CD kritika

A Whitesnake 2002-es feltámasztása óta eltelt bő másfél évtizedes periódus alatt nem kevesebb mint hat hivatalos koncertanyagot jelentetett meg David Coverdale, a legfrissebb a sorban a beszédes című The Purple Tour Live. Vagyis beszédes lenne, de nem az. Ugye a január folyamán többféle formátumban napvilágot látott kiadvány a sokak által megkérdőjelezett The Purple Album turnéján készült, ergo azt a lemezt kellene reprezentálnia, azon koncertsorozatnak kellene emléket állítania. A címből legalábbis ezt a következtetést vonja le az ember, egészen addig, amíg meg nem fordítja az elegáns köntösbe öltöztetett digipakkot: öt Purple-dal, köztük a halálosan kizsigerelt Soldier Of Fortune és a korábban is rendszeresen terítékre került Burn, illetve nyolc unalomig ismételt Whitesnake-sláger, legfőképp a '80-as évek végének sikernótái közül válogatva. Szigorúan mérve így három olyan dalt kapunk, amely nem szerepelt az előző koncertkiadványok valamelyikén/mindegyikén.

Egy régen jól csengő név sokat nyom a latban, több régen jól csengő név pedig még többet – nem nagyon tudom mással magyarázni, hogy egyenesen a Nuclear Blast jelentette meg Michael Schenker új albumát. Az egykor sokkal szebb napokat látott Michael az utóbbi években adott interjúi alapján leginkább leépült, megkeseredett alkesznek tűnt már nekem (a bátyját, illetve a Scorpions-t savazó, rendszeres nyilatkozatai különösen ellenszenvesek), mintsem a legnagyobb metalkiadó potenciális reménységének... De a gitáros szólókarrierjének összes jelentős énekesét felvonultató koncertek sikere eszerint meggyőzte a Nucleart. Akár egyfajta újrakezdésnek is beillik tehát ez a lemez, nyilván a címe sem véletlenül lett pont ez.

Valamikor 2009 környékén reppentette fel a hírt Myles Kennedy, hogy végre hozzáfog első szólóalbumához, ami igazán személyes lesz, amolyan énekes/dalszerző-anyag, ahol tényleg minden csak és kizárólag róla fog szólni. Aztán vártunk és csak vártunk, és ez a sok várakozás talán hosszabbnak is tűnt volna, ha a fickó nem olyan örökmözgó, végtelen energiájú figura lenne, aki valószínűleg még álmában is dalokat ír, s így az elmúlt nyolc évből egy olyan sem akadt, amikor ne jelent volna meg lemez, amin ne Kennedy uralta volna a mikrofont és/vagy a gitárt. Az ember persze azt gondolná, hogy akár az Alter Bridge, akár Slash olyan lehetőségek, amik önmagukban is képesek kielégíteni és kimeríteni bármelyik zenész alkotói vágyait, Myles Kennedy azonban nem ilyen, a fazon nagyon érzi, hogy most kell hajtani, a gázba taposni, amíg bírja, és amíg van igény arra, amit csinál. Mert bizony van, és remélhetőleg első szólólemeze újabb hosszú életű és termékeny projekt kezdetét fogja jelenteni, mert a Year Of The Tiger bizony igencsak kellemes zenét rejt.

Margitka néni azt tanította nekem általánosban, hogy az a jó műalkotás, ami gondolatokat ébreszt az emberben, még jobb, ha érzelmeket is. Meg kell hagyni, kevés dologban értettünk egyet, de ebben mondjuk pont igaza volt. Az első 40 év – olvasom a címet a nem túl kreatív borítón, és bizony sok mindenre gondolok. Leginkább arra, hogy már annak is van jó huszonöt éve, hogy jómagam rákapcsolódtam a Beatrice történetére. Hozzájuk kapcsolódik a legelső koncert-élményem, ahova már szülői kíséret nélkül jutottam el, tizennégy évesen, egy katonai reptérre, MiG-29-ek, részeg kiskatonák és még részegebb civilek közé. Itt szívtam el az első cigit életemben, itt láttam zenészeket térdelni a színpadon (a közönség néhány tagját meg a porban), és itt figyelhettem meg egy komolyabb bunyót is, ami olyan vehemensre sikeredett, hogy Feró még a koncertet is megszakította miatta.

