Klasszikushock

Húsz évvel ezelőtt jelent meg a marylandi Clutch hatodik nagylemeze. A Blast Tyrant a maga idejében igazi underground szenzációnak számított, hosszabb távon pedig óriási megtermékenyítő hatást gyakorolt a színtérre. Neil Fallon, Tim Sult, Dan Maines és Jean-Paul Gaster producerük, Gene „Machine" Freeman segítségével olyan mesterművet tett le az asztalra, ami csupán nagyon ritkán születik: a számtalan különböző stílust egyesítő, egyszerre súlyos, ízes és roppant slágeres album méltán nevezhető a 21. század egyik legtökéletesebb rock'n'roll mesterművének, elkészítéséhez azonban hosszú és rögös út vezetett. A jubileum alkalmából ezt is felidézzük.

Április 7-én Magyarországon is elbúcsúzik a közönségtől a Mr. Big. A '80-as évek végén amolyan hajmetál-szupergroupként elstartolt négyesfogat felállása persze nem az eredeti, hiszen a 2018-ban elhunyt Pat Torpey helyén Nick D'Virgilio ül majd, ráadásul a legfrissebb hírek szerint ének- és vokálfronton Michele Luppi is kisegíti őket. Ám a csapat igazi best of szettet ígér, amelybe komplett módon is belefér majd legsikeresebb nagylemezük anyaga, vagyis a buli így is erősen kihagyatatlannak ígérkezik. Hangolódásként most az idén harmincöt éve megjelent debütöt poroljuk le, hogy kicsit felidézzük az MTV-éra legvirtuózabb hard rock csapatának kezdeti korszakát.

Harminc évvel ezelőtt, 1994 márciusában jelent meg a Tankcsapda harmadik teljes nagylemeze, a Jönnek a férgek. Lukács László, Molnár Levente és Buzsik György jó helyen voltak a jó időben ebben az időszakban a hazai rockszíntéren: az előző éra nagyjai mellett friss hangra, friss megközelítésre éhes magyar közönség új kedvenceket keresett, a debreceni trióban pedig egészen széles rétegek leltek rá a '90-es évek hazai rockcsapatára. A banda áttörését meghozó A legjobb méreg után a Férgek lett a sorban az az album, amely végleg bebiztosította a Tankcsapda pozícióit – mire eljutottak a folytatásig, már senki számára sem lehetett kérdés, melyik a legnépszerűbb magyar rockzenekar.

Nem volt egyszerű dolga a Nevermore-nak kitaposnia az utat a '90-es évek végének korszellemében, mert ugyan a világ már rákészült a heavy metal újjáéledésére, de ott fent, az esős észak-amerikai városban ez korántsem volt érzékelhető. Warrel Dane-ék ennek ellenére kitartottak a saját szövevényes stílusuk mellett, ami az úttörő értelmében vett progresszivitás és a súlyosabb metálzenék csavaros világát házasította össze sajátos énekdallamokkal. 1999-ben áramvonalasították saját magukat, és egy sejtelmes témájú konceptlemezzel próbálták megnyitni a műfaj szélesebb kapuit. Huszonöt éves a seattle-i zenekar harmadik nagylemeze, a Dreaming Neon Black.

Van abban egy nagy adag irónia, hogy Doug Aldrich gitáros a legjobb köreit akkor futotta, amikor jóformán csak a szakma ismerte a nevét. A kriminálisan alulértékelt Lion és annak szerves folytatását képező Bad Moon Rising neve Japánon kívül még hajmetálos körökben is csak azok számára mondott valamit, akik nagyon képben voltak a műfajt illetően. Pedig elválaszthatatlan harcostársával, Kal Swan frontemberrel mesterművek egész sorát tették le az asztalra azzal együtt, hogy a relatív kultstátuszból egyikkel sem volt esélyük kitörni. Mind közül az egyik legjobbnak alighanem a tavaly harmincéves jubileumához érkezett második Bad Moon Rising-opusz, a különleges atmosztférájú Blood minősül, melynek készítésére Doug Aldrich segítségével emlékezünk vissza.

