Mindig örvendetes, ha különlegességekkel ajándékozhatjuk meg a Nyájas Olvasót. Volt itt már chicagói Joe Perry Project koncertbeszámoló, Europe tudósítás Rómából, de szerénytelenség nélkül nevezhetem különlegességnek korai Bang Your Head!!! fesztiválcikkeinket is (akkor még senki nem járt oda itthonról).
Vélhetően elsősorban a szervezők remek húzásának köszönhetően – aktív zenészek ingyen nézhették meg a bulit –, mikor az Ego-Project műsorának kezdetére leértem a Crazy Mamába, már meglehetősen szép nézőszám fogadott. Mindent egybevéve eléggé lutri volt ez a buli, hiszen Jorn szólócsapata járt már nálunk az elmúlt években, és azt is meg kell hagyni, hogy bármekkora hanggal bír is Mr. Lande, utolsó két lemeze meglehetősen ötlettelenre és unalmasra sikeredett.
A bolgár hardcore-színtér éllovasa, a Last Hope több mint másfél évtizede aktív, de a produkciójukon nem igazán hallatszott a sok tapasztalat. Oké, én is jót vigyorogtam a Bulgar Display Of Power DVD-borítójukon a merchpultnál, de a csapat ettől még abszolút nem tűnt meggyőzőnek. Nem voltak éppen szétesőek, ám olyan atommód feszesek sem, mint amit ez a zene megkíván ahhoz, hogy igazán nagyot üssön, és a színpadi fazon meg az előadásmód is meglehetősen szerencsétlenre sikeredett.
Magam sem értem, miért, de emlékeim szerint a Dark Tranquillityt eddig valahogy elkerültem élőben. Pedig a legtöbb lemezük megvan, ha olyan hangulatom van, szoktam is hallgatni őket, szóval nem az a kategória, ami porosodik csak a polcon feleslegesen. Nem is volt kérdés, hogy elrugdosom magam a Dürerbe, ha már úgysem volt semmi más dolgom aznap este.
Fogalmam sincs, milyen isteni szerencsének köszönhette a Room Of The Mad Robots, hogy éppen ők léphettek fel bemelegítő számként ezen a koncerten, de megérdemelték a lehetőséget. Legutóbb, a Crowbar előtt sajnos lecsúsztam róluk, így aztán kíváncsian vártam, mit villant az ötös, és ugyan ez a zene alapvetően kisebb helyre való, annyi itt is bárkinek lejöhetett a produkcióból, hogy a csapat pontosan tudja, mit csinál.
Nyilván nem kevés marketingértéke van Robert Plant mondatának („Beléptem és magamat láttam.”), ami eredetiben a plakáton is szerepelt, valamint az se semmi, hogy maga a Zep tagság hívta meg a csapatot egy válogatáslemez-megjelenési partira játszani – ezek nyilván mind hozzájárultak ahhoz, hogy a Letz Zep Anglia legnépszerűbb Led Zeppelin tribute zenekarává váljon. De a marketing egyrészt önmagában nem elég, másrészt pedig ahhoz hogy ilyen elismeréseket valaki egyáltalán begyűjtsön, le kell tenni valamit az asztalra. Nem volt tehát kérdés, hogy a produkció színvonala megfelelő lesz, de akárhogy is, mégiscsak egy tribute zenekarért kértek olyan jegyárat, ami megközelítette a nagy sztárokéit, és a Sportaréna sem tűnt nagyon jó ötletnek mint helyszín.
A Mystery Gang évek óta fehér folt volt nálam, mindig érdekelt, hogy milyenek lehetnek élőben, a neten fellelhető dalaik kifejezetten tetszettek, meg persze totálisan szimpatikus volt mindig is a zene mellé a körítés és az a milliő, ahogy totálisan autentikus módon képesek idevarázsolni nekünk a kétezres években a klasszikus ötvenes évekbeli amerikai garázs rockabillyt. Ráadásul Egri Péter énekes-gitáros konkrétan úgy néz ki, mintha valóban az akkori korszakból teleportálódott volna ide hirtelen (na jó, tetoválásilag talán teljesen mégsem).
Újabb rocktörténelmi eseményhez érkeztünk! Nem egy ember mondja – sőt magam is hajlok arra –, hogy a világ első számú barokk n’rollere, a klasszikus zenei alapú metal gitáriskola non plus ultrája, Yngwie Malmsteen már kiírta magát, a legutóbbi lemeze is javarészt ismétlés csupán, a régiekhez nem ér fel stb. (Nekem speciel a Facing The Animal albuma tetszett igazán utoljára – mi több, azt az anyagot Yngwie egyik legkiválóbb munkájának tartom!) Egyet azonban a legvérmesebb ellendrukkereknek is el kell ismerniük: a fickó még mindig mesterien bánik a hangszerével! Megint más kérdés, hogy felettébb kétséges volt, hányan akarnak erről ténylegesen, a saját szemükkel és fülükkel meggyőződni 2003-ban Magyarországon...
