Elsőre talán furcsán hangzik, de úgy tűnik, a covidnak voltak azért pozitív hatásai is a zeneiparra. Néhányan például kiszakadtak a saját, jól bejáratott kis mókuskerekükből, aminek köszönhetően olyan kreatív energiák szabadultak el, amikre a „normális" világban nem biztos, hogy lett volna esély. Ha nincs a pandémia, Biff Byford minden bizonnyal ma is az évtizedek óta bejáratott turné-album-turné-turné-turné-album spirált tolná a Saxonnal, és ha roppant feelinges szólólemeze meg is jelenik, a fiával közös Heavy Water projekt bemutatkozó anyaga vélhetően akkor sem látott volna napvilágot. De talán még az anyabanda Inspirations című feldolgozáslemeze sem. Márpedig mindháromért kár lett volna, a Heavy Waterért pedig különösen.

Őszintén bevallom, a Raksha Bandhan név (és a logó betűtípusa) első blikkre nem igazán segítette elő, hogy közel kerüljek a bandához. Tudom, hogy sokaknak szívügye a hinduizmus, a Krisna-tudat, meg az egész indiai kultúra, tőlem viszont igencsak távol áll minden ilyesmi, márpedig a Raksha Bandhan egy tradicionális hindu ünnep elnevezése, amelynek lényegét leginkább abban tudjuk megragadni, hogy törődünk egymással, gondoskodunk egymásról, és egyfajta fivéri és nővéri szeretettel viseltetünk egymás iránt. Ellenérzésem viszont több mint alaptalan volt, a budapesti négyes szövegei ugyanis a legkevésbé sem a keleti vallásokkal foglalkoznak, hanem pont mintha a világban előforduló legundorítóbb, legaljasabb szarságokat kívánták volna csokorba gyűjteni, hogy aztán az összeset a gyanútlan hallgató nyakába zúdítsák. Mindezt pedig egy igencsak energikus, a sludge mocskát hácés csordavokálokkal, néhol pedig grunge-os dallamokkal, vagy épp thrashes reszeléssel vegyítve.

A Metallica fekete albumának harmincéves jubileumára egy seregnyi előadó próbálta meg négy CD-n keresztül a saját képére formálni James Hetfieldék örökbecsű klasszikusait, ami egyrészt a legtöbb embernél alapból kiveri a biztosítékot, de a magamfajta, átdolgozásokhoz már-már betegesen vonzódó zeneőrülteknél biztosan nem. Egy jó dal ide-oda formálását mindig is az egyik legizgalmasabb dolognak tartottam a zenében, főleg abban az esetben, ha általam kedvelt szerzeményekről van szó. Márpedig Lars Ulrichék „sötét anyaga" az első hangtól az utolsóig olyan jellegű alap, amin az idők végezetéig lehet csámcsogni, akár zenészfejjel, akár hallgatói füllel. Általában nem szoktam minden egyes dalt kivesézni, mert sokszor vérciki és unalmas lesz a végeredmény, azonban ezek a nóták olyan minőséget képviselnek, amelyek mindegyike egy-egy külön kis világot jelent számomra, ezért most kivételesen felsorolás jellegű kritika következik.

Az arizonai Spirit Adrift igazi underground formáció, ami eredetileg mellékprojektként indult, de a tavalyi, kiválóan sikerült – és nálunk sajnos nem recenzált – Enlightened In Eternity albummal azért sikerült kissé nagyobb ismertségre szert tenniük, nyilván nem kis mértékben a Century Media szerződésének köszönhetően. A most kiadott, háromszámos Forge Your Future minialbum amolyan utánlövés a négyes lemezhez képest, ugyanakkor nem kikukázott dalokat pakoltak fel rá, maximálisan ajánlott anyag ez is.

Wolfgang Van Halen sokáig mindenki számára csak a fura, dagi kölyök volt, akit valami elmeháborodott, nepotista húzással beszuszakoltak a Van Halenben Michael Anthony helyére, nem is vette komolyan nagyon senki. Aztán a srác a turnén, majd Mark Tremonti oldalán is bizonyította, hogy zeneileg ott van a spiccen, nyilatkozatai alapján ráadásul úgy fest, szíve és esze is a helyén van, aki pedig odafigyelve megnézte egyszer a tavaly, Eddie Van Halen halála után kihozott Distance dala videóját, és nincs kőből a szíve, nem hinném, hogy ne lapogatta volna meg alaposan Wolfie-t utána. Most pedig megérkezett első önálló albuma, és simán alkalmas rá, hogy kilépjen vele a hatalmas árnyékból.

