Tudvalévő, hogy a zord külső érző szívet takar, és persze az is, hogy a korral egyre szentimentálisabbá válik a férfiember. Miért is érdekes ez Udo mester új munkája kapcsán? Hát mert a német hadsereg zenekarával készített anyag dalszövegei kivétel nélkül a korunk társadalmi problémái miatt érzett aggodalom jegyében íródtak, és bár ilyesmi gyakran felbukkan másnál is, itt valahogy a felületes hallgatás során, csupán refrénekre és dalcímekre figyelve is átjön a – nyilván kissé naivan demagóg – üzenet. Mindehhez természetesen a zenei részt is hozzáigazították, a szimfonikus hangszerelés pedig a témák komolyságát hivatott alátámasztani. Emellett persze érződik, hogy valami különlegeset szerettek volna összehozni, elvégre ha valami, akkor egy ilyen album aztán tényleg elcsépelt 2020-ban. Éppen ezért a dalokat a komolyzenészekkel közösen hozták össze, nem régi dolgokat hangszereltek újra, és teljesen instrumentális témák is születtek, leginkább olyanok, amelyeket az ember sose várna U.D.O.-lemezen – mi több, az énekes tételek között is akad „műfajidegen".

A Voivodot nem kell nagyon bemutatni annak, aki erre téved, a kanadai őrültekből álló formációt megszámlálhatatlan éve szeretjük, és mindig gyermekien megbabonázott tekintettel bámultuk őket, ha erre jártak. Idén egy három számot tartalmazó EP-vel jelentkeztek, amely a két évvel ezelőtt megjelent, a mai napig imádnivaló The Wake lemezt öleli körbe egy kicsit, és ad számára egyfajta friss dimenziót, illetve az 1989-es Nothingface alapművet is megidézik egy dallal.

Ugyan ki hitte volna 1998-ban, hogy a Primal Fear még 2020-ban is itt lesz velünk a színtér aktív részeseként, stabil klub- és fesztiválbandaként? Én aztán biztosan nem... Ma már talán a többség nem emlékszik rá, de a kezdetek idején bizony övezte némi szkepticizmus Ralf Scheepers bandáját: amolyan dacválasznak tűnt arra, hogy emberünk végül évek lebegtetése után nem került be a Judas Priestbe. Az eleinte még félig-meddig projektjellegű csapatnak az akkoriban berobbant underground heavy metal hullám is jól feküdt, ám nyitott kérdésnek látszott, hogy utóbbira mennyire lehet tartósan építkezni, és mint a mellékelt ábra mutatja, a zenekarok többsége elvérzett/eljelentéktelenedett azóta abból a mezőnyből. A Primal Fear azonban a kisszámú kivétel körét gyarapítja.

A svéd Vampire egyelőre csak amolyan underground liebling, de látok rá esélyt, hogy a következő években kialakuljon körülöttük egy ha nem is százezrekből álló, ám a mostaninál mindenképpen szélesebb, igen lojális rajongói mag. A Rex a göteborgi banda harmadik nagylemeze, és bevallom, az első kettőt nem hallottam a maga idejében a dömpingben, most azonban megtetszettek az előzetes dalok, így utólag pótoltam a mulasztást. Ennek alapján azt mondhatom: azok is pofásak voltak, de mindenképpn az új anyag a legérettebb, legkerekebb eddigi munkájuk.

Nem titok, hogy Danev kolléga két éve engem emlegetett a Burn It Down kritikájában, mint a stáb azon tagját, aki mindig is hatalmas lufinak tartotta a The Dead Daisiest. Különösebben nem is akarok magyarázkodni ebben a témában, mindent tartok, amit Gyuri akkor és ott név nélkül ugyan, de idézett tőlem. Tök jó, hogy David Lowynek egy valag pénze van, amiből bármikor szekérderéknyi zseniális muzsikust tud szerződtetni maga köré, meg cserélgetni is képes őket, ha valamelyik éppen bemondja az unalmast, pontosan értem, mitől működik ez a történet – főleg élőben –, de a sorlemezeken alig találtam eddig érdekességet. Gyakorlatilag mindenkit nagyon szeretek, akik felbukkantak eddig a bandában, a haknizás, fesztiválozás meg egy dolog, az albumkészítés viszont más tészta. És bizony nehéz épkézláb saját dalokat írni úgy, hogy a csapatba csak évek hosszú sora után került be az első nagypályás dalszerző Doug Aldrich személyében, de ő is bő másfél évtizeddel a legtermékenyebb korszaka után, kvázi sessionistaként. Most azonban változni látszik a helyzet.

