Néha eltűnődöm azon, vajon mi fogott meg ennyire annak idején Bruce Springsteen zenéjében, hiszen nála amerikaibb, sőt, AMERIKAIBB és emberközelibb előadó kevés létezett a ′80-as években. Talán tényleg azért történt az egész, mert minden ízében csillagossávos lobogósnak tűnt, és akkoriban (még a rendszerváltás előtt) bármit imádtunk, ami az óceánon túlról érkezett. A hatalmas Bruce Springsteen-poszter mellett később egy szép nagy dollárnyomat is volt a falamon, mindent imádtam, ami az ígéretek földjéről származott.

Ha létezik tökéletes összeállítás, hát valahogy így fest: két önmagában is kultikus, sokat másolt, senki másra nem jellemző stílussal rendelkező zenekar egy agyig telt klubban, egy forró nyári estén, óriási hangulatban. A két csapat közötti baráti szálak legendásak, de nem számítottam közös akciókra, és ez a turné nem is erről szól: a Hatebreed három évtizednyi parasztlengő-hardcore/metált ünnepel, a Crowbar pedig felkészíti a közönséget Jamey Jastáék mindent elsöprő támadására. Kedd este mindkét csapat perfekt módon hozta önmagát.

Várható volt, hogy addig járok a kútra, amíg el nem török, vagy legalábbis fel nem sülök a személyre szabott értelmezési keretemmel. Azokról a tét nélküli, nagy mintás emberkísérletekről beszélek, amelyekben az utóbbi időben volt alkalmam részt venni, és amelyek közül végül éppen a mindenkit átölelő, emberarcú Coldplay állított a legnehezebb feladat elé. Összességében tökéletes gömbként beszélhetnék arról az élménycsomagról, amit a Puskás-tripla első estéjén Chris Martinék a fejünk köré varázsoltak (már csak az űrhajós analógia megtartása miatt is), mégis, már nagyon hamar elkezdtek megfogalmazódni bennem azok a kérdések, amelyeket ekképpen sűríthetnék egybe: mégis, mit láttam/hallottam én most? A Coldplay slágereinek és slágernek szánt dalainak majálisba csomagolt kivonatát, vagy csupán zenei aláfestést egy Bono Vox-féle világmagyarázathoz és kozmosz-szintű barangoláshoz, amelyben mi magunk voltunk a lámpások? Tényleg az Indiántánc járta el Ákost, netán a Halott Pénz fizette ki Marsalkó Dávidot, vagy csupán kihagytam egy szükséges lépést? Magamat is meglepve, ezt próbálom megfejteni az alábbiakban.

Némi kihagyás után ismét a Budapest Parkban köszönthettük a rap metal stílus egyik úttörőjét. A Body Count szinte napra pontosan hat évvel ezelőtt adott, 2018-as magyarországi bulija amolyan osztálytalálkozó-hangulatú népünnepély volt, hiszen nagyon hosszú idő, több mint két évtized után tértek vissza hozzánk. Vagyis komplett rockrajongói generációknak maradt ki az élmény. Ezúttal már kicsit visszafogottabb szenzációértékkel jöttek, ennek megfelelően egy fokkal a közönség is szellősebben álldogált, mint a múltkor, de nem vészesen: azért így is igen szép számban összegyűltünk Ice-T és Ernie C zenekarára. Nekem eleinte kicsit rozsdásabbnak tűnt a csapat, mint a múltkor, de a végére szépen felpörgették a motort.

Igencsak jó szériát futnak mostanában a hazai Tool-rajongók, hiszen alig két évvel legutóbbi magyarországi fellépésük után ismét Budapesten köszönthettük Maynard James Keenant és zenekarát. Az akkori koncert anno kisebb viharokat kavart egyrészt a játszott program, sokkal inkább azonban a zenekar által bevezetett, szigorú keretek miatt. A játékszabályok ezúttal is változatlanok voltak, de úgy látszik, a koncertlátogató közönség nagyobb része elfogadta ezeket, akit meg zavart, az vagy beletörődött, vagy el sem jött.

Ha most azonnal meg kéne említenem akár egyetlen dolgot is, ami 2009-ben történt velem, nem biztos, hogy kapásból beugrana bármi. Pedig az egyik ilyen bármi a Winger budapesti fellépése volt, a fényképarchívumot segítségül hívva 2009. december 9-ét írtuk. Lássuk, hogyan pakolta díszdobozba ezt a tizenöt évet a zenekar!

