Mikor 1994-ben a Cynic feloszlott, sokan megdöbbentek, hiszen épp az előző évben adták ki a Focust, amely a jazzes ihletésű technikás death metal egyik meghatározó lemezének számít, s amellyel az addigi demós korszakát élő banda végre kitörhetett, s komolyabb fellépéseknek is eleget tehetett. A feloszlás persze inkább csak képletesen értendő, hiszen a zenekar kreatív magját képező Paul Masvidal – Sean Reinert páros a Cynic után is megbonthatatlan zenei organizmusként működött tovább. Portal néven új csapatot alakítottak, amelyhez másodgitárosnak Jason Gobelt, basszusgitárosnak pedig Chris Kringelt szerződtették. Eddig akár még a Cynic egyenes folytatásának is tekinthetnénk a dolgot, ám Masvidalék Aruna Abrams személyében egy énekesnőre is szert tettek, aki aztán a szintetizátorokért is felelt a formációban. Gondolhatjuk hát, hogy a két agytröszt nem épp új Cynicnek szánta a Portalt.

Ha te is a '90-es évek közepén voltál világot megváltani igyekvő tinédzser, akkor ismered a Prongot. Akkoriban elég nehéz volt olyan rockkocsmába betévedni, ahol előbb-utóbb ne csendültek volna fel a Snap Your Fingers, Snap Your Neck vagy mondjuk a Whose Fist Is This Anyway? jól ismert taktusai. De érthető volt a dolog, hiszen a '94-es Cleansing lemezzel a Prong valami olyat tett le az asztalra, ami tökéletesen reprezentálta az egész évtized keményzenei trendjeit. Súlyos volt, rideg, valahol félúton az ipari zene és a thrash/hardcore között, és nagyon lehetett szeretni. De voltaképpen a Beg To Differtől a Rude Awakeningig terjedő bő hat évben egyenletesen magas színvonalon nyomta Tommy Victor és bandája azt a zenét, ami a hiányzó kapcsot jelentette a Helmet és a Ministry között. Oly sok más csapathoz hasonlóan aztán esetükben is bebizonyosodott, hogy a banda annyira kötődik a '90-es évekhez, hogy nem is élhette túl azt.

Az idén negyedszázados jubileumát ünneplő holland death/doom veteránok mondhatni sokadvirágzásukat élik mostanság, bár igazság szerint a jelenlegihez hasonló megbecsülésben a klasszikus, '90-es évek eleji hőskor óta nem lehetett részük. A 2007-ben Martin van Drunen vokalistával és Paul Baayens gitárossal újjáalakult csapatot szinte azonnal keblére ölelte a régisulis halálfém-tábor, és szerette nagyon a kilenc év hallgatás után kiadott friss hallgatnivalót, a Death... The Brutal Way albumot. A már említett Rack/Last One... éra hangzásáért felelős Eric Daniels az Asphyx ezredfordulón bekövetkezett, sokadik földbeállását követően már nem tért vissza a csapatba, így a riffkovács szerepre a szintén nemzeti deathrash intézménynek számító Thanatosból igazolták le Baayenst, aki azóta is hibátlanul mondja fel a kötelezőt a híveknek.

Jópofa ember ez az Arjen Anthony Lucassen. Követni is nehéz a munkásságát, a pillanatnyilag jegelt Ayreon melletti megszámlálhatatlan mellékprojektjét, erre bejelenti, hogy ezúttal „szólólemezt" készít. Az egyszeri Lucassen-rajongó joggal kérdezheti, hogy akkor az eddigi művek vajon mégis mik voltak, hiszen ez kis túlzással körülbelül olyan, mintha Andrew Lloyd Webber akarna szólólemezzel jelentkezni. Értem én, hogy ezúttal nincs egy hadseregnyi vendégénekes, és Arjen egyszemélyes bigbandje mellé ezúttal még az átlagnál is kevesebb vendégmuzsikust hívott (nem is értem, hogy lehet az, hogy se cimbalmon, se fuvolán nem játszik a faszi, kicsit csalódott vagyok), de azért az eddigi anyagok legfőbb jellemzője sem éppen a zenekari csapatmunka volt.