A 2000-es évek első felében történt visszatérése (pontosabban Jimi Bell gitáros 2005-ös csatlakozása) óta a House Of Lords megbízható állócsillag a dallamos undergroundban. Ugyan a Sahara dögössége rég kiveszett belőlük, de az újkori lemezekkel ráálltak egy olyan, a klasszikus anyagoknál lágyabb, epikusabb ösvényre, amelyen azóta is zökkenők és kitérők nélkül menetelnek előre, a rajongótábor teljes megelégedettségével kísérve. Ezen az úton jelent újabb állomást (mérföldkőnek azért nem nevezném) a New World - New Eyes is, amely már a tizenkettedik albumuk a sorban.

A két évvel ezelőtti What Happens Next című Joe Satriani-lemez lenyűgözött (az akkor megjelent kritikánkkal ellentétben), imádom a mai napig, a késői éra egyik csúcsalkotásává érett. Ez a mágikus trióban készült album lüktet az élettől, a gondolatoktól, de hát aki Glenn Hughesszal és Chad Smithszel készít dalokat, az méltán számíthat valami igazán átütőre. A lemez utáni turné is elért hozzánk, ahol még jobban átjött, mit is akart Satriani a gitár segítségével megfogalmazni.

Gyakran talál meg minket is az a kérdés, hogy ugyan miféle alapon válogatunk az új megjelenések között, milyen indokkal adunk teret egyeseknek és hallgatunk el bizonyos előadókat (spoiler: fizetnek érte). A kollégák nevében ugyan nem beszélhetek (őket ezért fizetik, és basszus, most is nyaralnak), részemről meglehetősen szimpla az ábra: hajdani kedvenceim csontig lerágott és megcsócsált művészetének újrafelfedezése helyett, pusztán a kaland kedvéért meghallgatom inkább mondjuk Tommy „$" Lee (amúgy kifejezetten izgalmas) új dalait, vagy teszek egy próbát az undergroundban évek óta jó érzékkel válogató Season Of Mist legújabb felfedezettjével. Kátai Tamás és (immár) Makó Dávid lakótársai valami egészen furcsa dolgot művelnek a padlásszobában, amit a két extrém szélsőség felé tendáló kritikák igazolnak vissza a legfényesebben. Ennyiből pedig máris sejtettem, hogy a végeredmény, ha nem is vág gerincre, jelentőségteljes lesz.

Mint a címből is könnyen kitalálható, feldolgozáslemezről beszélünk: a Metallicára hajazó Garbers Days Revisited az Inter Arma korai időszakában használt próbatermére utal, ami annak idején egy Garbers Building nevű helyen működött Richmondban. És ugyan nem különösebben vagyok oda az efféle lemezekért, ha valahol, hát T.J. Childersék esetében pontosan tudtam: lesz értelme a vállalkozásnak.

Vannak zenekarok, amelyeknek stílusát nagyon nagymértékben befolyásolja fő dalszerzőik egyedi stílusérzéke, kiforrott egyéni látásmódja és munkamódszere, s ha valakikre rá lehet mondani, hogy semmihez sem hasonlítható formulákban alkotnak, akkor Kerry Livgren és Steve Walsh nevét mindenképpen meg kell említenünk. A klasszikus Kansas két oszlopos tagja, a csapat legtermékenyebb korszakának meghatározó egyéniségei azonban sajnos mára végérvényesen búcsút intettek az aktív zenélésnek. A jelenlegi felállásban csupán két őstag, a dobosfenomén Phil Ehart és a szólógitáros Richard Williams képviselteti magát.

