Utálatos dolog késő este mínusz fokokban elindulni, de ha az ember olyan helyre megy, ahol találkozhat kedves ismerősökkel, máris nagyobb kedvvel burkolja magát prémekbe és verekszi át magát a méteres hóakadályokon. Na jó, hóval nem találkoztunk, de hideg az volt. Szerencsére a Süsiben nem, végre egy koncertes hely, amit normálisan fűtenek...
A napokban sajnos botrányos véget érő Kultiplex adott helyett eddig a Tues-Die nevű rendezvénynek, de az élet megy tovább, az új helyszín pedig a pesti Trafó, ami sokkal inkább egy kulturális kikötő a városban, mint metalkoncerteknek való hely. No, de ez van, örüljünk, hogy egyáltalán van még egy-két zsebkendőnyi méretű hely a fővárosban, ahol koncertezhetnek a csapatok.
A legendás Dynamo ezúttal elmaradt, így a világmindenség hónaljában megbúvó német falucska jelentősége, ha lehet, még tovább nőtt. Röviden azzal összegezném az idén tapasztaltakat, hogy a rendezők most is igyekeztek a világ minden tájáról ide sereglett rajongók (lehettünk vagy 50 ezren!) kedvében járni és a felhozatalra nem is lehetett panasz, a szervezés azonban nem tudott felnőni a követelményekhez és ez időnként iszonyatos felfordulást eredményezett.
Ha augusztus, akkor Wacken! Idén negyedszerre adtuk ki ezt a jelszót az állandó összetételű társasággal, nem rettegve a szerencsétlennek mondott tizenhármas számtól. Persze a fesztivál szervezői sem babonásak, mert idén minden eddiginél grandiózusabb tervekkel láttak neki a munkának... Lássuk, mi valósult meg ezekből!
Magamtól meg nem mondtam volna, így aztán a műsorfüzetből kellett kipuskáznom, meg is lepődtem, de a Hűség Városa idén bizony már 16. alkalommal adott helyt fesztiváljának, mely mára szinte a Tűztoronyhoz hasonló szimbólumává lett a városnak.
A Mafia debütáló lemeze nem igazán győzött meg, de élőben becsületesen nyomultak, főleg annak fényében, hogy saját dobosukat nélkülözniük kellett, és beugró ütőssel küzdötték végig a koncertet. Ennek ellenére teljesen feszesen, összeszedetten játszottak, ráadásul a deszkákon több daluk is lényegesen jobban működött, mint az albumon.
A Volbeat és én egészen különös viszonyt ápolunk. A 2008-as Szigeten láttam őket először úgy, hogy előtte egyáltalán nem hallgattam őket otthon. Megnéztem pár slágerdalt a Youtube-on, majd kikombináltam, hogy egészen biztosan tetszeni fog, ami pontosan így is történt, de még ezután sem gyűjtöttem be a sorlemezeket.
Mindig is kedveltem a Living Colour funky metal zenéjét, főleg az 1993-as Stain című albumuk tetszik mind a mai napig (korábban két lemezük jelent meg: Vivid, 1988; Time’s Up, 1990). A visszatérő, 2003-as Collideoscope sem csorbította a zenekar iránti tiszteletem.
Nem nagyon lehetett előre megtippelni, hányan lesznek ezen a koncerten, de végül azoknak lett igazuk, akik azt mondták, a teltház semmiképpen sem fog összejönni. Hiába, az a 9 ezer forint nagyon húzós jegyár, főleg ebben a nagy dömpingben, és azért valljuk be, a Velvet Revolver tavalyi lemeze nem döntötte le egységesen a közönséget a lábáról. Így aztán bármennyire is él még Magyarországon a Guns N’Roses legendája, sokan mégis úgy döntöttek, hogy inkább otthon maradnak. A nézőszám azért nem volt ciki, olyan 3 ezren gyűlhettünk össze a PeCsa szabadterén: ez egy bő félházat jelent, ám mivel az emberek arányosan oszlottak el a placcon, annyira nem volt feltűnő.
Utoljára áprilisban jártam a Mega Pubban, akkor borzasztóan zavart a hegynyi magas színpad. Azóta ezt korrigálták, emberi méretűre csökkent a magassága, így legalább lehet már látni a zenészeket is, viszont ha már háromnál többen játszanak fent, akkor nyomorognak, mert a szélessége is csökkent a deszkáknak, egyenes arányban a magassággal.
