Nehéz lenne hosszan analizálni az Ektomorf új albumát, miután Farkas Zotya sem annak tekinti, hanem inkább valami szpesöl „miért is ne?" terméknek. Ha így közelítünk hozzá, elfogadható a dolog, néhány hallgatást bőven megér, egyébként viszont helyén kell kezelni. Nagyon.

Íme, itt van az új Meshuggah album, hallgassa hát mindenki, aki szereti metalban a szokatlant, az úttörőt, meg azt, ha valaki saját korlátai között mozog évek óta. Na igen, a Meshuggah mára műfajteremtő zenekarrá vált – nem szeretném sokáig borzolni a T. Olvasók idegeit a djent stílusmegjelöléssel –, mert ugye a matekmetal, extrém metal skatulyát már egy ideje kinőtték a svéd fiatalemberek. Azon meg teljesen felesleges morfondírozni, hogy miért nem vágnak bele valami szokatlanabba, és Jens Kidman miért nem képes többre a végtelenül monoton és hosszú távon lélekölő, hideg üvöltözésnél. A hetedik lemez tájékára talán feltűnhetett már mindenkinek, hogy a Meshuggah-nál jó ideje minden a ritmusra épül, és nyoma sincs a korai lemezeken hallható dalszerűbb szerzeményeknek. Bizonyos szemszögből nézve azt is mondhatjuk, hogy akkor még bátrabban fogalmaztak.

Bár az első OSI album alapos dicséretben részesült a Shock! hasábjain csaknem egy évtizeddel ezelőtt, a második és harmadik anyag méltatlanul mellőzött volt, pedig igencsak minőségi zenét rejtett mindkettő. Mondom ezt annak ellenére, hogy alapvetően nem vagyok oda az elektronikus zenékért, s Kevin Moore munkássága – bármennyire is rajongok a vele készült Dream Theater lemezekért – alapvetően hidegen hagy, hiába futottam több kört is az aktuális Chroma Key albumokkal, hátha megkedvelem.

Áttekintve a Naglfar immár több mint két évtizedes (!) történetét, nem nehéz párhuzamot találni földijeik, a Dark Funeral szintén töretlen (ördögi) lelkesedéssel taposott ösvényével. Kristoffer Olivius és aktuális társai rögtön az első sorlemezükkel (Vittra, 1995) olyan magasra tették a lécet saját maguk és kritikusaik számára is, hogy attól a pillanattól kezdve saját kézzel festett kerítésük határain belül futják szinte ugyanazon köreiket, hol ihletettebb, hol izzadságszagú végeredménnyel, de soha ki nem lépve a már említett album vetette árnyékból. Amely árnyékban való területfoglalásért egyébként a néhai Dissection főnök, Jon Nödtveidt is teljes joggal szedhetne vámot, ha nem értelmezte volna túlzottan is szigorúan az elvhűséget néhány éve.

Nem hiszem, hogy túl sok mindenkinek csengene ismerősként az elnevezését Srí Lanka sziklatömbre épült, misztikus ősi városától kölcsönző formáció neve, pedig tagjai bizony már sokat tapasztalt veteránok. (Zárójelben egy lényeges szolgálati közlemény: mindazok számára, kik a Halálnak Hídján átkelni kívánnak, életbevágóan fontos tudniuk, hogy Srí Lanka fővárosa Sri Jayawardenapura Kotte!) Mert hát létezett egyszer egy remek csapat, amit úgy hívtak, hogy Acrimony. Ha kicsit is érdeklődsz a stoner/doom zenék iránt, akkor most nagy hevesen bólogatsz, hiszen a walesi banda vitán felül ott volt a színtér legjobb, leginnovatívabb formációi között. Ha lenne igazság, akkor most a tőlük nem is sokban eltérő Kyuss-szal emlegetnék őket egy lapon. Ők is imádták az improvizatív jammelést, a hagyományostól eltérő dalszerkezeteket, és még amerikai kollégáiknál is markánsabban jelent meg náluk a pszichedelikus zenék hatása, főleg a Firedance féle bődületesen hosszú dalaikban. Ha nem tudod, miről beszélek, mindenképp hallgasd meg második (egyben sajnos utolsó) lemezüket, a zseniális Tumuli Shroomaroomot, ami minden idők egyik leginkább szétcsúszott, begombázott korongja, emellett pedig a valaha készült legjobb stoner cuccok között a helye.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a Borknagar legutóbbi néhány albumát ronggyá hallgattam volna az elmúlt években. A The Olden Domain / The Archaic Course / Quintessence hármas annak idején abszolút etalonnak számított nálam (is), ahogy mindennapos vendégek voltak mind Garm, mind Ulver és Vintersorg akkori alkotásai is, élén az Arcturusszal. Simen távozása után viszont már nem éreztem azt a bizonyos pluszt az óraműpontossággal megérkező sorlemezeken, még az akusztikus és újítónak szánt Origin is köszönés nélkül ment el mellettem. Vintersorg hangjának hiányosságai (egyedisége mellett) mindig is „fülbeötlőek" voltak, és így összességében Øystein G. Brun vitathatatlanul stílusteremtő és azonnal felismerhető dalai sem hallgattatták magukat. Nem csoda, hogy nagy reményekkel vártam Simen, alias ICS Vortex visszatérését először csak vendégként, majd újra teljes értékű tagként.

