Kénytelen vagyok segget csinálni a számból a Stone Sour háromrészesre tervezett, feldolgozásos EP-sorozatának első adagja kapcsán. Pár nappal ezelőtt, a Prong Songs From The Black Hole-jának kritikájában sokadszorra adtam hangot azon véleményemnek, amely szerint a szolgai, többé-kevésbé az eredetihez hű utánjátszásoknak nincs sok értelme. Ezt a magam részéről tényleg így gondolom: feldolgozni eleve csak klasszikus, maradandó értékű nótákat szokás, ezekhez meg általában semmit sem lehet hozzátenni, mert eredeti formájukban is úgy tökéletesek, ahogy vannak. Ezért aztán sokkal izgalmasabb, ha valaki inkább megpróbálja kifordítani, a saját stílusához szabni az adott dalt, aztán persze vagy sikerül így újat mutatnia, vagy nem. Na, hát a Stone Sour esetében szó sincs ilyesmiről, viszont a Meanwhile In Burbank ezzel együtt is hallgattatja magát.

Négy éven belül a harmadik Ereb Altor-koronghoz van szerencsém, ez a tény pedig módot ad némi összegzésre is a svédek háza táján. Mivel a főszereplők prioritásai látványosan a Hammerheart-korszakos Bathory tribute-ként is felfogható, jelen banda felé mozdultak el, ma már tényleg csak a rend kedvéért illik megjegyezni, hogy az epikus doomot művelő Isole dalszerzői magja található meg az Ereb Altorban is, nagyjából átfedés nélkül mozgatva a párhuzamos szálakat. Az Isole tavalyi, hosszú csendet megtörő anyagát, a The Calm Huntert éppúgy dagadó mellel emelheti magasba Crister „Mats" Olsson és Daniel „Ragnar" Bryntse, mint a Nattramn címmel ellátott idei remeket. Ez pedig, ilyen sűrű menetrend mellett, mindenképpen kiemelendő.

Párszor leírtam már itt, hogy sikerei csúcsán nem nagyon tudtam komolyan venni a Papa Roachot. Oké, adott volt a Last Resort, egy minden szempontból irgalmatlanul hatásos, profi módon megírt sláger (azzal a bizonyos egyértelmű Maiden-idézettel), viszont egy problémám így is akadt velük: 2000-2001 környékére én már pont kiöregedtem abból a korból, amikor az ember könnyen rákattan az efféle elfojtott tinédzserfeszültséggel teli dalokra. Arra persze így is jó volt a szám, hogy sok-sok sör után hangosan üvöltse az ember mondjuk a Wigwamban egy szombat éjszaka, de az áttörést meghozó Infest lemezt ezzel együtt sem tudtam igazán jóra hallgatni, egyszerűen nem nekem szólt. Mindezt csak azért írom le, mert azóta eltelt tizenöt év, és az annak idején gyakran egynyári fertőzésként leírt Papa Roach még mindig itt van, és aránylag sikeresen is működnek. És az új lemez egyébként egész jól is sikerült, ezt el kell ismerni.

Nekem is gyakorlatilag elsőre feltűnt az öt év szünet után megérkezett Enki hallatán, amit egyébként szinte mindenütt szóvá tesznek a Melecheshnek, hol pozitív, hol negatív felhanggal: jelesül, hogy ez az album Ashmediék eddigi legletisztultabb megszólalású, és emiatt is talán leginkább hallgatóbarát munkája. Jóelőre leszögezem: én ezt egy pillanatig sem érzem gondnak, mert a zenéjük ettől még nem lett kommersz slágermetal, viszont biztos vagyok benne, hogy ezzel a megközelítéssel sok új barátot szerez majd a bandának a lemez. Méghozzá méltán, a Melechesh ugyanis egyedi színfolt a mai uniformizált színtéren. Ebben nyilván a közel-keleti gyökerek játsszák a legmeghatározóbb szerepet, de Ashmedi attól függetlenül is kiváló dalszerző, hogy egyébként olyan elemekkel szövi tele a muzsikát, amelyeket mások képtelenek lennének ilyen gördülékenyen alkalmazni.

