„In times of surrender I am shedding my scars / I was sick, but I was set for the stars / The robe wasn't mine, but I wore it still / In the sunset of age, on the weight of my limbs″ – így indul a City Burials első dala, a Heart Set To Divide, és a Katatonia nagyjából máris otthon érezheti magát a világ szinte bármely otthonában. Amikor valamikor tavaly nyáron Jonas Renkse papírra vetette ezeket a sorokat, persze senki nem gondolta volna, hogy ez lesz belőle, de hát ez a bizonyos „shit happens", amely a svédekkel immár csaknem három évtizede történik, ezúttal globális szinten arat. Kiadói részről felmerült ugyan, hogy az ismert okok miatt későbbre csúsztassák a rég várt tizenegyedik album megjelenését, de Renkséék végül úgy döntöttek, hogy a tervezett időpontban kínálják meg a táborukat egy újabb gyötrelem-esszenciával. Én pedig azon kaptam magam, hogy mocskosul elkapott a dolog.

Úgy gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki totálisan értetlenül és széttárt karokkal áll egyes zenekarok sikerszériái előtt. Az alternatív, keresztény rock/metálban utazó, Tennessee-beli Red szinte már mindent elért, amiről egy rockzenekar általában álmodozik a kezdetek kezdetén: világkörüli turné, toplistás helyezések, népszerűség, tengernyi kitüntetés és díjak satöbbi... Mindezek ellenére mégis folyton olyan érzésem van velük kapcsolatban, hogy ha konkrét dalokat kellene felidéznem tőlük, óriási bajban lennék. Hiába emeltem ki néhány jobban sikerült szerzeményt az öt évvel ezelőtt napvilágot látott Of Beauty And Rage lemezükről anno, e ponttól kezdődően a csapat folytatólagos története abszolút megrekedt nálam.

Furcsa időket élünk, és ezekben a furcsa időkben egy hónapokkal ezelőtt eltervezett és nem későbbre halasztott lemezmegjelenés korántsem jön ki jól hosszú távon egy, a karrierjét az utóbbi években masszív koncertezésre építő zenekarnál. A Titans Of Creation megjelenését abban a dimenzióban, amelynek a pályájáról pár hónapja letértünk, a világ legtöbb szegletét érintő koncertkörút követné, amelyben a zenekar friss dalokkal és friss erővel mozgatja át stabil bázisát. A lemez az első hírek szerint 2018-ban jelent volna meg, két évvel az ezelőtti Brotherhood Of The Snake után, ami szűkös időtartománynak tűnik, és valószínűleg az is lett volna, aztán belengették 2019-et, majd 2020 elejét. Április lett belőle, ami a jelen körülmények között finoman szólva sem túl jó időzítés egy erős lemeznek, aminek a sorsa így talán feledés lesz.

Mint mindig, természetesen most sem kell velem egyetérteni, de ismét csak a kiegyensúlyozott az első jelző, amely eszembe jut a hét év után megérkezett új Pearl Jamről. Mindebből az is szervesen következik, hogy amennyiben az ember éppen elkapja Eddie Vedderék hullámhosszát, kimondottan otthonos, kellemes érzés hallgatni a Gigatont. Mint amikor leülsz egy régi haverral egy sörre, és ott folytatjátok a beszélgetést, ahol legutóbb – akár évekkel azelőtt – abbahagytátok, és minden természetesen, fesztelenül halad előre a maga útján. És ez természetesen nem zárja ki, hogy pár friss sztoriján kikerekedjen a szemed.

Ha létezne „normális eset", akkor most egészen biztosan azt írnám a black & roller Kvelertakkal kapcsolatban, hogy normális esetben kábé kettő percig tartana az ismeretségünk, amennyiben előzőleg nem lettem volna képben a norvégokat illetőleg. Az Erlend Hjelviket leváltó új énekes, Ivar Nikolaisen ugyanis már rögtön az első pillanatokban elrettenti a mit sem sejtő hallgatót elődjéhez hasonló, idegtépő vernyogásával, azonban a beavatottak már nagyon jól tudják, hogy finnyáskodás helyett időt kell hagyni a srácok új dalainak tüzetesebb megismerésére. A károgó ének a stavengeri hatosfogat műhelyének alapkelléke, ami sok-sok hasonló felfogásban utazó csapattal ellentétben náluk kivételesen jól is működik.

Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy a legújabb Lucifer lemez annyiban tér el elődjétől, hogy sokkal jobb a borítója, és azon a III szerepel a II helyett. De tényleg, úgy tűnik, hogy az egykori The Oath-énekesnő, a köldökig kivágott fekete bőrcuccokról is elhíresült Johanna Sadonis olyannyira rátalált a csapat kettes lemezén az általa megjeleníteni kívánt hangulatvilágra, hogy ahhoz képest most nem nagyon tipegett el sem jobbra, sem balra. Ami csak azért lehetne meglepő, mert az első két lemez között viszont igen nagy stílus-fordulat következett be, miközben a doommal kacérkodó okkult rock helyébe beült egy régi vágású, jobb híján vintage-nek nevezhető muzsika. Ehhez persze kellett akkor egy Nicke Andersson érkezése is, és mivel a jó Nick Royale még mindig itt rontja a levegőt, nyilván egyértelmű, hogy kinek az ízlése alakítja most elsődlegesen a dolgokat a csapatban. Már csak amiatt is, mert pusztán zeneileg a Lucifer tekinthető akár a hivatalosan mindmáig létező, ám Nicke által 2016 óta igencsak jegelt Imperial State Electric sztori folytatásának is.

Már tavaly év végén úgy voltam vele, hogy ha megérkezik az új Psychotic Waltz meg a Conception, akkor lemezfronton nagy baj nem lehet idén. És ugyan baj az van most bőven, de lemezfronton tényleg egész jól állunk, és mivel koncertre idén szinte biztos, hogy nem megyünk már (meg úgy általában sehova), talán hallgatni is több kapacitásunk lesz az aktuális dolgokat. Azért ezt a két anyagot említem elsősorban, mert mindkét zenekar csaknem húsz éve berögzült korszakos kedvenc, több mint két évtized után hoztak ki új albumot, és mindketten valamiféle szimbólumai egy izgalmas, érdekes időszaknak a progresszív metál fejlődéstörténetében. Mondhatni, valamiféle vélt vagy valós arany- és hőskor tanúi, akiknek még ma is van mondanivalójuk – más, de talán kevésbé fontos kérdés, hogy kit tudnak vele megszólítani a régi rajongókon kívül. A Waltzról már megemlékeztünk ezeken a hasábokon, itt az ideje, hogy teljesen más stílusban alkotó norvég kollégáikról is szóljunk pár szót – amennyire lehet, objektíven.

A hollandok 2010-ben szépen letették a lantot az Under The Sign Of The Iron Cross után (soha ne mondd, hogy soha), hogy aztán 2017-ig kelljen várni egy új lemezig. Az újjászületés utáni háborús album, a The World Ablaze kellemes meglepetés volt, jómagam a mai napig hallgatom, mert éppen az, ami: hallgatható, kedvelhető. Ezen túlmenően semmi több, de becsüljük meg azt, ami megérdemli.

Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem kevés zenekar hiányzik annyira, mint a Savatage. Igen, tulajdonképpeni továbbélésként persze ott a Trans-Siberian Orchestra, de az – értékei, zeneisége maximális elismerése mellett – nekem mindig rózsaszín cukormázba mártott kertitörpékkel felékesített karácsonyfa volt. Igen, ha ma újjáalakulnának fixen, az sem lehetne már ugyanaz Paul O'Neill halála, Jon Oliva stroke-ja és ennyi év után. Sőt, már az utolsó soralbum, az amúgy korrekt Poets And Madmen sem hozta a korábbi mágiát. De hiába tudom mindezt pontosan az eszemmel, akkor is mindig érzek némi űrt, ha eszembe jut, mennyire kiemelkedő és egyedi színfoltot jelentett a palettán a Sava.