Sokszor leírtuk, hogy a mai dömpingben, pláne a zenefogyasztásihallgatási szokások megváltozása mellett az ember mellett gyakran elmegy egy csomó zenekar és lemez, ami pedig egyébként tetszene neki. A finn Wolfheart például, bevallom, ebbe a kategóriába tartozik nálam: a hírrovat töltése közben mindig menetrendszerűen meghallgattam az aktuális lemezek kapcsán kiadott előzetes dalokat, tetszettek is, de valahogy mégsem jutottam el odáig, hogy mélyebben megismerkedjek a bandával. A Wolves Of Karelia esetében viszont felkeltette a figyelmemet a téma – a finn-szovjet téli háború történetével foglalkozó, laza konceptalbumról beszélünk –, és láss csodát, beakadt a lemez a Spotin. Pedig több olyan kritikát is olvastam róla, miszerint régen jobb volt a zenekar, és ez a lemez már nem az igazi. De ez már csak így megy...

Pár évvel ezelőtt nyilvánvalóan az egyetlen értelmes húzást lépte meg a Metal Church Mike Howe visszahozatalával. Nem volt persze gond Ronny Munroe-val sem, de a közönség egyértelműen Mike-kal kíváncsi rájuk, érezhetően elég komolyan növekedett is a banda ázsiója az utolsó két lemezzel, a fesztiválokon is magasabb pozícióban szerepelnek, mint előtte. Ha nem mutatkozna igény irántuk, bizonyára egy ilyen gyűjteményes anyag kiadásában sem látott volna fantáziát a Rat Pak.

A Dool az utóbbi pár év egyik underground szenzációja a darkos vonalon, ugyanakkor a holland banda korántsem nyeretlen kétévesekből áll. A ritmusszekcióban a néhai The Devil's Blood két tagját, Job van de Zande basszert és Micha Haring dobost találjuk, Ryanne van Dorst gitáros/énekesnő szintén ismert arc volt a helyi színtéren, őket pedig két további gitáros egészíti ki Nick Polak (Gold) és Reinier Vermeulen (The New Media) személyében. A Summerland a banda második albuma, és csakis nagyon szépeket tudok róla mondani.

Nehéz eldönteni, hogy Mark Menghi-e az amerikai David Lowy, vagy David Lowy-e az ausztrál Mark Menghi. Mindenesetre a háttér hasonlónak tűnik: adott egy minden bizonnyal pénzes csávó, akinek az a hobbija, hogy maga is rockzenészkedik, és ha már megteheti, igyekszik nem kispályás módra megvalósítani az álmát. Ha pedig esetleg azt mondod, rosszindulatú vagyok, szívesen meghallgatom a magyarázatot, mi mással vesz rá egy totál ismeretlen csóka szó szerint mindenkit Mike Portnoytól David Ellefsonon, Alex Skolnickon és Andreas Kisseren át egészen Zetro Souzáig, hogy dalokat írjon/rögzítsen, majd különböző leosztásokban össze-vissza haknizzon vele az általa megálmodott márkanéven szerte a világon...

Nem különösebben vagyok nagy rajongója a görög területekről származó csapatoknak, azonban a tízéves múltra visszatekintő Hail Spirit Noir legfrissebb anyagának már a kezdőhangjai is meggyőztek arról, hogy itt valami egészen különleges muzsikát fogok egy órán keresztül hallani. Szégyenszemre az előzményekről eddig lemaradtam, pedig még Koroknai kolléga is felhívta a figyelmet Oi Magoira keresztelt második korongjukra anno, amelyet – a többivel egyetemben – feltétlenül pótolni is fogok.

Azóta szeretem igazán a Johnny Gioelivel készült ARP-lemezeket, mióta élőben láttam vele a bandát. Korábban ugyanis annak ellenére sem tudtam igazán ráhangolódni az általa fémjelzett felállásra, hogy a fickó kétségtelenül remek, ráadásul teljesen egyéni stílussal megáldott énekes. Pedig már huszonkét éve húzza itt az igát, azaz több mint kétszer annyi időt töltött a csapatban, mint elődei összesen... De 2016-ban aztán Bécsben sikerült végre koncerten is megtekintenem őket, és egyúttal – elsősorban Johnny lehengerlő élő teljesítményének köszönhetően – szépen fel is értékelődtek nálam az „újkori" anyagok.