Érdekes, hogy pont Adrian Smith rukkolt elő ezzel a projekttel, hiszen az Iron Maiden gitárosa egy jóval karcosabb modern rock/metal banda egykori torkával egyesítette erőit a Primal Rock Rebellionben. A brit SikTh és Mikee Goodman errefelé annyira nem ismertek, noha a sokszínű, izgalmas muzsikájáról elhíresült zenekar hatása elég sok modern bandánál mutatható ki (itthonról például a Subscribe is ilyen), ám egy dolog biztos: Goodman semmiképp sem lett volna az első jelöltjeim között, ha tippelnem kell, kivel zenél majd Adrian, akit a Maidenben elsősorban a legdallamosabb nóták felelőseként ismerhetünk. Eleinte nem is nagyon mertem volna fogadásokat kötni arra, mi sül ki ebből az egészből, Smith azonban minden túlzás nélkül zseniális dalszerző (most komolyan, kell valakinek jobb ajánlólevél a Wasted Yearsnél meg a Stranger In A Strange Landnél?), így bíztam a duóban. A lemez pedig igazolta is a várakozásaimat, bár borítékolni merem, hogy két szék között a pad alá esnek majd vele.

Louis Armstrongról olvashatjuk, hogy egészen haláláig kitartott választott stílusa mellett, mindenféle lényegi változtatás nélkül. Filozófiája szerint ugyanis a zene, tágabb értelemben pedig a művészet nem stíluskérdés, annak értéke egyedül az előadó felkészültségétől és őszinteségétől függ. Esetünkben a kulcsszó pedig az őszinteség. Armstronghoz hasonlóan az olyan csapatok, zenészek, mint az AC/DC vagy Lemmy önmagukat, személyiségüket oltották zenébe, amivel új stílusokat is teremtettek. De ahogy senki se képes kibújni saját bőréből, úgy ezen előadók számára is szinte lehetetlen egészen levedleniük zenei jellegzetességeiket.

Azért azt baromira megnéztem volna, hogy Nicke Andersson hány perc alatt vágja pofán azt a jövendőmondót, aki mondjuk 1990-ben, a Left Hand Path idején odamegy hozzá, és közli vele, hogy jókomám, te bő húsz év múlva egy olyan lemezt fogsz megjelentetni – ráadásul énekes/gitárosként –, aminek az lesz a címe, hogy Pop War, és amelyen olyan keménységű dalocskák fognak szerepelni, amik még egy kevésbé acélos Beach Boys lemezről sem lógnának le. De hát Odin útjai kifürkészhetetlenek, és a dolog éppen így esett.

Maximum Cavalera, No Surprise. Vannak lelkek, akik már belefáradtak a csodavárásba, és az éppen soros léleklégy-zümmögéstől inkább az arcidegük kezd begörcsölni, nem a nyakizmuk, mondván: kezd unalmassá válni az újítás hiánya, a hanyagul odalökött gyártósor aktuális terméke, és az albumok óta tartó monotonitás. A másik oldalon pedig ott bólogatnak azok, akiket a mélyértelmezés egy cseppet sem izgat, ellenben egy koszos szombat este igenis szeretik beleüvölteni a söröskorsóba Max portugálosba pácolt hortobágy-felsői akcentusát magukévá téve, hogy „Gladiétor, Gladiétor!".