A Unisonic első lemeze mindenképpen kiemelt megjelenés, hiszen oly sok év után itt hallható végre egy teljes albumon újfent együtt Kiske és Hansen, Hansen és Kiske, Michael és Kai, Kai és Michael, szóval ŐK KETTEN, akik a '80-as években oly sokat tettek annak érdekében, hogy később az európai heavy metal zenekaroknak legyen mit játszaniuk. Valahol kissé bizarr is, micsoda felfokozott várakozás előzte meg ezt az anyagot, hiszen a két egykori Helloween arc annak idején mindössze három évig, két album erejéig zenélt közösen a német heavy metalosoknál. Az ember utólag is ledöbben, micsoda máig látszó árnyékot vet az a bizonyos két Keeper Of The Seven Keys lemez...

Mindenki ismeri azt a furcsa és felemás érzést, mikor rég látott cimborával fut össze az ember. Örülünk neki, persze, de hirtelenjében egyik félnek sincs különösebb ötlete, hogy mit is mondjon, hol vegyék fel a ki tudja, mikor elejtett fonalat. Jó dolog visszarévedni a régi szép emlékekre, de kár magunkat azzal áltatni, hogy szép lassan majd minden ugyanolyan lesz, mint akkor. Nem, már soha nem lehet ugyanolyan, és valahol rendben is van ez így. Na, ezt éreztem én, mikor meghallgattam a Therapy? soron következő, immáron tizenegyedik (!) stúdiólemezét.

Harmadik teljes albumával vértehénné hízott a beefdeath fiúk egykori agresszív bocija. Vagy inkább brutál bikává, mert itt aztán súlyosan csüng minden ötlet, vastag az akarat, elég kemény, aminek keménynek kell lennie, és állat módon duzzad a tesztoszteronos energia. Az üstökösként berobbant Doom EP-től a Genesisen és a Ruinationön át vezetett a kanyarokkal tarkított, de halálosan tudatos csapás erre a fekete tisztásra, ahol a cowboyok végre megpihentek, s most „Nesztek, zabáljatok!" kiáltással marhahúst szórnak közénk két marokkal. Mi pedig hálásan csámcsogunk, visszaöklendezés nélkül, simán megemésztve. A hét esztendős terelés során a deathből gyorsan kikopott a core-por, s ahogy az egyre dúsabb legelők felé haladt a csorda, a paták kezdeti, ötletszerű dobbanása okosan komponált, egységes dübörgéssé állt össze, hogy az út mostani fázisában Demonocracy címmel bődüljön fülünkbe az élő húsrengeteg robaja.

A zenekarvezető Nagy Andráson kívül a mai napig talán senki sem értette, pontosan miért is szakadt ketté 2009-ben a Sear Bliss látszólag stabil, elhivatott társulata. Az idén napvilágot látott hetedik sorlemez mindenesetre több mint ékesen szól arról, mennyiben kívánta András a zenekar működését új alapokra helyezni. Kimondható, hogy az utóbb Tóth Balázzsal kiegészült egykori zenésztársak akár a jól bejáratott nevet is magukkal vihették volna, az Eternal Recurrence ugyanis szinte tökéletesen tisztára söpri azt a terepasztalt, ahol eddig a Sear Blisst elhelyeztük. A zenekar jövőjét feszegető kérdésekre adott válasz végre itt van tehát előttünk, az első reakció pedig mindenképpen a döbbenet. Nem kizárt, hogy némelyeknél a sokadik válasz is ez marad, a hét dalt nyílt elmével újrahallgatva azonban nemsokára meg kell adnunk magunkat a produkció fölényes nagyszerűsége előtt.

