Teljesen másképp festett volna ez a bevezető, ha nem történt volna pár napja Az, Ami. De hát megtörtént (persze mindenki tudta, hogy ez csak idő kérdése volt), és ezzel átfestette a zenei paletta egy részét. A jó ég tudja, hogy azért varródtak-varródnak el a szálak Mike Portnoy mögött, mert a háttérben már folyt a másféle háttérmunka (sanszosan igen, a Dream Theaternek mindig feszített menetrendje volt), de mindenesetre ez megint olyan történet, amikor az egyik szemed sír, a másik nevet. Mint ahogy a kiváláskor is ugyanez történt, csak inverzben. Személy szerint én sajnálom, hogy egy rakás izgalmas projektnek vélhetően vége (a Sons Of Apollót például NAGYON sajnálom), bár persze a jövő majd kipolírozza, mennyi ideje marad még félrekefélni projektezni a Nagybetűs Otthon mellett. Remélhetőleg a The Winery Dogs nem fog a történtek áldozatául esni.

Ha esetleg nem lennél képben, a Unida az a csapat, ahol John Garcia folytatta ténykedését, miután a Kyussnak annyi lett. Pontosabban ott volt még előtte a Slo Burn is, akikkel egyetlen EP-re futotta, az Unidának viszont 1999-ben már nagylemeze is megjelent. A csapatnak aztán 2003-ban lett vége, utána meg elég hektikusan működtek: kétszer is produkáltak egy-egy igen rövid reuniont, most pedig épp a harmadik ilyen kört futják, 2022 óta. Kisebb szépséghiba, hogy ebben Garcia mester idéntől már nem vesz részt. Mondhatni tehát, hogy a csapat legendás frontemberével fő vonzerejét is elveszítette, hozzánk pedig már a helyettesként csatasorba állított Mark Sunshine-nal a mikrofon mögött érkeztek meg.

Amikor szembejött a hír, hogy ez a buli a Barba Negra kisebbik terméből az „új" Dürer még annál is jóval kisebb helyiségébe kerül át, akkor gondolkoztam el először azon igazán, vajon hány embert képes manapság megszólítani ennek a co-headliner turnénak a két főszereplője, mindezt ráadásul egy ünnepnapon. Utóbb az derült ki, hogy a Dürer kisterme ideális választás volt, az ugyanis faltól falig megtelt, és aki a hosszú hétvége zárásaként itt ünnepelt, azokat igazán érdekelték ezek a bandák. Az eredmény pedig egy mikroméretben is hamisítatlan underground örömünnep lett.

Szeretem az S8-at. Amellett, hogy a Stadionoknál található kis underground klub heti rendszerességgel biztosít fellépési lehetőséget a legkisebb itthoni zenekaroknak, időről-időre igazi csemegéket is el lehet csípni náluk a nemzetközi színtérről is. Láttuk már itt a Vendettát, a Holy Mothert és a Necronomicont is, most pedig olyan produkció érkezett, aminek szereplői a sokezres arénák színpadáról csöppentek az itteni deszkákra. Joel Hoekstra a Night Ranger, majd a Whitesnake soraiban már többször végigturnézta a világot, a Trans-Siberian Orchestra tagjaként meg az Egyesült Államok legnagyobb arénáiban is felléphetett, Brandon Gibbs pedig a Poison háttérvokalistájaként szintén megtapasztalhatta már, milyen érzés tízezreknek játszani. Az S8-ban viszont egész más léptékek uralkodnak, ezúttal még akkor sem lehettünk többen hatvannál, amikor a legnagyobb volt a népsűrűség.

Már az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára az Instant-Fogas komplexum Instant termében, és elsőre kicsit csodálkoztam is, hogy akkor már hogyhogy nem a Robotba szervezték le a bulit Cudi Purciék, de közel sem bántam a dolgot. Az Instantot valahogy jobban szeretem, talán a szellőzése megoldottabb, meg akusztikailag is okésabbnak tartom, és ezekkel ezen az estén sem akadt gond – azzal együtt, hogy hatalmas embertömeg igazából nem is jelent meg az eseményen, viszont aki ott volt, láthatóan igencsak jól érezte magát.

