120 millió eladott lemezzel és az egyik legteljesebb hard rock karrierrel a háta mögött a búcsúra készülő Scorpionsnak igazából már csak arra kell figyelnie, nehogy valami félresikerült húzással rossz szájízt hagyjon rajongóiban. A remekült sikerült Unbreakable és Humanity - Hour I albumokkal teljes mértékben visszanyerték a régi renoméjukat, a Sting In The Tail ehhez képest inkább már „csak" alaposan átgondolt, korrektül megvalósított Scorps-esszencia volt. Ám mivel a búcsúturné valószínűleg még hosszú évekig eltart, nem meglepő, hogy Meinéék úgy döntöttek, csomagolnak mellé egy kis szuvenírt is, ha rosszmájú akarok lenni, azt mondanám, egy kicsit előrekacsintva a biztos nyugdíjasévekre.

Kedvelem, amikor csak úgy a semmiből felbukkan valami, ami olyan, mintha csak egy régi ismerős teremne eléd teljesen váratlanul, és időtől, helyzettől függetlenül, érdek nélkül tetszik. A Vallenfyre abszolút ebbe a kategóriába tartozik: manapság elég ritkán hallani ehhez hasonló old school európai death metal albumot, és külön öröm, hogy a zenekarban profi veteránok gyűltek össze egy kis muzsikálás erejéig. A formáció atyja és ötletgazdája nem más, mint a Paradise Lost zenei agya, Gregor MacKintosh gitáros, aki édesapja két évvel ezelőtti halála felett érzett bánatát és gyászát tette bele ezekbe a dalokba, társai pedig szintén nem nyeretlen kétévesek: a jelenleg Greg főbandájában is játszó Adrian Erlandsson überdobos és a My Dying Bride gitáros Hamish Glencross egyaránt itt vannak. A harmadik (!) gitáros Mully és a basszusgitáros Scoot pedig ugyan nem ismert muzsikusok, de a főnökhöz hasonlóan ők is a '80-as évek brit extrém metal színteréről érkeztek. Az éneket (hörgést) maga MacKintosh vállalta magára, ami tényleg igazi újdonságnak számít.

Az az igazság, hogy az idén épp tízéves Santa Cruz-i ötös nem éppen saját jogon keltette fel a figyelmemet, sokkal inkább annak a körülménynek köszönhetően, hogy második lemezük munkálatait az az ex-Kyuss, ex-Obsessed, ex-sokmindenmás tag Scott Reeder felügyelte, aki egyrészt a basszusgitározás legnagyobb élő istenségei között foglal helyet, másrészt pedig producer/hangmérnökként többnyire az underground legmélyéről jövő, ám több mint ígéretes tehetségeket szokása felkarolni, leginkább nyilván a stoner rock színtérről, de hát tőle ki is várna mást. (Legutóbb például a Whores Of Tijuana tavalyi lemeze kapcsán állapíthattam meg, hogy Scott komának igen jó füle van az új csapatokhoz.)

Érdekes formáció megszületésének lehettünk tanúi az elmúlt hónapokban, hiszen az Mpire Of Evilben három egykori Venom tag érdekelt, és közöttük is Jeff „Mantas" Dunn, a brit trió legendás egykori gitárosa a főnök. Mantas mester fő társa az istentelenségben Anthony „Antton" Lant, aki nemcsak Cronos öccse, de a Venom dobosa is volt 2000 és 2009 között, a triót pedig maga Tony „The Demolition Man" Dolan énekes/basszusgitáros egészíti ki. Utóbbi a '80-as évek második felében, Cronos távozását követően volt a Venom frontembere egészen 1993-ig, és ezalatt három stúdióalbumon szerepelt, de játszott a gitáros 2004-es Zero Tolerance stúdiólemezén is. A Creatures Of The Black a trió bemutatkozó, kedvcsináló EP-je, amit valamikor 2012 elején követ majd a teljes nagylemez.

