Andy West a Dixie Dregs-ből összetrombitált néhány túlképzett prog. rock zenészt, hogy rántsanak fel vele egy lemezt. Ez így elég sarkos, de igazából simán el tudom képzelni, hogy bármelyik híres-neves prog. muzsikus a kisujjából kiráz egy hasonló lemezre való - valljuk be -, ezerszer hallott megoldást, futamot, kiállást, szólót, idegtépő disszonáns hangot, "matematikát", meg ilyes.
Mivel általában igyekszem asap megismerkedni az éppen aktuális prog metal reménységekkel, könnyen lehet, hogy előbb-utóbb utamba akadt volna az Andromeda utolsó lemeze a Space Odyssey nélkül is, hiszen a Chimera album normális kiadónál jelent meg és ennek révén némi figyelem is hárult rá a rocksajtóban. Miután azonban meghallottam David Fremberg énekest az új Space Odyssey albumon, nem volt kérdés, hogy amit csak lehet, be kell szereznem az Andromedától.
Íme a családfa másik vadhajtása: André Matos nemcsak hogy elhozta magával a Sha(a)manból a gitáros-basszer Mariutti fivéreket, de fő szerzőtársnak, partnernek az Angra legelső gitárosát, André Hernandest nyerte meg. Sőt, a Matos Band tagja a korábbi Angra-Sha(a)man koncertbillentyűs, Fabio Ribeiro is – ez ám a belterjesség! És hogy még meglepőbb adalék is legyen: Eloy Casalgrande dobos mindössze 16 éves. Nos, annak alapján, amit ezen a lemezen összeüt, igen komoly jövő vár rá, főleg, ha mindezt élőben is tudja hozni.
A finn ...and oceans-t mindig is különleges szimpátiával figyeltem, ám ezt sokkal inkább érdekes hangzású nevüknek, szellemes lemezcímeiknek, és a black metal stílusban szokatlanmód igényesen kivitelezett borítóiknak köszönhették, mintsem zenéjüknek, amelyet csak felületesen ismertem. Az előbb felsoroltakon felbuzdulva nekiálltam ugyan letölteni dalaikat különféle tökéletesen legális internetes forrásokból, de miután úgy találtam, hogy az egyébként ígéretesen jópofa számcímek mögött teljességgel arc nélküli tucat-black nóták bújnak meg, nagyjából az ötödiknél feladtam, nem kívánván lerombolni maradék illúzióimat.
Amikor a Frontiers kiadó emberei épp nem egy dallamos legenda újjáalakul(tat)ásán ügyködnek, akkor valószínűleg szupergrupok összeállításán törik a fejüket. Az elmúlt években temérdek projektlemez került ki a kezeik közül, némelyik meg is érdemli a nagy neveknek köszönhető, eleve nagyobb figyelmet. Ilyen anyag például cikkünk tárgya, amelyen – mint az a projekt elnevezéséből is kiderül – a Royal Hunt-főnök André Andersen és két nagy torok, a PC69-es David Readman, valamint az ex-Danger Danger-es Paul Laine egyesítette erőit.
Egy immáron tizenkét éves öttagú belga formációról van szó (két gitár, basszus, dob, billentyű), a negyedik a sorban ez a változatlanul skandináv típusú, dallamos black metalt tartalmazó korong. Professzionális lemez, hallatszik az anyag szerkesztettsége, nagyon változatos, mondhatni: "hallgatóbarát" (agyasan összeérlelt számok, tempóváltások stb.).
Az Ancient Ceremony 2005-ben megjelent minialbumát tartom most a kezemben, és kissé tanácstalan vagyok a meghallgatása után, mert ugye erről kritikát is kéne írni. Nos, jó. Ezen minialbum megszületésekor a banda már túl volt egy demón, két minialbumon és három nagylemezen, ami azt kellene, hogy mutassa, hogy a tapasztalat egy jó album megalkotásához már megvan. Német zenekarról van egyébként szó, akik 1989 óta örvendeztetnek meg újabb és újabb anyagokkal, és eddig jelentős sikereket értek el az infólap tanúsága szerint.
Sátán, pokol, vér és halál! A szupersztárságig emelkedett Dimmu Borgir és Cradle Of Filth bűvkörén kívül itt az idei album egy vérbeli black csapattól az ismertebbek közül. A fentieknél kevésbé földöntúli az Ancient zenéje, leginkább sebességcentrikusan agresszív, és nem is céltalanul az.
