Szegény zenekarok tényleg nem tehetnek arról, ha kitalálnak maguknak egy kiváló nevet, és az véletlenül jelent valamit érdekeset más nyelven vagy hasonlít valami mókás/kevésbé mókás kifejezésre. A Koma-ról sem a kóma, hanem egy nagybajuszú, pörgekalapos sógorkoma jutott eszembe hirtelenjében, nem tehetek róla, ma dús a fantáziám.
Slide gitár, country, majd elektrosokk, rusnya borító, de rusnya a világ is, amelyről a szövegek szólnak a KMFDM legújabb lemezén. Tim Skold nélkül (aki a legismertebb volt talán ebből a formációból, bár ha jól tudom, nem zenélt itt túl sokat), ha valaki esetleg nem tudná, aki mostanában Marilyn Manson mellett basszusgitárzik inkább.
Ez is májusi megjelenés, de jó lesz hallgatni még novemberben is, főleg a zene hangulata miatt, mely nem kevéssé szomorkás, érzelmes, sírós. A fura intro után ahogy elkezdődött az első dal, sejtettem, hogy ezt szeretni fogom. Mert ebbe szorultak érzelmek, ellentétben a Rain Painttel.
Még elevenen él bennem az emlék, amikor gimnazistaként, úgy nyolc évvel ezelőtt először találkoztam az akkor még undergroundnak számító Finntroll zenéjével. Bár az Amorphis már jóval előttük lerakta a finn folk metal alapjait, a trollok kettes, Jaktens Tid albumán saját, death metallal kevert humppa polkás őrülete hamar az egekbe repítette a csapatot, ami főként a tömérdek követőnek volt köszönhető.
A hazai rockélet minden túlzás nélkül leghatalmasabb KISS-fanatikusaiból álló négyes kiadványa voltaképpen egy kiváló referencia-anyag a banda külföldi megmozdulásaihoz. Itthon asszem, már bizonyított tény, hogy az általuk képviselt profi élő show önmagában is működik. Meglátjuk, hányan kapnak kedvet egy effajta karneválhoz otthonra is.
Hopp-hopp, megérkezett a maszkos Kiss legújabb remeke. A külcsín szemet gyönyörködtető, dimenziós borító kívül-belül, elsőrangú a design, ezt el kell ismerni. Van ám multimédia is a CD-n - ha már trappolunk a XX.sz. vége felé -, ám ez elég gyengusz, pl. egy szimpla slide-show-t pakoltak fel néhány fotóval képernyővédő gyanánt.
Ahhoz képest, hogy két-három évvel ezelőtt Gene Simmons még a rá jellemző stílusban küldte el az anyjába az összes letöltögetős netezőt, miközben vadul fogadkozott, hogy a KISS soha többé nem is készít albumot, mert ilyen rajongóknak nem érdemes, most mégis itt a Sonic Boom.
Igazából én csak az első három Kispál lemeznél voltam képben, így a viszonyítási alapom enyhén szólva ősi. A Holdfényexpresszen így is találtam egy kevés "kispáltalan" zenei megoldást, főleg a Tesis a világot meghallva váltam egy nagy kérdőjellé, ám hamarosan egy nevető felkiáltójellé változtam. Alaposan kiszínesedett a hangszerelés, hallhatunk itt tubát, szaxofont, klarinétot, mindent mi szem-szájnak ingerenciája.
Dacára a remekül elsült Winger újjáalakulásnak, Kip Winger nem adja fel szólópályáját sem, ami nem csoda, hiszen önálló anyagai teljesen más vonalon mozognak, mint amit az anyazenekarban megszoktunk tőle. Amikor annak idején, 1997-ben kijött az első thisconversationseemslikeadream, a régi rajongók jelentős része egyszerűen nem értette, mit csinál Kip, aztán ahogy teltek-múltak az évek, egyre többen döbbentek rá arra, hogy az is csúcsminőség, amit önállóan produkál, csak éppen másképp, mint a Wingerben.