Akinek már elege van abból, hogy az idei évben egyre több metal banda mond búcsút részben vagy egészben az addigi zenei irányvonalának, és vág bele új dolgokba, az csak óvatosan közelítsen a Cynic új EP-jéhez. Mert bár jóllehet, ez csupán egy hatszámos kislemez, de ha ez a kiadvány többnek fog bizonyulni egy szimpla kitérőnél, akkor az extrém muzsika híveinek nyitottsága hamarosan ismét megmérettetik.

Előzetesen akadt bennem némi kétely azt illetően, hogy tud-e majd újat mutatni Kalifornia legharsányabb zenekara a minden szempontból tökéletesen kerek Feel The Steel bemutatkozás után, de a Balls Out hallatán be kellett látnom: a Steel Panther egyszerűen annyira addiktív, hogy teljesen értelmetlen feszegetni, több-e ez a kettes számú album az egyesnél vagy sem. A recept változatlan: a négy muzsikus a '80-as évek legjobb hajmetalos hagyományai szellemében írja a dalokat olyan senkit és semmit nem tisztelő, szexista szövegekkel, amelyek hallatán még az is egyből odafigyel rájuk, aki egyébként egyáltalán nem fogékony az ilyesmire. Az idióta szövegvilág és a harsány imázs miatt sokan el is siklottak afelett, hogy a Steel Panther tulajdonképpen jobban játssza ezt a típusú zenét, mint manapság gyakorlatilag bárki ezen a színtéren...

Szigorúan nézve a Maylene And The Sons Of Disaster esetében két tényező jelenti az állandóságot: az egyik Dallas Taylor énekes, a másik pedig, hogy a lemezeket római számú sorszámozással szokták ellátni. Ezzel a kettővel most sincs hiba, viszont Dallas koma a két évvel ezelőtti III óta (ismét) lecserélte a teljes bandát, és csavarintott egyet a zenei világon is. Jobban mondva, nem is tekert rajta, csak folytatta a maga választotta utat, ami a fokozatos dallamosodás és letisztulás macskaköveivel van kikövezve. Mert ugye kezdetben vala egy igazi szutykos, mocskos torzszülött, ami a metalcore-t kívánta vegyíteni a redneck paraszt hangulatú southern/sludge muzsikával, és a keresztségben a MATSOD nevet kapta. Ha nem tudod, hogy akkor ezt most hogy is kéne elképzelni, tekintsd meg a Tough As John Jacobs videoklipjét, mindent érteni fogsz.

Tim „Ripper" Owens napjaink egyik legnagyobb metal torka, ehhez kétség sem férhet. Mégis, valamiért ennek ellenére úgy tűnik kissé, nem úgy jönnek össze a dolgai, ahogy azt szeretné, illetve ahogy azt kvalitásai alapján megérdemelné. Most nem is arra gondolok, hogy a Judas Priest után az Iced Earth soraiból is kitették két lemez után, hanem arra, hogy valamiért az önálló anyagaival, saját csapataival sem akar neki összejönni még csak egy icipici áttörés sem. Nyilván annak azért olyan sok panaszra nincs oka, aki olyan bandákban fordul meg, mint a Priest vagy az Iced Earth, most pedig épp Yngwie mellett énekel, de én azt is megértem, hogy Ripper szeretne egy olyan csapatot végre, aminek élén úgy sikeres, hogy nem a mások által elépakolt témákat kell, kvázi alkalmazottként elénekelnie.

Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt a Brainstorm egyike volt a kedvenc európai bandáimnak. Andy B. Franck belépésével és az Ambiguity, valamint Metus Mortis lemezükkel a csapat vitathatatlanul a szikár power metal egyeduralkodójává vált a kontinensen. 2003-ban aztán még egy szintet léptek felfelé, és a Soul Temptation anyaggal letették az asztalra azt a lemezt, ami a mai napig is az etalon BS anyag számomra. Erő, agresszió, érzelmek, dallamok – minden megvolt náluk, ami egy jó power albumhoz szükségeltetik, ráadásul remek riffeket és felejthetetlen énektémákat felvonultató, kiváló nótákba préselve. 