A Year Zero egy olyan film, ami – őszintén bevallva - még annyira sem tölt el érdeklődéssel, mint egy, az imádkozó sáskák szaporodásáról forgatott négyrészes dokumentumfilm. Poszt-apokaliptikus szörffilm (heee?), hirdetik fennen a reklámszövegek, ám a trailer megtekintését követően számomra teljesen nyilvánvaló, hogy a sztori teljes ignorálásával operáló, mindenféle extra szörfös trükköket bemutató celluloiddarabbal van dolgunk, én pedig még a pornóban is a történetmesélőset szeretem, úgyhogy lelki fájdalmak nélkül mehet a levesbe. Hogy akkor mi a fenének hallgattam meg egyáltalán a filmhez készült The Original (???) Soundtracket? Hát azért, mert a borítóra azt is ráírták, hogy „by Black Mountain".

Előrebocsátom: bármit is írok erről a lemezről, bármilyen pontszám is áll az ismertető végén, Jeff Scott Soto ugyanúgy tündököl, mint eddig. Azért kell mindezt előre tisztáznom, mert ahányszor csak meghallgatom, annyiféleképpen ítélem meg. Elsőre nem kapkodtam a fejem a témák hallatán, furcsamód nagyon kellett figyelnem, hol lakozik a JSS-féle varázslat, vagy a különleges megfejtés. Aztán jött pár interjú a főhőssel, és nagyon furcsálltam, hogy már-már szinte szabadkozik az előző, általam mindig hatalmas örömmel hallgatott Beautiful Mess miatt. Mintha az egy tévedés lett volna, holott ha valakitől, hát pont tőle minden vállalható, ami a torkát elhagyja, és arról hangfelvétel készül. Azonban úgy tűnik, előző saját produkciója nem hozta meg azt a sikert, amit Soto remélt, így hát ezúttal biztosra ment: azon a mezsgyén haladt tovább, amely a W.E.T. felé is vitte, és egy sallangmentes rocklemezt hozott össze, minden jóval, amelyet tőle megszokhattunk.

Hol máshol rögzíthette volna a Mr. Big legfrissebb – ezúttal akusztikus – koncertlemezét, mint legnagyobb sikereik helyszínén, mint a felkelő nap országában, ahol az elmúlt csaknem két és fél évtized során mindvégig igazi szupersztároknak számítottak? A 2011 januárjában, a japán WOWOW TV stúdiójában, maroknyi rajongó jelenlétében előadott és felvett anyag ugyanakkor semmi különösebb meglepetést nem tartalmaz, és összességében eléggé feleslegesnek tekinthető kiadvány.

Egy pofátlanul tehetséges fiatal brigád remek bemutatkozó EP-je – nagyjából így tudnám röviden és tömören összefoglalni a Paint The Lilies első hangzóanyagát, mely öt számot tartalmaz és tavaly év végén vették fel karácsonyi ajándék gyanánt. Ráadásul, csakúgy, mint a nemrég szintén fasza EP-vel jelentkezett OneHeadedMan esetében, ezúttal is egy csodás hangú hölgy áll a mikrofonnál, jelesül Winkler Flóra.

A járókeretes nyugdíjasok minden vehemenciájával ront itt ránk az amerikai Pilgrim – pedig a buszra váró alfaj mindent maga alá gyűrő terminátor hozzáállása volna papíron indokolt. Ez itt ugyanis a Rhode Island-i banda bemutatkozása, akiket a hősidőkben a Primordial frontember Alan Nemtheanga fedezett fel a nemzetközi közönségnek. A Misery Wizard így aztán az ír zenész Poison Tongue kiadójánál, illetve a Metal Blade terjesztésében lát napvilágot, hiszen Alan 2010 óta utóbbi A&R-eseként is funkcionál. Na de hova is sietnénk, hiszen a játék neve doom metal, a legklasszikusabb Electric Wizard, Reverend Bizarre és például a hatalmas Saint Vitus fémjelezte mamuthorda hagyományainak hű ápolása, természetesen sosem tagadva a Sabbath örökös, vészjósló jelenlétét a háttérben.

