Nekirohant már néhány alkalommal az újjáalakulásnak és a visszatérő albumnak a New Orleans-i Exhorder, aztán a sokadik hamvába holt kísérlet után nagyjából mindenki el is engedte a dolgot. Lehet, hogy csak ez kellett az eredményességhez, most ugyanis tényleg megérkezett a banda harmadik nagylemeze, amely egészen pontosan huszonhét évvel követi a sorban a legutóbbi The Law-t. Azon persze vitázhatunk, mennyire Exhorder a mai Exhorder, hiszen csupán Kyle Thomas énekes és Vinnie Labella gitáros képviseli a régi tagságot, de Marzi Montazeri, Jason Viebrooks és Sasha Horn neve önmagáért beszél, egy ilyen felálláson azért nincs olyan sok értelme méltatlankodni...

Tény, hogy nem egy rajongók százezrei által feltétel nélkül imádott, és minden fórumon könnyes szemmel, masszív bezzegezés közepette egekig magasztalt, elsővonalas alapcsapat, akiknek minden fingását masszív hozsannázás kíséri, de azért a Diamond Head egész jó elkaristol mostanában. Ráadásul a csapat főnöke, Brian Tatler az a fajta zenész, akinek legalább vannak cégei vagy egyéb befektetései, illetve józan esze, így vezetésével a szűkösebb időszakokat is túlélte a csapat, mely nélkül – ezerszer leírtuk már mi is – még a Metallica sem lenne az, ami.

Elismerem, bizony utána kellett néznem annak, hogy már bő tizenhárom éve is megvan, hogy új Nebula-nagylemezt kaptunk volna. Az egykoron renegát Fu Manchu-muzsikusokat tömörítő csapattal persze történt pár dolog azóta: előbb az alapembernek számító Ruben Romano pattant meg a dobok mögül, majd Eddie Glass énekes/gitáros/mindenes 2010 magasságában úgy döntött, meghatározatlan időre jegeli a bandát. Igaz, előtte még kihoztak egy kvázi búcsúnak is tekinthető EP-t, a Heavy Psych-t, majd bő hét évvel később véget ért a szünet meghatározatlan ideje is, és újra felragyogott a Csillagköd. Most pedig itt a Szent Szar, és hát mit mondjak, tökéletesen nebulás is lett.

A mai zeneipari viszonyok egyik sajátossága a közvetítő közeg szétaprózottsága. Ha mondjuk húsz éve valakit nyomtak az MTV-n, mindenki ismerte az adott bandát, ma ezzel szemben ha nem figyel az ember, számára szinte észrevétlenül nőnek egészen nagyra bizonyos előadók. Itt van például a Magyarországon is visszatérő vendégnek számító Skillet, akik novemberben már önállóan is két teltházas bulit nyomnak majd az Akváriumban, a tíz évvel ezelőtti Monster daluk 275 millió megtekintésnél jár a YouTube-on, és amúgy is tele vannak amerikai arany- meg platinalemezekkel. Talán nem fütyüli a dalaikat még a sarki fűszeres is, de ilyen paraméterekkel nehéz lenne mást mondani rájuk, mint hogy ez itt bizony egy sztárzenekar.

Tudom, korábban is írhattunk volna a nyár derekán megjelent új Sabatonról, ezúttal azonban direkt pihentetni akartam a lemezt, mielőtt véleményezem. Ennek oka, hogy kíváncsi voltam, csupán a nyári hőségben kóvályogva támadtak furcsán pozitív gondolataim a The Great Warról az előzményekhez képest, amelyeket ugye finoman szólva sem illettem éppen szép szavakkal ugyanitt. De nem, némi pihentetés után leporoltam a lemezt, és ugyanazok a benyomásaim, mint júliusban. Így aztán magabiztosan jelentem ki: talán soha nem készített még ilyen meggyőző albumot a csapat.

Sammy, most aztán rendesen feladtad a leckét... Sikerült ugyanis egy olyan művet letenni az asztalra, amelynek kiértékelésekor folyamatosan összecsap bennem a véresen komoly, kritikus szemlélet és a rajongói attitűd. Nem lesz egyszerű ebből anélkül kijönnöm, hogy megégessem magamat, de hát bevállaltam, úgyhogy innentől kezdve csakis magamat hibáztathatom az esetleges kellemetlenségekért. Szóval adott egy kínzó ambivalencia. Az egyik oldalon kisgyermekkori énem próbál valami kis naiv magyarázatot gyártani az album hallgatása során felgyülemlettekre, míg a túlparton már egy kiforrottabb ízlésű, felnőtt ember összegzi jóval racionálisabb szemüvegen keresztül szerzett élményeit. Azt ugyanis egy pillanatig sem próbálom tagadni, hogy annak idején még kis-középső csoportos harcosként Sammy Hagar hangján kedveltem meg a rockzenét, és a Red Rocker életműve mindmáig kiemelt jelentőségű számomra. Ugyanakkor ez az opusz most elég távol áll attól a zenei világtól, amellyel annak idején az énekes magával rántott a műfajba. Javaslom, kezdjük az elején...