Felesleges újabb köröket futni azzal, hogy Mike Portnoy mivel és miért kürtölte tele a sajtót az elmúlt vaskos időszakban, zárjuk le a múltat, a tiszta lap mindenkinek jár. És ez a tiszta lap Portnoy esetében most az Adrenaline Mob zenekart dobta (a többi szintén izgalmasnak hangzó projektje mellett). A tavalyi előzetes EP már jókat sejtetett, de még fenntartásokkal fogadtam azokat a dalokat: erős ígéretként tartottam számon a zenekart, amiből még bármi lehet. Nos, ez a bármi gyakorlatilag szerelem lett első hallásra.

Nna kérem, itt a friss csomag: príma, varacskos, régisulis black'n'roll a teljességgel szalonképtelen Goatwhore-tól, egészen pontosan az ötödik a sorban. Az a típusú történet, ami vagy elsőre meggyőz, vagy – mint a leprást – viszolyogva elkerülöd. Túl azon, hogy Sammy Duet (ex-Crowbar, Acid Bath) és Ben Falgoust (Soilent Green) neve önmagában mennyit dob a respekten, a New Orleans-i alakulat legkésőbb a 2009-es, Carving Out The Eyes Of God névre hallgató kirohanásával bizonyította, hogy helye van a színtéren. Az utóbbi időben egyre több és nagyobb kapu nyílt meg a sátánista pocsolyamalacok előtt, az új anyag pedig legrosszabb esetben is megerősíti pozíciójukat.

Bő négy évvel ezelőtt, a New Religion lemezzel eléggé megtévedt a Primal Fear. A dallamosabb, epikus, kísérletezős anyag már megjelenésekor sem nyerte el tetszésemet, és az idő sem szépített rajta semmit. Az egyetlen lemezük, amit gyakorlatilag sosem hallgatok. Utódja, a 16.6 már jobb volt, de a régi színvonalat nem érte el, és bár akadtak rajta erős nóták, összességében inkább csak korrektnek volt nevezhető. Idei, kilencedik anyagával azonban úgy tűnik, a deutsche Judas Priest végre visszatalált ahhoz a vonalhoz, ami igazán fekszik nekik. Az Unbreakable ugyanis egy hamisítatlan power metal lemez horzsoló riffekkel, dallamos szólókkal és Ralf Scheepers metsző vokáljaival.

Őszintén szólva azóta rokonszenvezem a három egykori Venom muzsikusból összeállt Mpire Of Evillel, amióta csak híre ment a projektnek, és a tavaly év végén kiadott Creatures Of The Black EP igazolta is a várakozásaimat. Jeff „Mantas" Dunn, Tony „The Demolition Man" Dolan és Anthony „Antton" Lant hallhatóan nem a metal megújítását tűzték ki célul, viszont az ott szereplő két saját szerzemény egyértelművé tette, hogy a bandában van kakaó. A teljes nagylemez fényében pedig az ember igazából csak értetlenül vakarja a fejét Antton januári kilépése miatt, a Hell To The Holy hallatán ugyanis nyilvánvaló, hogy az Mpire Of Evil tényleg komolyan gondolja ténykedését.

Érdekes különlegesség, hogy a grindcore talán legmeghatározóbb alakulata, a brit Napalm Death mellett idén alig pár napos eltéréssel az irányzat egy másik, szintén jelentős formációja rukkolt elő új hangzóanyaggal. Az amerikai Terrorizer fogalom a grindcore-ban, de jelentősége persze átkúszik más rokon irányzatokba is, így valószínűleg alig találnánk olyan death metal csapatot, akik kérdésünkre ne említenék meg legfőbb hatásaik között a kaliforniai alapbandát.