Lassan a teljes Black Sabbath-sor bekerül a Klasszikushockba. Szerencsére olyan nagyon sok lemezük nincs, annál érdekesebb és szövevényesebb viszont a zenekar története, amelyet nemcsak a Shockmagazin, de maga Tony Iommi is alaposan dokumentált (önéletrajzában). Nem kevésbé szövevényes, de annál izgalmasabb a zenei utazás is, amelyen a Sabbath (stílszerűen szólva) őrült vonatára jegyet váltva részt vehetünk. Nyilván a mozdonyvezető és a fűtő mindig is Tony volt egyszemélyben, időnként stabilabb, máskor átjáróházba torkolló személyzeti cserék sorozatával küszködve, utóbbi jelenség a ′80-as évek derekán tetőzött. Meghatározó egyéniségek persze mindig voltak, úgy ének-, mint zenészfronton és most, hogy a második Tony Martin-éra harmincadik évfordulója is elérkezett, és ennek kapcsán újra előkerült a régóta ígérgetett box set kérdése is (állítólag idén most már tényleg megjelennek az újrakiadások!), érdemes pár bővített mondatban megemlékezni egy kissé talán alulértékelt műről is.

Különleges kiadvánnyal jelentkezett tavaly év végén a Paradise Lost: a dark/doom legendák a harmincéves jubileum alkalmából újravették 1993-as Icon albumukat. A vállakozásra alapvetően jogi okokból került sor, ám ha már így alakult, mindez jó alkalmat teremt a zenekar nagy áttörését meghozó lemez kivesézésére a Klasszikushock között – amúgy is régóta tartozunk a rovatban az albummal, amely olyan alapdalokat rejtett Greg Mackintoshéktól, mint az Embers Fire, a Remembrance vagy a csapat egyik legnagyobb slágere, a True Belief. Utazzunk tehát vissza a '90-es évek elejére, a kockás ingek, Beavis és Butthead meg a Headbanger's Ball időszakába, amikor a metálszíntér a nagy átalakulás és őrségváltás közepette lázasan kereste új ikonjait!

Az utóbbi években sajnos a múlt kísértetévé fakult a Carpathian Forest, hiszen bár hellyel-közzel folyamatosan aktívak a színtéren, teljes értékű sorlemezt tizennyolc éve (!) nem adtak ki, és különösebben az sem látszik, hogy a 2018-as (mindössze egy saját dalt tartalmazó) Likeim EP-nek hamarosan folytatása érkezne. Kár ezért, mert a zenekar bőven a norvég black metal hőskorában indult, és bár a hivatalos rajtkőre csak némi késéssel álltak fel, már a debütáló albumuk kiadása környékén az egyik legegyénibb hangvételű formációként tartották számon őket a feketefém-színtéren. A Black Shining Leather negyedszázados jubileumáról mi is lecsúsztunk egy kicsit, de elmenni azért nem szerettünk volna mellette, és talán jobb is az időzítés most, amikor a szeretet lángja halványabban ég...

2023 egyik legkomolyabb – és egyben legkevésbé meglepő – híre Mike Portnoy és a Dream Theater újonnani egymásra találása volt. A dobos tizenhárom év után tért vissza eredeti zenekarába, akikkel jövőre turnét és lemezt is terveznek, így aztán nincs más hátra, mint az esztendő fináléjaként felidézni a Klasszikushockban a New York-i progresszív metálosok minden bizonnyal legszorosabban Mike-hoz kötődő kiadványát – ami történetesen egy EP volt. A dobos édesanyjának tragikus halála által ihletett, több mint 23 perces A Change Of Seasons két éra sajátos metszetét adta a banda pályafutásán, és számos tekintetben a mai napig etalonnak számít a Dream Theater munkásságában.

Minden idők leghosszabb időn át készült, legdrágább rockalbuma – ebben nagyjából konszenzus uralkodik a Chinese Democracy kapcsán, de körülbelül itt ki is merülnek a közös nevezők. Mi is volt valójában ez az album? W. Axl Rose megalomán szólólemeze, amivel a nevét leszámítva semmi gond nem volt? Netán értelmezhetetlen, elhibázott, dagályos katyvasz? Egyáltalán, értékelhető-e a körítés, a notórius késések, a folyamatos botrányok, az állandó és követhetetlen tagcserék nélkül? Nem ígérünk egyértelmű választ a fenti kérdésekre, de megjelenésének tizenötödik évfordulója alkalmából megpróbáltuk felgöngyölíteni a rocktörténelem egyik leghírhedtebb projektjének történetét.