A Carcass visszatérése a tökéletesen elsültek közé tartozik. Ugyan a felállásban akadtak ilyen-olyan változások, de a zenekar visszatérő albuma, a nyolc évvel ezelőtti Surgical Steel úgy hozta vissza a régi szép idők hangulatát, hogy közben mentes volt mindenféle görcsösségtől, a turnékon pedig elsöprő formát mutatnak. Sokakkal ellentétben nem is aprózták szét magukat, nem hoznak ki kényszeresen kétévente egy-egy tök ugyanolyan lemezt, hogy az ember egy idő után már csak a vállát vonogassa a korrekt, de megkülönböztethetetlen új albumok hallatán. Simán ráültek egy további évre a Torn Arteriesre is a vírus és hozadékai miatt, mindössze a kiválóan sikerült Despicable EP-vel adtak némi előzetes ízelítőt, mire lehet számítani.

Nagyívű kinyilatkoztatásnak kellene itt állnia arról, hogy mennyire kerek, perfekt, a szó legjobb értelmében progresszív produkció a Leprousé, hogy mennyire nem találok immár minimális fogást sem a notoddenieken. Ráadásul a Pitfalls óta végre azt is megtapasztalhattam, hogy hasonlóan fölényes módon megy mindez az kvintettnek élőben is. Ugyan négy éve, a Malina kapcsán már megelőlegeztem a Leprousnak, hogy a csúcsra értek, ők viszont, ezzel mit sem törődve, azóta is folyamatosan fejlődnek, tökéletesednek, és persze az ősrajongó, vaskalapos arcoknak óhatatlanul csalódást okoznak. Bár az Aphelion limitált verzióira bónuszként felkerült az Acquired Taste 2021-es, monumentális koncertváltozata is, természetesen szó sincs a Bilateral világának visszahozataláról, se ideje, se oka nincs a zenekarnak a visszapillantó tükörbe tekinteni. A friss dalcsokor a Pitfalls megközelítését terjeszti ki, így amikor Einar Solberg énekes/billentyűs/agy azt mondja, hogy „nagyon másmilyenre" sikerült, kételkedjünk. Sajnos/szerencsére a leprousi értelemben vett tájékozódási pontok helyben maradtak.

Dee Snider Jamey Jasta segítségével összerakott, három évvel ezelőtti For The Love Of Metal szólóalbuma igen sikeres visszatérésnek bizonyult – bár, mint azt akkor is írtam, szerintem annak a lemeznek, vagy legalábbis egy hasonló variánsának 2000 környékén kellett volna kijönnie ahhoz, hogy a nosztalgiázáson túlmenően is érdemben láthatóvá tegye a színtéren a Twisted Sister legendás frontemberét. Mindegy, ez a vonat már elment, de Dee a jelek szerint kedvet kapott a stabil jelenléthez, és máris itt a folytatás.

Miután a friss Iron Maiden-lemez megjelenését követően alig pár nappal kábé minden érdekelt jól megfejtette Bruce Dickinsonék két évvel ezelőtt rögzített dalait, s miközben jómagam is jól elolvastam a napokban megjelent hazai és külföldi lemezkritikákat, folyton arra a következtetésre jutottam, hogy teljes mértékben egyikkel sem tudok egyetérteni. A felmagasztaló írások enyhén szólva is túlzók, a szigorú hangvétel pedig inkább felületességre vall, s messze nem fedi azt a fajta komolyan vehető ítéletet, ami a zenekar hangzóanyagainak értékelésénél elvárható lenne. A kapkodós, lerohanós megfejtés soha nem volt az én asztalom, nekem valamiért több időre van szükségem ahhoz, hogy igazán lelkiismeretes döntést hozzak.

Tíz évvel ezelőtt (durva...) megvolt a maga sztorija a Times Of Grace projektnek és a The Hymn Of A Broken Man lemeznek, de mivel az album végső soron Jesse Leach Killswitch Engage-be való visszatalálásának katalizátorát jelentette, meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is készülhet még folytatás ezen a néven. Főleg, hogy noha tetszett az a lemez, már akkor is leírtam: másokkal ellentétben én sosem éreztem nagyon markánsnak a választóvonalat Adam Dutkiewicz alapbandája és jelen projekt között. Utóbbit a frissen kiadott Songs Of Loss And Separationről már egyáltalán nem mondhatjuk el, a dalok viszont most is jók, szóval efféle kötözködésbe most biztos nem megyek bele.