Nemrég még képes lettem volna foggal-körömmel harcolni a megtisztelő feladatért, hogy „megszakérthessem" Bruce Gowdy-ék legújabb albumát, most pedig, hogy itt ülök a klaviatúra felett az áhított megbízatással, már nem is érzem magamat annyira kiváltságos helyzetben. Mi is történt? Nos, röviden annyi, hogy a kultikus AOR zenekar cseppet elhúzta előttem a mézesmadzagot a Big Blue World első beharangozójával. Én naiv pedig már azt hittem, hogy nemsokára az év egyik legnagyobb szenzációjáról számolhatok be a melodikus rock színtéren, pedig valójában csak egy korrekt mű született, és semmi több. Utóbbi persze nem minősül okvetlenül rossz hírnek, sőt, még jómagam is csupán ízlelgetem az imént tett ténymegállapításomat, és csak újra és újra felteszem magamnak a Ponyvaregény című filmtörténeti alapvetés egyik közismert kérdését, miszerint „örülünk?" . Az írás végére talán le is teszem a voksomat valamelyik lehetőség mellett...

A Sacred Reich már a hőskorban is üde színfoltnak számított a színtéren, hiszen lemezeik jóval túlmutattak a thrash metal műfaji keretein. Ráadásul mindegyik anyaguk alapvetően különbözött a korábbiaktól, de úgy voltak képesek a megújulásra, hogy nem vesztették el identitásukat, azaz a Sacred Reich azért Sacred Reich maradt – micsoda elcsépelt klisé! Az 1996-os, egyébként kiváló Healnél azonban elfogyott a puskapor, és feloszlatták magukat, hogy csak tíz évvel később térjenek vissza. És ugyan lassan másfél évtizede itt vannak megint, az ötödik nagylemez csak most jelent meg, mégpedig egész egyszerűen azért, mert mostanra jutottak el odáig, hogy a „have fun"-típusú nosztalgiakoncertek után a kreatív energiák is beindultak a csapatban. Először a Divide & Conquer született meg, majd a Metal Blade unszolására további hét dal is, a végeredmény pedig egy kiváló comeback, amely totálisan méltó a zenekar életművéhez.

Nagyon mélyről jött vissza a norvég pagan black metal alapcsapat, a Kampfar, egy időre fel is oszlottak, de aztán szerencsésen visszataláltak egymáshoz és a zenekarhoz. Egy meglehetősen brutális kiégés volt ennek a hátterében, a rengeteg koncert következményeként, többségünket mégis teljes meglepetésként érte a 2017-es bejelentés a lant letételéről. Hozzászoktunk már, hogy Per-Joar „Dolk" Spydevold és bandája folyamatosan alkot, és bár valójában sosem voltak részei a színtér első vonalának, rendre irányadó, minőségi munkákat adtak ki a kezükből. A Kampfar megítélése nálam akkoriban fordult kedvezőbb irányba, amikor Ole Hartvigsen gitáros csatlakozott a csapathoz, és a korábbi folkos megközelítés helyébe tradicionálisabb témák érkeztek, ráadásul időközben az is kiderült, hogy Ole és Dolk remek dalszerző párost alkot. A 2014-es Djevelmakt óta egységesen magas a színvonal, és az Ofidians manifest is ebbe a sorba illik, némi csavarral.

Ki hitte volna, hogy valaha is új lemezt hallunk a New York-i Spread Eagle-től? Én aztán biztosan nem... De most mégis itt van a Subway To The Stars, amely egészen pontosan huszonhat (!) évvel követi a sorban a zenekar legutóbbi, második nagylemezét, az Open To The Publicot. Nehéz ilyenkor mit mondani, de lehet, hogy nem is kell, a legfontosabb annyi, hogy nyilvánvalóan nem lehet ugyanott felvenni a fonalat, ahol még egy másik világtörténelmi korszakban elejtette az ember. Baj általában akkor szokott lenni, ha mégis erre történik kísérlet. A régi felállást képviselő Ray West – Rob De Luca tandemnek szerencsére volt annyi esze, hogy nem akart úgy tenni, mintha ez „csak" simán a hármas lemez lenne.