A Rage pályaíve elég sajátos, hiszen a '80-as évek nagy német fémzenei fellendülésével bukkantak elő, végig kitartottak a stílus mellett, és hazájukban akkor sikerült még népszerűbbé válniuk a következő évtizedben, amikor a hozzájuk hasonló heavy metal csapatoknak nem volt túl sok esélyük a fejlődésre. Peavy Wagner és mindenkori társai ugyanakkor nem elégedtek meg ezzel, és akkoriban kezdtek el kísérletezni a szimfonikus vonallal, amikor az ilyesmi még abszolút nem volt fárasztó trend. És ha mindez még mindig nem lett volna elég, Victor Smolski és Mike Terrana 1999-es csatlakozásával ismét új éra vette kezdetét náluk. A fehérorosz gitárvarázsló és a dobmágus révén Peavy teljesen sajátos vadállattá fejlesztette a bandát, ahol a fémes hangulat és a folyamatos szimfo-színesítések mellett mindvégig a boszorkányos muzsikusok képességeinek maximális kihasználása állt a fókuszban. Nem véletlen, hogy a Rage-et még egy csomó olyan zenehallgató is messzemenően elismeri, akiket egyébként a világból ki lehet kergetni a tradicionális heavy metallal, különös tekintettel annak német leágazásaira.

Hányszor van az, hogy hallgatnál valami újat? Keresed azt a hangot, azt a hangzást, azt a refrént, ami beléd bújt tinédzserkorodban, de már karcosra játszottad a cédéidet (vö. bakelit lemezeidet), néha már a Livin' On A Prayer varázsa is belesimul a vasárnapi ebédbe, és gondolkodsz a talányon, miszerint képtelenség, hogy nincs négy-öt olyan krapek a világon, aki akár poénból összerakna egy vicclemezt a '80-as évek paneleiből, mert bizony néha már az is üdítőbben hatna, mint révedve nézegetni az Invasion Of Your Privacy holdfényű borítóját, majd a nosztalgiából felpillantva magunk elé mormolni, hogy nincs új a nap alatt. Lássuk be, a Wig Wam felbukkanása sem most volt, a Steel Panther hangulatos bulizenéje elvileg rendben volna, ám a szövegvilága bántóan taszító, még egy részeg tinipartin is ciki, és hát valljuk be, néhány újbóli összejövetel sem feltétlenül azt nyújtja, amit várnánk. Oké, ott a Winger tízpontos zsenialitása, azonban ők sem fiatalok már, és az érzés is más, mint az Easy Come, Easy Go idejében. Hm, Taking Dawn. Hatalmas mosoly a lemezük, ők már pedzegetik, mi kell a vérbő hard rockhoz, de hát ők is több mint két éve, hogy váratnak minket.

Nehéz túl nagy elemzésekbe bonyolódni a mosonmagyaróvári Casketgarden új albuma kapcsán, a zenekar ugyanis már a demós korszakban markánsan letette a garast egy adott stílus mellett, amiből azóta sem engedtek jottányit sem. Ahogy azt nemrég Tóth Balázs gitáros is kifejtette nekem egy csetes csevegésben, nincs egyszerű dolguk ezzel a vonallal, hiszen a kiadók sem igen látnak benne fantáziát: a svédes szabású dallamos death metal a tradicionális hörgésmetalosoknak túl melodikus, a heavy metal közönségnek meg túl agresszív. Vagyis amolyan szürke zónáról beszélünk valahol két szigorúan elfalazott övezet határsávjában... Nem véletlen, hogy az irányzat valaha létezett legnagyobb alakulata, az At The Gates sem gigafesztiválok headlinereként koncertezget, ha éppen olyanjuk van, hanem amolyan kultikus legendaként hívják meg őket mindenféle rangos eseményre.

Elég klisés intróval nyitja tizenötödik lemezét a legendás grindcore csapat, amihez hasonlót szinte minden extrém zenekar elkövetett már legalább kétszer. Mindez persze kevés ahhoz, hogy teljesen elvegye az ember kedvét egy Napalm Death albumtól, így kíváncsian, bár kissé visszafogottan várjuk a folytatást. Az Errors In The Signalstól aztán megkapjuk azt, amire számíthattunk: Danny Herrera csatakos blastbeat rohanását Mitch Harris és Shane Embury próbálja szétdarálni hektikus őrlésével, Mark „Barney" Greenway pedig úgy üvölt, hogy szinte az arcunkon érezzük a szájából előpotyogó zöldségdarabkákat. Mindez tehát egy hamisítatlan, ámde szokványos Napalm szerzeményt eredményez, ami alapján persze ostobaság volna bármilyen következtetést is levonni a lemez egészéről.

Szerencse a szerencsétlen történetben, hogy a Caliban új préselését a lehető legjobb pillanatban kezdtem el hallgatni. Egy hetet töltöttem előtte a Bleeding Through sivatagos borzalmának megfejtésével (sikertelenül), így először valóságos oázisnak találtam az I Am Nemesist. Persze az is lehetséges, hogy a BT után egy besztofgumimaci is feldobott volna.