Jeles, ám ugyanakkor nagyon szomorú eseménynek lehetett tanúja a Marco Polót csurig megtöltő embersereg ezen a napon. Jeles esemény volt ez, ugyanis Varso koncert kb. 2 éve nem volt a fővárosban, ám szomorú is egyben, hisz ez a buli az utolsót is jelentette, tekintve, hogy a banda határozatlan időre feloszlatta önmagát. Varsoék előtt két másik zenekar is színpadra lépett. Az Angertea-ből sajnos mindösszesen az utolsó másfél nótát láttam, így róluk nem tudok nyilatkozni. Mindenesetre, amit láttam, tetszett, érdemes lenne egyszer a banda egy komplett koncertjét is lecsekkolni.
Na igen, szóval még egy alapvető fontosságú koncert, amelyen mindenképpen ott kívántunk lenni, ha törik, ha szakad. Bár valami fatális félreértés folytán a Uriah Heepre sokan úgy gondolnak – feltehetőleg a meghatározó Hammond sound és a kortársiasság miatt –, mint egy Deep Purple „kisöcsikére”. Van is egy közkeletű mondás róluk: „a szegény ember Deep Purple”-je – egetverő marhaság! –, ezzel akaratlanul is másodrendűvé degradálva a csapatot. A Mick Box gitáros vezette ős-hard rock csapat a mai napig aktív, és a sokkal híresebb és népszerűbb “konkurenssel” ellentétben soha egy pillanatra nem állt le. A fanatikusok ugyanis nagyon jól tudják (sőt, ez még nekem, “mezei” szimpatizánsnak is több, mint kristálytiszta), hogy a Heep stílusa teljesen más, mint a Purple-é: egy finomabb, elegántosabb, szellősebb, helyenként progresszívebb rockmuzsika volt, amivel anno népszerűek lettek; ez a jelleg pedig nagyban köszönhető a különleges, többszólamú vokáloknak, amelyek csak rájuk voltak jellemzőek, és amely monumentálisabbá, kifinomultabbá, egyben dallamosabbá tette a zenéjüket a korai Gillan-érában nyers, vad, zabolátlan Deep Purple stílusánál.
A Trans Express visszatérését néhol úgy harangozták be, mintha kábé a U2 térne vissza hosszas kihagyás után Magyarországra, ami persze nem kis túlzás egy mindössze egyetlen Demonstráció CD-s szereplést és némi koncertezést maga mögött tudó zenekar esetében, de ezt félretéve a műsoruk egy cseppet sem volt rossz. A csapat ma is finom bluesos rockban utazik, amihez még a hard jelzőt sem feltétlenül illeszteném oda, és a saját közegében – értsd: blues fesztiválokon, motoros találkozókon – ez a zene ma is egészen biztosan megtalálná a maga közönségét. Azt ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy nekem hosszabb távon meglehetősen unalmas volt a majd háromnegyed órásra felhizlalt program, főleg, hogy énekfronton azért jócskán akadtak olyan megmozdulások, amikre komolyan fel kellett vonnom a szemöldökömet. A Hendrix feldolgozás végére hagyott gitártörés is inkább volt kínosan kelet-európai, mint Paul Stanleysen dögös. Bemelegítésnek ugyanakkor elment a Trans Express, ez kétségtelen.
Csípős maró szél, arcba csapó sűrű esőfullánkok, felhős szürke este; mintha még az időjárás is megérezte volna, hogy ez a februári szombat este különlegesnek ígérkezik itt, a Duna partján. Merthogy a komoran hullámzó folyótól körbenyaldosott A38 hajó vasgyomrában a halandó ember halhatatlan alkotóművészete elevenedett meg arra az egy éjszakára, annak minden fenségével és vitathatóságával.
Nem tegnap volt az utolsó alkalom, hogy romantikus kettesben mentünk koncertre, de mivel barátaim többnyire ki nem állhatják az Accept egykori hangját, ezúttal így alakult. Na meg hát adni kellett a családi kapcsolatoknak is, párom keresztapja és a germán harcos között ugyanis jelentős fizikális és alkati hasonlóság áll fenn: egymás között csak Udo-nak hívjuk Józsi bátyánkat (vagy éppen fordítva). Az a kis adalék, hogy az Accept tinédzser korom óta AZ alapbandák egyike, ezen tény mellett kábé eltörpül.
