A Sátán 2011. esztendejéig a Septicflesh nem volt több számomra, mint egy vagány nevű, de tucat black/death zenét játszó banda. Még azt se tudtam róluk (igaz, nem is érdekelt), hogy a zenekar hazája a metalban nem túl izmos Görögország, és hogy több mint húsz éve űzik már az ipart. Hét nagylemez után aztán kihozták azt az albumot, amely úgy mosta fel a hegedűsök és trombitások izzadságától csillogó padlót a szimfonikusnak csúfolt giccsblekk-csapatokkal, hogy öröm volt hallgatni. A The Great Massen nyoma sincs az irányzatra gyakorlatilag kivétel nélkül jellemző műanyag jellegnek, a nagyzenekari betétek valójában a zene szerves részét képezik, tökéletesen egybefonódnak a fémes részekkel, vagyis éppen olyan az egész, ahogy a dimmu borgirok annak idején megálmodták, csak képtelen voltak megalkotni.

Nincs annál szebb egy kritikus életében, mint valami olyannal találkozni, amit hirtelen nem lehet hová tenni. Ritkán fordul elő ilyesmi, hiszen előszeretettel hasonlítgatunk mindent már meglévő tudásunk és tapasztalataink alapján felállított etalonokhoz. A könnyűzene mesterséges kasztjai és sematikussága mindezt még erősítik is, éppen ezért ér fel arculcsapással egy olyan művel szembesülni, mely a konvencionalitás és a kompromisszumos megoldások csapdáit messziről elkerüli.

A Cloven Hoof egy 1979-ben alakult wolverhamptoni zenekar, és ha ezen információkból arra következtetsz, hogy NWOBHM csapatról van szó, teljes mértékben igazad is van. Első aktív időszakuk 1990-ig tartott, mely során három nagylemezt hoztak össze, ezek közül pedig az első épp idén ünnepli harmincadik születésnapját. A Klasszikushockban ennek ellenére tuti, nem fogsz vele találkozni, lévén a csapat bár megbízható minőséget produkált, sosem tudott kiemelkedni a szürke tömegből. Lemezeik hozták a szintet, de nem véletlen, hogy nem lett Maiden, Saxon, de még csak Praying Mantis kaliberű banda sem a Cloven Hoofból.

Bevallom, egyáltalán nem tartottam annyira gyászosnak a legutóbbi Infectedet, mint a Hammerfall-tábor derékhada. Igazság szerint eleve rokonszenveztem a svéd heavy metalosok azon törekvésével, hogy annyi év után végre valami mást mutassanak magukból, főleg annak fényében, hogy a megelőző két-három lemezük elég sápatagra sikeredett. Ettől még persze az Infected sem volt valami tigris, de értékeltem, hogy legalább megpróbáltak valami mást csinálni, szabadabban bánni a hatásokkal. Más kérdés, hogy a majdani hátraarc és a gyökerekhez való visszakanyarodás persze borítékolható volt...

Return Of The Reaper – avagy a Kaszás visszatér! Igen hangzatos cím, épp csak nem értem, hiszen régi cimboránk, a Halál bizony el sem ment. A Grave Digger gépezet ugyanis töretlenül dübörög immár több mint három évtizede, legutóbb pedig épp két éve jelentkeztek friss stúdióanyaggal. Szóval nem volt feloszlás vagy olyan pihenőidő, amely indokolttá tenné a „visszatérést", de tulajdonképpen nem is ez a lényeg, hanem az anyag minősége, a többi pedig nem több felesleges okoskodásnál.

