már ránézésre is adja magát, hiszen a montreali trió még a nevét is ezen banda harmadik, és sokak (köztük én) szerint legjobb lemezétől kölcsönözte, ezen túlmenően azonban mind az okkult/romlottan misztikus hangulat és szövegek, mind a retrós hangzás, ráadásnak még a filmszerű narratíva gyakori (konkrétan minden egyes szám előtti/közbeni) alkalmazása is Jus Obornékat idézi. A Weedeater pedig a rikácsolós ének, de még inkább a porszívószerűen fuzzos/sludge riffek miatt ugrik be mindenkinek, aki akár csak egyszer is hallotta az észak-karolinai fűevőket. És aki szereti ezt a két bandát, az kizárt, hogy csalódjon a Dopethrone-ban. Én szeretem.

Megérte négy esztendőt várni az új The Faceless munkára. A hosszú idő talán átgondolással, újraértelmezéssel, az önmeghatározás konnotációs töprengésével, gyógyulással, a zenekar átalakításával telt (három új tag a 2008-as album óta, igaz, Steve Jones gitáros csak idén márciusban intett egy istenvéledet), netán némi tudattágítással, mindegy: a végeredmény szempontjából a módszer érdekes lehet, de nem elsődleges.

Hopp, na, ki van itt? Ki emlékszik a Massacre-re? Én sem szívesen. A Rick Rozz és Kam Lee acsarkodásának árnyékában túlélő tampai death metal legenda 1996-ban, a Promise képében egy bűnrossz albummal búcsúztatta el magát, mint kiderült, csupán ideiglenesen. 2007 környékén akadt némi bozóttűz a zenekar háza táján, de lemezes produkció azóta sem született, csupán egy válogatásuk jött ki a 20 éves évfordulóra. Olcsó dolog lenne afféle ál-wikipédiaként, biográfia alapján levezetni, miért is a csapat legenda státusza – a death metal pionírjai alkotják/alkották ezt az 1986-ban alapított, számtalan tagcserét megélt hordát, amely több szálon is kötődik a Death nevű ősmasszívumhoz. Ha netán nem volnál képben, a kutatást a Mantas környékén érdemes kezdeni...

Pár hete ismerkedem már az új Baroness lemezzel, ezért is késtünk ezzel a kritikával ennyit a megjelenéshez képest, de igazából nem bánom a dolgot, mert egyrészt igen alapos, dupla anyagról van szó, másrészt pedig – az eddigi visszajelzések alapján – az idei év egyik legfontosabb, legtöbbet emlegetett albuma lesz a Yellow & Green (a nemzetközi rocksajtóban legalábbis mindenképpen, aztán hogy ez mennyire mutatkozik majd meg a banda státuszában, az persze teljesen más kérdés). A csapatnak ráadásul még a jól dokumentált angliai buszbaleset is nem kívánt extra figyelmet generált, nagy öröm, hogy végül szerencsére nem történt velük még ennél is nagyobb baj... Egy szó, mint száz, a Baroness valahogy bekerült a rockzenei információáramlás fősodrába az eddigiekhez képest, és az új anyag valóban alkalmas is arra, hogy egy egészen új réteggel kedveltesse meg a savannah-i négyesfogatot.

A töredezett lábkörömre emlékeztető norvég partvidékről eredeztethető, a húszas éveikbe épphogy csak belegyalogló kvartett, amely önmagát az Overthrow névvel identifikálja, két demó után idén kihozta első nagylemezét is, melynek a mindenféle konnotációtól mentes Adjust To Darkness címet adták.

Az idei esztendő második harmadának végén leszögezhetjük: remek évük van a neandervölgyi halálfém tábor lakóinak. Az idei Asphyx és Unleashed albumok, majd most a Grave friss produkciója – és ezek csupán a kezeim között megfordult lemezek –, illetve ezek kedvező fogadtatása túlzás nélkül egy új virágkor a stílus, közelebbről a régisulis doom/death metal számára. A kritikust persze nem hozza könnyű helyzetbe az Endless Procession Of Souls sem, de a tény, hogy újabb minőségi hallgatnivalóval állunk szemben, kétségbevonhatatlan. A tizedik Grave sorlemez éppen az, aminek látszik, vagy aminek látni szeretnénk: egy szikár állásfoglalás a műfaj életképessége mellett. A pózerek és a szőrszálhasogató trollok ugye mindannyian elhagyták a termet?

Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen, volt egy zenekar. Úgy hívták, hogy Black Crowes. Két okból is érdemes emlékezni rájuk: egyrészt, mert ha elkapták a fonalat, igazán remek zenét játszottak (és jobbára bizony elkapták), másrészt pedig pályájuk ékes bizonyítéka annak, hogy mennyire nem elég a sikerhez önmagában az, hogy remek zenét játszol. Hogy mennyire kell hozzá az is, hogy jó időben legyél a jó helyen (és emellett még külön szerencséd is legyen). A Fekete Varjak mázlifaktora kezdetben igen magas értéket mutatott, jó volt a menedzserük, a marketingjük, a kiadójuk, szerették őket a rockrádiók és az akkor még mindenható MTV is, ugyanakkor azt sem lehet elhallgatni, hogy bizony mind az 1990-es Shake Your Money Maker debüt, de még inkább az 1992-es The Southern Harmony And Musical Companion lemez tízpontos muzsikát tartalmazott. A szabadság amerikai változata volt ezekbe a korongokba préselve, és ezt a Rolling Stonestól eredeztethető, de időközben tipikusan jenkivé alakított jammelős-zongorás-herflis-ultrafeelinges rock and rollt sokan nyomták akkoriban, de annyira jól, mint a Robinson tesók bandája, igazából szinte senki. A lemezek milliószám keltek el, a turnék egyre nagyobbakká váltak, a pénz egyre csak dőlt, a nők elaléltak, a piásüvegek kiürültek, szóval futott a szekér.

