Ez a stockholmi ötös aztán rendesen odabasz legújabb albumával is. A csapat ismerőinek ez persze nem lehet újdonság, de szerintem most jobban, mint valaha. A stílust talán úgy a legkönnyebb behatárolni, ha idefirkantom a Construcdead ilyen-olyan kapcsolódási pontjait más - elsősorban persze szintén svéd - bandákkal.
A Consortium Project Ian Parry énekes agyszüleménye, akit ugyebár többek között az Ayreon, Elegy vagy a Hammerhead lemezek vendégeként ismerhetünk. Társai se valamiféle kezdő kvinttologatók, Stephen Lill gitáros a Vanden Plasból, Joshua Dutrieux billentyűs az Elegy soraiból, míg Casey Grillo dobos a Kamelot dobcucca mögül ugrott be némi zenélgetésre.
Vannak zenekarok, amelyek nem csak zenéjükkel, de külsőségeikkel, és ha a virtuális világ ilyen nagy teret kap mindenhol - honlapjával is megrekedt valahol tíz-húsz évvel ezelőtt. A brit (kicsit sem klisés nevű) Conquest Of Steel is ide tartozik.
Úgy tűnik, hogy számomra a február a visszatérések jegyében telt. Legutóbb ugye a Gorefest, most meg itt van a Gyóntatópap. Confessorék sosem tartoztak az igazán ismert csapatok közé, nem is csoda, hiszen csak egy albumra futotta az erejükből, ez volt a '91-es Condemned, ami egy erősen Candlemass, Watchtower hatásokat mutató, progresszív/epikus doom metal korong volt, és ennél sokkal többre nem is emlékszem belőle.
Kicsit hardcore, kicsit emo, kicsit punk, kicsit metal, kicsit noise. Érdekes módon egy rakás témáról a Blind Myself jutott eszembe, mintha a két zenekar gitárosai testvérek lennének, elég meglepően hasonló részek hallhatóak a Complete zenéjében néha, mint magyarországi pályatársukéban. Nyilván valahol a gyökereik közösek, hacsak nem a Complete ásta bele magát a magyar underground zenei életbe.
"Mindhalálig blues!" - akár ez is lehetne az egykori Whitesnake tagokat (Bernie Mardsen és Mickey Moody gitárosok, valamint Neil Murray bőgős, mind az eredeti felállásból) tömörítő csapat jelmondata. A közelmúltban nyomtak le egy baromi sikeres turnét az öregfiúk a régi Fehérkígyó nótákkal, ennek nyomát őrzi a 2000. évi Here They Go Again című koncertalbum.
A Társaság tudja, mit csinál. Már figyel téged egy ideje, jól tudja, mit szeretnél hallani: a hatvanas-hetvenes években gyökerező ős-rockot, blues-zal jócskán nyakon öntve. Feelinges gitártémákat, húzós riffekkel és megjegyezhető szólókkal, az egész tetejébe pedig remek dallamokkal operáló kitűnő énekest. Az se baj, ha mindezen túl még a szövegek is értelmesek és szólnak valamiről. Így aztán pontosan ezt is kínálják neked.
Egy csapat, amelyik olyan jól lenyúlta a Nevermore riffjeit, világát, Warrel jellegzetes dallamait, frazírjait, vokálmegoldásait, hogy jó sokan beszopták ezt szerte a világban és rajonganak értük. Igen, annyi az értékük, hogy kiváló mestereik voltak.
A Comaah-ra egy ideje felfigyeltem, különleges honlapjuk miatt, szeretem az igényes grafikával készült weblapokat, mely mögött talán titkok rejlenek. A Comaah osztrák és el nem tudtam volna képzelni, hogy léteznek ott ilyen zenekarok.
Egy zenei projectnek szerintem akkor van értelme, ha a tagok, akik általában különféle ismertebb bandákból verődnek össze, az addigi munkásságuktól eltérőt, valami újat alkotnak. Nem akarok neveket mondani, de sok esetben ha valamelyik zenész ilyesmire adja a fejét, bizony az eredmény olyan, mintha az anyabandájával hozta volna össze, csak annál azért gyengébb minőségben. Ha pedig maga mellé eredeti csapattársait is meghívja, a projectezés ötlete már értelmét is veszítette.
A kingstoni Coheed And Cambria karriertörténete teljesen sajátosnak tekinthető, a zenekar ugyanis kifejezetten komplex, összetett és agyafúrt zenét játszik, ami a fogós dallamoktól eltekintve távolról sem kedvez a gyorsfogyasztóknak, ennek ellenére mégis képesek voltak komoly kereskedelmi sikereket aratni a tengerentúlon. Előző lemezük, a Good Apollo, I'm Burning Star IV Volume One: From Fear Through The Eyes Of Madness több mint 1 millió példányban kelt el, ami igen komoly eredmény, hiszen ma már gyakorlatilag lehetetlen CD-ket eladni.
Napjaink egyik legfontosabbnak mondható, a szó eredeti értelmében vett progresszív zenekarai közé tartozik a furcsa nevű Coheed and Cambria, akik 3 évvel a No World For Tomorrow után újabb elgondolkodtató és nem kevésbé szerethető művet tettek le az asztalra.
A finn Dies Irae egy új kiadó, és hihetetlenül igényes körítéssel küldik a promo kiadványaikat. A Codeon technikás, agresszív metalt játszik, 2002-ben alakultak, a most tárgyalt EP-t 2004-ben vették fel, ki is adták saját erőből, majd jelen kiadó rájuk csapott és megjelentette újra a cd-t. Idén pedig felveszik első nagylemezüket. A zene dallamos death, inkább az erőtől duzzadó svéd vonal, mint a finn szuiciditás.