A hírekben nálunk is elég alaposan nyomon lehetett követni, mi minden történt az Entombed környékén az elmúlt egy évben, és hogy mi végre is szerepel a klasszikus svéd death'n'rollerek neve mögött innentől fogva az A.D. toldat, így ebbe most külön nem megyek bele, úgyis tud mindenki mindent. Illúziórombolónak persze illúzióromboló a dolog, de azt azért ne felejtsük el, hogy ez a csapat elég sok alapember távozását élte már túl: ott volt mindjárt a legendás láncfűrész-gitárhangzás szülőatyja, Leffe Cuzner dobbantása még az első lemez előtt, de megmaradt a banda Nicke Andersson, majd Uffe Cederlund távozása után is. Sőt, a szerelvény egy ideig a mostani utolsó hídpillér, L.G. Petrov nélkül is elég jól futott... Vagyis én nem temetném (...) a bandát Alex Hellid nélkül sem. Ha utóbbi nem kezd el Uffével meg Nickével karöltve, nagy erőkkel nyomulni Entombed néven Petrovékkal párhuzamosan – mert ez azért tényleg lehangoló lenne –, akkor szerintem nincs igazi érdemi jelentősége ennek az egész kavarásnak.

Kezdjük talán azzal, hogy mit is jelentenek a címsorban látható különös idegen szavak: az Iapetus a Szaturnusz 17. holdja (hatvannál is több van neki, ez egy ilyen harácsoló bolygó), ami arról ismert, hogy az önellentmondás mintaképe is lehetne, hiszen egyik fele koromfekete, a másik pedig vakítóan hófehér. Ez volt a dolgok könnyebbik fele, és most jöjjön az Omega Diatribe magyarázata – na szóval, a történet szerint létezik egy titkos ősi írás, amit egy ismeretlen, idegen civilizáció hagyott hátra. Maga a dokumentum nem más, mint egy szerződés az emberek és az idegenek között, ami a Föld nevű különös bolygó használatára vonatkozik, a kontraktus neve pedig Omega Diatribe. A szerződés kimondja, hogy pontosan meddig használhatjuk mi, emberek a Földet, és ha ez az idő lejár, akkor a kis zöld (vagy éppen nagy szürke) lények eljönnek értünk, és egy fejlettebb szintű bolygóra telepítenek. Illetve hát nem mindenkit, csak az arra érdemeseket, vagyis azokat, akik kellően nyitott elmével rendelkeznek, az öntudatra ébredteket, mint amilyen Neo is a Mátrixban. Hitem szerint a Shock! stábjának és olvasóinak bérelt helyük lesz a repülő csészealjakban.

Hóhérkötél leng az éjben vészjóslón egy korhadt akasztófán. Ha ennyiből, és a zenekar nevéről (egyben a lemezanyag címéről) nem jössz rá kapásból, hogy milyen zenéről is lesz szó, akkor nem sok beszélgetnivalónk van egymással. Oké, két szót segíthetek még: Gaz Jennings, de ha így sem megy, akkor tényleg nem neked való ez a vidék!

Mikor először megpillantottam az enyingi Prey debütáló albumának borítóképét, kapásból egyik kedvenc könyvemnek, Jack Kerouac Útonjának borítója (legalábbis azé a kiadásé, ami nekem is megvan) ugrott be. Ugyanaz a végtelenbe tartó, poros országút, át a sivatagon, nehéz fellegek alatt, kissé gondterhelten bár, de szabadon. Na ez, és a lemez címe már épp elég fogódzót nyújtott ahhoz, hogy magamtól is szépen rájöjjek, milyen zenét is fogok a fiatal srácoktól hallani, és hát valóban nem kellett csalódnom, mivel saját stílusmegjelölésük is röviden annyi, hogy stoner rock. Ami amúgy baromira leegyszerűsíti az igazságot, mert ebben a szűk negyvenpercnyi összjátékidejű nyolc tételben majdnem annyira ott bujkálnak a Soundgarden-, Stone Temple Pilots-féle grunge megoldások is, mint a valóban markánsan lekövethető bluesos, délies hatással riffelő muzsika. És hát nincs is gond ezzel egy szál se, sőt, a JUTDC kifejezetten pofás debüt.

Természetesen Mikael barátunk sem bírta ki, hogy az új lemezt már jó előre „dallamosabb, de súlyosabbként" harangozza be, ami legalább akkora kedvencem, mint az „ez a meccs a középpályán és néhány egyéni megmozduláson fog eldőlni", vagy hogy egy másik területről is hozzak egy példát, „a mozgósításnak döntő szerepe lesz a választás kimenetele szempontjából". Afelől persze nem volt kétségem, hogy a lemez opethesen fog szólni, hiszen Åkerfeldt bármihez is nyúl, azon rögtön érezhető lesz az a páratlan és azonnal felismerhető muzikalitás, ami már egészen a kezdetektől jellemezte.