Az észak-karolinai C.O.C. igazán beskatulyázhatatlan jelenség. (És talán éppen emiatt annyira zseniális.) Nyughatatlan vérének köszönhetően világéletében az ellentmondások bandája volt: az elvárásokra magasról szarva, mindig új és újabb célokra tört, ám valahogy időről-időre markánsan visszaköszönt a múltja is. Nem is ragoznám a dolgot tovább, amit akartam, már úgyis leírtam a Deliverance méltatása kapcsán, most csak annyit: a szitu még sosem volt annyira különös, mint éppen most.

Ma már nem számít kifejezetten rendhagyónak, ha külföldi kiadóhoz szerződik egy magyar előadó, de abban azért egyetérthetünk: külföldi kiadó és külfödi kiadó között is van különbség. Nem véletlen, hogy a hazai szakma és a közönség tavaly egyaránt rekordgyorsasággal ismerkedett meg Jónás Tamás nevével, hiszen soha korábban nem volt példa arra, hogy a Steve Vai-féle Favored Nations egyik labelje karolt volna fel egy magyar gitárost. És mivel Vai és emberei már csak a mester neve miatt is igen kényesek a minőségre, már ebből a tényből is sejthető, hogy a Timeless Hour nem valami kontármunka...

A finn Reckless Love két évvel ezelőtti bemutatkozása nyálasnak nyálas volt ugyan, a korábbi Crashdiet torok Olli Hermann (azelőtt H. Oliver Twisted) és társai azonban elég komolyan telepakolták fejből kiirthatatlan melódiákkal. Így végül némi kezdeti hezitálást követően végül szépen meg is adtam magam nekik, és a kocsiban elég rendszeresen pörgött a szégyentelenül '80-as évek-hangulatú glam/sleaze/pop metal anyag. Csak a Back To Paradise förtelmes, cukormázas popját léptetem mindig rajta menetrendszerűen, azt meghallva ugyanis még egyedül is mindig elszégyellem magam. A Reckless Love egyébként nemcsak nekem tetszett, a finneknél komolyan bejöttek a dolgok a bandának, így ez a tavaly októberben kiadott kettes anyag már úgy érkezett a színre, hogy komoly tábor várta a fazonban is a hajmetal fénykorát idéző srácok visszatérését.

2009-es bemutatkozó anyagával olyan lemezt pakolt le az asztalra a budapesti OneHeadedMan, amitől leesett az állam. A Winter, Thunder, Etc. egy minden ízében kidolgozott, ötletes és végtelenül igényes anyag volt, így hát fokozott érdeklődéssel vártam a folytatást, ami meg is érkezett tavaly év végén egy négyszámos EP formájában.

A Generation Kill elnevezés elsősorban két szigorú Robot takar: az egyik neve Rob Dukes, és főállásban az Exodus énekeseként üzemel úgy 2005 óta, a másikat pedig Rob Moschettinek hívják, és sok egyéb banda mellett az M.O.D.-ben, illetve a Pro-Painben gitározott korábban, itt azonban basszerként funkcionál. Az öttagú formáció lemeze még tavaly ősszel jött ki, de érdemes róla szólni pár szót, mert klasszikusnak ugyan nem nevezném, kakaó azonban dögivel van benne. Dukes és Moschetti már elöljáróban is hangsúlyozták az anyag változatosságát, amit komolyan is vettem meg nem is, de végül be kellett látnom: igazat mondtak.

Önkritikával kell kezdenem: tévedni emberi, nagyon is emberi dolog. Amikor először végighallgattam a Bleeding Through aktuális anyagát, örömmel károgtam egyet – ez jó, ez odaver. Azután csend lett, én pedig egyre nagyobb zavarban próbáltam visszaemlékezni akár csak egy hangfoszlányra is abból, aminek annyira örültem. Nem sikerült. Így újra meghallgattam. És újra. Aztán megint. Sokszor, rengetegszer. És még így sem megy. Tudom, hogy Marta Peterson valami billentyűs kamuvarázslattal szórakozik zenei aládolgozás gyanánt, de elég gáz, hogy ennyi marad meg bennem keserű emlékként.