Mire nem képes manapság a technika... Itthon a cikk írásakor még nem lehet kapni az új CC albumot, de a netről már le tudta tölteni az, aki volt olyan ügyes és megtalálta - persze csak 22Khz-en...
Hosszas huzavona előzte meg a hármas Coal Chamber lemez elkészültét, a címet cirka tizenötször változtatták meg időközben, de végül csak kijött. Elég puritán a cd borítóképe, fekete alapon négy fából faragott csontbaba (vagy mi) látható rajta, az előző két lemez színkavalkádja után meglehetősen furcsa. A zene is puritánabb lett vajon?
Ha a Clutch új albummal jelentkezik, akkor általában a következő a forgatókönyv: a retro/stoner rock rajongók (magam is ezen tarkabarka populáció sorait erősíteném) önfeledten tapsikolnak örömükben, újra megállapítván, hogy milyen zseniális társulat is az övék. A világ fennmaradó része meg többnyire észre sem veszi a dolgot.
Aki egy kicsit is szereti a stoner/blues-rock zenét, az úgyis betéve tudja a Clutch életmű minimum felét, és nagy valószínűség szerint ezt az albumot is hallotta már 1-2 hónappal a megjelenést megelőzően. De senki sem sétálhat el mellettük szó nélkül, aki legalább egy kicsit is úgy érzi, hogy a hetvenes években született gitárzenék mondanak neki valamit.
A marylandi négyes történetének fonalát 2007 áprilisában ejtettem a földre, a minden korábbinál bluesosabb From Beale Street To Oblivion lemezükre akkoriban adott kilenc pontomat pedig mai fejjel is reálisnak tartom, bár igaz, ami igaz, a legutóbbi sorlemezt csak ritkán hallgatom meg elejétől a végéig.
Meglepett a Cloudscape zenéje. Progmetal, azzal a jófajta gatyaszárakat is megmozgató súly riffeléssel, ami mondjuk az Evergrey-t vagy a Vanden Plast juttatta eszembe (inkább az előbbit). Szépen hátra is dőlök és és élvezem a zenét...
Mivel én tavalyi keltezésűnek gondoltam, meglepődve konstatáltam a banda honlapján, hogy ez a lemez már két éve megjelent (mert tényleg 2006-os – a szerk.). Mindenesetre régóta fájt rá a fogam és fontosnak tartottam azt is, hogy megemlékezzünk róla, mert ritka jó muzsika.
A progresszív rock két nagy koponyája alkotta meg ezt a többszereplős konceptalbumot, amely a Sir Arthur Conan Doyle-féle detektívsztorit dolgozza fel, főszerepben természetesen a bűnüldözés két nagy koponyájával, Sherlock Holmesszal és Watson doktorral. Utóbbi figura "szinkronhangja" tölti be a narrátor szerepét.
Bulgáriából megérkezett a napfényes Kalifornia. Komolyan. Ilyen zenét már rég nem csinál szinte senki az Államokban sem, pedig jaj, de hiányzik! Toto, Yes, Whitesnake, és a többiek - rémlik még valami? Ez a duó (Nikolay Raikov énekes és Konstantin Jambazov gitáros-bőgős-szintis-vokalista) valami olyan szinten műveli a blues-alapú hard rockot, ahogy csak a klasszikusok tették.
Bevallom, én már kezdtem temetni a Clawfingert. Erre itt jön ez a piszok erős lemez és most kezdhetek mindent visszaszívni. Zak Tell és csapata nem tudom, mitől lett ennyire dühös, de ezen a lemezen aztán kiengedik a fáradt gőzt.
Szinte hihetetlen, de már tíz éve működik a Clawfinger. És azóta sem változtattak egy cseppet sem saját stílusukon, csupán a hangzás, dalszerkezet korszerűsödött valamelyest. Hiába, a bevált recepten sosem szabad módosítani, ha az egyszer már sikerre vitte a zenekart.
Itt van hát Európa '90-es évekbeli svéd-norvég kedvenceinek új, sorrendben már hatodik sorlemeze. A borító olyan, mintha a Rammstein egyik maxiját rejtené, úgy a Sehnsucht/Mutter idejéből, néztem is, hogy na most mi lesz. De nem kell félni, a régi dicsfény mára kissé megkopott ugyan, de Jocke Skogék még mindig ugyanazzal a lendülettel művelik ezt a rap/metal (ínyenceknek: crossover) muzsikát, mint anno.
Másfél évvel ezelőtt valahogy úgy zártam a Hate Yourself With Style ismertetőt, hogy a Clawfinger egy szimpatikus és megbízható csapat, és ez maradjon is csak így. Szerencsére ez is történt, hiszen azok a rajongók, akik nem csupán az első két album idején voltak fanok, hanem azóta is figyelemmel kísérik a svéd crossover brigád munkásságát, nem nagyon fognak csalódni a Life Will Kill You-ban sem. Másfelől viszont azt sem nagyon hinném, hogy a 'finger épp a hetedik albumával fog új híveket szerezni. De ne legyen igazam.
Szép dolog, hogy elfeledett, kultikussá vált, soha meg nem jelent zenéket ma már könnyűszerrel beszerezhetünk az internet és kattant fanatikusok segítségével, akik agyonhallgatott kazettákról is képesek bedigizni a kedvelt, de a digitális korszakba át nem mentett muzsikákat. Még ennél is szebb dolog azonban hivatalos CD-n kézben tartani az efféle kincseket, legyen szó újrafelvételről vagy remaszterelt eredeti hanganyagról.
213. oldal / 234
