Chrysta Bell Zucht, azaz egy ideje már csak Chrystabell (utálta, ha „lekrisztizték", hiszen sosem az volt a keresztneve) új zenei utat tapos magának, aminek újabb lépcsőfoka a Midnight Star. A korábbi fülledt (mondjuk ki: helyenként twinpeakses) hangulatú dreampop a múlté, a friss csapásirány sokkal könnyedebb, a dream már sehol, a pop erősödik, méghozzá valamelyest a '80-as évek ízeivel. Ennek előfutára a korábbi lemezen (Feels Like Love, 2019) már egy-két dal képében megmutatkozott, de most annyira átlendült erre az oldalra, hogy a basszusgitáros Christopher Smart már a billentyűk mögött dolgozik, a basszusgitárt pedig egy szintén dekoratív hölgy kezeli.

A Kreator nagyon jó szériát futott eddig a 21. században, de bevallom: a Gods Of Violence lemezt azzal együtt is túlzásnak éreztem, hogy objektíven nézve nem tudtam belekötni. Miközben az egy körrel korábbi Phantom Antichriston Millééknek sikerült elcsípniük egy roppant kényelmes és tetszetős egyensúlyt az aprító, brutális, de kellően kiművelt thrash meg a dallamosabb megoldások között, öt évvel ezelőtt ugyanúgy átestek a ló túloldalára, mint mondjuk a Machine Head is a Bloodstone & Diamondsszal. Nem tehetek róla, nekem egyszerűen sok volt a legutóbbi lemez izmos szupermetálja (©Kátai Tamás). Annyira grandiózusra akarták venni a figurát, hogy már nem tudtam minden ízében komolyan venni, bár persze bőven akadt rajta, ami tetszett.

Az ötödik lemez után ki merem mondani: akármilyen remek zenekar a Halestorm, és akármilyen zseniális énekesnő Lzzy Hale, alighanem sosem fogják leszállítani a maguk mesterművét. Mindenki kezelje a helyén ezt a kijelentést, ugyanis szó sincs róla, hogy ne tetszene a Back From The Dead, mint ahogy tetszettek az eddigi lemezeik is. Viszont ha ott rejlene bennük egy tízpontos, tényleg minden ízében tökéletes, mindent elsöprő és mindenki által megkerülhetetlen anyag, annak mostanra már meg kellett volna születnie. Kicsit minden lemezük előtt bennem van a remény, hogy na, majd talán most, aztán valahogy sosem...

Még én is felvontam a szemöldököm, amikor kicsivel egy év elteltével újabb Evergrey-lemez készült. Nyilván dögunalmas lehetett évekig otthon ülni és nem turnézni, nem is folytatom. Más kérdés, hogy ilyen sűrűn, feltehetően jóval ingerszegényebb élet mellett mennyire izgalmas egy újabb lemeznyi mondanivaló. Ráadásul a dalokkal sem spóroltak: tízet kapunk ötven percben, a legéhesebb Evergrey-rajongó sem panaszkodhat. Tegyük hozzá, időközben volt egy kiadóváltás, és nyilván ütni kell az új lovat.

A címmel ellentétben éppen bonyolultságokkal nem kell szembesülnünk Jeff Scott Soto új – szám szerint nyolcadik – teljes szólóalbumán: ha nagyon le akarnám sarkítani a helyzetet, annyit írnék, tipikus Frontiers-rockot kapunk, és kész. Annyival azért persze árnyalható a kép, hogy JSS klasszikusan a „ha a bevásárlólistáját énekelné el, akkor is..."-kategória versenyzője, vagyis eleve kap némi plusz jelentőséget a zene a hangjától, ugyanakkor senki se számítson újdonságokra, netán különösen kiemelkedő színvonalra a Complicatedtől. Ez egy jellegzetes, Alessandro Del Vecchio által grundolt dallamprojekt, ennek minden velejárójával együtt.

Kemény évek állnak a Decapitated mögött, méghozzá nem először, és azt hiszem, a lemezcímre ebben az esetben senkinek sem szükségeltetik külön magyarázat. Más már rég feladta volna a helyükben ennyi sorscsapás után, de a lengyelek most is rendezték soraikat, bár a ritmusszekció lecserélődött a legutóbbi, 2017-es Anticulthoz képest: a dobok mögött James Stewartot, a basszusgitárnál a korábban turnékisegítőként már bevetett Paweł Paseket találjuk Wacław „Vogg" Kiełtyka gitáros és Rafał „Rasta" Piotrowski énekes oldalán. A Cancer Culture pedig kivételesen jól sikerült, masszív album lett, ami bőven alkalmas rá, hogy elfeledtesse a szerencsétlen és méltatlan – és mint kiderült, alaptalan – tengerentúli büntetőeljárást.