Mivel régen minden jobb volt, tehát a tavalyi lemezek is jobbak voltak, ezért aztán úgy érezzük, hogy helye van még ilyenkor egy 2017-es albumnak az ismertetők között. A nemrég megismert Streamline nyomán eljutottam a Wildness bemutatkozó alkotásáig, amely a korábban említett csapat zenéjéhez képest jóval kommerszebb, épp annyival, amekkora különbség a '70-es és '80-as évek vége között is volt. A közös nevező Gabriel Lindmark énekes. Róla éppen azt tudom írni, mint a másik csapat kapcsán: adott a jó hangszín, a jó dallamérzék, és itt is okosan használja a hangját. Értelemszerűen ennél a zenénél kevesebb a bluesos felhang, több a magasabb regiszter.

Amikor 2016-ban, egy különösen debil választási kampány méltó zárásaként az amerikai nép töredéke egy hivatásos bohócot választott meg az ország negyvenötödik elnökének, csak abban tudtam reménykedni, hogy ez az újabb abszurd politikai helyzet végre újfent erős Ministry-lemezt fog eredményezni. Ugyan az előző két albumot utólag sikerült úgy-ahogy megkedvelnem, azért nálam még mindig a Bush-trilógia a favorit a Psalm 69 mellett, ha Ministryről van szó, és W-é után most végre ismét akadt egy olyan bizarr elnökség a Fehér Házban, amely kellő alapanyagot szolgáltathatott volna az industrial megmondóembere számára ahhoz, hogy kisujjból kirázzon egy brutális anyagot. Még azzal együtt is, hogy a régi harcostárs, Mike Scaccia 2012-es halála a dohogó gépezet erőteljes megtorpanásával járt, Jourgensen pedig a banda történetében másodjára húzta le a rolót, persze ezúttal is csak átmenetileg.

Ahhoz képest, hogy a zenei lapokban már a '90-es évek derekán, nagyjából úgy a Believe In Me – Pawnshop Guitars – It's Five O'Clock Somewhere hármas korszakában is többször írtak egy készülő Dizzy Reed-szólóalbumról, Axl Rose leghűségesebb katonája nem kapkodta el túlságosan a dolgot. Igazság szerint azt sem értem, miért nem kerítettek cseppet nagyobb feneket a lemeznek, ha már ennyi év után végre összeállt, hiszen a Not In This Lifetime turné farvizén garantáltan lehetett volna kicsit reklámozni a cuccot. Persze úgy sem lett volna szó Billboard-listás dobogóról meg hasonlókról, de azért bizonyára több embert érdekelne ez az anyag, mint amennyit ezzel a gyakorlatilag nullán tartott reklámmal és promóval el fog érni...

Ahhoz képest, hogy a tavalyelőtti World Gone Madet még potenciális búcsúlemezként harangozta be a Suicidal Tendencies, eléggé lendületbe jöttek a veterán kaliforniai crossover-hősök, hiszen jelen EP után elvileg máris érkezik tőlük egy új album a nyáron. A Get Your Fight On! addig is amolyan időkitöltőnek passzol be leginkább, főleg, hogy a legutóbbi album aránylag egységes irányából kicsit ki is lógtak volna ezek a dalok.

Nagy Judas Priest-fanként kedveltem a zenekar legutóbbi Redeemer Of Souls albumát, de ahogy akkor is pedzegettem a kritikában, már csak amolyan nyugisan levezető öregek jutalomjátékaként tekintettem rá. Aranyos és szerethető volt a 2014-es lemez, ezen nincs vita, viszont a Firepower egyértelműen túlmutat rajta. A csapat ezúttal más szinten mozog, mint legutóbb, ami ráadásul már első hallgatásra is ordító. Vajon a régi veterán stúdiós munkatárs, Tom Allom, illetve a mai metalszíntér egyik csúcsproducere, Andy Sneap közös munkája dobott ekkorát az anyagon? Netán Glenn Tipton rázta meg magát, és akart még utoljára nagyot villantani egészségügyi kényszernyugdíjazása előtt? Vagy Richie Faulkner illeszkedett be még jobban a dalszerzői tandembe? Esetleg mindez együtt? Nem tudom, és talán nem is fontos. A lényeg, hogy bizonyosan ez a Priest legjobb albuma a Painkiller óta, és ilyen teljesítményre már tényleg nem számítottam tőlük.