Az ember ugyebár szeret élcelődni azon, hogy a thrashbandák átlátnak a szitán, és valóban, erős társadalomkritikájuk időnként komikusan hat. Persze kétségtelen, hogy jóindulatúan naiv demagógiával megfogalmazott gondolataik tartalmaznak valid felvetéseket is, illetve mindez a jellegzetes artworkökkel kombinálva ma már olyan műfaji jellegzetesség, ami nélkül nem thrash a thrash. Magyarán szólva: így szeretjük ezt a zenét, ha pedig ironizálunk rajta, azt csakis szeretetből tesszük – és ne feledjük: komplett alműfajok épülnek arra, hogy nem (teljesen) veszik komolyan magukat. És ugye megmosolyoghatjuk Pusztai Zoli apokaliptikus vízióit, de tény, hogy az angolszász kollégák sem szofisztikálják túl a gondolataikat, sőt, a magyar nyelv szépségének köszönhetően a dörgedelmes sorok talán költőibben is hangzanak, mint némely dühösen odaköpködött angol szöveg. Ezekben az amúgy nem sok port kavart denveri színtérről elszármazott Havok is jeleskedik, de fontos megemlíteni, hogy ők a „komoly" (értsd: nem direkt vicceskedő) újhullámos bandák közé tartoznak, közöttük is a zeneileg is izgalmasak táborát erősítik, és ennek megfelelően beszélni is komolyan illik róluk.

Fogalmam sincs, mi vezetett Chris Adler távozásához a Lamb Of Godból, de a szűkszavú nyilatkozatok alapján, illetve a rokoni szálakat is tekintetbe véve bizonyosan nem kizárólag egy motorbaleset utóhatásairól, hanem valami roppant komoly nézeteltérésről lehetett szó, ha eljutottak a kenyértörésig. Éhen persze így sem hal majd, hiszen az utóbbi években a Megadethtől a Testamenten át a Protest The Heróig vendégszereplések egész sorát elvállalt dobos Randy Blythe mellett alighanem a virginiaiak legismertebb tagja, a 21. századi metálos ütősgeneráció egyik meghatározó alakja. Chris ma már gyakorlatilag önmagában is brandnek számít a szakmában, szóval a jövőben is garantáltan sokat találkozunk majd vele. Nekem például helyből lenne egy tippem, ki ül majd a dobcucc mögött, ha netán egyszer Anselmo a szólóhaknik után Rexszel és Zakk Wylde-dal is tényleg megcsinálná azt a bizonyos évtizedes szinten rebesgetett Pantera tribute-turnét, amelyen ugye már szegény Vinnie Paul sem vehetne részt...

Furcsa helyzet állt elő köztem és a Tóth Ágnes, valamint Szabó Mihály által működtetett The Moon And The Nightspirit formációval kapcsolatban, ugyanis hat esztendővel ezelőtt egy olyan fantasztikus lemezzel leptek meg, hogy a pogány/neofolk műfajon belül azóta is az jelenti nekem az etalont, legalábbis hazai viszonylatban. A Holdrejtek dalai és atmoszférája valami olyasmi, amit egy csapat karrierje során általában csak egy alkalommal sikerül megteremteni, és amit általában magnum opusként is szokás emlegetni. Többek között ezért is alakult ki egy fura szituáció, hiszen az ezt követő, szerényebb folytatásról, a Metanoiáról nem véletlenül nem született ismertető.

Azért is baromi szórakoztató a rockzene történéseit nyomon követni, mert itt aztán szappanoperába és bohózatokba illő képtelenségek egyaránt megtörténhetnek, és általában meg is történnek. A Vandenberg zenekar visszatérésének ugyanakkor nincs köze az említett két műfajhoz, inkább a tudományos fantasztikum kritériumait elégíti ki. Én magam ugyanis legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy eljön az idő, amikor David Coverdale egykori dédelgetett kedvence, Adrian Vandenberg újra csutkára tekeri majd a Marshall erősítőt.