Amíg nincs új Tool, jó lesz az A Perfect Circle - gondoltam az ezredforduló környékén. Aztán lett új Tool, de ott maradt a kedvencek között a Circle is. Amíg nincs se új Tool, se új A Perfect Circle, addig jó lesz a Puscifer – gondoltam 2007-ben, aztán meghallgattam a „V" Is For Vaginát. Alig egy órával később undorodva hajítottam jó messzire, és azóta is mindösszesen egyszer vitt rá a lélek, hogy meghallgassam (hasonló sikerrel jártam). Abban a lemezben semmi, de semmi fogódzót nem találtam, egyszerűen csak idegesített az egész, annyit éreztem csupán, hogy Maynard James Keenan a lehető legmesszebbre szeretne futni a számára minden bizonnyal már túl terhes felhajtás elől, ami a Tool nem sokkal előtte megjelent 10,000 Days-ét, az azt követő koncertkörutat, meg az egész kultstátuszt kísérte, amiben a zenészek immáron sokadszorra (és valószínűleg immáron végleg) találták magukat. Értettem a dolgot, csak éppen befogadni nem voltam képes – humoros próbált lenni, de a legkevésbé sem szórakoztatott, művészkedni akart, de egy blöffnek tartottam.

A Graveborne egy relatíve új formáció, akiket Finnország szabadított a világra. A 2008-ban életre hívott zenekar egyetlen demó után intenzív koncertezésbe kezdett, majd némi tagcserét követően felrántotta ezt a majd' ötven perces debütáló lemezt. A logóval és a szürke borítóval nem árul zsákbamacskát a csapat: pőre black metal hallható itt, távolról sem necro, de nem is klinikai tisztaságú hangképpel, és az átlagnál némileg jobb dalokkal.

Bizonyos szempontból Dave Mustaine-nél nincs viccesebb figura a metalszakmában. Egy fél élet és egy igencsak sikeres zenei karrier kevés volt annak feldolgozásához, hogy annak idején kipenderítették a Metallicából, és mióta felismerte az internet jelentőségét, szinte hetente kürtöli tele a netet bármivel, amiből minimális hírt lehet gyártani. Ráadásul úgy, hogy szemrebbenés nélkül képes bárminek a totális ellenkezőjét harsogni pár hónap múlva. Természetesen óriási hírverés előzte meg a Th1rt3en megjelenését is, hónapokig csak arról olvashattunk, hogy ezzel aztán tényleg megmutatják. Mi meg már csak legyintettünk, hogy na persze, főleg, mikor kiderült, hogy az új gigamega lemezről négy dalt korábban más formában már megismerhettünk.

Tudom, hogy itthon sokan nem képesek megérteni ezt, de én akkor is lelkes vagyok Zoltan Bathory és a Five Finger Death Punch sikersorozata miatt. És ennek nemcsak az az oka, hogy jó leírni: magyar zenész vezette zenekar albuma nyit a Billboard-lista harmadik helyén, magyar zenész zenekara tölt meg egyre nagyobb helyeket a tengerentúlon, magyar zenész zenekara kerül simán a legnagyobb amerikai metal magazinok címlapjára, és nem utolsósorban magyar zenész zenekara gyártja az aranylemezeket egy olyan korszakban, amikor már jóformán a brontoszaurusz meg a máltai törpeelefánt fosszíliái mellett kéne mutogatni azokat, akik még hajlandók hanghordozókért pénzt adni. Ennél ugyanis sokkal fontosabb, hogy a banda meg is érdemli a sikereket: a dalaik jók, és a koncertfelvételek alapján élőben valószínűleg brutális módon törlik fel a padlót a mezőny jelentős részével. Vagyis Zoliékban abszolút ott rejlik az a bizonyos potenciál, ami nélkülözhetetlen a tömegek megragadásához, és a jelek szerint a történet korántsem rekedt meg az eddigi szinten, a csapat bő fél évtized nyomulás után még mindig nagyban tör felfelé.