Elég keveset tudnék hozzátenni a Little Caesart illetően ahhoz, amit a visszatérő Redemption lemezről annak idején leírtam, illetve amit Ron Young énekes néhány héttel ezelőtt elmondott nekünk a vele készített interjúnkban. Ha nem ismered őket, a lényeg annyi, hogy a bluesos hard rockban utazó banda 1990-ben egy olyan albumot hozott ki a Geffennél, amit azóta is egyként istenít mindenki, aki csak ismeri, ám a csillagok szerencsétlen együttállása miatt végül fennakadtak a zeneipar zátonyain, és nem tudtak érdemben előrelépni. Az 1992-es Influence szintén roppant jól sikerült, de ez már inkább csak amolyan levezetést jelentett számukra, és végül fel is adták a harcot. Az utóbbi években ismét aktívak, de bevallottan hobbicsapatként működnek, egyik tag sem a zenélésből él. Young és társai ennyi idő után nyilván minden illúziójukkal leszámoltak már a Little Caesar ismertebbé válását illetően, a cél ennek szellemében annyi, hogy szórakoztassák saját magukat, és lehetőleg minél több helyre eljussanak koncertezni a lemez révén.

A Mondo Generator egy Kyuss dal címe, pontosabban a tizenhármas tracké a Blues For The Red Sun-on. Szerény véleményem szerint a sivatagi istenségek valaha írt egyik legborultabb szerzeménye ez, ami nem is csoda, hiszen ez az egyetlen olyan darab a repertoárban, amit mind zeneileg, mind szövegileg teljes egészében a csapat legsúlyosabb arca, Nick Oliveri basszer követett el, sőt, ő is üvölt végig (szarrá torzított „énekéből" amúgy egyetlen szót sem érteni). Oliveri már ekkor is őrületéről volt híres, amire később, a Kyussból kipenderítve csak még inkább rátett néhány lapáttal. Rex Everything művésznéven beszállt a még nála is aberráltabb fazonokból álló Dwarvesba, egy ideig állandó tag lett Josh Homme cimborája mellett a QOTSA-ben, ahol többször is anyaszült meztelenül lépett színpadra, kisegített az Eagles Of Death Metalban, meg még ezer helyen, és nem mellékesen megalapította egykori dalától nevét kölcsönző saját bandáját, amiben nem meglepő módon hatalmas jövés-menés kezdődött, egyedüli állandó tagként azóta is csak hősünk funkcionál.

Az első perctől fogva szkeptikusan fogadtam Mark Tremonti nyilatkozatait, amelyek szerint debütáló szólóalbuma sokkal súlyosabb zenét rejt majd, mint amit két anyazenekara, a Creed és az Alter Bridge játszik, különös tekintettel azokra az alkalmakra, amikor a gitáros egyenesen a thrash szóval dobálózott az anyag kapcsán. Szó se róla, biztos vagyok benne, hogy Mark akármikor képes lenne thrash nótákat is írni, csak éppen alapjáraton olyannyira markáns dalszerzői stílussal rendelkezik, amit nehéz lenne levetkőznie. Márpedig legyünk őszinték, amennyiben mondjuk a két utolsó lemezt vesszük, ma már a Creed és az Alter Bridge között is elsősorban csak az énekes személye jelenti az igazi differenciát, a zene alapvetően mindkét helyen ugyanaz a Tremonti dominálta riffes hard rock. Leginkább a két frontember, Scott Stapp és Myles Kennedy gyökeresen eltérő karaktere az, ami más arcot ad a csapatoknak...

Felesleges találgatásokba bocsátkozni azt illetően, valójában miért is lépett ki a Biohazardból Evan Seinfeld mindössze hetekkel a hihetetlen hype-pal beharangozott visszatérő album első megjelenési dátuma előtt. Ő azt mondja, énekesként nem tudott kiteljesedni igazán a New York-i hardcore/metalosoknál, aminél bénább szöveget szerintem nehezen találhatott volna ki, lévén távolról sem valami páratlan énekes-zseniről beszélünk, akinél a Bio behatárolta volna, hogyan használja az öt oktávját. A többiek meg leginkább semmi érdemlegeset nem mondanak, vagyis a valódi okokat egyelőre nem kívánják az orrunkra kötni. Ami amúgy rendben is van – én inkább erre szavazok a Peter Dolving-féle primitív szardobálás helyett...

Számomra a Melvins a zenei szabadság és függetlenség szinonimája. De még inkább a kiszámíthatatlanságé. Náluk még az sem biztos, hogy egyáltalán hogyan nevezik magukat: Melvins, The Melvins, (The) Melvins, Snivlem, vagy épp Melvins Lite, hogy a mindenféle fedőnevek alatt lezajlott fellépéseket már ne is említsem. Aztán az is teljességgel követhetetlen, hogy egyáltalán hányadik sorlemezüknél járnak akkor most pontosan? Tizennyolc, huszonegy, vagy van még valahol elfektetve egy-kettő, amiről senkinek nem szóltak, mert szinte csak a maguk szórakoztatására adták ki, apró kiadónál, álnéven?