Igencsak mozgalmas időszak áll a veterán skót rocker alakulat háta mögött. Legutóbb egy kissé öreges, ám annál feelingesebb blueslemezt hoztak ki 2011-ben, azt követően azonban igencsak beindult velük a hullámvasút. A Big Dogz turnéját követően egy greatest hits kört is lenyomott a négyes, ezeken a bulikon azonban egyértelműen bebizonyosodott, hogy frontemberük, a jó öreg Dan McCafferty fizikálisan már nem bírja a gyűrődést. Aki látta legutóbbi pesti bulijukat, emlékezhet rá, mennyire ingatagnak tűnt már ott is az öreg, illetve hogy fújtatott a nóták között. Sajnos később az is kiderült, hogy mindez nem egy átmeneti gyengébb periódusnak köszönhető, hanem annak, hogy Dan COPD-ben, azaz krónikus obstruktív légúti betegségben szenved.

Előzetes terveimmel ellentétben végül nem jutottam le a FEZEN-re megnézni a Skid Row-t, de a banda egybehangzó állítások szerint nagyon jó volt. Efelől amúgy előzetesen sem voltak kétségeim, hiszen a YouTube-on látott aktuális koncertfelvételeik abszolút meggyőzőek, és láthatóan remekül elvannak Johnny Solingerrel, hiába basztatja őket tizennyolc év után is folyamatosan mindenki Sebastian Bach visszavételével. A banda ráadásul sokkal látványosabban mozog az utóbbi pár évben, mint előtte – hogy csak a legkézenfekvőbb példát mondjam, végre Európában is megint rendszeres vendégek –, szóval a jelek szerint tökéletesen elégedettek és kiegyensúlyozottak. Ezt mondjuk tehetik is, hiszen Snake és Rachel Bolan nem kokainozta el a fénykorban megszerzett dollármilliókat, vagyis tét nélkül játszanak: ha éppen olyanjuk van, új dalokat hoznak ki, koncerteznek, rutinosan megvédik Johnnyt a „de mikor jön vissza Bach?" médiaoffenzívától, és így tovább. Nekem őszintén szólva tetszik ez a hozzáállás, de annál legalábbis mindenképpen rokonszenvesebb, mint ahogyan Sebastian intézi a dolgait...

Váratlanul, a meglepetés erejével támadt rám Walkó Gergő gitáros levele, miszerint az Uzipov elkészült egy négyszámos EP-vel, úgyhogy nem lehetne-e, hogy írjunk akkor róla néhány szép és jó szót (vagy éppen csúnyát és rosszat). Meglepődésem annak szólt, hogy – ismerve a srácok eddigi tempóját – simán azt hittem: az év eleji Bazaltkockák után elég lesz kábé három év múlva ránézni a honlapjukra, hogy van-e már egy-két új szám ottan. Oké, később hamar leesett a tantusz, hogy ezek sajna nem új 'pov szerzemények, hanem négy feldolgozásról beszélünk, ettől függetlenül azért a szám a füleim irányában, mivel a színvonal ugyanolyan magas, mint anno a kockás lemeznél volt. És ez nagyon rendjén van így, mivel az Uzipov tényleg olyasmit csinál, amit idehaza mások nemigen. Olyan zajrockot, ami egyszerre szertelen és slágeres, fésületlen és professzionális, sima és fordított. És mindenekelőtt nagyon szerethető.