Végérvényesen véget ért a nyár, eljött az őszi beltéri minifesztiválok ideje, így az Ultima Ratio Fest 2023 néven futó zenekarcsomag a Barba Negra nagyobbik sátrába is elért. Tavaly ugyanezen a néven futó estén eggyel többen voltak a fellépők (Moonspell, Insomnium, Borknagar, Wolfheart, Hinayana), idén ki tudja, miért maradtak „csak" négyen, az viszont egységes, hogy e szűkebb műfajon belül viszont változatos volt mindkét program. Azzal lehet vitatkozni, hogy játszhatott volna-e többet bármelyik főbanda, vagy sem, csak nem érdemes, az ilyen többcsapatos esték inkább a barátságos esélyegyenlőségről szólnak, mintsem az egyéni villogásokról. (V.Sz.)

Vinnie Moore munkássága eddig valahogy kimaradt nálam. A Vicious Rumors első lemezét, a Soldiers Of The Nightot – ahol Vinnie még együtt shreddelt Geoff Thorpe-pal – persze szeretem, meg az is megvan, hogy Alice Cooper Hey Stoopidjának két dalában is hallható a játéka, de nagyjából ennyiben ki is merültek az ismereteim vele kapcsolatban. És ugyan az amerikai gitárhős többször is megfordult nálunk az elmúlt években, valahogy élőben is elkerültük egymást. A jég viszont 2023-ban végre megtört.

Szinte napra pontosan egy évvel utolsó budapesti koncertje után, 2023 szeptemberében is a Barba Negrában köszönthettük a Riverside-ot. Azt a csapatot, melynek köszönhetően Lengyelországnak már nem csak a death/black metal színtéren van az élvonalhoz tartozó zenekara, hanem a progresszív bandák között is. Én valahol az Anno Domini High Definition környékén eszméltem rájuk, a szimpátia pedig azóta is megvan kettőnk között, viszont az utóbbi években csak úgy távolról figyeltem a ténykedésüket. Erre a koncertre készülődve esett le például az is, hogy utoljára még szegény Piotr Grudzińskival láttam őket. A banda alapító gitárosa viszont már 2016 óta nincs köztünk, így éppen ideje volt, hogy újra megnézzem a Riverside-ot élőben is.

Érdekes, hogy – bár egy The Gatheringet is adott a világnak – a holland színtér valahogy kissé alulértékeltnek tűnik a mai napig, szemben mondjuk az évtizedek során szanaszét szopkodott finnel. Na, nem mintha ez lóverseny lenne, de például az említett zenekar százszor különlegesebb bármelyik északi csodánál, nem beszélve arról, hogy minden mai nőiénekes műfaj előképe is. De hát az úttörők sorsa már csak ilyen, ettől még mind a Gathering nimbusza, mind a szcéna ázsiója kikezdhetetlen, Annekénél kevés népszerűbb énekesnő létezik a rockot szeretők köreiben. A hollandus rockerek összetartóak is, a rockoperáival szintén úttörő Arjen Lucassen például csak és kizárólag hazai zenészekkel dolgozik lemezes és színpadi projektjein és nemzetközi sztár-húzónevek ide vagy oda, a honfitárs énekesek is gyakran kapnak fontos szerepet. Nem mellesleg pedig az élő Ayreon-produkciók sem lépték át a benelux határokat, és akármekkora is az igény, valószínűleg nem is fogják – más országbeli rajongók kénytelenek utazni, cserébe viszont annyi előadást tartanak nekik, amennyi szükséges.