2023. november 18-án a Barba Negrában ünnepli harmincadik születésnapját a Black-Out. A zenekar az elmúlt jó néhány évet kvázi tetszhalott állapotban töltötte, a '90-es években azonban a hazai underground meghatározó csapata és üde színfoltja volt, sőt, kicsit a mainstreambe is sikerült belekóstolniuk. A koncertre való hangoldásként most negyedik nagylemezük, az 1997-es Ezüstkötet születésének körülményeit elevenítjük fel.

Bár megemlítettem egy évvel ezelőtt a Dream Evil klasszikban is, valahogy nem gondoltam bele, hogy ez a lemez is kerek harminc már, és annak tükrében, hogy a Dehumanizerről megemlékeztünk, nem is kérdés, hogy itt a helye a rovatban. Egyrészt így lesz kerek a történet, másrészt a személyes szál is sokat nyom (később majd) a latba. Bár nem üdvös dolog, privát életünkben is tapasztalhatjuk időnként, hogy tényleg hatalmas pozitív löketet adhat egy-egy konfliktus, sértődés, szakítás – hát még professzionális szinten és pláne kreatív szakmákban! Kibasztatok velem? Nem úgy történtek a dolgok, ahogy én gondoltam? Na, most majd megmutatom nektek!

Negyven évvel ezelőtt jelent meg a Yes 90125 című albuma. A lemezzel a megújult felállású progresszív csapat kissé fonák módon került fel a rockszakma csúcsára, az anyag ugyanis eredetileg nem is Yesnek készült, csupán a munkafolyamat során alakult úgy, hogy végül a bejáratott, patinás néven jelent meg. Utólag azonban aligha történhetett volna ennél jobb velük: Trevor Rabin zenei vezérletével a zenekar a '70-es évek Yesének minden erényét átörökítette az új évtizedbe, ám olyan formában, hogy azzal a régi hívek mellett az akkori tizenéveseknek és az egyszeri slágerhallgatóknak is tudtak mit mondani. Ezzel egyidejűleg pedig a 90125 a zenekar továbbélését is megalapozta.

Negyven évvel ezelőtt jelent meg a Night Ranger második albuma. Jack Blades, Kelly Keagy, az Ozzy Osbourne turnézenekarát is megjárt Brad Gillis, Jeff Watson és Alan Fitzgerald a korai MTV-korszak egyik meghatározó rocklemezét tette le az asztalra a Midnight Madness-szel, amely egyben egyfajta átmenetet is képezett az előző évek FM-rádiós AOR-ja és a már ízig-vérig '80-as évekbeli dallamos hard rock, vagy ha úgy tetszik, pop metal között. Az album legmaradandóbb dalának bizonyult Sister Christian pedig egyértelműen az új évtized rockslágereinek egyik prototípusa volt: van, aki egyenesen odáig merészkedik, hogy a power-líra formulát a Night Ranger szabadalmaztatta, mégpedig ezzel a dallal.

Az Iced Earth sorsa jelenleg finoman szólva is kérdéses, hiszen a csapat egyszemélyi vezetője, Jon Schaffer gitáros aktívan részt vett a washingtoni Capitoliumnál kirobbant 2021. január 6-ai zavargásokban, és jelenleg is az FBI felügyelete mellett várja a jövőre esedékes ítéletet. Huszonöt évvel ezelőtt azonban minden jel arra mutatott, hogy nem létezik amerikai tradicionális metálbanda, amelyikre fényesebb jövő várna a floridai csapatnál. Az 1996-os The Dark Sagával és az 1998-as Something Wicked This Way Comes albummal a zenekar telibe kapta az ezredvégi heavy metal hullámot – és épp ma huszonöt éve játszottak Budapesten az akkori turnén. Ennek alkalmából felelevenítjük kicsit a negyedszázaddal ezelőtti eseményeket.

Megoszlanak a vélemények, hogy a Bon Jovi hány klasszikus albumot készített pályafutása során: akárcsak a összes többgenerációs zenekar esetében, náluk sem mindegy, az ítészek közül ki melyik állomáson ült fel a negyven éve robogó szerelvényre. Abban viszont nagy az egyetértés az ősrajongók között, hogy az első négyet mindenképpen annak kell tekinteni. A '80-as évekbeli hőskorszakuk betetőzését jelentő, a napokban harmincöt éves New Jersey a csapat felnőtté válásának lényeges mérföldköveként ugyanakkor már azt is sejtetni engedte, hogy a keleti parti ötös nemsokára kinövi a spandexgatyás-flitteres hajmetál kereteit és velük az irányzat elkerülhetetlen bukása után is számolni kell majd.