Yngwie Malmsteen két éve számomra felejthetetlen bulit adott Pesten, gyakorlatilag az év koncertjét, pedig a 2003-as sem volt egy koncertínséges esztendő. A buli meglepően teltházasnak is bizonyult, na persze ez utólag belegondolva nem meglepő, hiszen a Maestro akkor először járt Magyarországon és emiatt boldog-boldogtalan elment őt megnézni. Gyakorlatilag mindenki: zenész, érdeklődő, újságíró egyaránt kíváncsi volt a “csodabogárra”, nem kevesen határainkon túlról. Utána nagy részüknek persze egy életre el is ment a kedvük, úgyhogy másodszorra már tényleg csak a rajongók, szimpatizánsok gyűltek össze.
Gyakorlott koncertlátogatóként a plakáton meghirdetett 20 órás kezdést megmosolyogva, kb. fél tízkor parkoltunk le a Stunczorgó előtt. A szemerkélő eső és a boltívek félhomályából felrebbenő dark-gót leányrajok biztosítottak a felől, hogy jó helyen járunk.
Tűzijáték helyett csapatostul lelátogattunk Pusztaszabolcsra, mivel az itt megrendezésre kerülő „fesztivál” Zepter-bemutatón, testzsír-mérésen és szépségtanácsadáson kívül zenei programokat is kínált. Az Életmód Napot olyannyira komolyan vették a szervezők, hogy a happeningnek otthont adó kastélykertben mindennemű alkohol tiltólistán volt, lehetett kapni viszont kólát, traubit és ice teát, amik köztudottan sokkalta egészségesebbek, mint a ser! Találékony a magyar, így rögtön eszünkbe jutott, hogy a bejárat előtt kellene árulni a sört a szomjas rokkereknek, végül azonban úgy döntöttünk, nem vállaljuk a konfliktust a helyi jarddal és lemondtunk a bizniszről.
Soha ilyen spontán módon nem mentem még koncertre. Az újjáalakult és idén bivalyerős visszatérő lemezzel jelentkezett Winger ugyanis a hét elején még Svájcban kolbászolt, majd hirtelen beiktattak egy müncheni bulit is az egyik elmaradt ottani fellépés helyére és megindult a híráramlat. Jómagam úgy csütörtök magasságában értesültem a szombati eseményről, majd gyors osztás-szorzás után úgy véltem, ez kihagyhatatlan.
Még nem lehetett tudni a pesti Winger buliról, amikor mi már azt tervezgettük, hogy kimegyünk Bécsbe. Semmiképpen nem akartuk ugyanis elmulasztani a turnét – azt hiszem, akkor még nem hallottuk az új lemezt, de a három évvel ezelőtti müncheni buli akkora élmény volt, hogy minden követ meg akartunk mozgatni annak érdekében, hogy ismét elcsíphessük Kipéket élőben.
Az olasz Markonee műsorából viszonylag keveset láttam, mivel Kippel interjúztunk hátul, így nem lenne korrekt őket két-három dal alapján véleményezni, de annyi bizonyos, hogy a fazonilag is meglehetősen amatőrnek tűnő csapat helyett sokkal jobban járt volna a közönség valamely másik, a Frontiersnél púposkodó ’80-as évekbeli hajbandával. Nem voltak hallgathatatlanok, csak éppen fényévek választották el őket a főzenekar színvonalától, amolyan megyei bajnokság feelinget árasztottak magukból. Hogy a turnészervező haverjai, netán a kiadó révén kerültek be ide, az voltaképpen mindegy is… Önmagában véve egyébként szimpatikus arcoknak tűntek, de ez az alsó középkategóriás hard rock nem nagyon mozgatta meg a jelenlévőket.
Régóta terveztem már, hogy beszámolok egy önálló Whitesnake Tribute buliról, nemcsak a Lőrincz Karihoz fűződő személyes ismeretség miatt, hanem mert objektíven nézve is értékesnek tartom a produkciójukat – és ha már egyszer ilyen keveset játszanak Pesten (meg úgy általában is), legalább lehessen róluk olvasni az ún. szaksajtóban.