Noha összességében tetszett a Killswitch Engage legutóbbi lemeze, az Incarnate, végül nem ragadt be nálam annyira, mint közvetlen elődje, a Jesse Leach visszatérését ünneplő Disarm The Descent. Hoztak minden kötelező panelt, korrektek voltak a dalok, az a bizonyos megfoghatatlan, szükséges plusz viszont nem volt meg számomra az albumban, ami ahhoz kell, hogy valami teljesen rám telepedjen. Persze nem éltem meg ezt tragédiaként, főleg, hogy korábban is készítettek olyan albumokat, amelyeket ugyan kedveltem, de hosszabb távon nem annyira hallgattam őket.

Nem lepődtem volna meg túlságosan rajta, ha már soha a büdös életben nem hallok egy árva hangot sem a valaha szép időket megélt Stratovarius egykori fő dalszerzőjétől, Timo Tolkkitól. És hogy őszinte legyek, valószínűleg elvonási tünetek nélkül át is vészeltem volna ezt az időszakot, azonban Finnország egyik leghíresebb gitárosa továbbra is úgy érzi, hogy friss dalait okvetlenül meg kell mutatnia a világnak.

2006. április 28-án még egy teljesen más világban éltünk. Senkinek nem volt okostelefonja – az Apple majd csak a következő év elején dobja piacra az iPhone első verzióját –, iWiW-et használtunk Facebook helyett, a YouTube-ról jobbára a kutya sem hallott, az Instagram, a Deezer és a Spotify meg még létre sem jött. Persze, már akkor is loptuk a zenéket, de közel sem olyan nagyüzemi méretekben, mint manapság, és nem kizárólag csak a gyűjtők és a legnagyobb fanatikusok vásároltak CD-ket. Innen visszatekintve mintha egy másik életben történt volna mindez, pedig még ötezer nap sem telt el azóta, nemhogy tízezer, mint ami a Tool éppen akkor kihozott utolsó lemezének címében szerepelt.

Új év, új Memoriam. Furcsa ezt leírni, mert két éve még nem gondoltam volna, hogy ez a jobbára Bolt Thrower- és Benediction-tagokból felépülő projekt végül valódi zenekarként fog működni, ami az évenkénti lemezkiadást is takarja. Már eleve ebben különbözik a fent említett két bandától, de mostanra mintha végre elkezdett volna a Karl Willetts vezette csapat rátérni valamiféle sajátnak mondható ösvényre. A Bolt Thrower nevét persze egyelőre még nyugodtan megtarthatjuk a Memoriam jellemzésénél, de ezt talán maguk a tagok sem kifogásolnák.

Igen komoly változások történtek mostanában a Destruction háza táján. A veterán teuton thrashcsapat keménymagja alapos ráncfelvarrást hajtott végre teremtményén: először a csapattal nyolc éven át muzsikáló lengyel dobos, Vaaver távozott még tavaly, átadva helyét a szakma krémjéhez tartozó Randy Blacknek (lásd: Annihilator, Primal Fear stb.), majd idén a jobbára teljesen ismeretlen Damir Eskic is csatlakozott hozzájuk másodgitárosként. Ugyan a klasszikus korszak jelentős részében (a Mad Butcher EP-től kezdve egészen a Neo-Destruction történet befejezéséig) létezett már kétgitáros Destruction, az 1998-as kvázi újjáalakulás és Schmier visszatérése óta trióban nyomták, azaz több mint húsz év után látható újra a zenekar két hathúrossal.

Ahogy azt legutóbb a Slipknot kapcsán is emlegettük, a Volbeat új lemezének apropóján is elhangzottak a mamutbandák esetében elmaradhatatlan frázisok (eladták magukat, elfelejtettek slágereket írni, régen még jók voltak, mindig is szarok voltak, olyanok lettek, mint a Metallica, még a Metallica is jobb náluk stb.). Mert bizony a 2019-es Volbeat stabil fesztivál-headliner, óriási tábort mozgató arénabanda, és mint ilyen, kijár nekik ez a megkülönböztetett „figyelem" az örök köpködők részéről is. A túlzásokba esni hajlamosak figyelmét azért felhívnám arra, hogy annyira azért nem tért el a banda a korábbi ösvénytől, mint amennyire azt sokan állítják, a rájuk mindenkor jellemző saját hang(zás) megtartása mellett ez nem is igazán reális. Nyilvánvalóan mást ad ma a többségnek a Volbeat, mint adott egy évtizede a Dieselben, és a Rewind, Replay, Reboundot mondjuk (az állítólag még hallgatható) Rock The Rebel / Metal The Devil mellé téve is egyértelműek a különbségek, de állítom, hogy Michael Poulsenék a mai napig a földkerekség egyik legszerethetőbb bandája. Még akkor is, ha ezúttal nem sikerült annyira egymásra hangolódnunk.