Két okból is indokolt végre leporolni a Klasszikushockban a Metal Church első lemezét. Kirk Arrington májusi halálhíre az első, tragikus apropó, hiszen a dobos elhunytával már a második pótolhatatlan ember távozott az 1984-es debütöt készítő felállásból. A második ok pedig a frissen megjelent Congregation Of Annihilation lemez, amelyen az új énekessel, Marc Lopessel megerősített banda bevallottan az első anyag karcosabb, súlyosabb vonalához akart visszakanyarodni. De mitől is olyan megkerülhetetlen ez az US power metal alapmű? Járjunk a végére!

A thrash metal kialakulása kapcsán elsősorban ma is a Bay Areát emlegetjük őshazaként, az ottani bandákat pedig, mint a műfaj keresztapáit, kitalálóit, pionírjait. Az persze tény, hogy a színtér egész történetét meghatározó, aranykorát elhozó csapatok innen indultak, továbbá a világ jelenleg leghatalmasabb metálzenekara, a Metallica is a thrashszínpadokról vált gigásszá. Mégis alapos a gyanú, hogy a legeslegelső thrash metal zenekar mégsem Amerikából jött, hanem egy olyan országból, ami ma sem tekinthető igazi metal zenei nagyhatalomnak, bő negyven éve pedig végképp nem volt az. Arról a Kanadáról beszélünk, ami jogosan lehetett büszke ugyan a Rushra és a Triumphra, rajtuk kívül azonban nemzetközi szinten sikeres és elismert produkciót a '80-as évek elejére még nem tudott kitermelni.

Néhány héttel ezelőtt jelent meg a Voivod visszatekintő, szülinapi lemeze, a Morgöth Tales, melyen a csapat saját korábbi lemezeiről idézett fel egy-egy nótát, és ahogy akkor ígértük, az ünneplés tovább folytatódik a Shock! hasábjain. Ezúttal az idén éppen harmincéves The Outer Limits kerül sorra, az a lemez, amely az első Snake-éra utolsó anyaga volt.

Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a Korn harmadik albuma. A Follow The Leader kiadásának idejére a színtér már totális Korn-betegségben szenvedett, és régi, illetve új zenekarok tucatjai kopírozták szemérmetlenül Jonathan Davisék megszólalását. A csapat már az album címével is nekik üzent, de a zenei anyag is markánsan eltért az első két lemez megszólalásától. Eleinte talán kétesélyesnek tűnt, mire mennek mindezzel, ám a végeredmény őket igazolta: a totálisan szétesett állapotban felvett album a siker új szintjére lökte a bakersfieldi ötösfogatot, és a mainstream színtéren is berobbantotta a fullos nu metal őrületet. Mindez azért is pikáns, mert a hármas Korn-album valójában egyáltalán nem nyilvánvaló slágergyűjtemény – mai fejjel sem.

Félreértett zenekarok mindig voltak és lesznek, olyanra azonban viszonylag ritkán van példa, hogy egy banda munkássága utólag kezd más megítélés alá esni. A brit Police több okból kifolyólag jutott erre a sorsra feloszlása után: egyrészt a tömegek és a későbbi generációk mindig is legutolsó sikerükkel, a maga idejében elképesztő őrületet kiváltó és azóta önálló életre kelt Every Breath You Take erősen popos-softrockos-romantikus beütéseivel azonosították őket; másrészt frontemberük, a minden előzményt elhomályosító szólópályát felépített Sting galaktikus sikerszériája is közrejátszott abban, hogy a nagyközönség egy idő után már más szemmel, mindezek fényében kezdte nézni munkásságukat, holott a mainstream-szemlélet mindössze egy kisebb és nem feltétlenül a leglényegesebb szegmensét reprezentálta az eklektikus Police-stílusnak. Éppen ezért, ha valaki valós képet akar kapni a zseniális trió páratlan életművéről, annak nem elég lebilincselő hattyúdaluk, a Synchronicity éppen negyvenéves mesterművét ismerni, hanem érdemes visszaásni a kezdetekhez.

Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg a Winger első nagylemeze. Az album a rajta szereplő óriási slágereknek köszönhetően gyorsan sztárstátuszba lökte Kip Winger, Reb Beach, Paul Taylor és Rod Morgenstein zenekarát, ám később, a '90-es évek őrségváltása után kevés csapatot ért annyi támadás, mint őket. Valahol ironikus, hogy ha létezett banda a '80-as évek dallamos hard rock színterén, amelyik semmiféle gúnyt nem érdemelt meg, hát az a Winger volt: ugyan a debütön minden, az érára jellemző produkciós és imázsbeli vadhajtás ott figyel, mai fejjel is hallható, hogy a dalokat boszorkányos képzettségű zenészek írták, fiatal korukat meghazudtoló érettséggel és céltudatossággal.