Érdekes látni, ahogy a – nekem mindig is mondvacsináltnak tűnő – djent műfaj (alműfaj?, stílusirányzat?, múló hóbort?) alig néhány év alatt a saját dugájába dől: vezető zenekarai egyre vehemensebben rugdossák a saját maguk köré épített doboz falait, a Meshuggah különösebben nem foglalkozik az egész jelenséggel (de miért is tenné?), követő pedig mind kevesebb akad. Hogy mást ne mondjak, a Periphery idei lemezpárosán például tökéletesen bemutatta, hogy miként kell elmenni a lehetőségek határáig: a stílus igencsak szűk keretein belül minden korábbinál szerteágazóbb és sokszínűbb dalfüzért hoztak össze... ...ugyanakkor egy ilyen tömény és a normál hallgató számára meglehetősen kevés kapaszkodót nyújtó muzsikából nyolcvan perc szó szerint emészthetetlen és feldolgozhatatlan mennyiség. Emiatt aztán mind a mai napig képtelen voltam egyhuzamban végighallgatni a Juggernaut: Alpha/Omegát, és – teljesen őszintén – már soha nem is akarom.

Jó szériát fut az utóbbi időben a Prong, így különösebben nem akarok belekötni abba, hogy ők is feldolgozáslemezzel jelentkeztek – sok pénz az ilyesmiben nyilván nincsen, szóval tényleg az önfeledt örömzenélés a cél, és ha már lendületben vannak, végső soron miért ne férne be náluk is egy ilyen kiadvány? Főleg, hogy Tommy Victorék hatásai mindig is jóval szerteágazóbbak voltak az átlagos metalcsapatokénál, vagyis az elejétől fogva sejteni lehetett, hogy nem feltétlenül Sabbathot, Maident, Priestet meg Motörheadet nyomnak majd ezen az anyagon, de még csak nem is Metallicát és Celtic Frostot.

Ha a név nem lenne árulkodó, a Cellophane című nyitószám jó kétperces, kifejtős, mocskos-zajos-lucskos (...) intrója sem hagy szemernyi kétséget afelől, miben is utazik a budapesti Hot Beaver: ugyan a mai napig utálom ezt a stílusmegjelölést, leginkább mégis le kell stonereznem a zenekart, és így kábé mindenki egyből vágja majd, mi a lényeg. Ez egyébként különösebben a tagság előéletének ismeretében sem meglepő, hiszen Horváth „Sexy" Gábor basszer Lukács Peta zenekara és a Lovreck előtt éveken át tolta a Green Machine nevű Kyuss-tribute-ban, együtt ifj. Kocsándi Miklós gitárossal (aki ugyebár játszott is John Garcia tavalyi szólólemezén), Makai László dobos pedig az Apey & The Pea-ben tolja, akiktől szintén nem áll távol az efféle súlyosság. Tulajdonképpen csak az énekes, Lőcsei Bence számít ismeretlenebb figurának, de az itt hallottak alapján ez sem marad így sokáig.

A biztonsági metal egyik nagymestere ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. Öt hosszú esztendő telt el a legutóbbi Reptilian megjelenése óta, s az énekes csere ellenére (Obsidian Claw a gitár mellé a mikrofont is kérte magának) egy az egyben ugyanazt lehetne írni mindkét albumról. Mert a Keep Of Kalessint egyetlen szóval lehetne jellemezni tökéletesen: kiszámítható. Ami pozitívumként éppúgy értékelhető, mint negatívumként. Ha azt hallja a nép egyszerű gyermeke, hogy új KOK-album készül, nagy valószínűséggel nem íratja fel magának a vérnyomáscsökkentőt. Meghallgatja, aztán elrakja szép emlékei közé, mert amellett, hogy ebben a zenében semmi olyan izgalmas nincs, amitől gyönyörgörcsökben fetrengenénk, meglepő módon sem rossznak, sem unalmasnak nem nevezhetjük. És pont ez az, ami a norvég sárkányszagúakat mérnöki pontossággal a képzeletbeli középbe teszi.

„Nincsen rossz álom. Mert amikor álmodunk: azt jelenti, hogy még élünk. A halottak nem álmodnak, mert hiszen ők már mindent tudnak."

