Elég pörgősen indul az új Criminal lemez. Mondjuk sejtettem, hogy nem fognak visszavenni a tempóból, főleg, hogy Chiléből Európába költöztek át - na jó, csak a csapat egy része, itt új tagokat kellett keresni, hogy folytatni tudják a zenélést.
A Criminal is pontosan azok közé a zenekarok közé tartozik, amelyek igazából a büdös életben nem fognak kitörni a középszerűség mocsarából, annak ellenére, hogy (a maga műfajában) viszonylag szórakoztató lemezeket készítenek. Megjelenéskor sorra meghallgatom, még tetszeni is bír nagyjából az aktuális mű, aztán a cd jobbra el, én meg balra, és nem találkozunk többet.
Örömhír! Sokunk kedvelt - s régóta hiányolt - Krematóriuma ismét megnyitotta kapuit! Gyásznap volt a rajongók életében, amikor ereje teljében, élete virágában a Crematory bedobta a törülközőt. Most azonban itt vannak ismét, mi pedig lejthetjük a törzsi táncot! Ugyan kinek ne csengne a fülében még ma is a Tears of Time varázsos melódiája?
E germán csapat azon ritka esetek közé tartozik nálam, akiknek a muzsikájába első hallatra belezúgtam és azóta is kitartóan, hűségesen ragaszkodom hozzájuk, várva-várom minden albumuk megjelenését. Továbbá, a Crematory egyike ama kevés bandának, amelyeknél fenntartás nélkül elfogadom, hogy többnyire az anyanyelvükön szólnak a rajongóikhoz. Feloszlásuk idején mély bánat telepedett rám – így később annál nagyobb örömmel fogadtam annak hírét, hogy a társaság mégis folytatja az ipart – ráadásul változatlan felállásban.
Tény, hogy nem vagyok a gót rocker archetípusa, a német Crematory azonban valahogy mégis képes volt szinte azonnal magával ragadni. A kezdetben inkább death, illetve doom metalt játszó formáció ugyan már a '93-as debütön, a Transmigrationön is használt szintetizátort, ott azonban még jóval nyersebb, agresszívebb zenét játszottak, jóllehet, a billentyűk használata miatt csak rájuk jellemző melankólia lengte körbe munkájukat.
„It's funny how times can change", énekli Scott Stapp az új Creed album címadó dalában, az ember pedig önkéntelenül is igazat ad neki. Tényleg vicces, amikor egymásra évekig kígyót-békát kiabáló muzsikusok hirtelen rájönnek, hogy valójában mindig is a legjobb haverok voltak, és fogpasztavigyorral, egymást ölelgetve néznek ránk a friss fotókról a nagy dobpergéssel bejelentett reunion után...
Egyenesen a Föld másik feléről, Ausztráliából érkezett a Creech cd-je, annak ellenére, hogy a csapat Angliában alakult, méghozzá Northamptonshire-ben. Hiába jelentettek meg egy EP-t, és hiába kaptak jó kritikákat, a sznob angol zenei élet nem akarta befogadni és magasra emelni a csapatot, ezért tették át székhelyüket az óperenciás tengeren is túlra.
A Crazy Lixx 2007-es első albumát hallgatgattam ugyan, de összességében eléggé elment mellettem. Komoly rejtély, miért, mert a New Religion hatására megint feltettem, és most egyből működött... Hiába, néha csupán pillanatnyi hangulaton vagy apró nüanszokon múlik, eltalálja-e az embert egy új csapat vagy sem.
A Cradle Of Filth is egyre szélesebb rétegeket nyer meg minőségi black metal muzsikájával, amire legfrissebb albumuk kiváló prezentáció. A rengeteg klasszikus metal elemmel felvértezett nóták most Báthory Erzsébet életét jelenítik meg vérpezsdítő előadásban.
Undergroundképző Egyetemen kötelező, megkerülhetetlen és szigorúan számonkért alaptantárgy a brit Cradle Of Filth, valamint a norvég Dimmu Borgir együttesek gyalázása, alázása, rühellése és köcsögözése. Olyan ez, mint énekszakon a zongora.
A csapat már 1991 óta létezik és ez a hetedik teljes stúdióalbumuk, de azt még sosem sikerült elérniük, hogy a közvélemény bármelyikre nagyjából egyformán reagált volna. Amolyan tipikus vagy „szeretem, vagy utálom zenekar", köszönhetően elsősorban annak, hogy a black metal színtérnek mindig is túl gótikus és túl dallamos volt, a dark és goth színtérnek pedig túl extrém, így nem illeszkedtek sehová sem igazán, de talán nem is akartak igazán sohasem.
Úgy 10-12 évvel ezelőtt sokan sokat adtak volna azért, ha a Cradle Of Filth nem képes elmenetelni idáig, a csapat azonban rendíthetetlenül nyomult előre a saját útján, és olyan pozíciót harcolt ki magának az évek során, ami korábban teljesen elképzelhetetlen lett volna egy hozzájuk hasonló alakulat számára.
Festett vicsorgó koponya tekint reám zordan a borítón. Na, ettől nem sok jót várhatok. A hangzás kitűnő, azt már a javára írhatom az albumnak az első hangok után. Mert utána már nem sokat... Amolyan punkos töltésű dalocskák sorjáznak a korongon, hörögve (!) előadott vokalizációval, ami egy elég bizarrá teszi az összképet.