Két és fél éve jelent meg utoljára Ancient lemez, azóta a csapat hölgytagja, a bájos nevet viselő Deadly Kristin faképnél hagyta a zenekart. Most, így a hatodik lemezükön sem újítják meg a black metalt, mondjuk nem is ez a céljuk, viszont annál több sablonból építkeztek. Az olykor hangulatos riffeket a szokásos blastbeatek szakítják meg (hmm, azzal most nem egészen vagyok tisztában, ki szövegmondta fel a női hangú részeket).
A brit Anathema már mérföldekre jár attól az úttól, amire első lemezükkel ráléptek. Az Eternity óta egyre komolyodnak, rendkívül érett zenét készítenek, meghazudtolva ezzel igen fiatal korukat. Az idén napvilágot látott Judgement egyáltalán nem olyan, mintha huszonéves srácok muzsikája lenne.
Sokan elfordultak az utóbbi évek belassult, egyre szárnyalóbb, Pink Floydosabb Anathemájától. Sokan viszont pontosan ezért szerettek bele egyre jobban a zenéjükbe. Mert fájnak, éreznek, ég és pokol között cikáznak, már az új lemez első dalával kézen fognak és nem engednek egy másodpercre sem, mesélnek a magányról, az utolsó kétségbeesett kérdésről, a visszafordíthatatlanról, a remény halvány sugaráról.
Anand, azaz Anand Mahangoe egy 28 éves dél-amerikai születésű srác, aki 5 éves kora óta Hollandiában él, és 12 évesen kezdett gitározni. Valószínűleg ma nem írhatnék a zenéjéről semmit, ha a nagy óceán túlsó partján élné életét... De szerencsésen alakult Anand sorsa. Életútjának fontos része még, hogy 1996-97-ben megnyerte a "Hollandia legjobb gitárosa" kitüntető címet. Nyilván nem véletlenül.
Nem hallottam eddig az Amplifierről, így sejtelmem sem volt, vajon milyen zenét rejt ez a dupla cd. A korong újrakiadás, a csapat 2004-es bemutatkozó lemezének egy bónusz EP-vel megspékelt változata. A csapat előző kiadója nem igazán fektetett nagy energiát abba, hogy megismertesse a zenét az érdeklődőkkel, ezért kellett még egyszer nekiveselkedni a megjelentetésnek. Így, a bónusz cd-vel kiegészítve, nagyon nem baj ez.
Azt hittem, bekrepált a Winamp, mikor 26 tracket jelzett ki a cd-ről. Pedig nem, csupán vicces fiúk alkotják az Amortist, mert jól elrejtettek a végére egy zongorás tracket 4mp-es szünetekkel. Eredeti egy ötlet... A logót meg három kollégámmal bogoztattam ki, hát igen, hátha valaki Amorphisnak olvassa véletlenül és lecsap a cd-re.
Thy Nazarene helyet Tuonela címet kapott a '99-es Amorphis opusz. A Kalevalán alapuló történet zenei aláfestését páratlan finomsággal oldották meg finn "testvéreink". Pasi Koskinen énekes dallamai le nem tagadhatóan az ezer tó országát idézik szomorúan, érzékenyen. Hammond orgonával dúsított, népies elemeket tartalmazó lebegős rockzenét nem túl sok zenekar tud hitelesen előadni, úgy, hogy az értéket, maradandóságot képviseljen.
A gyorsaság nem mindig jár pozitív eredménnyel, de azért néha hasznos. Jelen esetben az Amorphis nem várt túl sokat az új albummal, hiszen alig egy évvel az Eclipse után itt a Silent Waters névre keresztelt új korong, gondolom azért is, mert sok éhes szájat kellett betömni, akiknek már egy éve az járt a fejében, hogy most akkor büdös a nagy visszatérés a gyökerekhez, vagy nem annyira az.
Sokan sokféleképpen vélekednek az Amorphis-ban 2005-ben végbement énekesváltásról. Nem egyszer találkozni olyan véleménnyel, mely szerint az alapvetően kezelhetetlen, alkoholista, ám kétségkívül jellegzetes orgánumú Pasi Koskinen helyére egy kissé középszerű hang érkezett, az viszont vitathatatlan, hogy élőben ezerszer erősebb most a gárda, mint az elmúlt 10-12 évben bármikor.