(Krúdy: Álmoskönyv)

Örvendjenek az anime metal hazai rajongói, hiszen a műfaj egyik leginkább autentikus művelője, a japán Sigh az alapember Shinichi Ishikawa távozását követően is él és virul, mi több, három évvel az In Somniphobia után új dalokat is hallhat az, akinek van hozzá elég mersze. Az új gitárost You Oshimának hívják (ő a fukushimai, kiadója szerint grand sympho orchestral kamikaze metalt játszó, pár éve inaktív Kadenzza agytrösztje), a Graveward hallatán pedig már elsőre feltűnik, hogy belépésével inkább csak felértékelődött a gitárhősi tevékenység ázsiója a bandán belül (és a nevezett zenésznek ezért még túlzottan sok halálos fenyegetést sem kellett bezsebelnie). Minden zeneértő ember ősi ellensége feltámadt tehát, és a rémálmok után most a zombik világába vezet minket.

A Van Halen a kedvenc bandáim egyike. Majd' negyedszázada az. Eme tény azonban nem könnyíti meg a dolgom az aktuális VH-kiadványok értékelésekor. Rajongóként ugyanis hajlamos lennék szemet hunyni olyan tények felett, amelyek mellett kritikusként nem mehetek el szó nélkül, tehát magamban mindenképpen kettős mércét alkalmazok. Nincs ez másképp a vadonatfriss dupla koncertalbummal sem, és tudjátok mit? Ezúttal nem kizárólag magamnak tartom meg a duplikált értékelést. Hogyan is tehetném ezt meg egy olyan ellentmondásos anyagnál, ami már a megjelenése előtt parázs vitákat generált? Merthogy ennek a lemeznek sok szempontból könnyedén megkérdőjelezhető, ugyanakkor ideológiákkal egyszerűen alátámasztható a létjogosultsága.

Tavalyi lemezről van szó ismét, de úgy érzem, hogy a melodikus muzsikák rajongóinak több szempontból kihagyhatatlan ez az anyag – bár nem feltétlenül lesz pozitív hangvételű ez a lemezkritika. Általában nem szoktam magam felbosszantani zenehallgatás közben, de ami itt hallható, az még nálam is kihúzta a gyufát. Mindenek előtt a W.E.T. és az Eclipse gitáros-énekes-producer-dalszerzőjére, Erik Martenssonra tudok talán a legjobban haragudni (illetve csak a szemöldökömet nem vagyok képes visszarángatni a homlokomról), mert elsősorban neki köszönhetjük ezt az albumot, és élete talán legjobban sikerült dalait pakolta rá erre a lemezre. Viszont sajnos összetalálkozott egy svéd gyereksztárból, mára dögös bombázóvá érett énekesnővel, akit olyannyira nehezen elfogadható hanggal áldott meg a sors, hogy ebben a zenei közegben ez bizony édeskevés.

Megmondom őszintén, nagyon csípem az évek óta rendületlenül pörgő retro-thrash-hullám csapatait. Aláírom persze, hogy legtöbbjük jószerivel semmi újat nem adott hozzá a műfajhoz, a megjelent lemezek többsége pedig a jól ismert sablonok egymás mögé dobálásából és néhány klasszikus alapcsapat témáinak kopírozásából áll, mindezek ellenére mégis marha szórakoztatónak találom őket.

Az ezredforduló óta jobbára takaréklángon üzemelő DHG-től jobbára nem reméltem semmit az utóbbi időben, a hosszas vajúdás után legutóbb ránk szabadított Supervillain Outcast sem volt egy tökéletesen kivitelezett állásfoglalás a norvégoktól, az azóta eltelt nyolc évben pedig leginkább csak veszteségek/kellemetlenségek érték őket. Amíg azonban az avantgarde színtér ikonja, Yusaf „Vicotnik" Parvez (ex-Code, Manes, Ved Buens Ende) működésben tartja a banda létfunkcióit, addig esetükben mindig érdemes táplálni a reményt. Bő másfél évtizeddel ezelőtt a Satanic Art EP, de még inkább az azt szorosan követő 666 International album kiadásával ezek az arcok már gyógyíthatatlan sebeket ejtettek elménken, az új anyag pedig számos direkt és áttételes módon pontosan erre az időszakra utal vissza.

