A Stormtroopers Of Death története alapvetően a spontaneitásról szólt: a sztori eleve side-projektként indult egy olyan korban, amikor az ilyesmi még messze nem számított annyira általánosnak, mint napjainkban, és résztvevői soha nem is akartak tőle ennél többet. Aztán a dolog valahogy mégis óriásira nőtt, és a harminc évvel ezelőtt megjelent Speak English Or Die egy generáció alaplemezei közé furakodott oda, miközben egyébként a maga idejében rengetegen nem is értették, mit is akart csinálni ezen a rövid, de roppant velős albumon Scott Ian, Charlie Benante, Dan Lilker és Billy Milano. Ma már persze nem merülhet fel kérdés a lemezzel kapcsolatban: a '80-as évek közepének egyik meghatározó underground alapművéről beszélünk, a thrash és a hardcore egyik első – és minden bizonnyal a mai napig legütősebb – keveredéséről.
Az S.O.D. első – és sokáig egyetlen – nagylemeze tulajdonképpen véletlenek sorozatának köszönhette megszületését: miután az Anthrax 1985 derekán rögzítette első Joey Belladonnával készített nagylemezét, a Spreading The Disease-t, még maradt némi stúdióidejük. Az anyazenekar nem rendelkezett további anyagokkal, amit felvehettek volna, így Scott Ian gitáros és Charlie Benante dobos úgy gondolta, kihasználják az alkalmat, és normális körülmények között is rögzítik annak a projektnek néhány dalát, amellyel egy ideje már zenélgettek a szabadidejükben.
Ma már homályba vész és ellentmondásos, hogy valójában mikor született meg a Stormtroopers Of Death: a kiindulópontot minden bizonnyal Scott rajzai jelentették egy bizonyos Sargent D nevű figuráról, aki mellé a gitáros hangzatos szlogeneket is írogatott a papírokra. Innen jött az ötlet, hogy alapíthatna ezen a néven egy olyan bandát, amely hardcore-os muzsikát játszik, Ian ugyanis imádta a New Yorkban mozgolódó színtér olyan zenekarait, mint az Agnostic Front, a Cro-Mags vagy a Bad Brains. Mindez ugyanakkor nem úgy működött, mint manapság: a stílushatárok hermetikusan zártak voltak, ráadásul a metropoliszban kialakult hardcore-színtér brutálisan militánsnak és keménynek számított. Scott: „Iszonyatosan szerettem a hardcore-bandákból áradó féktelen vitalitást, de hónapokig gyűjtöttem a bátorságot, amíg végre le mertem menni a CBGB's-be, és lehet, hogy ez ma furcsán hangzik, de ennek az volt az egyetlen oka, hogy hosszú hajam volt. Első CBGB's-beli látogatásomkor ismertem meg Billy Milanót, aki azonnal tudta, hogy ki vagyok, pedig az Anthrax akkoriban még nem volt különösebben ismert banda. Gyorsan kiderült, hogy ugyan kopasz és veszélyes a külseje, de igazából nagyon barátságos fickó és fanatikus metalrajongó. Innentől kezdve semmi okom nem volt a félelemre. Azt már csak utólag tudtam meg, hogy az első lemenetelemkor kinézett magának pár kopasz arc, és ha Billy, akinek elég nagy tekintélye volt a klubban, nem jön oda hozzám, valószínűleg el is kaptak volna. De ez nem történt meg, és én ezentúl három éven át minden vasárnap lemehettem a klubba a hardcore-matinékra."
Scott először tehát az Anthrax dobosával, Charlie Benantével és az említett énekessel, Billy Milanóval kezdett el zajongani. A Sargent D nevet később a Disease váltotta, ám miután kiderült, hogy az Anthrax második lemezének is Spreading The Disease lesz a címe, Scott és Charlie úgy látta, jobb, ha még ilyen módon sem kötik össze túlságosan a két történetet. Különösen annak fényében, hogy a Psychos nevű bandában bőgősként játszó Milano végül kizárólag énekes lett, és a projekt basszusgitárosának az Anthrax eredeti négyhúrosát hívták meg. Dan Lilker: „Bizonyos szempontból furcsa volt ismét velük játszani azután, hogy kirúgtak az Anthraxből, de annak szerintem valamilyen szinten Neil Turbinhez lehetett köze, akit hét hónappal utánam távolítottak el. Szerintem Scott meg Charlie szeretett volna zenélni velem így vagy úgy, és így oldották meg. Én pedig nem engedtem, hogy az ostoba büszkeségem tönkretegyen egy szórakozásból indított hobbiprojektet, márpedig az S.O.D.-t eredetileg annak szántuk."
Szóljon hozzá!