Sokáig emésztettem, majd sokáig pihentettem a Star One új giganteposztát, hogy aztán újra sokáig emésszem, majd sokáig pihentessem, de sajnos nem tudok sokkal jobbakat írni Arjen Lucassen új művéről, mint a kezdeti fázisban. Már a Transitust sem találtam túl meggyőzőnek, és a Revel In Time hallatán kénytelen vagyok levonni a következtetést: a holland mesternél kezd kifogyni az érdemi puskapor. Mindez persze relatív, a hármas Star One természetesen simán hoz egy bizonyos szintet, de a korábbi mágia mára tovatűnni látszik.

Repül az idő, de tényleg. Régen mindig azzal élcelődtünk, hogy a Def Leppard jó, ha szökőévenként kijön egy új lemezzel, és alig győztük kivárni, hogy valami történjen Joe Elliotték háza táján, addig a felgyorsult 21. században fel sem tűnik, hogy a leopárdok immár másfél évtizede ráálltak a hétévenkénti albumciklusra. Amikor év elején híre ment, hogy lesz új lemez, úgy éreztem, mintha csak tegnap jelent volna meg a 2015-ös névadó korong. Aztán ezt elmeséltem Draveczki-Ury doktornak, aki megvallotta, hogy benne ugyanez fogalmazódott meg... Persze ezen nem lehet csodálkozni, hiszen olyan értelmezhetetlen mennyiségű információ ömlik mindenhonnan minden áldott nap, hogy tényleg esélyed sincs belegondolni többek között abba sem, hogy hol az új Def Leppard. Szóval lehet, hogy jól is van ez így.

Idő. Amiből végtelen mennyiség áll rendelkezésre a világegyetemben, nekünk, humanoidoknak mégis túl kevés jut belőle. Ezzel a kevéssel gazdálkodva próbálunk valamit kezdeni, és jól-rosszul, a magunk suta módján mindenki igyekszünk kihozni valamit, ami értelmet ad az életnek. A Rammstein tagjai a nekik kiszabott idő egy újabb szeletét arra fordították, hogy dalokat alkossanak. Majd turnéra menjenek, hogy sokezrünket (de mondhatjuk úgy is, a szerencsésebbeket) szórakoztassanak. Az idő egyrészt megfizethetetlen, másrészt dalokba öntve hanghordozón és koncertjegy formájában pontos értéke van, az élmény azonban, amit adnak általa, megfizethetetlen. Ez is egyfajta paradoxon, de hogy ennyire komoly gondolkodnivalót ad-e a Rammstein új lemeze, az még megfejtésre vár. Ami természetesen időbe fog telni. Hogy ki mennyi időt szán a befogadásra, azt mindenkinek saját magával kell elszámolnia.

A minap szembejött velem egy aránylag frissen alakult glam/hard rock csapat videója, a szokásos képi megjelenítésben: kifestett körmök és szemek, púder, tupír haj, negyed kiló testékszer, színes ruhának csúfolt hálóingek... szóval el tudjátok képzelni. Mindez a manapság reneszánszát élő retróőrületben még nem is lenne olyan vérlázító, ám amikor az énekes megszólalt azon a kiherélt, nyihogó-nyafogó hangján, abban a másodpercben átéreztem Gene Simmons pár évvel ezelőtt tett kijelentését: a rock (tényleg) halott! Mert ha neadjisten a közeljövőben ilyen tehetségtelen bohócok fogják alakítani a műfajt, akkor már tényleg jöhetne inkább az atomháború. De azért nyugtassatok meg: ugye nem ez lesz a rockzene jövője?

Említettem már, hogy nagyon szeretem az In The Woods... zenekart? Ja igen, legutóbb a Cease The Day lemez kapcsán! Na, hát arról az ItW...-ról itt nem lesz szó, ellentétben azzal az ItW...-szal, amely 1991 környékén levált a Green Carnationről, és elkezdte felépíteni a saját stílusát. A Nattehimmel direktben, szándékoltan ehhez a korszakhoz nyúl vissza. Annak ellenére, hogy csupán idén januárban alakultak, a Hammerheart máris lecsapott az első kiadványukra, amely pedig mindössze egy három dalt tartalmazó demó. Ennek nyilván oka van, a retróturné a lehető legautentikusabb résztvevők társaságában valósul meg: itt találjuk Christopher és Christian Botterit, az ItW... alapítóit, legújabban pedig a Strange New Dawn meghatározó (iker)arcait. Társuk pedig az ItW... 2.0-s kiadásának frontembere, James Fogarty, aki szintén távozott már a ma ItW...-ként ismert zenekarból. Kellemesen bonyolult, ugye?!