Miközben legutóbb azt olvastam, ahogy Ádám bátyánk Szöszővel, a Joystix frontemberével azon lamentál, hogy a néhány éve maximális fordulatszámon pörgő punk'n'rollos vonal sajnálatosan igencsak megroggyanni látszik, egyrészt arra gondoltam, hogy mennyire igazuk van, másrészt meg arra, hogy lehet, hogy csak szimplán rossz az irány. Mármint az, hogy manapság nem kizárólag észak felé, a svéd hidegbe kellene tekintgetni, hanem figyelhetünk éppen délre is. Nagyon délre, egészen Ausztráliáig, ahol például a Mammoth Mammoth is tapodja mázsás lépteivel a vidéket. Oké, ez nem tisztán az a rock and roller muzsika, amit például a skandináv mozgalom is preferált, kicsit közelebb áll a stoner vonulathoz, de akkor is, mostanában nagyon meg kell becsülni, ha valaki akkora punk and roll himnuszt szállít le, mint például a Lookin' Down The Barrel, aminek hallatán még a koalák szájából is kihull a félig megrágott eukaliptusz levél.

Már a 2014-es évértékelő összeállítása során is egyértelmű volt, hogy az idei év legjobban várt lemeze számomra a The Raven That Refused To Sing folytatása. Ez persze egyszerre áldás és átok, ugyanis a két évvel ezelőtti művel – amely talán addig sem éppen szerény pályafutása eddigi abszolút csúcspontja volt – Steven Wilson annyira magasra tette a mércét dalszerzési és produkciós szempontból egyaránt, hogy azt borítékolhatóan szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt megfejelni. Ha spoilerezni akarnék, azt mondanám, ez nem is sikerült maradéktalanul, de ennyi idő és számtalan hallgatás után azért elég nagy biztonsággal ki tudom jelenteni, hogy szégyenkeznie sincs miért. De kezdjük az elején!

Kacifántos életutat tudhat maga mögött a német death legenda Morgoth. Ugyan a zenekar '85 körül alakult, első nagylemezükre mégis egészen '91-ig kellett várni. A hatévnyi demózás és turnézás azonban meghozta gyümölcsét, és a Cursed nemcsak az egyik legerősebb debütáló lemez lett, hanem a death metal igazi klasszikusa, a korai '90-es évek extrém zenéjének egyik formálója. A csapat azonban második lemezére némileg letért a megkezdett útról, és az Odiumon zeneileg már egy doomosabb irányba lépett, a halál-erőszak-belek témakört pedig felváltotta a posztapokaliptikus világ, s e téren mindmáig ez a lemez az egyik legbámulatosabb teljesítmény. Aztán jött a Feel Sorry For The Fanatic, amelynek már a címe is beszédes, ha a hagyományos death metal-rajongókra vonatkoztatjuk azt. Ez a lemez ugyanis könnyen tekinthető az akkortájt alakot öltő „modern" metal egyik korai produktumának. Indusztriális effektjeit, dallamos megközelítését a régi rajongók rosszul fogadták, és '98-ban a banda szépen földbe is állt.

Érdekes utat járt be az elmúlt években a Nightwish, épp ezért előzetesen fogalmam sem volt, mit várhatok az MK 3 verzió első nagylemezétől, az Endless Forms Most Beautiful-tól. Bár az első anyagok idejében kifejezetten szerettem a bandát, nagyjából a Once környékén kezdtem valahogy lemorzsolódni. Mivel sosem voltam die hard Tarja-rajongó, nem is az ikonikus díva eltávolítása okozta a törést, hanem az, hogy egyre inkább úgy éreztem: a csapat zenéje már nem nekem szól. Mindez a minden túlzás nélkül a vásári giccsparádé kategóriába sorolható Imaginaerummal csúcsosodott ki, amivel mindössze annyit sikerült elérniük, hogy végképp a perifériára szorultak nálam. A hiba persze lehet, hogy az én készülékemben van, a csapat csillaga ugyanis az énekesváltás és néhány régi fan kesergésének dacára továbbra is meredeken ívelt felfelé, aminek köszönhetően mára egyértelműen Európa egyik vezető csapatává nőtte ki magát a finn bázisú hatos.