A semmiből jött és vélhetően a semmibe tart ez a koncertlemez, amit csak úgy, minden különösebb apropó nélkül dobott piacra a Cleopatra Records. Eleve nem friss, hanem húsz évvel ezelőtti felvételről van szó, vagyis sem marketinges szempontból, sem egyébként nem lehet túl sokat kihozni ebből a történetből: aki akarja, meghallgatja, aki igazán elvetemült rajongó, akár meg is veheti, Dave Mustaine meg most már legalább elmondhatja, hogy hivatalos akusztikus koncertalbuma is van. Már ha egyáltalán volt érdemi köze ehhez a kiadványhoz, és nem valami jogi-pénzügyi-egyéb manőver miatt jött ki a cucc.

A feketezajos tapasztalatok okán egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy hazaérve alaposabban is megvizsgálom a temesvári Dordeduh életművét – több okból sem volt vele nehéz dolgom. Egyrészt a Negură Bunget 2009-es kettéosztódásából életre kelt brigád lemezen is pontosan olyan vonzerővel hallgattatja magát, mint élőben, másrészt a teljes diszkográfia mindössze egy (bemutatkozó) EP-t és két teljes értékű albumot számlál. Utóbbiak kiadása között csaknem egy évtized telt el látszólagos tétlenségben, amelynek oka a családi kötelezettségek környékén keresendő. Az idén tavasszal kihozott Har mindenesetre roppant elegáns, fajsúlyos üzenet Hupogrammosék visszatérése kapcsán, amelyben minden megvan, amiért annak idején kedveli lehetett ezt a bandát (vagy régebbről a Negură Bunget gitárcentrikus dolgait). Ha azzal a klisével hozakodunk elő, hogy az eltelt időben a Dordeduh tökéletesítette a maga világát, ezzel a kijelentéssel sem tévedünk nagyot, hiszen a maga módján a Har szinte tökéletes.

Nem tudom, én érzékelem-e rosszul, de gyaníthatóan nem: mintha így, húsz évvel a stílus virágkora után kissé rehabilitálódni látszana a nu metal. Egyre több fiatalabb zenekarnál érezni nyíltan, hogy gyermekkorukban bizony ezeket a hatásokat szívták magukba a 2000-es évek első felében. Nem is baj, ha kicsit helyükre kerülnek a dolgok a fejekben: a szóban forgó éra persze iszonyatos vitákat hozott a nu vs. old témakörben, de utoljára akkoriban került ki a rockműfaj ténylegesen is a mainstreambe. Ráadásul a hullám tényleg globális volt, nemcsak másod- és harmad-, de negyed- és ötödvonallal is az éllovasok farvizén. Szóval nem kellett mindenáron piros baseballsapkában rollinrollinrollinozni hozzá, hogy az ember érezze: fontos, hosszabb távra is kiható jelenségről beszélünk.

Úgy ismételgeti reménytelenül saját kliséit Yngwie Malmsteen, mint ahogy én sem tudok róla újat mondani sem magamhoz, sem a többiekhez képest hosszú évek óta. Igen, most éppen azt nyilatkozgatta előzetesen, hogy a járvány miatti turnéstop következtében a Parabellum dalaira sokkal több ideje jutott, mint általában, és emiatt aztán kiérleltebb, erősebb az album az utóbbiaknál. Nos, ha valaki benyelte ezt a dumát, annak kénytelen leszek lehűteni a lelkesedését: szó sincs főnixmadár-szerű feltámadásról, ez egy újabb végtelenül tipikus modern kori Malmsteen-album, rajta minden jellemző hibával, amiért ekézni szoktuk a Maestrót az elmúlt nagyjából húsz évben.

Szomorú, amikor az embernek úgy kell írnia egy friss és tök jó lemezről, hogy az adott zenekar már nem létezik. Külön hab a tortán, hogy a Levarának már ráadásul volt korábbi mutációja is: tulajdonképpen annak a ZFG nevű bandának a 2.0-s verziójáról beszélünk, akiket két éve Budapesten is láthattunk a Toto előtt. Vagyis Steve Lukather fia, Trev Lukather csapatáról – vághatod rá, ha ott voltál. Bizony, pontosan így. A trió másik két tagja Jules Galli énekes és Josh Devine dobos volt.