Az 52 hertzes bálna a világ legmagányosabb élőlénye, nagy valószínűség szerint mindösszesen egy példány él belőle a Földön. És még azt az egyet sem látta soha senki, csupán az általa kibocsátott hangot fogták már be többször, amelynek különösen magas frekvenciája miatt tudják egyértelműen beazonosítani. A szomorú csak az, hogy más bálnák ezt a hangtartományt már nem érzékelik, így várhatóan soha senki nem fog a magányos tengeri emlős füttyögésére válaszolni. Ezért aztán, amikor Chrysta Bell az új, négyszámos EP-je 52 Hz című dalában azt énekli, hogy várja a hívást, a hangjában mindig ott bujkáló szomorúság szépen bemászik a bőrünk alá, és elindul a szívünk irányába.

„Utazást tettünk a jövőbe, és ott ezt hallottuk a rádióban" – mondta Tony Sylvester, barátainak csak The Duke Of Nothing, a Turbonegro énekese az új anyag kapcsán, én pedig a RockNRoll Machine ismeretében olyan szívesen megkocogtatnám a hátát, hogy már elnézést, Herceg Uram, de össze tetszett keverni a szezont a faszommal, mivel az nem a jövő volt ám, hanem a múlt! Konkrétan pedig a '80-as évek közepe, ahonnan le tetszettek nyúlni egy nagy csomó Van Halen- és Bon Jovi-ötletet, aztán utaztak még visszább egy évtizednyit, ahol meg a kezükben maradt néhány AC/DC- meg Ramones-riff, majd még tovább, egész a '60-asokba, hogy meglopják kicsit a The Who-t is. Cserébe pedig otthagyták a tökeiket. Ez jó mulatság, férfimunka volt, Herceg Uram, tényleg büszkék lehetnek magukra!

Akkor először fussuk le a kötelező köröket: a Carpenter Brut nem metal, sőt, ha nagyon szigorúan vesszük, még csak nem is feltétlenül rock. Még azzal együtt sem, hogy a Leather Teeth-en Krystoffer Rygg, azaz Garm, illetve Mat McNerney, azaz Kvohst is felvonul, és a borító '80-as évekbeli glamster-áthallásai is egyértelműek. Sőt, még azzal együtt sem, hogy a művésznév alatt rejtőző, poitiers-i illetőségű Franck Hueso határozottan metalos aggyal rakja össze szerzeményeit, vagy legalábbis azok jelentős részét. Ez egyébként az utóbbi években surranópályán elég rendesen felfutott synthwave-vonal számos prominens előadójára jellemző Perturbatortől kezdve a Dance With The Deaden át egészen Meteorig. Viszont akármilyen címkét is aggatunk rá, a Leather Teeth simán az év egyik legkiemelkedőbb lemeze eddig, amit bárkinek bátran merek ajánlani, amennyiben marha jól megírt, hangulatos muzsikára vágyik, viszont nem igénye, hogy folyamatosan zúzzanak a gitárok.

Az amerikai kiadó miatt mindenképpen korszakhatárt jelent az Ozone Mama pályáján a Cosmos Calling, zenei szempontból azonban szervesen építkezik tovább a csapat az eddigiekre. Még úgy is, hogy az új lemez egyébként nem feltétlenül olyan, mint amire előzetesen számítottam. Emlékszem, elsőre kimondottan meglepő volt végigtolni az anyagot, mert kevésbé direkt, kevésbé adja magát gyorsan, mint elődje. Viszont pár hallgatás után ugyanúgy hozzánő a hallgatóhoz, mint a kiváló Sonic Glory.