Furcsa jószág a Code Orange. Kevés olyan csapatot ismerek, akiknél ennyire kihallhatók lennének a hatások, mégis, töretlen fejlődése révén a pittsburghi ötös képes a sok zsánerből és a nagy példaképeikre jellemző karakterjegyekből valami sajátságosat gyúrni, és nagyon úgy tűnik, hogy most, tizenkét év után, a negyedik lemezükre új csúcspontot értek el ebben az öndefiniáló folyamatban. Mert az Underneath – akárcsak az előző album, a Forever – fontos lépés a banda történetében, ez már az első hallgatáskor kiderül. Nagyon lesarkítva a jellemzést, a Code Orange új lemezén is vérbeli mai extrém zenét kapunk, ahol rideg pimaszsággal keverednek a punk, a hardcore, a metalcore, a deathcore, az indusztriális vonal, a death metal és a dallamos metál elemei. Ezek mellé persze még biztosan számtalan egyéb zsánert be lehetne ide passzírozni, azonban nem ez a lényeg. A csapatnak elég határozott elképzelése van arról, merre akar elindulni, és hogy a felsorolt dobozokból épp milyen tornyot szeretne felépíteni. Nem is egyetlen építmény ez, az Underneath inkább egy egész város lett, egy igen nyomasztó metropolisz, ahol a sötét sikátorok labirintusában az ember paradox módon szívesen bolyong, míg el nem veszti önmagát.

Egyes kedvenceinkben néha-néha bizony csalódnunk kell, hogy ezáltal még többre értékeljük azokat a munkáikat, amelyek valóban igazi mesterművek, ténylegesen kiemelkednek az életműből, és elválaszthatatlanul hozzánk nőttek az évek során. Emellett a csalódások többnyire arra is rámutatnak, hogy egykoron felmagasztalt hőseinkről sem beszélhetünk úgy, mintha tévedhetetlen istenekről lenne szó. Russell Allent, a Symphony X aranytorkú énekesét, úgy gondolom, senkinek sem kell külön bemutatni, ahogyan Anette Olzont, a Nightwish egykori pacsirtáját sem, akik – ha élhetek e cinikus kifejezéssel – szintén nem engedhették el a fülük mellett a Frontiers hívó szavát (bankszámlákra vonatkozó ajánlatát), és nem voltak restek eldalolni a svéd „összeterelőművészember", Magnus Karlsson legfrissebb nótáit.

Minden túlzás nélkül baromi jól sikerült az új Magnum. Ugyanakkor bonyolítja a helyzetemet, hogy ez itt most megint az az eset, amikor nehéz megindokolni, miben több vagy miben más az aktuális anyag az előzőekhez képest, hiszen ősöreg csapatról beszélünk kialakult stílussal, megcsontosodott fogásokkal, akik valójában sosem csináltak nagyon mást egyik munkájukon sem. Mégis elég határozottan merem kijelenteni: a 21. században készített albumaik közül egészen biztosan a The Serpent Rings az egyik legerősebb. És bizony akadt nekik néhány, hiszen ez már a tizedik sorlemez a birminghami dallamrockerek ezredforduló környéki újjáéledése óta, összességében meg a huszonegyedik stúdióalbumuk.

Myrkur, azaz Amalie Brunn és kísérőzenekara három esztendővel ezelőtt a szó legszorosabb értelmében elkápráztatott Mareridt című dalgyűjteményével, amelyet azóta is bármikor szívesen előveszek, ha éppen kedvem tartja. Az anyagból csak úgy áradnak a szürke északi világ fakó színei és sötét tónusai, a zenében tökéletesen olvadtak össze a rideg black metal idegtépő pillanatai az atmoszférikus folk fülbemászó, autentikus melódiáival. A kezdetekben még vegytiszta feketefém persze régóta az eladhatóság és a vonzó külsőségek felé nyújtózkodik, ami ugye rendesen meg is osztja a rajongók táborát, azonban ez még kevés okot szolgáltat arra, hogy komolyabban is befolyásolja a művésznő zenéjének élvezetét.