Harminc éve, 1993. augusztus 10-én, oslói lakásában meggyilkolták Øystein „Euronymous" Aarsethet, a Mayhem nevezetű black metal alapbanda főnökét/gitárosát, és abban a pillanatban minden megváltozott. Oslóban és környékén hirtelen mindenki gyanús lett, aki valamelyik feketefém-zenekar pólóját viselte, a világ más tájain pedig, ezzel egyidejűleg, hirtelen nagyon sokan lettek kíváncsiak rá, mi fán is terem a black metal. Magával a szóban forgó gyilkossággal kapcsolatban meglehetősen egyszerű dolguk volt a hatóságoknak, a mindössze 25 éves gitárost a Burzum név mögött álló Kristian „Varg" Vikernes késelte meg, aki abban a biztos tudatban tehetett beismerő vallomást, hogy Euronymousszal együtt a Mayhemet is sírba tette. Ez aztán mégsem így alakult, de a stílus keresztapáinak öröksége még sokáig csupán magával a véres legendával volt egyenértékű. Euronymous már nem érhette meg a Mayhem első LP-jének kiadását, mindösszesen egyetlen „gyermekét" tarthatta ilyen módon a kezei között. Ez pedig nem más, mint a címében is roppant profetikus Deathcrush EP, amelynek kivesézésével most rá emlékezünk.

„Azt hiszem, az Endorama az egyik legerősebb Kreator-lemez mind közül, csak sok ember nem igazán érti, hogy mit is akartunk csinálni akkoriban. Nagyon mély az a lemez, rengeteg a melódia rajta, egy nagyon melankolikus anyag. Benne van az az érzés is, amit a millenniummal kapcsolatban éreztem. Senki sem tudta, mi fog történni, és ez hatott ránk is akkoriban. Olyasmi volt az az anyag, mint egy búcsú a régi évezredtől" – nyilatkozta 2005-ben Mille Petrozza a Shock!-nak, mikor a Petőfi Csarnok backstage-ében beszélgettünk az akkor friss Enemy Of God megjelenése kapcsán. Ebben az összegzésben gyakorlatilag minden benne van, amit az Endoramáról tudni kell, én pedig maximálisan egyet is értek vele.

Pénteken új korszak kezdődött a Saxon életében, hiszen a veterán Paul Quinn hajlott korára tekintettel elbúcsúzott a turnézástól és nyugdíjazta magát. Paul posztján a koncerteken innentől a NWOBHM-éra egy másik legendás gitárosa, a Diamond Head-főnök Brian Tatler áll majd, a friss fejezet pedig jó apropót szolgáltat, hogy felidézzük a zenekar másodvirágzásának kezdetét a '90-es évek utolsó éveiben. Ehhez ugyanis a maga idejében szintén egy gitároscsere jelentette a katalizátort, amikor is a társainál fiatalabb Doug Scarratt váltotta a felállásban az alapember Graham Olivert. Az első vele készített album, az 1997-es Unleash The Beast egyértelműen a banda legerősebb teljesítményét jelentette a '80-as évek elejének fénykora óta, és megágyazott a Saxon máig kitartó, 21. századi népszerűségének.

Bár minden korábbinál hatalmasabb sikereket arattak vele, a Metallica már az 1991-es fekete albummal is hihetetlen vitákat kavart a rajongótáborban. Úgy tűnt, ennél jobban fizikai képtelenség megosztani a közönséget, ám jött az 1996-os Load és az 1997-es Reload, és még radikálisabban sarkos véleményeket váltottak ki. A zenekar ezután karrierje legzavarosabb évein evickélt át, hogy aztán főnixként támadjanak fel a 2003-as St. Angerrel – és megint minden korábbinál hatalmasabb követ dobtak vele az állóvízbe. Azóta eltelt húsz év, a lemez körül dúló viták máig sem csitultak el teljesen, ám egyértelmű: ha nem adják ki magukból ezt a roppant agresszív, frusztrált, szinte emészthetetlenül tüskés albumot, a zenekar nem élte volna túl a belső válságcunamit.