Nagy névnél mindig fokozottabb az elvárás, s vaskosabb a vélemény is, ha nem egészen úgy alakul az ismerkedés, ahogyan terveztük. Nehezen indult barátkozásom a Tragic Idollal: meghökkentettem magam, amiért elmaradt az azonnali térdre rogyás és hálás sóhaj. Pedig olyan sok panaszunk nem lehet: korrekt munkát kaptunk, meglepetés nélküli folytatást a Faith Divides Us - Death Unites Us után. A gond talán csak annyi, hogy a 2009-es munka egy átgondolt, jó érzékkel megszerkesztett, üdítő anyag volt, a Tragic Idol azonban valamiféle méla másolatot tükröz, több-kevesebb sikerrel.

A Krampüs a két évvel ezelőtti Perverted And Sadistic demóval komoly reményeket ébresztett bennem, hogy itt valami nagy dolog van születőben. Azon a rövid anyagon egyszerre volt megfigyelhető a klasszikus grindcore és a death metal tisztelete, valamint a saját ötletektől feszülő kreativitás kiélésének a vágya. A Mental Holocaust képében most végre itt az első nagylemez is, lássuk hát, mit sikerült összehozniuk a veszprémi fenegyerekeknek.

Gus G ide, Apollo Papathanasio oda, azért Görögország még mindig nem a világ közepe. Rock/metal szempontból sem, és ezen természetesen a Suicidal Angels sem fog változtatni, arra viszont tökéletes a banda származása, hogy már hírük hallatán is felkapja fejét az ember. Old-school thrash az Égei-tenger partjáról? Hmmm, érdekes... És bár való igaz, hogy a hellének eddig nem kényeztettek el minket elsőrangú metal bandákkal, a Suicidal Angels abszolút megállja a helyét nemzetközi viszonylatban is. Már a 2010-es Dead Again lemezzel sikerült egy igen erős anyagot leszállítaniuk (az egyébként már a harmadik korongjuk volt, az első kettőhöz azonban sajnos nem volt szerencsém), majd a Death Angel társaságában, illetve a tavalyi Metalfesten adott bulijukkal ismételten meggyőztek, úgyhogy végképp felsorakoztam mögéjük.

Ez az írás gyenge kísérletet próbál tenni arra, hogy jóvátegye egy régi és förtelmesen súlyos mulasztásunkat: ez idáig ugyanis teljességgel védhetetlen módon nem emlékeztünk meg egyetlen Killing Joke albumról sem. Még mielőtt az EU e bűnünk miatt is kötelezettségszegési eljárást indítana hazánk ellen, gyorsan szögezzük le: ennek ellenére persze tisztában vagyunk vele, hogy a veszedelmes fazonokból álló londoni csapat esetében a „stílusteremtő" szó nem pusztán egy jelző, hanem precízen fedi a valóságot. Mert ez az őrült banda a '70-es évek végi megalakulásától kezdve szinte mindent magába szippantott, ami csak szembe jött: punk, rock, pop, goth meg dark muzsikák, de mindenekelőtt az indusztriális metal – aztán ezeket egybegyúrta, és a saját képére formálva vágta az emberek megdöbbenve néző képébe. Túlzás nélkül állíthatjuk: nélkülük a Ministry és a Nine Inch Nails tán valami langyos szintipopot nyomna, a Godflesh, a Prong és a Stabbing Westward egyáltalán meg sem alakult volna, a Nirvana pedig egészen biztosan nem írta volna meg a Come As You Are dalát, ennek riffje ugyanis egy az egyben az Eighties című KJ sláger durva koppintása. És ezek csak azok a csapatok, akik kompatibilisek a Shock!-kal.

Évek óta várunk türelmesen, sikerül-e a God Forbidnak überelnie a zseniális Earthsbloodot, vagy szimplán lesmitteli önmagát, biztonsági másolatot készítve a 2009-es mesterműről. Jó hír a véleményre szomjazóknak, hogy kopiról szó sincs, de szánalmas önfelülmúlási kényszerről sem beszélhetünk. Kaptunk viszont egy igen izmos, felszabadult albumot, megpakolva tizenhárom fülkényeztető nótával. Kísérletezős kedvében volt a csapat, a munkát pedig fényesen igazolta a végeredmény.