Több százezer évvel ezelőtt egy óvatlan ember feltárt egy tiltott ajtót, és ezzel a világra szabadított egy ősi átkot. A borzalom a tenger mélyén él, az éjjeli dagállyal érkezik, és – amint a tajtékos hullámok elérik a partot – kiégeti az emberek szemét, torkukat összeroppantja. Ilyen és ehhez hasonló rémtörténetekkel szórakoztathatták egymást és ijesztgethették a fehérnépet két kedélyes késelés között a régi idők mocskos dokkjainak tengeri medvéi, most pedig ilyen és ehhez hasonló rémtörténetekkel szórakoztat minket a Legend Of The Seagullmen. Ködből alakot öltő, arcunkat letépő, koponyánkat szétloccsantó, mítikus szörnyetegekről, óceánok mélyén évszázados álmukat alvó, majd felébredvén mindent elpusztító óriásokról, gyilkos orkákról, zokogó delfinekről, elátkozott hajótöröttekről szólnak ezek a mesék, újra és újra megjelenítve a központi hőst, a legendás Sirályisten-királyt és mitikus harcos népét, a Sirályembereket. És hogy mi a fene is ez a fura elnevezésű csoportosulás? Hát nem más, mint Danny Carey (Tool) és Brent Hinds (Mastodon) tengerjáró projektje.

Tavaly év végén jött a hír, hogy Dukes Of The Orient néven új üdvöskét szerződtetett a Frontiers, és noha az ilyen információk már rég nem váltanak ki belőlem semmilyen immunválaszt, a név mögé nézve bizony alaposan meglepődtem. Hogy miért? Például azért, mert nem gondoltam volna, hogy az Asia 1991-től 2005-ig tartó második nagy korszakát meghatározó John Payne valaha is lemezkészítésre adja még a fejét.

Tizenöt dal huszonkét percben (ha a bővített verziót birtoklod, akkor ehhez csapj hozzá még hat tételt meg tíz percet), azaz az amerikai punk rock egyik legaljadékabb bandája, a Dwarves maradt a progresszív, epikusan kifejtős dalocskáknál. Legutóbbi „nagylemezük", a The Dwarves Invented Rock & Roll minden genyósága ellenére a Törpék egyik legslágeresebb anyaga volt, így aztán nem is nagyon lehetett mást várni tőlük, mint hogy ezúttal kicsit tüskésebb oldalukat mutatják. Na, ez be is jött, a Take Back The Night ezúttal sokkal inkább egy punkosan összegányolt és hangzásában is sokkal maszatosabb dalcsokor lett Blag Dahlia, HeWhoCannotBeNamed (minden idők legjobb művészneve, ha engem kérdezel) és bűntársai műhelyéből.

Az ember rendszerint akkor talál rá valami csemegére, amikor egészen mást keres. Csak annyit láttam a leírásból, hogy japán, brutális, technikás death metal, és máris elkezdtem a keresgélést, mi lehet ez. A stílust eleve szeretem, Japán pedig gyerekkorom óta meghatározó számomra, így nem is lehetett kérdéses, hogy ezzel mindenképpen meg kell ismerkednem. Sok infót nem sikerült begyűjtenem, a lemezt viszont igen, és tulajdonképpen ez a legfontosabb.

Nem kétséges, hogy az izraeli Orphaned Land az orientális rockzene úttörőjévé és fő zászlóvivőjévé vált az elmúlt években. Az, hogy már huszonhat (!) éve kezdték a pályát, szinte mellékesnek is tűnik, ez a tény kizárólag számukra tűnhet gyötrelmesnek, ahogy a múltba révedve visszagondolnak a honnan-hová tartó formáció minden fontos lépésére. A rajongók számára az elmúlt öt év tűnhet gyötrelmesnek, hiszen ennyi idő telt el a legutóbbi, All Is One címet viselő kinyilatkoztatásuk óta.

Bizonyos albumok  már puszta létüknél fogva ellenállnak mindenféle felesleges bölcselkedésnek, mert egyszerűen nincs rajtuk mit magyarázni, nincs rajtuk mit elemezni, agyalogni. A Motörhead eleve egész karrierje során ezt a sallangmentes hozzáállást tűzte zászlajára, és természetesen Phil Campbell is ezt a vonalat viszi tovább saját bandájának első teljes lemezén. Zeneileg persze kicsit más ez a Philt, illetve három fiát, a szintén gitáros Toddot, a basszusgitáros Tyla-t és a dobos Dane-t, valamint Neil Starr énekest soraiban tudó zenekar, mint a trió, de a zene földközelisége, természetessége abszolút rokon.