Szerencsére ez a tavasz kicsit nyugisabban zajlik számomra koncertileg, mint mondjuk a tavalyi, amikor ráadásul a legtöbb bulit kénytelen voltam kihagyni. Áprilistól viszont megint teljes gőzzel beindul a koncertjárás, amihez ez az U.D.O. buli alaposan meghozta a kedvemet.
Mélyen valahogy már régóta éreztem, hogy valami gebasz támad majd ezzel a papíron talán kissé furcsa, de amúgy kifejezetten izgalmas összeállítású turnéval, és persze így is lett: a W.A.S.P. betegség miatt lemondta az utolsó koncerteket, így a budapestit is. Blackie-ék október 14-én a Wigwamban elvileg pótolják a mulasztást, ami önmagában nagyon jó dolog, de a Type O Negative – vagyis elsősorban inkább Peter Steele – teljesítményének fényében sajnos azt kell mondanom, ide is úgy kellettek volna, mint egy falat kenyér.
A hivatalosan Flag(ship) Of Doom Vol.4. fesztivál néven futó monstre vasárnapi koncert korai kezdése miatt a Shapat Terrorról és a VL45-ről sajnos lemaradtam, tőlük ezúton is elnézést kérek, majd máskor, máshol. Az első zenekar, amit láttam, a budapesti Locust On The Saddle volt, akik biztosra menve a Down Liferjével nyitottak.
Meglepően kevesen voltak kíváncsiak erre a négy bandára, pedig mindegyikük kitűnő a maga stílusában. Hogy ez jó-e avagy sem, azt nehéz eldönteni; de underground buli volt, az biztos!
Mivel kizárólag Észak-Amerikában koncertezik a zenekar, az embernek nem mindennap van alkalma megnézni élőben a Trans-Siberian Orchestra-t, úgyhogy nagy izgalommal készültem a jeles eseményre. Az első meglepetés jegyvásárláskor ért, amikor kiderült, hogy a Toronto Maple Leafs jéghokicsapatnak is otthont adó húszezres arénában lesz a koncert. A második pedig ott a helyszínen, amikor szembesültem vele, hogy a hatalmas aréna bizony megtelt. Tudtam, hogy nagyon népszerűek errefelé, de erre nem számítottam.
Kívülről teljesen mai kinézetű üvegépület, belülről afféle régi raktárhelyiség. Így néz ki a siegeni vasútállomáshoz közeli Badstrassén lévő, az utca nevét viselő, durván Trafo-méretű klub. Napjaink egyik legkülönlegesebb hangzású, ugyanakkor méltatlanul ismeretlen csapata, a svéd Transport League ide is eljutott aktuális turnéja során. Színre lépésüket három helyi banda vezette fel.
A Toto-t lehet lepopzenézni, kicikizni, "Afrikázni" meg hasonlók, csak ez dolgot nem lehet vele csinálni: nem elismerni. Hosszú évtizedek óta mixelik a rock, a pop és a jazz hatásokat egy olyan igényes masszába, amelynek minden cseppje érték.
Ez a magyar black metal csapat annak idején világszerte rengeteg emberre volt hatással (köztük rám is). Egy szegedi és egy Lyuk-beli újkori koncert után a Wigwam színpadán alakított a legendának számító Tor-Men-Tor. Bár most már "megszaggatva" írják a zenekar nevét. A koncert közönsége nagyrészt black metalosokból állt, sűrűn felbukkantak "sötét" fazonok/csajok. Gondolom ők se tudták mire számíthatnak...
Akárki akármit mond, nekem Tony Martin volt „A” Black Sabbath énekes. Az Ozzys korszak számomra inkább kult, Dio pedig jó énekes, de valahogy nem fogott meg sosem igazán. Tony viszont amellett, hogy leénekelte összes elődjét (na jó, talán Glenn Hughes-t nem, de az egy másik történet), kiváló albumokon játszott együtt Iommi mesterrel. A Headless Cross és a Tyr szerintem nem csak nekem alapművek. Így hát nagyon vártam ezt a koncertet, de azt se bántam meg, hogy időben odaértem a hajóra.
Sokan sokmindent mondtak már a pár éve metal körökben hírhedtté vált, Svédországból hazatelepült, hivatásos Halford fanatikus Bártfay „Metal Angel” Lászlóról, de hogy ne lenne egyenes, karakán ember, azt legádázabb ellenségei sem süthetik rá.
43. oldal / 60