Hihetetlen, de igaz: önálló koncerten utoljára tizennégy évvel ezelőtt járt Magyarországon a Megadeth. Azóta persze voltak nálunk egyszer a Slayerrel, egyszer a Five Finger Death Punchcsal, illetve a kettő közé ugye becsúszott az a bizonyos rockmaratonos gikszer is, most viszont csak és kizárólag Dave Mustaine-ről és aktuális társairól szólt az este. Utóbbi téren a maestro persze nem hazudtolta meg önmagát, hiszen a négy évvel ezelőtti felálláshoz képest két poszton is változás történt. Ugyanakkor a zenekar rutinos hívei pontosan tudják: az ilyesmi itt sosem akasztja meg a gépezetet, a maguk nemében mindig topmuzsikusok alkotják a csapatot. A Barba Negrában ennek megfelelően teltházat közelítő tömeg gyűlt össze, hogy tanúja legyen a Megadeth hetedik magyarországi fellépésének.

Kissé megcsúsztunk ezzel a beszámolóval, de amúgy is kissé elsikkadt volna a nagy nevek fellépéseinek és egyéb lakossági események árnyékában, szóval jobb későn mint soha. Pláne, hogy ugyanez történt az ugyanitt megtartott Tygers Of Pan Tang-koncerttel is, amely ettől persze még az év egyik legjobb bulija volt. Ami a Jelusicket illeti, jó kis hétzáró és nyárindító csomagnak ígérkezett ez a péntek esti összeállítás, amelyet kvázi last minute hirdetett meg a szervező, de így sem volt kérdés számomra, hogy ott a helyem, mert Dino Jelusic munkásságát kimondottan kedvelem, ahogy azt szólólemeze kapcsán is egyértelművé tettem. És a koncert alapján az is elmondható, hogy messze nem lőtte még el az összes puskaporát, mert élőben méginkább kiderült, hogy mennyire sokoldalú tehetség a horvát üdvöske.

A koncertek sokadik aranykorszakát éljük újra, így megint ott tartunk, hogy konkrétan válogatni lehet (vagy kell), hogy mire menjünk. Természetesen a szívügyekre mindig ügyelünk, így Corey Taylor semmiképpen sem maradhatott ki a szórásból, főleg, hogy szólóban még sosem jött hozzánk, a Stone Sourrel lassan hat éve (te jó ég!), a Slipknottal meg bő négy éve járt nálunk, ami eleve más tészta zeneileg, mint a saját lazább vonala. Annak idején a régi szabadtéri Barbából majd kifolytak az emberek a Stone Sourön, így előre úgy tippeltem, hasonlóképpen töltik majd meg a sátrat most is. A tippem bejött, nagyjából annyian jöttek el, mint Bruce Dickinsonra, szóval a hangulat adott volt.

The Police-koncert Budapesten! Ez azért már valami, előzetesen úgy okoskodtam, már csak a nettó hírérték összehoz egy nettó teltházat a Papplaciban, és így is történt. Hogy mi áll a plakáton, az egy másik kérdés, történetesen azt írták fel rá, hogy fullánk, jelentsen ez bármit. Gordon Matthew Thomas Sumner és a megfiatalított Police-tagság itt volt, pontosan úgy, ahogy én szeretem, tehát a lecsupaszított trió felállás és slussz. Eljátszottak tíz és fél dalt a sajátok közül, meg még amit Sumner összegereblyézett a saját archívumából. Persze akadtak, akik csak a 72 éves frontember strandizmai és búgó hangja miatt váltottak jegyet, a gépezet őket is szépen kiszolgálta, de összességében valószínűleg az sem bánta a koncertdömping közepén ezt a kis extra múltidézést, akit nem a férfiúi bájak vonzottak az arénába.

Többszörösen is nagy szerencsénk volt ezzel a koncerttel. Egyrészt végre hallhattunk élőben egy sor dalt, amiről én a magam részéről – bizonyára sokakkal egyetemben – azt hittem, hogy sosem lesz rá lehetőségem. Másfelől pedig Bruce Dickinson masszív torokfertőzése miatt már a budapesti buli esetében is felmerült, hogy lemondják, de nálunk még azért nekifutott a koncertnek az énekes. A románoknak már nem volt ekkora szerencséjük, a hétfő esti bukaresti fellépést épp a magyarországi este tapasztalatai után törölték. Ugyanakkor Bruce nálunk betegen is mindent beleadott, és ritka jó hangulatú előadást produkált a Barba Negrában.