Öt évvel ezelőtt, amikor a VII: Sturm Und Drangról, az évtized egyik legnagyobb mesterművéről írtam, valahogy úgy fejeztem be, hogy remélem, a kiugró színvonal a következő albumra is megmarad, ha lehet, tragikus motiváció nélkül. Fogalmam sincs, Chris Adler távozása tragikusnak nevezhető-e zenei értelemben (Art Cruz köszöni és élvezi, amúgy mi is), de egy alapító lelécelése valamiféle krízist mindenképpen okoz egy zenekarnál lelkileg. Mindez persze eltörpülhet Randy Blythe csehországi kálváriájához, a bűn és önkéntes bűnhődés időszakához képest, amelynek végeredménye a Sturm Und Drangon csúcsosodott ki, annak minden fájdalmával, kegyetlen őszinteségével és Blythe ön-újradefiniálásával együtt.

Mindig apró fülvakarásban vagyok egy-egy új Vader-anyag megjelenésekor. Egyfelől nem tudom nem szeretni a lengyel matuzsálemet, másfelől felröppen bennem a kérdés, hogy kell-e ez a fajta időutazás a 2000-es években, nem lenne-e egyszerűbb a '80-as-'90-es évek death metal albumait hallgatni újra és újra. A válasz minden esetben: naná, hogy kell. Ha időutazásra vágyik az ember a halálmetál területén, a Vader tökéletes választás. Mint egy megbízható, a szó legjobb értelmében vett automata, Peter Wiwczarek és dühöngő vándorcirkusza úgy köpi ki magából újra és újra az ezerszer megrágott, mégis megunhatatlan és zabálnivaló produkciót.

Stílszerűen 2020-ban szállította le huszadik nagylemezét minden idők legskótabb német heavy metal alapzenekara, az 1980-ban, azaz idén éppen negyven éve indult Grave Digger. Jubileum ez tehát a javából, ráadásul nem is bízták a véletlenre a dolgot, Chris Boltendahlék ugyanis a Fields Of Blooddal egyik legsikeresebb és legemblematikusabb anyagukhoz, a skótok szabadságharcát feldolgozó, 1996-os Tunes Of Warhoz nyúltak vissza. 2010-ben a The Clans Will Rise Againnel már megcsinálták a sztori folytatását, azaz a Fields Of Blooddal tulajdonképpen trilógiává hízlalták a negyedszázada megkezdett történetfolyamot. A magam részéről pedig maximálisan hálás is vagyok érte, hiszen egyrészről jól is áll nekik ez a skótdudával színesített vonal, másrészt pedig az utolsó két nagylemezzel egyértelműen lejtmenetbe került bandát sikerült így újra a helyes kerékvágásba visszazökkenteni.

Jó köröket fut az utóbbi években a Behemoth. Az utolsó lemezek baromi jól sikerültek, februárban pedig saját szemünkkel is meggyőződhettünk róla, hogy a csapat ma már arénaméretben is simán működőképes (csak a hangzásukat tudnám feledni...). Így aztán nem csoda, ha Nergal is folyamatosan újabb és újabb érdekességekkel igyekszik előrukkolni és fenntartani az érdeklődést maguk iránt. A karantént és a turnémentes időszakot ők is egy EP-vel hidalják át, amelyen egy feldolgozás két változata mellett két vadiúj saját darab kapott helyet.

Meg nem merném tippelni, hány embernek mond Magyarországon bármit is a Sven Gali neve. Gyanítom, hogy ha nem is névről, de legalább arcról biztosan ismerem a legtöbbjüket... A helyzet a csapat otthonát, Kanadát leszámítva persze tőlünk nyugatra sem lehet nagyon más, de mindenesetre most itt egy friss EP a hosszas szünet után feléledt alakulattól, amit valamikor remélhetőleg egy teljes nagylemez is követ majd. A magam részéről innentől bizakodva várom, mert az itt szereplő három plusz egy dal elég korrekt módon sikerült.

Kitűnő ütemérzékkel pár héttel azután hallgattam meg és kattantam rá a francia Svart Crown lemezére, miután február 26-án jártak nálunk a Dürerben. Meglehet, ezzel nem is vagyok annyira egyedül, hiszen a Century Media által gondozott Wolves Among The Ashes február 7-én jelent meg, és akkor még abban a világban éltünk, amikor koncertcunami várt ránk, így sokkal ráérősebben válogattam én is az új megjelenések között. Késő bánat, mondják erre, de tekintsünk pozitívan a jövőbe, hiszen ősszel – elvileg – ők lesznek Budapesten az Atheist egyik vendégzenekara.