Ki gondolta volna, hogy a Mob tavalyi albumának egyik legerősebb szerzeménye, a Dearly Departed ennyire aktuális lesz 2015-ben, és ki gondolta volna, hogy a Twisted Sister és jelen esetben az Adrenaline Mob legendás ütőse, A. J. Pero ilyen tragikus hirtelenséggel fog eltávozni közülünk? A szomorú események azután következtek be, hogy a zenekar megjelentette soron következő speciális anyagát, amelyet természetesen még Pero dobolt fel, és amelyen többnyire feldolgozások és újraértelmezések hallhatók.

Liam Paris Howlett találmánya, a The Prodigy ma a legeladhatóbb brandek egyike az elektronikus zenei színtéren, konstans fesztivál-headliner pozícióját valószínűleg újabb kiadványok nélkül is még évekig megtartaná – hiszen tegye fel a kezét, aki nem megy le szívesen kutyába még ma is egy Firestarterre. Na jó, biztosan vannak azért néhányan, akik nem érik be csupán a '90-es évek termésével, és a nagyszerűen sikerült, 2009-es Invaders Must Die-t is rongyosra hallgatták már. A meggyőző előzmények után én kifejezetten vártam már az évek óta készülő új albumot, ami először How To Steal A Jetfighter címmel lett belengetve, majd az Ella Fitzgerald-dal (All Through The Night) nyomán végül The Day Is My Enemyre keresztelődött.

Alaposan felpörögtek az utóbbi időben a stockholmi Enforcer dolgai. Negyedik lemezükkel, a 2013-as, kiválóan sikerült Death By Fire-rel egyértelműen szintet ugrottak, azaz az abszolút undergroundban töltött évek után sikerült végre kilépniük a nagyobb nyilvánosság elé is. Ez amellett, hogy egy headlinerként levezetett klubturnét jelentett Európában (többek között magyar állomással), fesztiválfellépésekkel is járt, például Németországban és Hollandiában. A vasat pedig addig kell ütni, amíg meleg, úgyhogy a végigturnézott időszak után néhány héttel ezelőtt érkezett is az ötös anyag, a From Beyond. Némi homokszem mégis kerülhetett a gépezetbe, hiszen – vélhetően a stúdiózás csúszása miatt – a tavaszra beharangozott újabb turnét kénytelenek voltak őszre halasztani. A lényeg azonban az, hogy végül csak megjelent a From Beyond, ráadásul pontosan azt is rejti, amit minden rajongó várt a csapattól.

Mindig is azt szerettem a legjobban az északír terapeutákban, hogy ők aztán tényleg jó hegyeset köptek holmi elvárásokra. Beskatulyázhatatlanok, izgalmasak, meglepő dolgokra bármikor, bármilyen körülmények között kaphatóak, és e tekintetben legutóbbi lemezeiken már szépen el is mentek a falig. Leginkább a 2012-es A Brief Crack Of Lighton merengtem el rajta, hogy vajon tényleg ugyanazt a bandát hallgatom-e, vagy egy több zenekar által felnyomott, gyűjteményes korongot. Emellett legutóbbi anyaguk kábé annyira volt könnyen befogadható, mint egy közepesen borult Melvins-lemez, így aztán azon az úton tényleg nem nagyon volt tovább. És vajon mit csinálsz, ha már azt szokták meg tőled az emberek, hogy ne szokjanak meg semmit? Hát visszakanyarodsz oda, ahol már jártál korábban. És mi lehetne erre alkalmasabb, mint legsikeresebb lemezed, az amúgy is éppen jubiláló Troublegum?

Szellemiségét, stílusát tekintve mindig is rokonszenveztem a The Joystixszel, pláne, hogy Magyarországon pont ebben a formában senki sem játssza rajtuk kívül azt a fajta punk'n'rollos muzsikát, amit odakint leginkább a Backyard Babies, a The Hellacopters és társaik tűztek zászlóra az elmúlt tizenakárhány évben. Ennek ellenére valamit mindig hiányoltam a kiadványaikról: hol egy igazán kiugró slágerrel éreztem kevesebbnek az adott anyagot a kelleténél, hol a koncerteken megtapasztalt dinamikát nem sikerült beletolni a stúdióprodukcióba. A hat (!) teljes éven át tartó nagylemezínség után megérkezett Punchline-nal most változott a helyzet, minden tekintetben ez az eddigi legkerekebb munkájuk.