Dan Spitz Red Lamb projektje az év egyik nagy rejtélye számomra, méghozzá több okból is. Érthetetlen például, miért totálisan függetlenül, nulla reklámmal dobta piacra az Anthrax klasszikus korszakának szólógitárosa ezt az anyagot, miközben a zenekar neve majdnem két évtizede nem csengett olyan jól, mint a tavalyi visszatérés óta. Különösen annak fényében válik megmagyarázhatatlanná a komoly háttér hiánya, hogy az album társproducere Dan egyik legnagyobb cimborája, maga Dave Mustaine volt, aki emellett a dalok végső formába öntésébe is alaposan belefolyt. Két Big Four muzsikus együttműködése 2012-ben is komoly érdeklődésre tarthatna számot, így azonban a potenciális közönség nagyrészéhez garantáltan nem fog eljutni a lemez...

Emlékszem, először 1996-97 környékén találkoztam Tony Martin nevével, amikor valamelyik zenés tévéműsorban elcsíptem a Headless Cross klipjét. Tizenéves fejjel totál kiakadtam a látottakon, nem tudtam ugyanis felfogni, hogy a már akkor is imádott Black Sabbathomban hogyan énekelhet egy ilyen ratyi kinézetű fickó. Később aztán sikerült túltennem magam a vizuális sokkon, és úgy a Headless Cross, mint a Martinnal készült többi Sabbath lemez is nagy favoritommá vált. És hogy miért is érdekes mindez? Mert ahogy akkor, úgy a Scream lemez idejében, illetve most is meglehetősen érdekesen néz ki Mr. Martin. Míg 2005-ben extravagáns, szuper-trendi hajszerkezettel és napszemüveggel operált, addig a Third Cage bookletjében leginkább a jóságos nagyapó figuráját hozza: amikor először lapozgattam a szövegkönyvet, komolyan mondom, nem ismertem rá. Az utóbbi – meglehetősen viharos – évek nem tettek jót neki, az biztos: nagyon megöregedett szegény.

A Leander példája szerintem Magyarországon is elég sok embert döbbentett rá, hogy a régi világnak tényleg végérvényesen vége, és ma már itthon sem kell bejárni az összes reménytelen, unalomig ismert csatornát ahhoz, hogy valaki komoly ismertségre tegyen szert viszonylag rövid idő alatt. A nyitó heti MAHASZ listás harmadik helyezést csak azért nem hozom fel bizonyítékként, mert ma már a fizikai CD eladások sem jelentenek semmit, főleg nem itthon... A lényeg mindenesetre annyi, hogy a Leander már országszerte ismert névként adhatta ki ezt az első nagylemezt a YouTube-on slágerré vált saját dalok és kreatívan összerakott feldolgozások révén, méghozzá úgy, hogy elég komoly esélyük van a még nagyobb előrelépésre.

Bármennyire szánalmasak Mike Portnoynak az ex-kollégáival kapcsolatos megnyilvánulásai a virtuális térben, vagy amikor csak szimplán a különböző rajongói oldalait kommentelőket oltogatja hisztis óvodásként, egyszerűen nem lehet haragudni a csávóra – én legalábbis minden újabb és újabb produkcióját nagy lelkesedéssel várom. Kifejezetten jót tett neki a rengeteg szabadidő és a levegőváltozás, így most – legnagyobb örömünkre – szabadon kiélheti összes zenei vágyát. Az Adrenaline Mob lemeze egész biztosan simán ott lesz a kedvenceim között 2012-ben (a júniusi koncert pedig előre borítékolhatóan leszakítja majd a fejünket), és a teljesen más zenei világban mozgó Flying Colors bemutatkozó anyagára is azonnal rákattantam.