Mivel nincs semmilyen tényleges viszonyulásom hozzá, az Azahriah-jelenség számomra leginkább egy csodálatosan szórakoztató látlelet a 2020-as évek Magyarországáról. Benne van ebben a közeljövő és a régmúlt is, egy ösztönös tehetség világsztárrá válásának esélye, és hát hogyne lenne benne a mélymagyar valóság balsors által tépettsége. Azt nem látom pontosan, hogy Baukó Attila pontosan hol található jelenleg ebben az egészben, és hogy mennyire kellene félteni ezt az alig huszonéves srácot mindattól, ami a fentiekből kirajzolódik. Az aktuális interjúk, amelyekből a koncertre készülve nyilván megnéztem párat, engem meggyőznek arról, hogy félteni egyelőre nem kell, így hát minden különösebb elvárás nélkül, jókedvűen vetettem bele magam a háromnapos emberkísérlet záró bulijába Magyarország legnagyobb klubházában.

Minden tiszteletem a LOTS Musicé, egy Tygers Of Pan Tang-koncertet leszervezni Magyarországra ugyanis már-már egyenértékűnek hat a karitatív tevékenység fogalmával. Kultikus zenekar, amire sokat hivatkoznak egyes nagyjaink (is), mint eredendő hatásra, ám a dicsőséges glória a fejük körül nem emeli ki őket az underground mélyéből. Hasonló a helyzet, mint jó pár éve a düreres Raven-buli esetében, vagy hogy talán még autentikusabbat mondjak, amikor 2018 késő őszén a Diamond Head tette tiszteletét csodamód Budapesten. A nevüket a rájuk hivatkozók miatt kábé mindenki ismeri, a lemezeiket, dalaikat viszont alig-alig, de legalábbis jóval kevesebben. Még a saját baráti köröm is jórészt csak a vállát vonogatta, amikor a Diamond Headre propagáltam őket, mondván, persze, megvan a Helpless, meg az Am I EVil? (meg kábé az első album, amit kis híján egészében feldolgozott már a Metallica az idők során), de hát azon túl nem is igazán ismerik. Alulról is karcolgattuk mindkét buli esetében a száz főt.

Ahogy telnek-múlnak az évek, egy-egy Anneke van Giersbergen-koncertre mindig ünneplőbe öltözik a szívünk, lelkünk. Akkor is, ha saját dalokkal jön, akkor is, ha csupa feldolgozással – ahogy ezúttal tette, ráadásul komolyzeneibb kísérettel. A szimfonikus világ sem éppen friss fellángolás nála, hiszen 2018-ban megjelent már egy ilyesféle tematikájú albuma Symphonized címmel. Ezúttal egy vonósnégyes (The Magic Strings) és egy zongorista kísérte Annekét, mely turné vége felé került sor a budapesti koncertre.

Bizony rég volt már 2019, amikor a Thirty Seconds To Mars meghódította a Budapest Parkot, azóta el is távolodtunk egymástól a zenekarral. Olyannyira, hogy szinte meglepett, miszerint tavaly ősszel kijött egy friss lemezük, de gyorsan meghallgattam még a koncert előtt, hogy képben legyek, merre vitte kanyargós útjuk a Leto testvéreket ezúttal a stúdióban is Tomo Miličević nélkül. A 2018-as lemeznél rokonszenvesebb a tavalyi, és nyilvánvalóan a helyén kell kezelni, hogy mindez már nettó trendi popzene, annak minden mai formanyelvével. Ennek fényében kíváncsian vártam a koncertet – meg hát persze előzetesen megnéztem a setlistet, és bőven akadt a programban régi nagy kedvenc. Az is izgalmas kérdés volt, hogy Jared Leto felölti-e újra a nagymamája csipkefüggönyét, vagy ezúttal kevésbé vidám szettekbe öltözik.