Az, hogy a Superbutt jóval súlyosabb, metalosabb, mint aminek annak idején indult, kizárólag azok számára okozhat meglepetést, akik messzire elkerülték a koncertjeiket az utóbbi cirka két évben, de mondhatjuk azt is, hogy a You And Your Revolution lemez óta már más szelek fújnak náluk. Igen, tény, hogy Vörös András körül ilyen-olyan okoknál fogva kicserélődött a komplett zenekar, és az új ritmusszekció, illetve Kovács Attila (Varso, Watch My Dying, Sear Bliss, I Divine) és Práznek Tamás gitárosok érkeztével valóban más karaktert kapott a zene. De ahogy saját maguk is előszeretettel hangoztatják: a dalok úgyis attól lesznek superbuttosak, hogy Vörös András kiabál rá valamit.

Az elmúlt évek során szép számmal akadtak olyan időszakok, mikor nem sok esélyt adtam volna arra, hogy valamikor még új Moby Dick korongot foghatok a kezembe. Az ezt megelőző Se Nap, se Hold 2005-ben látott napvilágot, és bár azóta volt Ugass kutya! újrakiadás meg 25 éves jubileumi koncertlemez, és élőben is feltűntek a srácok legalább évente párszor itt-ott, azért sok mindent elárul, hogy még a Tisztítótűz és a Golgota között sem telt el új stúdióanyag nélkül annyi idő, mint A holnapok ravatalán lemezt megelőzően. Pedig akkor még egy pár éves szünetet is beiktatott a csapat.

Írhattam volna arról, hogy mióta csak lemezekről firkálom le a gondolataimat, nem voltam még ilyen nehéz helyzetben, mint a Loutallica anyagnál. Mert a Lulu egy borzasztóan nehéz mű, amelyben majdnem minden tételnél (dalt valahogy nem nagyon akaródzik ideírni) volt, ami elnyerte a tetszésemet, és bizony volt, amitől felvontam a szemöldökömet. Pedig a koncepció első blikkre (nekem legalábbis) még egyáltalában nem is tűnt használhatatlannak: arra gondoltam, hogy végül is külön-külön mind a Metallicát, mind pedig Lou Reedet képes vagyok értékelni (igen, még az öreg drogost is), úgyhogy ha minden jól megy – azaz Reed visszafogja magát, a 'talicska pedig különösen ihletett napokat fog ki a zeneíráskor –, igazán frankón is elsülhet a dolog. De persze semmi nem ment jól: Reed teljesen szabadjára lett engedve, Hetfieldék pedig sokszor csak asszisztálnak mögötte, nagy alázatosan bólogatva, mint műanyag kutyák az autó hátsó ablakában.

„Brazília vezető death metal fogata", hirdeti a promószöveg a friss Krisiun lemez kapcsán. Hogy vezető csapatnak számítanak-e odaát, azt nem tudom, de hogy a legismertebb brazil death horda, az biztos (a Sepultura bonyolultabb eset, őket ne vegyük most bele ebbe). A három évvel ezelőtti Southern Stormot a kelleténél jobbra értékeltem, bár azt máig fenntartom, hogy az volt a zenekar egyik legerősebb alkotása. Most meg itt a nyolcadik korong, amit olyan hangzatos marketingrizsával vezettek fel, minthogy ez a lemez egészen más lesz, mint az előzőek, a csapat teljesen megújult, megdöbbentik majd a világot, és nem fogjuk elhinni azt a forradalmat, amit ez a három déli fickó művel.