Steven Barry „Lips″ Kudlow 1978 óta, azaz immár negyven éve kábé olyan állhatatosan, ellentmondást nem tűrő kitartással tolja az Anvil szekerét, ahogy azt például Lemmy tette a Motörheaddel. És ugyan a kattant kanadai, illetve jóban-rosszban kitartó társa, Robb Reiner dobos sosem váltak a színtér igazán meghatározó vagy kifejezetten népszerű alakjaivá, mára a vérzivataros évek után végre eljutottak egy olyan szintre, hogy különösebb küszködés nélkül, stabilan tudják üzemeltetni a bandát. Szóval ha minden a terv szerint halad, az Anvil karrierje valahogy úgy ér majd véget, hogy valamikor 2030-2040 körül Lips egyszer csak holtan esik össze a színpadon, miközben épp egy dildóval tolja a Mothrát – ha voltál már valaha Anvil-koncerten, akkor érted, miről beszélek. A mostani tempót figyelembe véve addig azonban még legalább nyolc-tíz megbízható nagylemez kerül majd ki az Anvil-műhelyből a már megszokott, mélyen a rock and rollban gyökeredző, kissé poros, de maximálisan szerethető old school heavy metallal, és Lips jellegzetes kántálásával.

A zseniális, 2013-as keltezésű Ænigma óta hosszan, nagy reményekkel vártam ezt a lemezt, miközben sajnos tudomásul kellett venni, hogy az In Vain-albumok megjelenési rendszeressége nem követ semmilyen sablont, és a kristiansandi srácok újfent a meglepetés erejével támadnak majd. Ha mondjuk a velük egyszerre indult honfitársak, a Leprous azóta elért teljesítményéhez viszonyítunk, egészen ordító a különbség, pedig a Currents zenei minőség terén egyértelműen felveszi a versenyt a Malinával. A döntő különbség abban rejlik, hogy míg a Leprous egy, a lehetőségeinek megteremtéséért vért izzadó, profi alakulat, addig az In Vain mindig is egy klasszikus hobbiműhely volt. Új dalok, ritkán elcsíphető koncertjeik így leginkább akkor öltenek formát, ha a munkahelyi és egyéb elfoglaltságok erre lehetőséget adnak, és ez a norvég kvintettnek láthatóan meg is felel így.

Volt egyszer egy holland zenekar, amely 1988 és 1993 között azzal töltötte idejét, hogy előbb minél brutálisabb, majd minél megfoghatatlanabb irányba mozdítsa el a death metalt. Mindebben persze akadt jónéhány társa, akikkel egy egész korszak extrém zenei stílusát határozták meg. Kérdem, hol van most ez a banda? A név (Pestilence) és a zenei agy (Patrick Mameli) változatlan, minden más azonban, amitől ez a név a zsáneren belül kultikussá tudott válni, sajnos a múlté. A 2009-es, visszatérő Resurrection Macabre tizenhat évnyi hallgatás után esett be a vérbeli progresszív Spheres utódjaként, és bár elődjénél egyenesvonalúbb, hagyományosabb anyag volt, azért akadt benne potenciál, és reményteljes jövőt festett a csapat számára. Aztán kidöcögött Mameliék műhelyéből a Doctrine is, amely talán a leggyengébb Pestilence-lemez, túl is pontoztam annak idején. A rá következő Obsideo már valamivel erősebbre sikerült, de az is inkább csak egy profi együttes háromnegyed gőzzel összerántott próbálkozásának tűnt, mintsem lelkes és ötletes alkotásnak.