Akármekkora kedvencem volt is a Royal Hunt annak idején, a 2010-20-as évek fordulójára gyakorlatilag elfeledkeztem róluk. A Life To Die For lemez valós időben még megtalált, voltam is akkoriban A38-as koncerten és azt is „megérhettem", hogy a címadó dal újkori slágerükké vált, de aztán teljesen kiestek a látókörömből, pedig többször is jártak nálunk utána is. Ironikus módon a stílustól a mai napig idegenkedő főszerkesztőnk vette át a rajongói stafétát valamelyik koncerten, amire fotózni ment volna csak, de a majdnem tíz év csak úgy huss, elszállt. Persze nyilván nem segített a zenekarnak az sem, hogy nagyszabású, kétrészes Dystopia album első fele épp 2020-ban jött ki, ennek „köszönhetően" a 2022-es második is teljesen elsikkadt – én például, bár azt gondolnám magamról, hogy legalább a saját híreinket követem, valamikor az idei év elején hallgattam meg, amikor tudomást szereztem róla, hogy egyáltalán létezik.

Szűk egy évvel ezelőtt, 2022 októberében játszott nálunk legutóbb a finn Poets Of The Fall, most pedig a huszadik szülinapjukat ünneplő, jubileumi turné keretében tértek vissza hozzánk, ismét csak a Barba Negra kisebbik színpadán. Az előzetes beharangozók alapján monstre, egész estés programra lehetett számítani, hiszen a koncert kapcsán az volt a kommunikáció lényege, hogy ezúttal nem lesz előzenekar sem, mert a fiúk igen hosszú ünnepléssel, két órát meghaladó szettel készülnek, aminek során aztán tényleg minden elhangzik majd, amit a rajongók csak kívánhatnak. Elég csábító volt a felkonf tehát, valamivel mégis kevesebben voltak, mint a 2022-es bulin, de a nézőtér kétharmada azért így is becsülettel megtelt, döntően fiatalokkal.

Emlékszem, mennyire megfogott 1994-ben a Stephen King Végítéletéből készült sorozat főcíme alatt hallható zene: egy járvány elszabadulásának következtében a laboratóriumban holtan fekvő kutatókat mutató képekkel totális kontrasztot képzett a negédesen dallamos, mégis kicsit félelmetes dal. Ez volt a (Don't Fear) The Reaper a Blue Öyster Culttól, és ugyan nem tett azonnal a banda rajongójává, magát a dalt végérvényesen megkedveltem. Sok év kellett aztán, míg a BÖC úgy igazán betalált nálam, de végül ennek is eljött az ideje, így nem is volt kérdés, hogy azonnal megveszem a jegyet, mikor kiderült, hogy Ljubljanában játszanak. Ahogy a pár hónappal ezelőtti, danzigi Danzig, úgy ez is igazi „most vagy soha" alkalom volt, hiába adtak ugyanis saját elmondásuk szerint négyezernél is több koncertet karrierjük során, Buck Dharmáék errefelé szinte sosem bukkannak fel. Idén például összesen három bulijuk volt Európában (egy a Sweden Rockson még júniusban, egy Angliában, illetve ez), így nem is volt kérdés, hogy kinézek Ljubljanába, elvégre a szlovén főváros mindössze ötórányira van.

Félreértések elkerülése végett: célirányosan érkeztünk a Fattyak koncertjére, nem fesztiválozni, tehát bármennyire frankó kis Hegyalja- és Rockmaraton-pótléknak tűnik a Tábor Feszt, nem fogom kielemezni a Zorall immár hagyományos, éves saját rendezvényét. Amúgy is minek? A Balaton-part és a hosszú évek óta visszajáró magyarock-élvonal önmagában eladja a rendezvényt, ugyanakkor az itt fellépő ismert bandákat kábé bármikor megnézheti az ember, így nyilván extra vonzerőt kölcsönöz a bulinak, ha külföldi zenekart is meghívnak. Nem először fordult már elő ez sem, de talán ekkora nevek még nem szerepeltek a listában (Phil Campbellék az első, szerdai napon játszottak, másnap az Alestorm volt a headliner), reméljük, ez a tendencia tartósnak bizonyul majd, és érdemes lesz a következő években is leruccanni. 