Mostanában két olyan lemezt hallgatok a leggyakrabban, amelyeken női ének hallható: az egyik az új Nightwish, a másik pedig Karyn Crisis szólóalbuma. Annak ellenére, hogy a napnál is világosabb, melyik az igazán izgalmas, érdekes és előremutató a két anyag közül, az már sokkal kevésbé egyértelmű, hogy melyiket igazán szórakoztató hallgatni. Míg a Nightwish leszállított egy jó dalokat felvonultató, bár kissé kiszámítható, kellemes lemezt (részletesebben lásd a néhány nap múlva érkező kritikát), addig a Salem's Wounds rettentő nehéz hallgatnivaló: egyéni, meghökkentő és szokatlan. Mindezek mellé pedig borult, sötét és borzongató, élvezetéhez pedig kell egyfajta, kissé befordult hangulat. Vagy tudatmódosító – mondanám, ha élnék ilyesmivel.

Biztos cinikus tetű vagyok, de akkor sem tudok soha másra gondolni a pár éves, látszólag teljesen értelmetlen feloszlások kapcsán, mint hogy valamiféle pénz- és/vagy adóügyi trükközés állhat a háttérben. Fogalmam sincs, miről lehetett szó a Toto esetében, de a banda 2008-as jegelése már akkoriban is totálisan érthetetlennek tűnt, ráadásul valószínűsítem, hogy előbb-utóbb akkor is megint összejöttek volna, ha közben nem kell megsegíteni szegény Mike Porcarót. A lényeg mindenesetre annyi, hogy hivatalosan mindössze két évig nem létezett a csapat, lemezciklus tekintetében meg egyébként is beálltak a nagyobb időközökre a '90-es évek közepe óta, szóval igazából olyan, mintha folyamatos lett volna a működés. Végső soron a legutóbbi Falling In Between és a XIV közötti kilenc hosszú év is csak ezzel a bizonyos két évvel több, mint amennyi idő a 2006-os anyag és utolsó új dalokat rejtő elődje, a Mindfields között eltelt...

Nekem úgy tűnik, elég jól megtalálta a helyét a színtéren a Thin Lizzyből lett Black Star Riders. Lehet, hogy így nem játszanak annyi embernek, mint előtte, de senki sem cseszegetheti őket, hogy egy legendát árusítanak ki annak tényleges megalkotója nélkül, évtizedekkel a zenekarral gyakorlatilag egyet jelentő főarc halála után. A két évvel ezelőtti All Hell Breaks Loose fénye nálam ráadásul azóta sem kopott meg, rendszeresen elő szoktam szedni a lemezt, így különösebben a folytatástól sem féltem.

Bűntudattól és szégyenérzettől lesütött szemekkel vagyok kénytelen bevallani, hogy a finn CMX-ről még soha életemben nem hallottam. A legújabb lemezükön hallható muzsika mellett azonban nem mehetünk csak úgy el szó nélkül, és ha még arra is vesszük a fáradságot, hogy visszatekintünk a csapat múltjára, teljességgel érthetetlenné válik, mi volt az eddigi ismeretlenség és mellőzés oka. A Róma – és talán a világ – első csatornarendszeréről (Cloaca Maxima) magát elnevező zenekar ugyanis a '80-as évek évek közepe óta aktív, emellett pedig Finnországban jelentős sikereket is elkönyvelhet magának. A szakma és a közönség is egyöntetűen az ország egyik legjobb bandájának kiáltotta ki őket az évek során, számos elismerést besöpörtek. A kezdeti idők hardcore/punkos világa óta jó pár kanyart bevettek a zene útvesztőkkel teleszórt térképén, de bármennyire is meglepő, az új anyag és eddigi megnyilvánulásaik alapján eltévelyedésről abszolút nem beszélhetünk, pedig nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy a punk után a progresszív rock felé vették a fordulatot!