Hány olyan zenekart tudunk mondani, amelyik egészen tizenkettedik (!) lemezéig várt volna arra, hogy a gyanútlan hallgatóságra zúdítsa leghosszabb, legösszetettebb, legsúlyosabb és (talán) legerősebb dalát? Úgy, hogy működésük harminchárom éve alatt – szimbolikus dolog, hogy éppen most értek krisztusi korba – nem mellékesen azért egy kikezdhetetlen ikonná is váltak a színtéren, viszonyítási ponttá és hivatkozási alappá. Na, mostantól egy ilyet egészen biztosan tudunk mondani: a jó öreg Fu Manchut. Mert Scott Hillék bizony megcsinálták a nagy mutatványt: legújabb lemezük, a Clone Of The Universe zárószáma (de hát mit beszélek, még hogy zárószám, hát konkrétan a lemez felét elfoglalja!), az Il Mostro Atomico nem kevesebb, mint tizennyolc percen keresztül száguld-forog-kereng-szédül-zúg-búg-zuhan velünk, hogy néha hosszú pillanatokra teljesen magunkra hagyjon az űrben, máskor pedig velünk együtt zúgjon bele a végtelenbe.

Egy Sex Action – Action összecsapásban számomra mindig is a szexuálisan túlfűtött változat volt a nyerő. Mert míg a gettóharcossá lett banda azért bőven adott ki közepes anyagot, a romlott és mocskos cowboyok gyülekezete – hogy stílszerű legyek – kizárólag baszott jó lemezeket tett le az asztalra... izé, az ágyra. És itt most nem is kizárólag az eredeti bandériumra gondolok, hiszen a legutóbbi, „áfonyás" lemez is kifejezetten ütős lett, sőt, igazság szerint a két Sándorral (Vékony és Bense) megerősített Olaj a tűzre pörgős rock and rollja nekem még sokkal jobban be is jött, mint az originális négyes visszatérését jelentő Jöhet bármi. Persze, hiányzott Miksa, pláne Szasza, mégis, kifejezetten izgalmas lett a végeredmény. Kicsit olyan volt a dolog, mint gondolatban megcsalni az asszonyt. Amiben nyilván az is benne van, hogy el kellett jönnie a visszatérésnek is, pláne, hogy a nagy kvartett már tizenkét éve (!) nem adott ki közösen teljes stúdiólemezt. És hogy lelőjem a poént, sajnos az Utolsó kör sem az.

Tizenkilenc évvel ezelőtt jelent meg a Black Label Society első albuma, s a szép szőke (gitározni és zenét írni piszkosul tudó) srácból gitározni és zenét írni változatlanul piszkosul tudó vadbarbár zeneállat lett, aki még mindig, túl az ötvenen is játszi könnyedséggel pakolja össze a zsírosan, egyszerűségükben is komplex és technikás albumokat. Zakk Wylde tizedik, Grimmest Hits névre keresztelt anyagával sem okozott csalódást. A négy évvel ezelőtti Catacombs Of The Black Vatican számomra okozott néhány meglepő pillanatot, rövid kitérőket tett a megszokott ösvényről, az új anyag azonban megnyugtató módon kanyarodott vissza a 2010-es, igen fincsi Order Of The Blackhez, amely nálam még mindig a három legjobb BLS-anyag között pihen.

Három őrült vigyorog rád egy üres, villódzó fényekkel teli szobában, miközben te magatehetetlenül ülsz egy vérrel, testnedvekkel, és nem is szeretnéd tudni, még mikkel beborított széken. És noha nem vagy lekötözve, önként mentél be a szobába, ki is sétálhatnál, mégsem teszed. Nem teszed, mert a saját végzeted néz vissza rád a három vigyorgó arcból, hogy szembesítsen az érzéseiddel, a bűneiddel, a saját vágyaiddal, amiket még magadnak sem mertél bevallani. És amint a zene megszólal és ELM az arcodba köpi a véres első szót, a három ember késsel lemetszi az saját arcbőrét, hogy azokból egyetlen maszkot készítsenek, ami az első versszak végére már a te arcod helyére kerül. Az ő fájdalmuk a te fájdalmad immár, a dühük egyesül a tieddel, ahogyan gyűlöletük és minden kínjuk is. Mert ha nem volt eddig elég a sajátod, most már másokét is érzed, talán minden más emberét is szerte a világon. Nincs menekvés.