Többször elmondtam már, és valószínűleg néhányszor még el is fogom: a magam részéről nem sok értelmét látom a feldolgozáslemezeknek. A saját képre formált darabok ritkán sikerülnek jobban, mint az eredetiek, és tényleg csak szökőévente egyszer készül olyan album, amiben mindvégig kitart a lendület. Persze, 2020 minden szempontból speciális év volt, így aztán érthető az a hozzáállás is, amit a főmágnes, Dave Wyndorf hangsúlyozott, miszerint a pandémia közepette az égadta világon semmi kedve nem volt új zenéket írni, viszont túl sokat nem akart tétlenül megülni a seggén, mert akkor folyamatosan az őt körülvevő világ szarságain kellett volna gondolkodnia. Mivel az önfeldolgozások ötletét már több alkalommal is ellőtték (jól-rosszul), nem maradt más hátra, mint egy valódi cover album elkészítése. És a Wyndorf Művek a nehezebb utat választotta: kevésbé (vagyis leginkább egyáltalán nem) ismert számokat gyúrt át tökéletesen magnetessé, ami alapján nem csak a hangulat lett egységesen savval és mindenféle pszichedeliával átitatott, hanem a darabok nagy részéről azt is elhinném, hogy saját szerzemény. És akkor hirtelen mégis csak azt gondolom, hogy van olyan eset, amikor érdemes feldolgozáslemezt készíteni.

Mivel két magasan jegyzett zenekarban is frontemberkedik, néha úgy tűnik, mintha a vízcsapból is Myles Kennedy folyna, pedig valójában csak a ma szokványos hosszabb lemezperiódusok miatt rendkívüli, hogy valakitől nagyjából kétévente friss hangzóanyag érkezik, régen még simán ez volt az általános. Ugyanakkor Myles barátunknak az Alter Bridge és Slash csapata mellett még a szólóprojektjére is akad ideje, tehát nyugodtan megkockáztathatjuk: ettől függetlenül sem az a kimondott tétlen, seggén ülő típus.

A Crypta név egy újabb csajbandát takar, de kezdőknek azért nem mondanám őket, hiszen a Nervosából nemrég távozott Fernanda Lira énekes/basszer és Luana Dametto dobos új zenekaráról van szó. A két lány a Burning Witches gitárosával, Sonia „Anubis″ Nusselderrel és a Hagbard volt hathúrosával, Tainá Bergamaschival egyesítette erőit, és a nervosás előélet, illetve a jó marketingelhetőség miatt nem csoda, hogy bemutatkozó albumuk egyből a Napalmnál jött ki.

A Sodom igazán nem szarral gurigázik, ha két lemez közötti időkitöltő EP-kről, maxikról vagy gyűjteményes anyagokról van szó: szinte követni is lehetetlen a digitálisan, újságmellékletként vagy épp rendes terjesztéssel megjelenő anyagok áradatát. A legújabb ezek közül – és ha nem tévedek, 2021-ben az első – a Bombenhagel, az államalapításunk szent ünnepén digi cd-n és bakeliten érkező háromszámos EP, mely anno a Persecution Mania zárószámaként csaknem három és fél évtizeddel ezelőtt napvilágot látott, egyik legklasszikusabb ős-Sodom-alapvetés után keresztelték el.

Gilby Clarke karrierje a tökéletes példa arra, milyen is jó időben jó helyen lenni: a '80-as évek Los Angeles-i rockszínterének második ligás szereplőjeként éveken át hasztalan próbált nagyot gurítani, ám sem a Candy, sem a Kill For Thrills tagjaként nem jött össze neki az áttörés. Nem tudhatom biztosan, de valószínűleg a '90-es évek rock′n′roll-ellenes közegében sem lett volna több esélye a bizonyításra, viszont a tény, hogy beszállhatott Izzy Stradlin helyére turnégitárosnak a Gunsba a zenekart övező legnagyobb őrület és hisztéria kellős közepén, nos, ez mindent megváltoztatott. Attól kezdve ugyanis ő is ott feszíthetett Axl, Slash és a többiek mellett a magazinok százainak címlapjain, illetve a popkultúrát alapvetően formáló ikonikus klipekben az MTV-n, noha nem egészen négyéves szolgálata alatt szerepe mindvégig marginális maradt. És ez a legironikusabb az egészben: ahogy valószínűleg sokmillió rockrajongó, úgy én magam is automatikusan a klasszikus Gunshoz kapcsolom a nevét, míg Richard Fortus esetében valahogy nem jön ugyanez. Pedig az a csávó aztán tényleg a hátán cipeli az egész cirkuszt már húsz éve...

A LeBrock név egy angol duót takar, konkrétan Michael Meadows gitáros/billentyűs/dalszerzőt és Shaun Phillips énekest, és bizonytalan vagyok azt illetően, mennyire elterjedt a hírük itthon azok körében, akik fogékonyak lennének rájuk. A saját ismeretségi körömből úgy sejtem, valamennyire biztosan, hiszen a synthwave-es vonal egyes leágazásai az utóbbi években fertőzéses alapon ragadták magukkal a dallamos rockzenék híveit. Márpedig ha alkot előadó a stílusban, amely méltán tarthat számot az AOR-rajongók érdeklődésére, hát a LeBrock az.