A belga Evil Invaderst eddig leginkább az aranyos zenekarok táborába soroltam: messze nem volt rossz, amit csináltak, de igazából kiemelkedő sem, viszont lelkesen, fiatalos lendülettel nyomták a manapság hiánycikknek számító speed metalt. Ráadásul Joe bajusza is vicces, meg amúgy is belgák, onnan meg azért ritkán jön számottevő zenekar. Szóval szerettem ugyan őket és maximális szimpátiával figyeltem ténykedésüket, viszont nem rohantam azonnal beszerezni mindent, ami épp megjelent tőlük. Mostantól viszont lehet, hogy mindez gyökeresen változni fog, hiszen a stílszerűen bolondok napján megjelent Shattering Reflection egyértelmű és igen komoly szintlépést jelent.

Kevés lemezt hallgattam annyit az utóbbi években, mint (a) Carpenter Brut Leather Teethjét. A művésznév mögött rejtőző Franck Hueso olyan tökéletes mesterművet tett le az asztalra négy évvel ezelőtt, amiről már akkor is tudni lehetett, hogy nehéz lesz rá gombot varrnia. Nagyon okosan nem is akarta megpróbálni: a tematikailag is az előző album folytatását jelentő Leather Terror némileg más irányt vesz, és úgy viszi tovább a sorozatgyilkossá váló srác sztoriját, hogy hangulatilag és a zene egészét tekintve is önálló arcéle van.

Kissé elvesztettem a lelkesedésem Destruction-ügyben az utóbbi évek során, bevallom. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne hallottam volna minden lemezt, amit menet közben kihoztak, és persze időről-időre élőben is összefutottunk, hol itthon, hol valamelyik kinti turnén vagy fesztiválon. A távolságtartás részemről inkább „szimbolikus" volt, valós oka pedig az, hogy az utóbbi évek futószalagon készült albumai közt a középszerű rutinmunkából is bőven kijutott, ami kiszolgálta a die hard arcokat, de néha a minimálisan elvárható izgalmi szintet birizgálta épp csak meg. Egy ilyen hosszú karriernél ez is benne lehet persze, ugyanakkor utóbbi szakasz végül már elég hosszúra nyúlt, a friss anyagok kissé már össze is folytak. Mindemellett az élő teljesítmény is hullámzott valahogy: volt, amikor hengereltek, és volt, amikor szinte unalomba hajló rutinmelót produkáltak – és sajnos valahogy az utóbbi kezdett egyre gyakoribb lenni.

Talán sportszerűtlennek tűnik, ha egy zenész friss albuma kapcsán rögtön a zenekara felől érdeklődünk, és azt találgatjuk, miért jelent meg éppen most a szólólemeze, mi lehet a háttérben. Michael Romeo esetében sincs ez másként, ugyanakkor megvan minden okunk rá. A New York-i gitáros a Symphony X origója, leke és motorja. Akkor van Symphony X, amikor Romeo van. Jóllehet, a csapat dalaiba Michael Pinnella is beleteszi a maga részét – és kisebb arányban a többiek is –, azért teljesen nyilvánvaló, hogy az alapötletek, a körítés, a hangszerelés zöme, a történetek mind a zenekar XXL-es Michaeljétől származnak.

A Saxon és a Deep Purple után, nem annyira meglepő módon Udo bácsi is elkészítette a saját „gyermekkorom legszebb dalai"-típusú válogatását. Persze a kor előrehaladtával sokan megteszik ezt, ma már nem annyira kazettára összemásolva (bár nevetséges módon ez is reneszánszát éli), hanem playlisten, viszont mivel az öreg – fent említett kollégáihoz hasonlóan – folyamatosan stúdióközelben tölti az idejét, fel is énekelte saját verzióit az U.D.O. hangszeresei és pár sessionista segítségével. Nyakam rá, hogy sokan fognak még hasonlóval előrukkolni a jövőben, és ez jól is van így. Helyükön kezelve ezek aranyos kis gyűjtemények, kellően személyesek ahhoz, hogy beavatva, meginvitálva érezzük magunkat és általában feldolgozásként is érdekesek tudnak lenni, ha az adott előadó ügyesen ülteti át őket a saját stílusába.