Jelenleg is tart Pozsonyban a hetedik Starmus Earth fesztivál, amit az asztrofizikus Garik Israelian és a Queen gitárosa, a „civilben" szintén asztrofizikus Brian May hívott életre. Az idén a szlovák fővárosba látogató rendezvénysorozaton szó van a fenntarthatóságról, a kibervédelem kérdéseiről és a klímaváltozásról is, de a világ vezető gondolkodóit megszólaltató előadásoknak témája az AI, illetve úgy általában az is, hogy a technológia fejlődése milyen irányba mutat. Ahogy a fesztivált megnyitó gigakoncert fellépője, Jean-Michel Jarre fogalmazott: „A Starmus azért jött Szlovákiába, hogy megvitassa az emberekkel otthonunk jövőjét, azt, hogy merre tart ez a kék pont az űrben."

Minden rosszban van valami jó (és persze fordítva), a mérleg serpenyője kiegyenlítődik, az élet kárpótol, sorolhatnék még közhelyeket, de nem nagyon tudok mással indítani, annyira hirtelen írta felül minden tervemet néhány májusi történés. Két hete váratlanul kiesett alólam a munkahelyem, így épp a hogyantovábbon törtem a fejem, illetve azon, miképp is oldom meg a tavaly vásárolt idei júniusi koncerttombolásaimat (meg úgy mindent), erre két nap múlva jött egy e-mail, hogy nyertem jegyet a sorsoláson a LIFAD-os turnényitó Dress Rehearsalre, azaz a főpróbára, ahova legendásan kevesen juthatnak be. A hatvan-sokezer ember helyett korábban akadt olyan helyszín, ahol pár százan, netán két-háromezren nézhették meg ingyen a Rammstein teljes értékű főpróbáját, ami némiképp más megvilágításba tesz egy ilyen kaliberű koncertet.

Még egy év sem telt el azóta, hogy Glenn Hughes nálunk járt. Noha tavaly egy motorosfesztiválon ő volt az egyik húzónév, ám vélhetően nem ment mindenki megnézni egy ilyen eseményre, akit amúgy érdekelt volna a Deep Purple-érát megidéző tematikus műsora. Egyébként őt bármikor, bármilyen programmal jó látni-hallani, így nem volt kérdés, hogy néhányunk újrázni ment a Barba Negrába, én meg, mivel nem láttam tavaly, „elsőztem" és egyben nosztalgiáztam is.

A magyar heavy metalnak van pár közmegegyezéses klasszikusa, és ahogy a napokban a Klasszikushock rovatban kivesézett Jelek is ezek közé tartozik, ahhoz sem férhet kétség, hogy a Pokolgép is írt ilyet, méghozzá nem is egyet. Egyértelműen ezek sorát gyarapítja az 1989-ben megjelent Éjszakai bevetés is, aminek harmincöt éves jubileumát ünnepelte meg a Totális Metál ezen a speciális estén, ahol a tradicionális fémzene és a nosztalgia kéz a kézben állt a középpontban.

Jó idők járnak mostanában a Lord Of The Lost hazai rajongóira, hiszen két év alatt immár harmadszor láthatták kedvenceiket. A csapat 2022 nyarán a Maiden előzenekaraként járt nálunk, majd ugyanazon évben ősszel még egyszer, saját turnéval, most pedig a tizenöt szülinapjukat ünnepelve. Ráadásul az eseménynek három színvonalas előzenekara is volt, viszont ha egy ilyen buli hétköznapra esik, sajnos szinte garantált, hogy a város másik feléből nem fogok odaérni időben.

Csattanós választ adott a hazai közönség a Guns N' Roses-közeli események szavatossági idejére vonatkozóan: napra pontosan kilenc hónappal azután, hogy tavaly nyáron a „nagy" zenekar megtöltötte az ország legnagyobb stadionját, a GN'R kabalája, akarom mondani, ikonikus gitárosa az ország legnagyobb befogadóképességű fedett koncerthelyszínén csinált teltházat. Annyi csúsztatás van ebben, hogy az MVM Dome legfelső szintjét végül nem nyitották meg, és végül a „sold out" táblát sem kellett kitenni, de ettől még odabent joggal lehetett az az érzésed, hogy egy tenyérnyi hely sincsen szabadon. Szólóban alighanem ez a legtöbb, amire Slash idehaza képes lehet, és lássuk be, ez mindenképpen számottevő. Remélhetőleg mindenki felkészülten érkezett, és nem GN'R-klasszikusok sorát várta, utóbbi esetben ugyanis komoly csalódás érhette – mindenki más viszont remekül szórakozhatott.