Némiképp rendhagyó beszámoló lesz ez, mint szinte bármi, ami a Fekete Zajjal kapcsolatos, a sorok között számos elmesélhetetlen dologgal, amit a helyszín és a hangulat ad bele a közösbe. Zenei felhozatal szempontjából számomra a Zaj mindig is egy hatalmas (stílszerűen) fekete doboz, és mint ilyen, továbbra is az egyetlen hely a kontinensen, ahol vakon megbízok a szervezők ízlésében. Természetesen nincs minden esetben találkozási pont, de a zenei és egyéb (off) programok választéka immár olyan széles ilyentájt a Mátrában, hogy tényleg csak az nem talál magának kikapcsolódási lehetőséget, aki nem is keresi. Az sem akadály, ha tőled is olyan távol áll a Zaj alapelemeként funkcionáló gót/dark szubkultúra, mint tőlem. Nem csupán itt fogod azt olvasni, hogy ha egyszer ráéreztél erre a világra, függő maradsz.

Morbid ez a helyzet, nem is kérdés: David Vincent és Pete Sandoval egy Morbid Angel-tribute bandában, amely kizárólag a közmegegyezéses klasszikusokat játssza, miközben szigorúan tartózkodik a Morbid Angel név említésétől is... De ha annak idején bekajáltuk az Anselmo-féle Illegals Pantera-buliját, akkor ezt is helyén kezelhetjük: ha hakni is, a tökéletestől tényleg csak egy azagthothnyival marad el, ahogy Ádám is leírta már a hat évvel ezelőtti buliról. Azt a beszámolót amúgy egy az egyben átvehetnénk ide is, egyetlen fontos kivétellel: a különbséget Pete Sandovalnak hívják.

Szinte hihetetlen, de már több mint negyven éve annak, hogy Vinnie Stigma megalapította az Agnostic Frontot, jövőre pedig első lemezük, a Victim In Pain is betölti a negyedik X-et. A Stigma-Miret duó által vezetett ötöstől azonban messze áll a múltba révedés, hiszen kisebb-nagyobb rendszerességgel, de a mai napig folyamatosan születnek a lemezeik. Ezek közül a legutolsó Get Loud! még 2019-ben jött ki, szóval igencsak időszerű lenne már a folytatás, de addig is a csapat egy olyan karrierösszegző koncertet csavart az arcunkba, amely tényleg nem tűrt semmiféle ellentmondást.

Volt idő, amikor úgy lemezen, mint koncerten is kissé hátrébb soroltam már a Soulfly-t, valahogy egy-egy új turné vagy album nem húzott már magával annyira, mint egykor. El persze soha nem engedem a kezüket, de a futószalagon érkező, túltermelési válság jeleit hordozó produkciók egyre szürkültek, a koncerteken meg hiába pörgött Marc Rizzo száz fokon, Max egyre lepukkantabb állapota inkább tűnt szomorúnak, mint inspirálónak. Ez persze most jó szarul hangzik, de aki ott volt anno a Budapest Parkban rendezett koncerten pár éve, maga is láthatta, hogy Max már inkább csak maszatolgatott a gitárján, semmint játszott, ráadásul időközben versenysúlyának minimum a dupláját is kapta magára, és akkor az elszavalva előadott nótákat még nem is említettem. Aztán valahogy elindult egyfajta óvatos visszarendeződés.

Óvatos várakozással parkoltam be szombaton a FEZEN területe mellé. Túl azon, hogy egy héttel korábban a Campus Fesztivál különféle programjain edződtem, miközben a feltétlenül drága, de ahhoz képest egészen tűrhető hamburgert pakoltam a számba, szóval ezeken túl sikerült úgy megszervezni a metál-léttől egészen távol álló munkámat, hogy – 460 kilométer megtétele után – délután fél háromkor bevonszoljam magam a fesztivál zúzott kövein át az egyik árnyékos facsoport alá. És míg a debreceni rendezvényen már dél elteltével is ment a nyüzsgés, addig itt eléggé szieszta-hangulat telepedett a sátrak és színpadok közé.