A Marco Poloval két baj van: először is egy kis lyuk (azaz hőség és tömegnyomor a színpadon és a nézőtéren), másodszor pedig a koncertek igencsak matiné-jellegűek, a korai kezdés és folyamatosan csökkenő hangerő a fő jellemzőjük. Sajnos. Pedig az egyre inkább lendületbe jövő WMD és a nagymágocsi brekkencsbékák mellett a debreceni Dim Vision is többet érdemelt volna.
A Komárom-Esztergom megyei Empyema 2001 óta létezik, két demó van a hátuk mögött, és még sokkal több minden előttük. Leginkább extrém metalnak nevezhető, amit nyomnak, a Machine Head / Sepultura / Soulfly-vonal, idehaza a korai Ektomorf ill. Replika csinált hasonlót.
Akárcsak Sebastian Bach esetében, a W.A.S.P.-nál is bejött a régi nagy név csalogató ereje: a Wigwam rendesen megtelt Blackie-ékre, olyan 5-600 néző biztosan összeverődött, hogy megnézze azt a bandát, ami annak idején nagyobb sajtót kapott, mint a Sex Pistols, és jószerivel egyedüliként volt felelős a PMRC cenzorszervezet bevadulásáért.
Némi tologatást követően végül mégis sor került a W.A.S.P. második budapesti jelenésére, méghozzá alig több mint egy évvel az elsőt követően. Pofátlan rövidségét leszámítva a tavalyi buli kimondottan nagyszerű volt, így aligha lepődött meg bárki is a szép számú közönségen.
Az utóbbi tíz év legjobb W.A.S.P. lemezével rukkolt elő Blackie Lawless idén Babylon címmel. Bár az előző Dominator sem volt rossz anyag, egy-két töltelék azért került rá, ellenben a Babylon valódi W.A.S.P. himnuszok gyűjteménye, gyenge pillanatok nélkül.
1. nap:
Mikor kiértem a Wantedra, egyből az jutott eszembe, hogy ilyen volt a Sziget, mikor ’96 környékén elkezdtem kijárni. Igazi underground fesztivál ez, mentes a monstrum jellegtől és a megalomániától!
Az idei Wan2 fesztivál szlogenjeként valamelyik apokaliptikus-árvizes bibliai idézet szolgált volna leginkább, pedig az első nap alig utalt valami arra, hogy a sátorozók túlnyomó része pár óra múlva a legkülönfélébb vulgáris kifejezésekkel fogja bombázni az időjárásért felelős felsőbb erőket.
A Mezőtúri fesztivál ideje alatt legalább egy nagy zuhé mindig van – ez köztudott – idén viszont olyan remek volt az időzítés, hogy már csütörtökön szakadó esőben indultunk lefelé. Ilyenkor örül igazán a pesti ember, otthon ugye, végig negyven fokban húzza az igát, aztán amikor végre lejut bulizni egy olyan helyre, ahol ráadásul strand is van, nyakába szakad az ég. Tekintettel a várható sártengerre, jött a kettes számú verzió: sátor helyett kocsiban alvás.
Alig egy héttel a zseniálisan sikerült dieseles Bedlam koncert után egy másik underground legenda, a Slogan visszatérésének lehettünk tanúi. Sloganék ráadásul a Wall of Sleepel toltak közös bulit, így egyértelmű volt, hogy a Yukban a helyem, egy ilyen összeállítást ugyanis nem lehetett kihagyni. Megmondom őszintén, a Slogan teljesen kimaradt nekem eleddig, a velük kapcsolatban hallottak azonban nagyon kíváncsivá tettek. Ezen a bulin aztán két perc alatt meggyőztek, és ma már készséggel elismerem, hogy a kilencvenes évek elején /közepén valóban egyikei voltak azon kevés zenekarnak, akik világszínvonalú muzsikát nyomtak itthon. Csakúgy, mint Bedlamék…
Húsvét, tele koncerttel. Úgy gondoltam, nincs jobb annál, ha az ember ilyenkor nézi meg a Télapót. (OK, tudom, béna vicc, sebaj.) A Marco Polo pinceklub és elég pici az a része, ahol a koncerteket tartják. A színpad még picibb. Zsebkendőnyi, ahol egy Wackornyi zenekar (gy.k.: 3 tag) még szűken elfér, de ha már három embernek kell elférnie hátul egy dobossal, az már necces. Nem volt sok ember szokás szerint - oké, nem volt igazán reklámozva a koncert -, de legalább családias volt a hangulat és még csak hideg sem volt, sőt.
Pár hete elég jól bevált számomra az A38 állóhajó mint koncerthelyszín, nem volt kérdés, hogy a Wackort meg kell nézni ott, kár, hogy nincs több hasonló színvonalú klub Pesten. (Még több állóhajót a Dunára!)
42. oldal / 60