Ha a zenei piacot nézzük, ennek a zenekarnak nemhogy nem volna szabad működnie, de ha már amolyan csoda folytán mégis az ötödik nagylemezüknél járnak, akkor legalább az irányt kellene tudatos öngyilkosságnak tekintenünk. Odáig rendben van, hogy a mindenféle súlymetálos, kiabálós zenei közegben mozgó fickók poénból, unaloműzésből, a változatosság kedvéért, a maguk szórakoztatására összehoznak pár dalt évtizedekkel korábban működő kedvenceik stílusában, ráadásul mindezt a hitelesség teljes megőrzése mellett, rajongásból. És még jól is szólnak, úgy, ahogy a kedvenceik szóltak jól. Ennek eredménye lett az Internal Affairs, amely bevallottan a turnézás közbeni üres órák, az éjszakai beszélgetések és ivászatok során felgyűlt ötletekből formálódott egybe.

Az utóbbi években az Egyesült Államok egyre inkább a marihuána mind szélesebb körben történő legalizálása felé mozdult, végül pedig Kanada is beállt a sorba: 2018 őszétől náluk is füvezhetnek a 18 év felettiek. Lips boldogsága pedig emiatt határtalan. A veterán kanadai csapat frontembere sosem rejtette véka alá, hogy szívesen eltol néha egy-egy rakétát, az pedig, hogy mindezt immár teljesen nyíltan is megteheti, akkora örömet okozott neki, hogy a tizennyolcadik Anvil-nagylemezt ezen téma köré fűzte fel. Ugyan a Legal At Last nem konceptalbum, a cím és az egyszerre vicces, illetve klasszikusan anviles borító mégis egyértelművé teszi, mi is ezúttal a központi téma.

Eric Johnson az a gitáros, akit a legjobban tisztelek és a legtöbbre becsülök. A perfekcionista hajlamú texasi géniusz valóban a tökéletes zenészt testesíti meg számomra: gitártörténeti jelentőségű hangzása és földöntúli játéka csakis Jeff Beck szintjén mérhető, ugyanakkor egyszerre sajátos stílussal bíró énekes, kiváló zongorista és inspirációkból kifogyhatatlan dalszerző. Továbbá óriási erénye, hogy bármibe fog, mindig eltéveszthetetlen, emblematikus Johnson-zene születik a keze alatt, ami egyszerre pop, ősrock, new wave, new age, blues, country, jazz, folk, meg még ki tudja, mi. Stílusok felett álló, sokoldalú művészről van tehát szó. Nála nem a műfaji meghatározás a lényeg, hanem a számtalan spirituális ismertetőjegyből összeálló kerek egész: a határtalanul érzelemgazdag aura, ami a dalait övezi, a hallatlan nyugalom és békesség, amit hangjával és hangszereivel megteremt, vagy éppen az a roppant erős jelenlét, amit paradox módon a maga introvertált, befelé forduló módján ér el.

Létezik egy címke, amelyet egy jelenleg nem létező zenei műfajra szoktunk általánosságban felragasztani, és amellyel gyakorlatilag rögtön el is szoktuk keríteni a szóban forgó csapatot a szélesebb rétegektől: ez pedig ugye nem is lehet más, mint a MAGYAR instrumentális progresszív rock. A nyomaték persze nem véletlenül került a hazai vonatkoztatásra, hiszen ahhoz képest, hogy külföldön – és legfőképpen a tengerentúlon – már efféle muzsikában is egészségtelen a túltermelés, itthon még mindig csak nagyítóval kell keresni az énekes nélkül kiálló és lemezeket készítő, hús-vér zenekarokat.

Mikor először hallottam arról, hogy a Crowbar általam igencsak nagyra értékelt vezére, Kirk Windstein szólólemezt kíván megjelentetni, amelyben személyisége és muzsikája egy másik, kevésbé kemény oldalát fogja megvillantani, igazából pont valami olyasmit képzeltem el, mint amit a Dream In Motion rejt. Hiszen (nyári) Mikulás-imitátor főhősünk is jó előre leszögezte, hogy akusztikus danolászást ne várjon tőle senki (hála az égnek!), úgyhogy egyértelmű volt, hogy az a bizonyos lassabb, lágyabb oldal sem lehet annyira nagyon más. Mert Kirk kapitány mozgásban lévő álma valóban nem zúzza szét a csontjaidat egy pajszerrel, mint ahogy a Crowbar teszi, nem vág úgy képen egy kivédhetetlen jobb csapottal, mint a Kingdom Of Sorrow, vagy húz le a lapály mélyére, mint a Down, viszont attól még nagyon nehéz zenét rejt. Nem igazán súlyosat vagy keményet, hanem nehezet. Ami beül a lelked mélyére.