Ez bizony szupergroup a javából! Négy, prog körökben igen jól ismert muzsikus dugta össze a fejét egy kis közös projektezésre: John Mitchell, az Arena gitárosa (itt énekel is); a Marillionből és a Transatlantic-ből ismert Pete Trewavas bőgős; John Beck billentyűs az It Bites oszlopos tagja (na, róluk még sose hallottam, pedig honlapjuk tanúsága szerint az első IB lemez 1986-ban jelent meg). Végül, de nem utolsósorban itt van Chris Maitland dobos, aki a Porcupine Tree "akkor még jók voltak" felállásában vett részt, ma pedig keresett session-zenész.
Első hallgatásra nagy meglepetést okozott nekem ez a lemez. Szomorú, hogy ezt kell mondanom erről a zenekarról, de semmi nem maradt meg belőle. Le kellett ülni, és a szöveg figyelmes olvasásával végigmenni rajta újból, hogy tényleg tudjak is valamiről most írni.
Sokadik lemeze a texasi hármasnak, és sokadszorra éri apró meglepetés az embert. Jelen esetben az első másodpercben tör ránk a meglepi, elektronikus "kluttyogással" nyit a lemez, 11 másodperc múlva azért jön a semmi mással össze nem téveszthető mélyen brummogó basszus+gitár és Doug Pinnick simogatóan eredeti hangja.
Szomorúan szép zenében verhetetlen a King's X. Ez ugyebár annyira köztudott tény, mint az, hogy Micimackó szereti a mézet. A címadó és egyben nyitó tétel tipikus King's X boogie, felengedett lábcinek, középtempós blues-rock, mélyre hangolt ének, és egy egyszerű, de nagyon eltalált dallam.
Nagyon érett már ez a lemez. Adott ugyebár egy fantasztikus zenei tudással és zeneszerzői képességekkel megáldott zenész, akik már évtizedek óta készítenek érzelemdús lemezeket, összegyúrva régi (blues, rock, country) és újabb kori (prog rock, grunge, metal) zenei hatásokat. Tíz stúdiólemez után azt hiszem, már a közönség tette kötelezővé számukra, hogy igenis legyen végre koncertlemezük.
Sokat vártam az új King's X lemeztől, mivel a kultikus houstoni trió az előző Ogre Tones-zal ismét olyan formát mutatott, amilyet már évek óta nem, ráadásul ismét Michael Wagener csúcsproducerrel vonultak be a stúdióba. Az XV végül a várt elsöprő anyag helyett szimplán csak jó lett, de talán eleve hibás hozzáállás volt abban reménykedni, hogy Doug Pinnick, Ty Tabor és Jerry Gaskill képes lesz még valaha is minden ízében tökéletes mesterművet letenni az asztalra. Azok az idők elmúltak, és nekik végülis az első öt lemezük perfekt volt, miközben más zenekaroknak egyetlen ilyen sem jön össze az egész karrierjük során...
A King Hobo sztorijának gyökerei a 2005-ös Sounds Of The Underground turné idejére nyúlnak vissza, amikor az Opeth és Spiritual Beggars billentyűs Per Wiberg és a Clutch dobos Jean-Paul Gaster a színfalak mögött nekiálltak játszogatni, és annyira jól érezték magukat, hogy intézményesítették az együttműködést.
Bizonyos projektek azért jönnek létre, hogy a benne résztvevő zenészek némiképp elkalandozzanak anyazenekaruk világától, szélesítsék a horizontot maguk előtt, netán újabb oldalukkal ismertessék meg a közönséget. Na, a Kingdom Of Sorrow nem ebbe a kategóriába tartozik: a Crowbar másfél mázsás motorja, Kirk Windstein (lásd még Down) és a Hatebreed óvodásfejjel megáldott üvöltőgépe, Jamey Jasta igazából semmi olyan újdonsággal nem szolgálnak ezen az anyagon, amire nem lehetett számítani tőlük. A végeredmény ugyanakkor kegyetlenül odavág.