Ha nem lennék Twin Peaks-rajongó, és nem láttam és szerettem volna a még a korábbiaknál is megosztóbbra sikeredett harmadik évadot, talán a mai napig nem tudnám, mit jelent az a szó, hogy tulpa. Cooper ügynök és a washingtoni kisváros lakóinak életét befolyásoló tényezők között azonban igen nagy jelentőséggel bírt ez a különös szellemi entitás, egyfajta megtestesülni is képes energialény, amit csak a hatalmas szellemi-mentális képességekkel rendelkező beavatott(ak) tudnak létrehozni. A tulpa több vallásban is megjelenik, leghangsúlyosabban a tibeti buddhizmusban, ami azt vallja, hogy ezek a lények egy valaha testben élt ember szellemi megvalósulásai, amik megfelelő koncentrációval vagy meditációval az arra fogékony emberek vagy azok csoportja által megalkothatók, és idővel akár egészen úgy is tudnak kinézni, vagy viselkedni, mint a valós emberek. Ki miben hisz, nyilván, de valószínű, hogy az egykori Trick zenekar két tagja, Győri Attila gitáros és Jáger Zoltán dobos is ilyen értelemben használja az elnevezést.

Nem én vagyok Steve Vai legnagyobb rajongója, és ez régen is így volt. Steve Vai viszont az a zenész, akit soha nem lehetett figyelmen kívül hagyni, bármilyen érzelmeket is táplált az ember a művészete iránt. Amolyan „se veled, se nélküled″ viszonyban álltam vele az elmúlt harminc évben, mert noha szuggesztív fellépése, színpadi egyénisége és megfellebbezhetetlen muzikalitása ámulatba tudott ejteni, addig absztrakt zenei kísérletei hallatán sokszor csak a fejemet fogtam. Whitesnake-beli ténykedése sem töltött el feltétlenül örömmel a jó néhány zseniális momentum dacára, szólómunkásságát pedig máig szelektíven kezelem. Viszont nagyon fontos vele kapcsolatban, hogy míg kortársai közül sokan önmaguk karikatúráivá váltak, mások pedig kiüresedett paneleket pufogtatva süppedtek az unalom tengerébe, addig ő mindvégig izgalmas és előremutató módon, fáradhatatlanul kutatta a hangszeres zenében rejlő kiaknázatlan lehetőségeket.

Így, az utóbbi másfél évtized fényében simán ki merem jelenteni: a 21. század összes nagy dallamrock-újjáéledése közül a Treaté volt az egyik legsikeresebb. Ezt nyilván nem úgy értem, hogy a zenekar stadionokban játszik és milliárdos lejátszásokat produkál a stream-felületeken, mert sajnos nem, a produktumok minőségét és kiegyenlített színvonalát tekintve azonban kevesen húztak olyan magabiztos és meggyőző ívet, mint ők. Már a visszatérő Coup de Grace-szel is igen meggyőzően tették le ismét a névjegyüket, de az azóta kiadott két további album, a Ghost Of Graceland és a Tunguska is odavert, a The Endgame pedig ismét olyan erényeket csillogtat, hogy simán odatehető a banda '80-as években készült lemezei mellé. Márpedig az ilyesmi nem csak ebben a műfajban ritka...

Az Absent In Bodynál először természetesen én is Scott Kelly és Ig(g)or Cavalera jelenlétére kaptam fel a fejem, de aztán gyorsan kiderült: a pár éve már létező projekt elsődlegesen az Amenrából ismert Mathieu Vandekerckhove gitároshoz és Colin H. Van Eeckhout énekeshez köthető. Kelly és Igor jelenléte azért persze beszédes, azoknak sincs okuk aggodalomra, akik hozzám hasonlóan miattuk lettek elsősorban kíváncsiak a formációra.

Ugyan elvi szinten már nem tiltják a Metallicában a mellékprojekteket, röpke negyven év elteltével mégis meglepő önálló minialbumot kapni Kirk Hammett-től, még akkor is, ha bevallottan csak különlegességről van szó. A Portalson helyet kapott négy dal évek alatt állt össze a gitáros műhelyében, a zene egyes részei a Kirk legendás horror/sci-fi/pulp-gyűjteményéből nyílt kiállítás háttérzenéjeként debütáltak, most pedig az idei Record Store Day tiszteletére gyűjtötte őket csokorba.