Bár a mágikus hat betű ott virít a címlapon, nem érdemes a legendás/hírhedt névhez kapcsolódó elvárásokkal közelíteni ehhez a dupla kiadványhoz, ellenkező esetben óhatatlan a csalódás. A Burzum halott. Nem én állítom ezt, hanem maga Varg Vikernes, aki most ennek ellenére is mintegy kilencven percnyi új (?) muzsikát szabadít ránk a jól bejáratott brand zászlaja alatt. Akad persze erre is magyarázat, de erről majd később. Vikernes annak idején nem búcsúzott szépen leghíresebb gyermekétől, a furán elsült kísérletekkel támadó The Ways Of Yore messze az életmű leggyengébb alkotása volt hat évvel ezelőtt, de már az azt megelőző Sôl austan, Mâni vestan sem hagyott bennem különösebb nyomot. Mindez azért nem nevezhető tragédiának, hiszen a börtönbüntetés utáni korszak öt plusz egy lemeze közül az első három kimondottan nívósnak mondható, a Belus – Fallen – Umskiptar sor az én olvasatomban egyenrangú a korai klasszikusokkal.

A Body Counton kívül nem tudok egyetlen olyan zenekart sem mondani, amelynek a visszatérés utáni lemezei egyértelműen ütik a régi anyagokat, Ice-T és kompániája esetében azonban kétségkívül ez a helyzet. Persze, mint oly sokan a korosztályomból, én is az első BC-n nőttem fel (többek között), az Evil Dick, a KKK Bitch meg a Cop Killer pedig nyilván alap, ettől még azonban az az anyag sokkal inkább kultikus, mintsem igazi mestermű, a meglehetősen középszerű folytatásokról már nem is beszélve. Ehhez képest a 2014-es, visszatérő Manslaughter ellentmondást nem tűrően izmos volt, egyben messze felülmúlták vele még a legoptimistább várakozásokat is, majd három évvel később a Bloodlust is csont nélkül hozta a szintet. A Body Count tehát ma egyértelműen jobb és erősebb, mint bármikor korábban, és ebbe a képbe a Carnivore is abszolút beleillik. Még akkor is, ha egy árnyalattal szürkébbre sikerült elődeinél.

A Csillagok háborúja sorozat óta nem szokás meglepődni az egyes epizódok anakronisztikusnak tűnő számozásán, így aztán a svéd ötös legújabb, II – tehát 2, två, two – címre elnevezett lemeze nyugodtan lehet a hatodik albumuk a sorban. Ennek magyarázataként egyfajta új kezdettel hozakodtak elő a fiúk, tekintsünk hát vissza egy picit a következőkben. 2016 októberében Eric Rivers kilépett a H.E.A.T-ből. Máig nem tudni, miért, talán belefásult, vagy mindegy is, de a következő, ötödik, Into The Great Unknown című albumra már az egyik alapító, de a negyedik, Tearing Down The Walls lemezen már nem szereplő Dave Dalone jött vissza. Aztán maradt is. Rejtve marad előttünk, hogy ennek a kavarásnak, iránytévesztésnek vagy halvány alkotói válságnak köszönhetően lett-e kissé gyengébb eresztés a legutolsó kiadvány, ugyanakkor a mostani, II címmel együtt érkező sajtóközleményben állítják a srácok, hogy egyfajta új kezdetnek lehetünk tanúi, vagy amint mondták, ha most készítenék első lemezüket, akkor ez lenne az, amit most hallunk.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy tűkön ülve vártam a Five Finger Death Punch új nagylemezét, de érdekes, miként tudja átkattintani az embert egy elementáris koncertélmény. Aki ott volt február második felében az Arénában, garantáltan soha nem fogja elfelejteni a Zoltan Bathory hazatérése miatt teljesen euforikus, különleges hangulatú bulit. Nekem is meghozta a kedvemet az új anyaghoz az az este, és – furcsa vagy sem – a nem igazán hallgatott legutóbbi két lemez is jobban működik nálam azóta, még ha az objektív véleményem nem is változott róluk. Azzal azért nehéz vitába szállni, ha az embernek néha még hetekkel később is a Sham Pain meg a remekül elcsípett Kenny Wayne Shepherd-feldolgozás pumpál az agyában, nem igaz?