A két évvel ezelőtti, kiválóra sikeredett Ironbound lemez, valamint a zseniális tavalyi buli után leszögezhető, hogy a thrash műfaj szerelmesei lélegzetvisszafojtva vágták a centit az új Overkill anyag megjelenéséig. Nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen amit Blitzék az utóbbi években letettek az asztalra, az csakis az etalon szóval jellemezhető. Ráadásul a pavlovi reflexek beindítását megcélzó, előzetesen napvilágra hozott Electric Rattlesnake nagyjából ugyanott folytatta, ahol annak idején a The SRC-vel az Ironbound abbamaradt, tehát már jó előre tudhattuk: minőségbeli hanyatlás, netán csalódás a tizenhatodik 'kill koronggal kapcsolatban nem jöhet majd szóba. Mikor kijött a felvezető, el sem tudtam képzelni, hogy nem ez lesz az abszolút favoritom az új anyagról, egész egyszerűen annyira magával ragadott ez a sodró lendületű, régivágású, maximálisan agresszív Overkill dal. Később aztán mégsem így lett, de ne szaladjunk ennyire előre.

Aki ma körbekémlel az extrém muzsikák horizontján, magáévá kell tegye a felismerést, hogy a 21. században újra szexi thrash metalt játszani. Pillanatnyilag legalábbis biztos piaca van az efféle árunak a nagyvilágban. A trend felhajtóereje két szinten mutathatja meg jótékony hatását: a műfaj tetszhalottjainak életre pofozásában és a fókusz kiszélesítésében. Az a tény, hogy az Aura Noir négy év után újra ringbe száll, és két évtizedes létezése során mindmáig nem látott kíváncsiság fogadja vérgőzös ténykedését, a stílus sokadvirágzásának nem megvetendő kifejeződése. Szögezzük azonban le: a norvég sírásók 2012-ben sem nyújtanak vonzó látványt, hozzáállásuk fikarcnyit sem változott az évek során – az Out To Die mindezzel együtt van annyira erős állásfoglalás, hogy a jelen thrash dömpingben is megkerülhetetlennek nevezzük.

Tudom, hogy nincs ínyére mindenkinek, de az utóbbi években ismét határozottan megerősödtek a színtéren a '80-as évek elejének tradicionális heavy metalját felelevenítő bandák, jóformán szabályos kis underground látszik kialakulni az undergroundon belül ezen a vonalon. A skandináv csapatok persze itt is meghatározóak, elég, ha csak a Wolfra gondolunk, de még hosszasan sorolhatnám az utóbbi években ebben a stílusban felbukkant jobbnál jobb zenekarokat a Bullettől a Portraiten át egészen az Enforcerig (de azért távolról sem valami elszigetelt északi zárványról beszélünk, hiszen Angliában ott az újjáéledt Hell, az Államokban a White Wizzard, is így tovább). E bandák közös vonása, hogy olyan formában játsszák ezt a muzsikát, ahogyan annak idején a nagyok megálmodták, sokaknál még a megszólalás is tökéletesen idézi fel a '80-as évek elejének lemezein megismert hangzásképet. Mindez persze maga után vonja, hogy sokakból eleve ellenszenvet váltanak ki, mondván, szégyentelenül retro, amit művelnek, és egyébként is idejétmúlt az egész úgy, ahogy van.

David Lee Roth mondotta volt az ő határtalan bölcsességében, hogy a Van Halen zenéjét a maga részéről a vallás és a hoki kombinációjának tartja. Távol álljon tőlem, hogy Mirai Kawashima muzikalitását a fenti koordinátarendszerben próbáljam elhelyezni, egyrészt mert a hasonlat nem nekem jutott az eszembe, másrészt messze nincs hozzá DLR-méretű tehetségem. A japán Sigh immár több mint két évtizede lóg ki minden skatulyából, rutinos hajmeresztőkről beszélünk tehát, akiket kultikus tisztelet és végletes megítélés övez a black metal peremvidékén. Kalandos történetük egy bulvármagazinban is elférne, melynek lapjain maga Euronymous (a Mayhem első korszakának méltatlan körülmények között távozott karmestere) is meglóbálhatná irdatlan méretű fordított keresztjét. A norvég kapcsolatokkal együtt is megmaradt azonban különutasnak a brigád zenéje, és persze korántsem azért, mert hoki és vallás terén a modern Japán nem áll túl fényesen.