Amolyan próba-szerencse alapon ugrottam le a hajóra ezen a szép szerdai napon, puszta kíváncsiság által vezérelve, hogy mire is képes manapság két olyan előadó, akikkel kapcsolatban az utóbbi években elvesztettem a fonalat. Mit mutat majd a Tribulationből való távozását követően önmegvalósító üzemmódba kapcsolt Jonathan Hultén, illetve tudunk-e még kapcsolódni egymáshoz a Spine című új lemezével a gótikus/folk pop/rock felé kanyarodó Myrkurral? Ideálisnak tűnt a párosítás, hiszen önmagában valószínűleg egyik előadó sem jelentett volna kellő vonzerőt a randevúhoz, de így együtt már mindenképpen benne volt az estében legalábbis egy nem mindennapi élmény ígérete. Aztán, hogy ez jól vagy rosszul fog elsülni, azt a főhősökre bíztam.

Április végén jelenik meg a Pestilence legújabb kiadványa, a Levels Of Perception, amely gyakorlatilag egy best of, azonban teljes egészében újra felvett dalokkal. Az ilyesmi egy kicsit azért mindig necces, a Levels meg eleve hendikeppel indul, hiszen a banda eredetileg egy mesterséges intelligencia által készített borítóba merészelte volna csomagolni, erre a hírre viszont olyannyira felháborodott rajongóik egy része, hogy végül újradizájnolták a cuccot. Ugyan hivatalosan még nincs kint az anyag, a turnén már lehet kapni, így Budapesten is beszerezhető volt, ahová a holland alapcsapat két hasonszőrű brigád társaságában látogatott el.

A Depeche Mode és a Scooter mellett íme egy újabb zenekar, amelynek hívó szavára szinte valószínűtlen egyetértésben mozdul be a hazai tábor. Legutóbb 2018 nyarán jártam Die Antwoord-koncerten, és bár arra már nem emlékszem, hogy akkor összejött-e a teltház, rémlik, hogy a Budapest Parkban is nagyon sokan voltunk. A nagyobbik Barba Negrára most kikerült a „sold out" tábla, persze ahhoz itt elég volt ötezer ember is, de a masszív igény meglétét egyértelműen mutatta ez a tény. Legalább annyi biztosan kijelenthető, hogy a dolog nem volt magától értetődő, hiszen az elmúlt években új zenék terén nagyjából semmit sem mutatott a Die Antwoord, ami pedig a sajtóban szóba került velük kapcsolatban, azt talán hagyjuk is. Ugyanaz a téma, ami kicsit eltérő megközelítésben a Rammstein vagy Marilyn Manson kapcsán is felmerült, és amelynek „természetesen" itt sem lehetett mindenkit megnyugtató lezárást adni. Az alkalmi csepelieket mindenesetre nem ez mozgatta ezen az estén, és ez így is van rendjén.

Igazi girl power napnak ígérkezett ez a kellemes tavaszi péntek, tekintve, hogy nemcsak a brazil death metal amazonok léptek fel első ízben nálunk (legalábbis Cryptaként), hanem a magyar női kézilabda-válogatott is nekiment a svédeknek az olimpiai selejtezőn, ez utóbbi miatt aztán – bár a (gy.k. nem-shockbeli) munkanapom is hosszabbra nyúlt a tervezettnél – nem sikerült az első két bandát elcsípni. Ezt ugyan sajnálom, mert – lévén death metalban erősek – mind hazánk Beneath The Voidja, mind a dán Plaguemace színvonalas felvezetése lehetett a lányoknak, ugyanakkor sem én, sem meccsnézésre becsatlakozott cimborám nem éljük annyira a műfajt, hogy nagykanállal fogyasszuk azt. Viszont felkent műfaji szakértőnk, a kompetens, de vitriolos tollú Oravecz tanár úr helyett én legalább csupa jókat írok majd.

Újabb meghatározó állomásához érkezett a Carson Coma története, miszerint első nagycsarnokos koncertjüket készültek megtartani, amely ugyanakkor a csapat ötödik születésnapjának megünnepléseként is szolgált. Sokan és sok helyen szokták megfejteni, mi a Carson Coma titka, amivel jóformán a Moore-törvényben leírtaknak megfelelően duplázzák meg másfél évente rajongóik számát, csak sokkal rövidebb ciklusok alatt. Nos, nem szeretnék csatlakozni a megfejtők táborába, csak okoskodás lenne, annyi azonban legyen itt mégis: a Carson Coma nyilvánvalóan jó zenekar.