Jó, elismerem, Thomas Alan Waits azért rohadtul kilóg a Shock! rockmagazin mezőnyéből. De hát honnan nem lóg ki ez az idén már 62 éves megveszekedett, őrült/istenáldotta zseni? Ahol csak felcsendül összetéveszthetetlen, Bourbon whiskeyben és cigarettafüstben áztatott ráspolyos hangja és kategorizálhatatlan zenéje, összenéznek az emberek: hát ez meg mi a fészkes fene? Illetve csak néznének, ha már nem ismernék elég jól évtizedek óta – már persze ha valaha is ki lehet őt ismerni egyáltalán.

Többször is leírtam már e magazin hasábjain, és most is megteszem: a honi death színtér egyre csak erősödik. Mostanában már itthon is feltűnnek olyan kiadványok ebben az irányzatban, amelyek bizony nemzetközi szinten is gond nélkül vállalhatóak lennének. Ilyen kategória a miskolci Slytract legújabb nagylemeze is. A 2005 óta létező csapat eddig rendre elkerült engem, ami az én mulasztásomnak köszönhető, no meg a szűnni nem akaró dömpingnek. De hallva második lemezüket, azt kell mondjam, érdemes odafigyelni ezekre az északkeleti országrészből származó srácokra.

Belegondolni is durva, mit jelent négy évtizedet lehúzni a zenebizniszben! Magyarországon összesen kell negyven év munkaviszony a nyugdíjhoz, néhány muzsikus pedig nem kevesebbet mondhat el magáról, hogy nemcsak több mint negyven éve mozog a rockszakmában, hanem mindezt még egy bandában is zenélte végig. A Uriah Heep főnök Mick Box vagy a Deep Purple dobos Ian Paice mellett ebbe a szűk elitbe tartozik Dan McCafferty és Pete Agnew is. Ők ketten teszik ki a Nazareth szívét-lelkét, akik 1968, vagyis a banda indulása óta tartják életben a csapatot, és az idén huszonkettedikként megjelent Big Dogz pedig már a negyvenharmadik évet ünnepli.

Bár az ex-(és néha leendőként számon tartott) Dokken gitárzseni és Lynch Mob főnök saját neve alatt futó diszkográfiája terjedelmes, „igazi" szólólemeze (amit ilyen szándékkal és saját dalokkal készített el) ezzel a mostanival együtt mindössze kettő van. Az előző, a „mindössze" tizennyolc évvel ezelőtt megjelent Sacred Groove a Dokken és dallamos hard rock rajongók körében etalon, igazi klasszikus, ami teljesen jogos, hiszen baromi jó dalok vannak rajta, ugyanakkor rendkívül furcsa terméke is a korszaknak. 1993-ban ugye már tombolt a grunge, ezt mégis nagykiadó gondozta, és utólag a vendégénekesek listája is furcsának hat. George akkoriban levitézlettnek számító arcokat kért fel az énektémák tolmácsolására: Mandy Liont a jobb sorsra érdemes World War III-ből, a Nelson fivéreket és bizony, ekkortájt Glenn Hughes is annak számított (ne felejtsük: 1993!).

Általában szegény jó Cobain bátyót szinte egy személyben szokás felelőssé tenni azért, hogy az alternatív zene szörnyetegét rászabadította a mit sem sejtőn és szolidan headbangelő rockertársadalomra, amely annyira össze is szarta magát ettől, hogy gyorsan levágatta a haját, a fiókok aljára rejtette a Maiden és Judas lemezeit, mély depresszióba esett, rákapott a váliumra, és ha éppen nem volt jobb dolga, mondjuk elment Lollapalooza Fesztiválra. Pedig a dolgok ilyetén alakulásáért legalább ugyanannyira felelős egy Perry Farrell nevű igen érdekes úriember, aki – többek között - az előző mondatban említett koncertsorozat kiagyalója, valamint a Jane's Addiction életre hívója is volt. Perry barátunk arról is könnyen felismerhető (volt?), hogy rosszabb napjain úgy öltözött, mint egy különösen csapnivaló ízlésű homoszexuális bohóc, színpadi mozgása pedig olyan volt, mintha az előbb említett cirkuszi előadóművész sakálrészegre itta volna magát, miközben gatyájában tűzforróra hevített tojásokat egyensúlyozna.