„A hangjából előbb tudta a medve méretét, mint ahogy meglátta. Nemcsak a sűrű cserje reccsenéseiből – ahogy a medve félretolta azt, mintha csak rövid fű lenne -, de a morgásból magából is, ami olyan volt, mint az égzengés, vagy az eldőlő fa hangja, olyanfajta basszus, ami csak úgy jöhet létre, ha óriási tömeg társul hozzá. A morgás egyre erősödött. (...) Glass bámulta az állat óriási izomzatát, mellső lábainak vastag tuskóit, amelyek masszív vállakban végződtek, és az egész fölött az ezüstszínű kidudorodást, amiből kiderült, hogy grizzlyről van szó."

Úgy látszik, van egyfajta ciklikusság a Baronessnél, már ami az egyenesebb albumokra eső kifejtősebb lemezek számát illeti. Ami persze nem probléma, hiszen a John Baizley vezette Savannah-i brigád ugyanolyan hatásfokkal képes üzemelni a lényegre törő megfogalmazás keretein belül, mint a teljesen elszállt, korlátokat nem tűrő önmegvalósítás terén, és mindeközben még az identitásukat is képesek maradéktalanul megőrizni. Persze ezt az identitást még most, sok év barátkozás után sem tudom hova tenni, annyira nem hasonlít semmire. Minél több lemezüket ismerem, annál nagyobb zavarban vagyok, annál kevésbé tudom behatárolni az általuk űzött muzsikát. Noha a stílusuk rég kikristályosodott, a markáns, meghatározó jelleg ellenére megmaradtak totál kategorizálhatatlannak.

Lemezpremieres hírünk kommentszekciója tökéletesen példázza, amit amúgy is tudtunk: az úgynevezett nagy bandák friss albumai egy idő után puszta létüknél fogva is megosztóak. Legyen az adott zenekar neve Metallica, Iron Maiden, Rammstein vagy – mint esetünkben – Slipknot, a sokmilliós rajongótáborokon belül egyszerűen annyi különböző időpontban, életszakaszban becsatlakozott ember elvárásai feszülnek egymásnak, amiket képtelenség kielégíteni. Így eshet meg, hogy a We Are Not Your Kindról olvasva is olyan érzésem támadt, mintha a hozzászólók mindegyike valami teljesen más albumról fogalmazná meg az álláspontját. Ami persze egyik irányban sem mentes a lehetetlen szélsőségektől.

Igyekszem a lehető legrövidebbre fogni a csalódott (valamikori) Dream Theater rajongó melodrámáját, tekintve, hogy nem volna túl elegáns egy szólóalbumon is leverni az utóbbi évek álomszínházas keserűségeit. Egy-két dolog azonban mégis okot ad az árukapcsolásra. Tudom, Petrucciéknál már régóta bevett szokás a menetrendszerű lemezkiadáson kívül, hogy a tagok úgynevezett side-projektjei szinte mindig egyszerre bújnak elő a zenekar aktuális művével. De vajon szükség van erre? Úgy értem, ha az anyazenekar kreativitása is erősen véleményes az utóbbi években, vajon az a helyes stratégia, hogy a megosztó lemezek mellé valaki még egy szólóalbumot is kiprésel magából minden alkalommal? Egyáltalán mennyi idő, illetve energia jut ezekre? Efféle kérdések foglalkoztatnak, mióta alkalmam nyílt megismerni Jordan Rudess új szólólemezét...

Nem mernék mérget venni arra, hogy Magyarországon négy-ötszáz emberkénél több érdeklődőre talált volna az eddig eltelt nyolc esztendőben az instrumentális, progresszív rockzenét fúziós/jazzes alapokkal keverő The Aristocrats. Pedig hát a You Know What...? már a csapat negyedik „slágergyűjteménye", amelyet jó esetben minden minőségi muzsikát kedvelő zenehallgatónak szeretnie, ismernie kellene, de hát, ahogy az tudvalevő, a dolgok nem egészen így működnek. A magam részéről egyszerre három nagykanállal is képes vagyok magamba tömni az instru muzsikákat, főleg, ha az aranykezű Guthrie Govan, a lehető legjobb helyeken megfordult Bryan Beller basszer, és a minden hangszeres posztra odaállítható, multifunkcionális dobosguru, Marco Minnemann faragja a hangjegyeket.