A stílusalapítók, akik saját korlátaik csapdájába estek, míg a követők izgalmas, új utakat járnak be. A Meshuggah hosszú évek óta belemerevedett saját magába, ám ők is pontosan tudják ezt. És cseppet sem bánják. A zenekar a második lemez óta rátért egy nyílegyenes ösvényre, amin önmagukat fejlesztették tökélyre, mindeközben létrehoztak egy saját, külön zenei stílust, aminek tengernyi ága nőtt. A Meshuggah a gyökér, a törzs, az erő, az életadó. Már messziről nézik a saját maguk által növesztett fán a leveleket, gyanítom, nem is nagyon érdekli őket, mi történik a távolban. Egy monolit a zenekar metálszcéna zordabb, ámde kiemelkedő nyúlványában, és előzetes belehallgatás nélkül is kilencven százalékosan körül lehet írni, milyen az új lemez. Komor, nyomasztó, energiadús, kimerítő, monoton és mégis sokszínű. És mivel ötvenes arcok lettek, feltehetően kicsit belassultabb, nyugodtabb, a saját meshuggahisztikus értelmükben.

Általában fenntartásokkal kezelem a Frontiers istállójából elstartoló, ilyen-olyan szupergroupokat, ám a Black Swan 2020-as debütáló lemeze üdítő meglepetésnek számított. A harminc évvel ezelőtt egy-két évig sikeresnek számító, B- és C-kategóriás muzsikusokkal telezsúfolt Alessandro Del Vecchio-projektek tengerével ellentétben Reb Beach, Robin McAuley, Jeff Pilson és Matt Starr egy tényleg erős dalokkal teli, jól hallgatható albumot tett le az asztalra. A Shake The Worldön hallatszott, hogy tényleg a hajmetál-éra veterán arcai írták meg és játszották fel, nem pedig csak úgy legördült a nápolyi futószalagról: utánérzés helyett autentikus stílusgyakorlatot kaptunk élvezetes dalokkal, kiváló egyéni teljesítményekkel.

A lehető legkomolyabban kérdezem csak úgy magamtól – s ha már így összejöttünk, akkor tőletek is –, hogy mégis mi a jóistent lehet még írni egy tizen-akárhányadik Joe Satriani-lemezről? Ha azt mondanám, hogy szinte semmi újat, azzal nagyjából ki is meríteném a fenti kérdésre adható választ, de ne egyszerűsítsük le ennyire a dolgot: adjuk meg ismét az esélyt, hallgassuk jóra és próbáljuk meg élvezni a mester legújabb agymenéseit, hiszen ha már rajongók vagyunk, ez a legkevesebb amit megtehetünk. Ilyen hozzáállással feküdtem neki én is az új szerzeményeknek, és hát mit mondjak? Első nekifutásra nem győzött meg teljes mértékben a The Elephants Of Mars.

„(...) egyelőre egyetlen koncert és két kiadatlan nóta erejéig, de ki tudja, mi lesz még ebből" – írtam majd' hat évvel ezelőtt a Hella' újjáalakulásának örömére, és sejtettem ugyan, hogy lesz még ebből új lemez meg miegymás, de azt, hogy milyen felállásban, pláne mennyi idő után, senki nem mondta volna biztosra. Jómagam leginkább arra fogadtam volna, hogy egy Dregennel és Robert Dahlqvisttel egyaránt felturbózott leosztás lesz majd a nyerő, és lehet, hogy erre lett is volna valamikor lehetőség, csak hát jött ugye szegény Strings 2017-es halála. Így aztán maradt inkább a Payin' The Duest elkészítő felállás – egyetlen nagy hiányzó mellett: Kenny Håkansson ugyanis (ki tudja, miért) a 2016-os kambekk-koncert után már nem kért a további könnyes összeborulásból. Helyette itt van nekünk az a Dolf DeBorst, akivel a főnök Nicke Andersson már játszott együtt az Imperial State Electric soraiban, de a lényeg nyilván nem ő, hanem az, hogy jó tizennégy évvel a kizárólag feldolgozásokat rejtő Head Off után újra Hellacopters-lemeznek örülhetünk.

Két dolog miatt ment el eddig a Girish And The Chronicles mellettem: az egyik az újabbnál is újabb dallamos csodák iránti évek óta egyre csak növekvő közönyöm, amit persze kénytelen leszek revideálni, ha továbbra is olyanokat mos partra a víz, mint a Wildness, a Nestor vagy éppen a Girish. A másik, hogy él bennem egyfajta feltétlen reflex és zsigeri ellenállás, amit a hülye zenekarnevek és az igénytelen lemezborítók váltanak ki. Ráadásul ha egy banda neve „valaki és a többiek″, na, az aztán még gyanúsabb. Az a „valaki″ ugyanis feltehetően jóval nagyobb egóval rendelkezik, mint az összes többi együttvéve, ami persze elsősorban nekik rossz, de ne legyen kétség afelől, hogy nekünk is az lesz, amikor három lemez után szétszélednek, és bottal üthetjük a nyomukat.