King Diamond energiái kimeríthetetlenek. Mintha valami ősi erő táplálná, aminek misztikumát csak őt ismeri, őt vezérli. Alig fejezte be a Voodoot, zenésztársakat cserélt, és nekiállt az új Mercyful Fate album felvételeinek, ami ugye testvérek közt is legalább két pirospont egy ilyen öreg rókától. Legközelebb állítom szimultán készül majd a két anyag. Aztán mint aki jól végezte dolgát, a Mercyful Fate-el indult el turnézni. Csak úgy pihenésképpen.
A klasszikus horrorsztori újra él! Jómagam olykor kétkedve fogadom az effajta folytatások hírét, mert ilyen esetekben rendszerint fennáll az önismétlés, az erőltetettség veszélye. Éppen ezért nem is az villanyozott fel elsőre, hogy King egy leleményes csavarral képes volt továbbvinni Abigail történetét, hanem az, hogy zeneileg tud ismét újat mutatni a nagy dán mesemondó és csapata!
Ezen sorok írásának pillanatáig (2003. október 15.) a hazai rocksajtó egyetlen orgánumában sem találkoztam King mester újabb rémtörténetének ismertetőjével. Egy azonban biztos: mindenki ki fog térni a mű egy ominózus részletére, és valószínűleg mindenki a záró gondolatsorba illeszti majd be saját rendkívül szellemes ki szösszenetét.
Koncertlemezről sokkal könnyebb írni, hiszen általában az ember ismeri a rajta szereplő számokat, nem igényel tehát annyi hallgatást. Miközben egyszer végigmegy az album, már össze is hoztuk a remekművet. Pontosan ezért kicsit nehezebb is a feladat, hiszen mindeközben azért az ember törekszik arra, hogy valami élvezhető cikket alkosson, ne csak annyit tartalmazzon az írás, hogy mit játszanak, hogy szól és mennyire élő a hangzás.
Mindenkinek akadnak olyan beidegződései, amik folyamatosan ott motoszkálnak az agya hátsó részében egy adott dolog kapcsán, és hosszú ideig semmi sem képes felülírni őket. Aztán hirtelen megérkezik a nagy felismerés, hogy igazából semmi értelmük...
A Killswitch Engage annak idején sokakat meglepett, engem is. Valaki ajánlotta még akkor, mikor épphogy a Roadrunnerhez kerültek, hogy feltétlen ismerjem meg a zenéjüket, kerestem is néhány dalt, tetszett is, de aztán persze, hogy a lemez, az Alive or Just Breathing hallatán bólogattam vigyorogva.
Vannak lemezek, amikre eleinte csak vonogatod a válladat, mondván, hogy biznisz esz júzsöl, aztán utána mégsem tudsz szabadulni tőlük. Az As Daylight Dies semmi újat nem tesz hozzá ahhoz, amit már eddig is tudtunk a massachusettsi Killswitch Engage-ről, de egyszerűen nem lehet nem rákattanni, ha az ember szereti a zenekart. Amikor először betettem ezt a negyedik KSE anyagot, úgy éreztem, ez itt 11 új Killswitch nóta a megszokott stílusban, semmi több. Másodszorra már előbújtak a finomságok, harmadjára pedig ismét meg kellett adnom magamat nekik.
A Killswitch Engage az utolsó két lemez, de főleg a 2006-os As Daylight Dies kapcsán elég sok helyről megkapta, hogy biztonsági játékba fogtak, és semmit sem változtattak a nyerő formulán az évtized egyik legjobb és legfontosabb metal albumához, az Alive Or Just Breathing-hez képest. Nem vitatom, hogy volt ebben igazság, de a dalok színvonalába sehol sem lehetett belekötni, és ez a csapat sikereiben is visszaköszönt.
Még 2004-ben jött ki a finn Kill The Romance bemutatkozó mini cd-je, ami két demo, a 2001-es For Me to Live for és a 2003-as So Goddamn Beautiful megjelentetése után látott napvilágot.
A Kijura először véletlenszerűen figyeltem fel, letöltöttem egy dalt, ami tetszett is. Később érkezett hozzám teljes verzió a tavalyi bemutatkozó korongjukból. Az olasz csapat '98 óta működik, egy demó után találtak rá a szlovák Metal Age kiadóra, akik megelőlegezték nekik a bizalmat.
174. oldal / 234