Elég nehéz kliséhalmozás nélkül összehozni ezt az ismertetőt, hiszen az Acceptről alapvetően mindenütt ugyanazokat írták le az elmúlt években, és mi sem képeztünk kivételt ez alól. A lényeg annyi, hogy a '80-as évek egyik legnagyobb német heavy metal csapata úgy tért vissza a színre a 2010-es Blood Of The Nations lemezzel, ahogy azt a nagykönyvben megírták. A végeredmény abszolút méltó volt a régi remekművekhez, sőt, egy ligában játszott azokkal, ami nagyon ritka a hasonló esetekben, de az embernek közben egy pillanatig sem kellett kínosan feszengenie, mondván, hogy a sztori kizárólag a régi leves felmelegítéséről szól, és nem több vegytiszta nosztalgiánál. Az újkori Accept egy tekintetben biztosan túlmutat a régin: Mark Tornillo sokkal jobb énekes, mint Udo Dirkschneider, és pont. A mai felállás életképességét az bizonyítja a legfényesebben, hogy a bandával kapcsolatban szinte teljesen hiányoznak az Udót visszasíró arcok, én legalábbis nem nagyon ütközöm bele ilyen véleményekbe sehol. Ez az elfogadás bizony még a hasonló szintű visszatéréseknél is ritkább, hiszen mint tudjuk, a régi ugye mindig sokkal jobb volt...

A veterán osztrák duóra, az Abigorra joggal lehetnek büszkék a sógorok, nem csupán két évtizedet túlélő kitartásuk, de zenéjük minősége okán is. Az extrém metal legszélsőségesebb területein alkotó párossal magam is szimpatizálok, bár meglehetősen ritkán érzek magamban elég lelkierőt, hogy korábbi munkáikat leporoljam. Mindettől függetlenül sem lett soha a black metal elit része az Abigor, ami rigorózus elvhűségükkel és alkotásmódjukkal talán nem is függ össze, egyszerűen dalszerzői képességeik nem emelték őket soha arra a szintre. Peter Kubik és Thomas Tannenberger (a hivatalos névsorban szerencsés módon csak neveik kezdőbetűivel szerepelnek) elismerésre méltó jómunkásemberei a „szakmának", akik az ezredforduló környékén egy időre elhagyták ugyan a hadiösvényt, de 2005-ben teljes harci díszben tértek vissza, a furán hangzó Leytmotif Luzifer címmel ellátott darab pedig már a harmadik (mindösszesen a kilencedik) sorlemezük az újjáalakulás óta.

Nem épp könnyű feladat egy új Tankard lemezről írni. Régóta puffogtatott közhely, hogy léteznek zenekarok, akik pontosan körülhatárolt világukhoz maximálisan ragaszkodva, lemezről-lemezre gyártják az új dalokat, amelyekről már megjelenésük előtt pontosan lehet tudni, milyenek is lesznek. A Tankard egyértelműen ilyen – zeneileg, a szövegvilágot, sőt még a borítót és a klipeket tekintve is. Mindez pedig azt eredményezi, hogy elég lenne akár annyit írnom: itt a tizenhatodik Tankard-nagylemez és pontosan olyan, mint amilyenek az előzőek is voltak. Vagyis zúzós, gyors sör-thrash, poénos, szójátékokra építő szövegekkel, vicceskedő borítóval és a címadóhoz készült felvezető videóval, meg persze a jellegzetes, kissé száraz sounddal.

Szinte hihetlen az az életerő és lendület, ami az immár a hatodik X-en bőven túl lévő Doug Pinnicket jellemzi az utóbbi években. Fittyet hányva több műtétre, a gyakran hangoztatott gazdasági nehézségekre és az élet egyéb viszontagságaira, a King's X frontembere mostanság körülbelül annyit projektezik és annyi lemezen szerepel, mint a fénykorában lévő Jorn Lande (sóhaj...). Csak tavaly három lemezt adott ki különböző formációkban, és – fáj kimondani - ezek mindegyike jobb és izgalmasabb zenét rejt, mint az utóbbi másfél évtized King's X albumai. Nekem személy szerint a KXM jött be leginkább, amely simán ott van az utóbbi évek legjobb lemezei között, sőt, azt is megkockáztatom, hogy jobb, mint bármi, amihez Pinnicknek a Dogman óta köze volt. (Talán a The Mob lemez kivételével.) Ha nem is ennyire, de azért nagyon bírtam a tavalyi, debütáló Pinnick Gales Pridgen-lemezt is, bár ha nagyon őszinte akarok lenni, a kezdeti lelkesedés után kevesebbet került elő nálam, szemben például Eric Gales szólómunkáival, vagy a már említett KXM-féle varázslattal.