Kétségtelen, hogy igazi nem várt ajándék ez a lemez, az viszont elég komoly kérdés, vajon Jim Matheos miért ebbe a projektbe ugrott fejest idén ahelyett, hogy inkább a nagyon régóta esedékes új Fates Warning albumot erőltetné. Még izgalmasabb a téma, ha hozzávesszük, hogy a kultikus hartfordi progresszív metal banda gitárosa és eredeti torka, John Arch mögött ebben a formációban is ugyanazok a hangszeresek – Joey Vera, Frank Aresti és Bobby Jarzombek – zenélnek, mint a mostani Fates-ben. Vagyis hiába kerülik kínosan az interjúkban Jimék a hasonló párhuzamokat, ez itt konkrétan a Fates Warning, csak éppen nem Ray Alderrel, hanem Johnnal a mikrofonnál... Különösebb aggodalomra persze így sincs ok, hiszen a banda Alderrel is koncertezett idén, az új album meg állítólag készülget (hány éve is halljuk már ezt?), a szituáció pikáns voltát azonban dőreség lenne tagadni.

Emlékszem, amikor először hallottam a 3 nevű zenekarról, illetve először hallottam tőlük valamit, nem igazán tudtam még hova tenni őket. Szimpatikusnak találtam a világukat, ám Joey Eppard magas, mondhatni szirénisztikus hangfekvéséhez hozzá kellett szoknom. Az évek alatt ez a lassan induló barátkozás odáig fajult, hogy idén már tűkön ülve vártam az új lemezüket. Mondjuk nagy tétet mernék rakni arra, hogy itthon meglehetősen keveseknek mond egyáltalán bármit ez a (keresők szempontjából meglehetősen szerencsétlen) zenekarnév. Ám ha a Porcupine Tree, a Coheed And Cambria és hasonló jellegű zenekarok rajongójának vallod magad, a 3 is a te zenéd.

Az Iced Earthről mindig egy dolog jut eszembe: METAL. Így, csupa nagybetűvel. Semmi sallang, semmi cicoma, csak a végletekig kimunkált fémzene. Persze csak ennyi közel se volna elég az üdvösséghez, de a zenekar agya, Jon Schaffer kiváló dalszerző is, riffelős, szikár, „ironmaidenes" stílusát ezer közül is azonnal felismerni. A csapat másik jellegzetessége, hogy enyhe túlzással úgy járnak rajta keresztül-kasul az énekesek, mint olcsó bordélyházon a kuncsaftok. A legfrissebb távozás a bivalytorkú Matthew Barlow nevéhez fűződik, aki immáron másodszorra szakított társaival. Most, a tizedik lemeznél őt váltja egy ifjú titán, aki metalos körökben nem teljesen ismeretlen személy.

Régi jó szokásomhoz híven ezúttal sem siettem el a dolgokat, hiszen az ötös Mastodon már néhány hete megfülelhető. Mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy szándékosan nem rohantam vele, hiszen az atlantai csapat eddigi anyagai sem olyanok voltak, amikről egy-két hallgatást követően kőbe vésett alapigazságokat lehetett volna szajkózni, és hát az új sem lett egy azonnal befogadható, egyértelmű lemezecske. Sőt – némi képzavart segítségül hívva –, azt kell mondjam, hogy a The Hunter lesz a Mastodon Loadja. Vagyis ez lesz a lemez, amelyet követően borítékolható, hogy az ősrajongók egy része végleg istenhozzádot int a négyesnek, míg ezzel párhuzamosan minden bizonnyal szereznek jó néhány új rajongót is. Ennek megfelelően néhány hete ilyen-olyan fórumokon már zajlik is némi laza szájkarate a „más a Hunter, de azért kurva jó" kontra „ekkora szart hogy adhattak ki" tábor hívei között, és itt most nyitnék is egy hosszú zárójelet.