Manapság már Mississippit lehetne rekeszteni az amerikai sivatag porába mártóztatott, gombamód szaporodó retro-, heavy-, stoner-, garage- és hard rock csapatokkal, ámde néha azért ezek közül is horogra tud akadni egy-egy ígéretes formáció. Elsőre ilyesminek tűnt a női énekessel kiálló, svéd, sokatmondó elnevezéssel bíró Acid's Trip is, aztán amikor szembesültem az egyszerűen csak Acid művésznéven futó hölgy enyhén szólva is érdekes/idegesítő/nem oda illő/satöbbi hangszínével, rögtön el is szomorodtam kicsit, ugyanis az énekdallamok alatt hallható muzsika bizony minden tekintetben osztályon felüli, és minimum ugyanolyan minőségű vokálnak is kellene társulnia hozzá.

A győri Devoid semmiképpen sem tekinthető kezdő bandának, ám abból a szempontból még az út elején járnak, hogy meggyőződésem: sokan csak a következő időszakban kapják majd fel rájuk a fejüket. A csapat kétségtelenül meg is érdemli a figyelmet, mert a debütáló Fake Gleamet mindössze egy évvel követő Dusk alapján nemcsak kakaó akad bennük bőven, hanem további tartalékok is. Persze kérdéses, hogy Magyarországon meddig lehet eljutni ilyen típusú underground muzsikával, főleg ezekben a bizonytalan időkben, de remélhetőleg lesz bennük kitartás, mert a zene sokaknak tetszene.

Szerintem senki sem venné rossz néven, ha amúgy is sokáig lehetetlennek tűnő második életének köreit már jól megérdemelt jutalomjátékkal töltené az At The Gates. Turnék, fesztiválok (már persze ha épp nincs világjárvány...), aztán néhány évente egy-egy új lemez és minimális kísérletezés, csak száz százaléknyi szögelős melo-death, hogy megint lehessen turnézni pár évig. Tompáék azonban nem érik be ennyivel, és ez becsülendő. Az új darab harmadik felvonása példának okáért változatosabb, kísérletezősebb, mint két elődje, és ugyan a jól ismert stílus összekeverhetetlen, a legrosszabb indulattal sem mondhatja rá senki, hogy csípőből írták.

Halogatom már egy ideje ezt az ismertetőt – no, nem azért, mert nem jó a lemez, hiszen éppen ellenkezőleg, ha valaki esetleg nézi a heti listáinkat, láthatja, hogy régóta beszorult az aktuális Top 5-be úgy nálam, mint többeknél. Csak éppen egy több mint ötven (!) éve bejáratott előadóról nem túl könnyű értelmeset írni, főleg, hogy Billy Gibbons – és a ZZ Top – kábé ugyanolyan megingathatatlan, biztos pont a színtéren, mint mondjuk az AC/DC, és kisebb-nagyobb fazonigazításokkal ugyan, de nagyjából azért mindig ugyanazt játszotta. És hát valljuk be, Billy barátunk már azzal sem árul zsákbamacskát, hogy a borítón az Eliminatorrel kezdődő bődületes sikerkorszak legendás kabalaautójának egy változata hasítja az utat...

Ha Stönernek nevezed el a bandádat (és súlyosbítva azt, ami amúgy is: az első lemezedet pedig Stoners Rule-nak), két dologban biztos lehetsz: 1. még a legutolsó külső-ulánbátori utcaseprő is kapásból vágni fogja, hogy milyen zenét művelsz, 2. még ő is ki fog röhögni, hogy milyen hülye nevet választottál. De komolyan, képzeljük már el, hogy Kukovecz Hóhér összeáll Endrénkkel, és a projektet MÖTÁL-nak nevezik el! Na, ugye. Itt is hasonló a szitu, annyiban, hogy az adott stílus két ikonikus figurája, a Kyuss azon két tagja egyesítette erőit, akik anno nem várták meg a zenekar végét, hanem idő előtt távoztak. A cél pedig ezúttal az volt, hogy megmutassák a nagyvilágnak, miben is áll a stoner stílus veleje. Vagyis valami ilyesmiket nyilatkozgattak, de én inkább úgy mondanám, hogy unásig ismert panelekből építkezve alkottak újra egy olyan muzsikát, amiben amúgy semmi új nincs, és hát, mi tagadás, elég unalmas is.