Úgy néz ki, hogy több hazai fesztivállal ellentétben, a FEZEN-nek sikerült túlélnie, és a coviddal, válsággal és egyebekkel terhelt elmúlt évek után is stabilan megmaradnia a palettán. Ahogy tavaly, úgy idén is megtartották tehát a Fehérvári Zenei Napokat, immáron 26. alkalommal, és ahogy az utóbbi években mindig, úgy természetesen most sem hagytuk ki. A nadrágszíj meghúzása azért valamelyest érezhető volt, hiszen jelentős érvágást jelentett az egyik szabadtéri színpad megszüntetése, de a lényeg, hogy a fesztivál működik, ráadásul – ahogy az már csak lenni szokott – rockvonalon is neves, nemzetközi produkciókkal. Ráadásul a szervezők az árakat is igyekeztek racionális szinten tartani, így fordulhatott elő az, hogy 850 forintért ihattuk a korsó Borsodit, de a sarki fény is csak egy ezrest kóstált, és még enni is lehetett valamit 2000 forint alatt.

Kreator és Biohazard együtt, kiegészítve a Sacred Reich és a Terror gárdájával, illetve további három kiváló hazai bandával – az ilyesmit nevezik minőségi csomagnak, azt hiszem. Az este kultikusságát ráadásul tovább erősítette, hogy a két főattrakció bő harminc éve már alaposan megdolgozta együtt Európát. A Renewal-érával épp gellert kapott Kreator és a rohamléptekkel feltörekvő Biohazard kettőse akkoriban mintha csak direkt a '90-es évek elejének őrségváltását szimbolizálta volna, mostanra azonban nyilvánvalóan szó sincs ilyesmiről: ugyanazon érme két oldalát láthattuk, méghozzá remek formában.

Újabb év, újabb ARTmania Fesztivál Nagyszebenben, ahol minden olyan, mint tavaly volt: gyönyőrű helyszín, remek hangulat, kiemelkedő minőségű lineup. Az sem változott, hogy 2016-hoz és 2022-höz hasonlóan idén is egyetlen napra érkeztem, mindennek részletes okát pedig tavaly már ecseteltem. Ha egészen őszinte akarok lenni, idén valójában egyetlen koncert kedvéért érkeztem, ami, belátom, nem az átfogó tájékoztatásra építő újságíró pozíciója, viszont ez a tömény igazság. Ettől eltekintve azért a pénteki napon folyamatosan ott voltunk a színpad előtt és környékén, és végül egy hatalmas tételt, egyben muzeális értékű hátralékot pipálhattam ki a bakancslistámon.

Visszakerestem, hogy kezdtem hat évvel ezelőtt a groupamás Depeche Mode-koncert beszámolóját, és gyakorlatilag csak ismételni tudnám magam: hiába vagyok vele tisztában, de az ilyen alkalmakkor mindig mellbevág, mennyire elképesztően népszerű Magyarországon a Gahan & Gore Művek. Az előző turné ugye háromszor is érintett bennünket, ennek a mostaninak pedig már tudjuk, hogy márciusban esedékes a második budapesti felvonása. Aki nem volt ott pénteken a Puskás Arénát megtöltő ötvenezres tömegben, és még nem vett jegyet az MVM Dome-ba, annak csakis azt tudom javasolni, hogy ne halogassa a dolgot: az Andy Fletchert gyászoló zenekar ismét óriási formát mutatott.

Negyvenedik, sőt, ha már az US D.R.I.-időszakot is ide számítjuk, negyvenegyedik születésnapját ünnepli Amerika elsőszámú crossover-brigádja. Talán ők maguk sem gondolták volna, hogy az anno a Brecht-család házában zajongó, nevüket a hidegvérét elvesztő Brecht-papától kapó imbecilis hülyegyerekekből a színtér megkerülhetetlen legendája, egyben számos zenekar számára hivatkozási alap lesz. Mégis ez történt, a D.R.I. pedig úgy is tényező tudott maradni, hogy 1995 óta nem adtak ki új nagylemezet, 2016 óta meg egyetlen új dalt sem. De ez a turné most nem (pontosabban: most sem) az új zenékről, sokkal inkább a csapat munkásságának megünnepléséről szól.