A deathcore színtér nagy kérdése volt 2013/14-ben, hogy a Suicide Silence számára van-e élet a halál után. Mitch Lucker tragédiája után a döbbent csendet a találgatások időszaka követte: feloszlik-e a zenekar, ha nem, ki pótolhatja Luckert, ha pótolja is valaki, tudja-e folytatni onnan, ahol abbahagyták, vagy csak halvány utánérzés lesz. A választ megkaptuk Hernan „Eddie" Hermida személyében, aki komikus módon egyszerre szeretett volna két csárdában is dudás lenni, ezzel gyakorlatilag hazavágva zenekarát, de új korszakot nyitva egy másik történetében, kiérdemelve ezzel egy rakás rajongó utálatát és egy másik nagy rakás imádatát.

Ez pontosan az a kritika, amely akkor is releváns lehetne, ha egyetlen mondatból állna. A recenziót elintézhetném kizárólag statisztikai adatok ismertetésével, mégpedig azért, mert egy olyan életművel rendelkező zenekar esetében, mint amilyen az ős progger Yes, a legtöbb szubjektív gondolat feleslegesnek hat. A kritika pedig még akkor is szubjektív, ha a szerző a tőle telhető legnagyobb objektivitással áll a feladat elvégzéséhez.

Milyen zene születhet abból, ha összeáll a Pink Cream 69 tagságának egy része a Helloween csapatának egy részével? Pont olyan, mintha összekevernénk a Pink Cream 69-t a Helloweennel. Ezzel be is mutattam a Unisonic új lemezét, a továbbiakban már csak apró részletek jönnek.

„Minden idők legnagyobb magyar gitárosa. Legyen neki könnyű a föld!" – ez áll a Megyeri úti Köztemető 50-es parcellájában található síremléken. A sír a Kapitányt, Radics Bélát takarja, és valahol tipikusan magyar történet az övé: a semmiből tisztán önerejéből viszonylag magasra jutó angyalföldi munkáskölyöké, akit nem engedtek magasabbra. Mert a munkásosztály hatalmát büszkén hirdető vezetés számára ő mégis túlzottan proli volt, meg persze veszélyes is, akinek ismertsége és népszerűsége hiába verte a csillagokat, mégsem merték – részben irányíthatatlansága miatt, részben egyre növekvő alkoholizmusa okán (bár az is lehet, hogy ez sokkal inkább okozat volt) – „megengedni" neki, hogy igazán naggyá váljon. Ezért nem lehetett soha lemeze (mindösszesen kettő kislemez-felvételt kivéve), és ezért volt bukásra ítélve a Sakk-Matt, az Alligátor, a Nevada és a valóban nagy dolgokra hivatott Taurus is.

Pár hónapja kint van már ez a lemez, de ahhoz képest, hogy a Manowar – elvileg – ma is a nagy nevek közé tartozik, elég nagy csend volt körülötte mindenfelé, így talán mi sem késtünk el túlságosan az ismertetővel. De ha igen, igazából akkor sincs semmi, hiszen akit érdekelt, az már rég meghallgathatta, aztán maximum kiérlelt állásponttal szállhat vitába velem, ha nem ért egyet azzal, amit leírok. Vagy talán választ tud adni a nagy kérdésre, amihez nekem egyelőre nem sikerült kulcsot találnom. Az utóbbi hónapokban ugyanis időről időre kísérletet teszek az 1988-as Kings Of Metal újravett változatával, hátha megértem, miért látta úgy Joey DeMaio, hogy ismét fel kell venni a Manowar legsikeresebb albumát, de egyelőre nem nagyon jöttem rá.