Aszongya a promó CD kísérőlevele, hogy ez az amerikai banda az, amire a világnak szüksége van. Hűha. Gondolkozom erősen, hogy akkor én kívül esem az általuk ismert világegyetemen? Ufó vagyok? Mivel sajnos nekem abszolút nem hiányzott ez az ötlettelen rakenról.
Nem hinném, hogy itthon túl sokaknak mondana valamit a számunkra kissé nyelvtörő Courageous név, de talán néhány emberrel sikerül megkedveltetni őket. (A cd-t ezúton is köszönöm Vörös Andrásnak, mivel a zenekar rajta keresztül szórta meg országunkat némi hallgatnivalóval.)
Húba... Nagy tekeréssel kezdődik a zene, aztán málháznak (igen: M-Á-L-H-Á-Z-N-A-K), aztán megint tekernek, de ettől a málházástól elakadt a szavam. Olyan, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva. Pedig az ember azt hinné, hogy valami lightos zene lesz ez, hiszen hegedűszóval indul a lemez.
Ayreon rajongók számára bizonyára ismerősen cseng Robert Soeterboek neve: a reszelős hangú énekes egészen a korai idők óta rendszeresen hallható volt a projektben, így hát amikor Arjen Lucassen úgy döntött, hogy egy kisebb turnét is bevállal a Star One égisze alatt, szinte természetes volt, hogy Robert is bekerült a csapatba.
Nemrég írtunk épp Shane Gaalaas dobos-multiinstrumentalista szólólemezéről, így itt az idő, hogy egyik projectje, a Cosmosquad nevű trió 2001-es koncertfelvételét is bemutassuk.
A lemez a megtisztelő és felemelő "Puncivilág" címet viseli. A belső borítón pedig egy spermákból álló peace-jel figyel. Hm, egész normális zenekarnak tűnnek, nem? Ráadásul lengyelek! Tíz éve létező stoner rock brigádról van itt szó, akik negyedik lemezüket keresztelték el erre az igen komoly címre.
Elég zsibbasztó belegondolni, hogy a C.O.C. utolsó lemeze, az America's Volume Dealer 2000 őszén jelent meg... Pepper Keenanék felvették a Tool és a Def Leppard lemezkészítési tempóját, az azonban nem állítható, hogy semmi nem történt a banda háza táján az elmúlt fél évtizedben.
Itt a név és a lemezcím mindent elmond helyettem: ez a kiadvány tulajdonképpen nem más, mint egy szuvenír a fergeteges februári Cornerstone koncertről. Aki ott volt, annak örök emlék marad a buli, tehát automatikusan be fogja gyűjteni - ha ismerte a bandát korábban, ha nem, olyan véleménnyel ugyanis nem találkoztam, amely szerint ne lett volna király, amit Sarokkőék összezenéltek!
Bár van több zenekar is, mely a Purple-Rainbow örökség ápolását tűzte ki célul maga elé és zenéjükön ez egész konkrétan hallatszik is (Brazen Abbot, Riot, Astral Doors, Hughes-Turner projektek és egyéb Turner-fémjelezte formációk), nekem ebből a ligából – bár mindet szeretem, ami eddig eljutott hozzám belőlük – a Cornerstone a kedvencem.
Nahh, ha szerzői, akkor szerzői. De megjelent. A Good Old Melodies címet viselő EP után sokat vártam a csapattól és ha egészen őszinte akarok lenni, akkor muszáj leírnom, hogy a CD első néhány meghallgatása után csalódott voltam. Többet vártam, elementárisabb dalokat, nemtom, valahogy valami hiányzott.
Roppant kíváncsian vártam, mit hoz össze Chuck Schuldiner Control Denied nevű projektjével. Lássuk, kikből áll a tagság. Az egyik gitárt Chuck Schuldiner pengeti, nem is lehetne eltéveszteni jellegzetes stílusát, szólóit. A másik gitárnál Shannon Hamm zörög aki a Death-ben ténykedik ugye, mint ahogy a dobos Richard Christy is. A basszusgitárt Steve DiGiorgio varázsolja (hopp, az utolsó Testamenten fel sem tűnt, hogy ennyire zseniális ez az ember, ott nem hagytak neki ennyi teret sajnos!), a vokalista pedig Tim Aymar, aki a Psycho Scream nevű csapat oszlopos tagja volt.
Az ismeretlenség teljes homályából bukkant elém a német Contradiction. Totál objektíven közelíthettem hozzájuk, ugyanis a lemez címén kívül abszolút semmi infóm sincs a bandáról. Kicsit meg is lepett a mjúzik, ugyanis ha tippelnem kellett volna, tuti tengerentúliaknak mondom őket, a zene ugyanis thrash, annak is leginkább a Bay Areára emlékeztető vonulata, még ha tagadhatatlanul vannak másfajta hatások is.
Az idei év egyik kellemes meglepetése az ismeretlen csapatok közül a Continuo Renacer cd-je. A csapat Spanyolországból származik és fogalmam sincs, hogy náluk mennyire népszerű a műfaj, amit művelnek, mindenesetre elképesztően ügyesek.
Ez itt a Relapse Records fennállásának tizedik évfordulójára összerakott dupla válogatás. A kiadó évtizedes, 100 százalékig antikommersz tevékenységének ezen alapos összefoglalásába hivatalosan már megjelentetett dalok éppúgy belefértek, mint széles körben (feltételezem) kevésbé elterjedt demónóták vagy éppen exkluzív, kiadatlan felvételek.
212. oldal / 234