Az ígéreteket illik betartani, akkor is, ha saját magunk felé szólnak, sőt, akkor a leginkább, mert az sokszor hosszú évtizedeket takar. Nos, jó pár éve megígértem magamnak: ha gyerekkori ideálom átjön Európába, valahol megnézem. Utoljára 2016-ban járt néhány itteni országban, csak sajnos akkoriban nálam épp nem úgy álltak a csillagok. Aztán eljött 2023 júliusa, egy rakás koncerttel egymás hegyén-hátán, és egy héttel Bécs után is azon merengek, hogy még a dupla Rammsteint sem tudtam feldolgozni (meg előtte Kiefer Sutherlandet), utána még jött egy Deep Purple, aztán nem sokkal később Springsteen, másnap meg már Guns N’ Roses. Normál esetben egy-egy ilyen eseményből hetekig lehet táplálkozni, most meg idő sincs megemészteni, belemerülni az élményekbe, mert rögtön jön egy másik, magas hőfokon égő koncert. Persze tudtam, hogy ez a július súlyos lesz (de nem sejtettem persze), de így, hogy konkrétan tényleg totális összevisszaságban ugranak be az elmúlt hetekről jelenetek, dalok, tényleg kissé kaleidoszkóp-szerűvé válik ez az időszak. És mennyire jó lesz ezeket az emlékeket előhívni, ahogy megyünk bele a szürke, hosszú őszi-téli időszakba, ezekkel az élményemlékekkel lehet majd bizonyos szempontból átvészelni jövő tavaszig.

Erős volt ez a forró, július közepi hét a mainstream (cinikusan szólva lakossági) rockelőadók magyar rajongóinak szempontjából: dupla Rammstein, Hollywood Vampires (na jó, ők csak majdnem, de hírverés azért volt itt is), Guns N′ Roses, és még ezek legszépkorúbbika-legpatinásabbika is tiszteletét tette Budapesten. Számomra nem volt kérdés, hogy utóbbit választom a kínálatból, már csak azért sem, mert a kiváló Harley fesztes, MK3-4-re emlékező Glenn Hughes-estnek jót tett egy kis kontraszt és tényleg így volt fair a „verseny″: ha egyiket megnézem, illik a másikat is. A dobolás talán nem teljesen fakezű, de műkedvelő gyakorlójaként Ian Paice miatt külön kíváncsi voltam, lévén egyik legnagyobb kedvencem és így, hogy ő sem lesz már fiatalabb, minden alkalmat meg kell ragadni, hogy láthassam (sajnáltam is nagyon, amikor 2021 végén elmaradt a saját ön-tribute bandás fellépése), és nem mellesleg – bár szomorú apropó miatt – a Deep Purple új gitárossal játszik egy ideje, akire szintén baromi kíváncsi voltam.

Nem a nagy visszatérés utáni első nagy hurrában, nem is a másodikban, sőt, nem is a harmadikban jutottak el hozzánk, de azért végül szerencsére Budapest sem maradt ki a Guns N' Roses újjáéledő diadalmenetéből. Valahol szürreális belegondolni, hogy a mítoszszámba menő 1992-es koncert és a más okból, de szintén legendás 2006-os fellépés időben közelebb van egymáshoz, mint ez a mostani meg a legutóbbi, de ez inkább csak számmisztika. A lényeg, hogy itt voltak – és szerencsére a legrosszabb indulattal sem süthető rájuk, hogy nem tettek ki magukért a Puskás Arénában összegyűlt közel ötvenezer néző kedvére. Axl hangja természetesen képezheti vita tárgyát, de aki hakniról beszél egy több mint háromórás buli után, az valami egészen más mozit néz.