Az az igazság, hogy eredetileg nem én írtam volna a kettes Dystopiáról, de aztán mindenféle logisztikai bakugrást követően úgy alakult, hogy nálam kötött ki a Way To Unfold. Na, nem mintha bánnám a dolgot, hiszen a Shock!-os bandából amúgy is általában én írok a legnagyobb kedvvel magyar anyagokról, pláne, ha a delikvens még szegedi is. Egyrészt magam is sok szállal kötődöm ehhez a városhoz, másrészt pedig, ha egy banda a csongrádi megyeszékhelyen működik, arra általánosságban is érdemes odafigyelni. Legyen szó akár újabb keletű metal dolgokról (Salvus), a grunge világáról (Everflow), a stonerről (Barbears), az őserejű etno-rockról (Gőzerő), a doomba ágyazott gótikáról (Nevergreen), az innen induló csapatok mindig valami egyedi hanggal és érzésvilággal gazdagították a mezőnyt. (Mindehhez még azt is hozzátehetjük, hogy a leglegendásabb és legkegyetlenebb sorsú hazai punk banda, a CPg is szegedi volt.) A modern fémzenék ingoványos talaján szétnézve pedig találunk egy személyt, akinek elvitathatatlanul egyfajta katalizátor-szerep adatott mostanában: Vári Gábor, a Black Hole Sound stúdió ura.

Christian Sjöstrandot, azaz Spice-ot még ma is elsősorban arról azonosítjuk be, hogy annak idején ő énekelt a Spiritual Beggars első három albumán, pedig lassan másfél évtizede otthagyta Mike Amott csapatát. A bődületes torokkal megáldott, szakállas fickó persze azóta sem hagyott fel a zenéléssel, de az underground mélyén tevékenykedik: a stoneres, ősrockos-ősmetalos vonalon mozgott a The Mushroom River Banddel és továbbra is ezen mozog saját csapatával. A Kayserrel pedig agresszívebb oldalát éli ki, és kissé modernebb szabású, zúzósabb zenét játszik. Az év elején kiadott Read Your Enemy már a banda harmadik nagylemeze, amely nyolc hosszú évvel követte közvetlen elődjét. Mint ebből is látszik, elsősorban hobbicsapatról beszélünk.

Akkor mondjuk ki gyorsan egy szuszra: Kyuss, Slo Burn, Unida, Hermano, Vista Chino. Ugye, hogy nem semmi sor?!? Na, e sokadalom stoner rock körökben mára vitán felül ikonikussá vált énekese döntött úgy, hogy végre eljött az ideje egy szólólemeznek is. Az ilyen dolognak pedig mindig két oldala van: egyrészt ugye egy ekkora név minden bizonnyal nem fog egy gőzölgő szarkupacot az orrunk alá tolni, hogy tessék, ez bizony a legnemesebb mirha, szagolgasd csak, te is rájössz! Másrészt – éppen a jelentős előélet miatt – az egyszeri hallgató bizony olyan felfokozott elvárásokkal fog nekifutni a szólóanyagnak, hogy annak óhatatlanul csak csalódás lehet a vége. (Kivéve persze azt az esetet, ha tényleg az egész korábbi életművet megkoronázó remekművel van dolgunk, de ez olyan ritka, mint az albínó gyerek Nigériában.)

Tizenhét lemez csaknem harminc év alatt, megszámlálhatatlan koncert, mindenki által pontosan ismert stílus, megkérdőjelezhetetlen hozzáállás, páratlan hitelesség és elhivatottság – nagyjából így lehet összefoglalni a sokszor New York-inak titulált, de valójában New Jersey-i Overkill karrierjét. Ebből fakadóan az egyik oldalról viszonylag egyszerű írni róluk, hiszen bejáratott márkanévről beszélünk, a másikról viszont nehéz. Már úgy értem, milyen újdonságot lehetne idevésni Blitzékről, amit nem írtam meg én magam is ezerszer? Túl sokat biztosan nem... Ha a csapat híve vagy, voltaképpen tényleg elég annyi, hogy a White Devil Armory is száz százalékos Overkill-muzsikát rejt, vagyis jó. De most őszintén, várt bárki is mást?