Az elejétől fogva szkeptikusan álltam a Hollywood Vampires formációhoz, jó nevek ide vagy oda. A négy évvel ezelőtti első lemez szintén a kétségeimet igazolta. Mármint oké, Alice Coopert meg Joe Perryt mindig öröm hallani, a mai Johnny Depptől meg egyenesen felüdülés valami olyasmit kapni, ahol nem mindig ugyanazt a kimázolt képű, fennakadt szemű, katatóniás mozgású, idegesítő kretént megformálva dülöngél ide-oda a filmvásznon. De tényleg, hadd ne dobjam már el az agyamat egy javarészt ősrock-feldolgozásokat rejtő gyűjteménytől a 2010-es években... Indoknak jó volt a nagyüzemi nemzetközi haknizáshoz, de sokkal többet nem éreztem benne. A második lemezen ugyanakkor fordultak az arányok, a Rise-on mindössze három újrajátszás szerepel, és a többi saját szerzemény. Meggyőzőbb is az összkép, inkább elfogadja az ember tényleges zenekarnak a csapatot ezek után, még ha a végeredmény nem is különösebben kiemelkedő.

A Jess By The Lake elnevezés Jasmin Saarelát, a retrós-pszichedelikus rockban utazó Jess And The Ancient Ones énekesnőjét rejti, az Under The Red Light Shine pedig az első szólóalbum tőle. Őszintén szólva akadtak kétségeim, hogy képes lesz-e kellően messze merészkedni az anyazenekartól önállóan, hiszen egy szólólemeznek akkor van értelme, ha valami újat tudunk meg az adott előadóról. A válasz nem egyértelmű, viszont az album ezzel együtt is kellemes hallgatnivaló.

Ugyanúgy mindenféle hírverés nélkül jelent meg a Warrior Soul új albuma, mint a legutóbbi, 2017-es Back On The Lash vagy az azt megelőző, 2012-es Stiff Middle Finger. Komolyan, Kory Clarke mára olyannyira fű alatt működteti a zenekart, hogy meggyőződésem: többen most, e cikk láttán is éppen rácsodálkoznak a létezésükre. Pedig ez a csapat annak idején a szakma egyik nagy ígéretének számított, Geffen-szerződéssel, miegyébbel, csak hát a jó Kory alighanem túl kezelhetetlen és nagypofájú volt ahhoz, hogy sztárt faragjanak belőle. Miközben a korai albumokkal minden adott volt ehhez. A Klasszikushockban is baromira időszerű lenne már bemutatnom valamelyiket...

Ha már saját bandájával náluk dolgozik, úgy látszik, a Frontiers meglátta a lehetőséget Geoff Tate-ben, és a Queensryche egykor szebb napokat látott ex-énekesének nevét is aprópénzre kívánják váltani a jövőben. Másra legalábbis nem tudok következtetni abból, hogy a cég íratott Geoff-nek egy lemezt egyik házi dalszerzőjével, az eredendően a DGM-ből ismert Simone Mularonival, majd egy szokásosan semmitmondó fantázianév alatt piacra is dobták a cuccost. Gondolom, legközelebb Alessandro Del Vecchio, utána pedig Magnus Karlsson következik majd a sorban, Tate pedig mindig sejtelmesen elmondja majd a kötelező hívószavakat a felvezető promókban a régi Queensryche-ról... Oké, cinikus vagyok, de hát bőven van rá okom, ezt azért ne tagadd.

Sokszor megdöbbenek azon, amikor a portál adatbázisában kutakodom, hogy egyes emblematikus előadók – akik valamilyen módon kapcsolódnak a rockzenéhez – egy árva lemezkritikával sem szerepelnek a felületen, ami nyilván nem azért alakul így, mert nem szeretjük őket. Szerencsére azért Szilvi jóvoltából olvashattunk a tavalyelőtt megjelent, Amerikában születtem című életrajzi könyv megjelenése kapcsán egy remek ismertetőt Springsteen mesterről, most pedig öt év elteltével egy újabb hangzóanyagot is ránk szabadított a Boss, amely mellett ezúttal nem mehetünk el csak úgy, szó nélkül.