Az első hangokból kiderült, hogy az Amoral nem lesz éppen egyszerű zene, nem a legújabb AC/DC kópia csapott le ránk: agyontekert riffek, ütemek sorjáznak elő szépen, majd valami komplex képződmény bontakozik ki mindebből. Később (legalábbis ebben a tételben) egyszerűsödik a riff, ahogy nekilátnak kibontani a gordiuszi csomót. Vagyis az introt. A második track már tényleg dal, hörgéssel indít, brutál death riffekkel megtámogatva, és fura módon olyan, mintha a dobos itt nem találná el az egyszerűbb ütemeket. Egyébként eltalálja, csak a kezdeti variációk után furcsán hatott az kvázi alapozás tőle. Nem mellékesen hangzásban is elkülönül túlságosan a pergő mindentől.
Eddig, ha metalos körökben elhangzott Finnország neve, akkor a rockerek kollektív tudatából azonnal előbukkantak olyan nagy nevek, mint a Startovarius, Nightwish, Sonata Arctica, Amorphis vagy éppen Children Of Bodom. Vejnemöjnen fenyvesekkel teli földje azonban folyamatosan ontja magából a tehetségesebbnél tehetségesebb énekmondókat, kik nem szándékoznak neves honfitársaik árnyékában éldegélni, inkább összeülnek egy erdei kunyhóban és a gőzölgő szauna forróságában azt teszik, amire születtek: zenélnek.
Harmadik Metal Blade-es albumán a svéd Amon Amarth hű maradt a viking témakörhöz, az igényesen megszerkesztett borítófestményen Thor kalapácsa csattan. Mindenképpen dicsérendő a hagyományokhoz való ragaszkodás, illetve az ősi történetek szövegi megjelenítése, szívesen elolvasnám az eredeti sztorit mellé.
Elég vehemensen indítja új lemezét a viking death metalos Amon Amarth, és ez a vehemencia végigkíséri az egész albumot. Az eddigi jól bevált recepten nem finomítottak sokat, talán a hangzás lett súlyabb, horzsolóbb, mint eddig. A Berno stúdióban készült, masszívan szól minden. A csapat hat év Abyss után váltott, hmm... szerintem előnyükre, az Abyssben elég egyforma megszólalású lemezek bírtak születni olykor. Most a gitárok elég erősek, a dobok kissé hátrébb szólnak, mint kellene, főleg a lábdob kopog halkan, néha el is veszik a többi hangszer mögött. Kár.
Lehet, hogy az én zenei műveltségem hiányos, téves elképzeléseim vannak, de ha a viking metal címke szóba kerül, nekem egy zenekar jut mindig eszembe: méghozzá a svéd illetőségű Amon Amarth. Náluk nem csak a zene és a szöveg idézi az ősi viking hagyományokat, hanem elég egy koncertjükre elmenni és vetni rájuk egy pillantást, mindjárt meggyőződhetünk róla, hogy a kiállásuk sem semmi: mint öt megvadult viking, szántják fel a színpadot. Nem ront az összképen zenéjük kidolgozottsága és kiszámíthatósága sem sokat. Mindezen gondolatok alapján elképzelhető, milyen örömmel vettem kézbe új albumukat, a With Oden On Our Side-ot.
Nem fogok vitatkozni, ha valaki azt mondja, hogy a svéd Amon Amarth nem tartozik a bolygó legizgalmasabb és legváltozatosabb zenekarai közé, abban viszont egészen biztosan verhetetlenek, amit csinálnak. Johan Heggék stílusa gyakorlatilag semmit nem változott a kezdetek óta, de valahogy mindig képesek még izmosabb, még jobb dalokat írni, mint az előző albumon.
Vadonatúj svájci kiadó első kiadványa az Amok Lullabies Of Silence címet viselő albuma. Nem könnyítette meg a zenekar a nyáresti ejtőzésemet, olyan szinten komplex death metalt játszanak, amit nem épp pihenés háttérzenéjének találtak ki.
Primitív, igénytelen, kása black metal - így tudnám röviden összefoglalni, mi hallható a 2000-ben, Norvégiában alakult, az ex-Immortal bőgős Iscariaht is soraiban tudó Amok bemutatkozó anyagán.
Óriási közhely, mennyire összeillik a rockzene a keleties dallamokkal, de mit csináljunk, ha egyszer igaz – ezt már nagyjából a Gates Of Babylon óta lehet tudni, sőt már a Led Zep sem idegenkedett az efféle muzikális egzotikumtól. Később pedig nem is nagyon akadt olyan alműfaj a kemény zenék terén, ahol ne tűnt volna fel a mesés kelet egy-egy dallam, szóló, dal, sőt, akár teljes lemez erejéig – és valljuk be, ez általában jót tett az adott banda zenéjének.
230. oldal / 234