Sajnos ismét el kell keserítenem azon kedves olvasókat, akik elsősorban negatív kritikákat jönnek popcornnal a kezükben „lapozgatni" a Shockmagazinra, ugyanis a kanadai dallamrockerek legfrissebb alkotása már megint nem szolgáltat túlságosan sok okot arra, hogy ízekre szedjem őket. Ráadásul roppant nehéz úgy elfogulatlanul ítélkeznem, hogy kedvenc hard rock gitárosomról és abszolút kedvenc AOR/melodikusrock-csapatomról van szó. Emellett még azt sem lehet nagyon felróni nekik, hogy minden évben valamiféle kópia-jellegű anyaggal próbálnák lekenyerezni a rajongóikat, hogy aztán ennek következtében jól átforduljanak unalmasba. Nem. Ehelyett inkább egy ideje okosan ráfordultak a háromévenkénti lemezmegjelentetésekre, ami alapesetben teljesen rendben is van.

Egy év híján negyed évszázad irgalmatlanul hosszú idő önmagában nézve is, nemhogy arra várakozva, hogy egy zenekar új lemezt adjon ki. A várakozók közül egyre kevesebben voltak már térdelőrajtban az elmúlt kábé bő tíz évben, az újjáalakulás óta, aki kitartott, az is térdproblémákkal küszködve, fájós háttal merevedett bele a rajtba, majd „úgyseleszsemmi” legyintéssel és egy mély sóhajjal porolta le a nadrágját. Hogy mégis lett valami, azt én már kisebbfajta csodának fogom fel, és örülök egyáltalán a ténynek, hogy élnek, léteznek, alkotnak, az meg már tényleg csak hab a tortán, hogy a The God-Shaped Void minden ízében méltó a régi világhoz.

Naiv vagyok. Egyrészt azért, mert minden nekem szimpatikus előadónál szeretem elhinni, hogy őszintén gondolja azt, amit zenéjével elém tár. (Meg azt is, hogy a banda tagjai tényleg a legjobb cimborák, hogy az adott turnén tényleg mi vagyunk a legjobb közönség, és hogy nem is a pénz miatt állnak ki újra és újra a világot jelentő deszkákra, hanem valami megmagyarázhatatlan belső késztetéstől vagy közléskényszertől hajtva, csak azért, hogy mi, a befogadói oldal, kiléphessünk a hétköznapokból, és valahol a szférákban lebegve egy pillanatra találkozhassunk az alkotó elmével, pont mint ahogy Ádám ujja összeér a Teremtőével a Sixtus-kápolna mennyezetén.) Emellett az is igaz, hogy nehezen engedem el a megkedvelt művészeket. Például az Opeth vagy az Anathema már rég nem azt csinálja, ami miatt tizennyolc-húszévesen rájuk kattantam, de nagyon szeretném, ha egyszer újra „összetalálkoznánk", és érett énem hasonlóan egy húron pendülne velük.

Számomra valamiért sosem tűntek természetesnek, mi több, kifejezetten gyanúsak a sok évtizednyi szakmai ténykedés után hirtelen feltámadó szólóelőadói ambíciók, különösen olyan muzsikusoktól, akik egyébként az anyazenekarban is főszereplőnek számítanak. Tipikusan ilyen a nemrégiben ismét új lemezzel előrukkoló (de hogy minek...), Steve Harris-féle British Lion, avagy a ZZ Topban sok-sok éve kényelmesen haknizgató, majd egyszer csak függetlenedni vágyó Billy Gibbons szólóprojekt kísérletei, a sort pedig most a Saxon ikonikus frontembere, Biff Byford folytatja. Egyszerűen tényleg minden igyekezetem dacára sem tudom értelmezni, hogy a legendás zenekarban egyébként mindmáig orbitális munkatempót diktáló énekes miért épp 69 éves korában érezte elérkezettnek az időt az öndefiniálásra. Meg hát én naiv ezidáig úgy gondoltam, hogy mindezt már x éve folyamatosan megteszi a Saxon albumokon...