Sok éve kitartóan szajkózom, hogy a melodic rock palettáról (e skatulyába suvasztva most az AOR, illetve a cukormázasabb hard rock előadókat egyaránt) valamiért elfogytak a színek, avagy a muníció, és a szomorú valóságot még számtalan frázissal ki lehetne fejezni... A lényeg azonban nagyjából annyiban összefoglalható, hogy a színtér átbillent egy bizonyos holtponton, amely számomra nagyjából az ezredfordulót követő évekre datálható. A 2010-es évekig ugyanis az említett műfajok még valahogyan képesek voltak fenntartani magukat sok éve megalkotott formulák kellemesen nosztalgikus újratermelésével, azóta azonban valamiféle minőségi hanyatlást érzek. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszik, hogy a szcéna régi motorosai már nem igazán gondolkodnak új muzsikában (érthető okokból), az ifjabb generáció pedig többek közt a piaci tényezők okán nem tudja, avagy nem akarja annyira markánsan letenni névjegyét a műfajban.

Jon Schaffer egy ideje bevallottan tervezgeti már a korai Iced Earth-lemezek újravételét a mai felállással. Megítélés kérdése, hogy jó ötlet-e az ilyesmi vagy sem, a bandánál mindenesetre nem példa nélküli a dolog, hiszen már Matthew Barlow-val is csinált ilyen remake-eket a főnök a Days Of Purgatory gyűjteményen a '90-es évek második felében. Jelen Purgatory esetében kicsit másról beszélünk, de ennek ellenére sem kizárt, hogy az első tesztlépések egyikéről van szó, hiszen ez itt az Iced Earth elődzenekarának felélesztése, szigorúan egyszeri jelleggel, régi, demós nóták újravett verzióival.

Ha voltak a zeneipar átalakulásának igazi nyertesei, akkor az olyan underground kiscsapatok, mint amilyen a Satan is, biztosan közéjük tartoznak. Míg ugyanis a Court In The Acttel kultikussá vált NWOBHM-alakulat a műfaj fénykorának számító '80-as években számos vargabetű, illetve évekig tartó vergődés után végül beadta a kulcsot, most kiegyensúlyozottan, stabil felállással működik, és két-három évente menetrendszerűen kiadnak egy-egy kiváló anyagot.

John Garcia a Sivatag Hangja. Erről lehet ugyan vitatkozni, csak éppen nem érdemes. Az az ember, aki egykoron nem csak a Kyuss tagjaként határozta meg alapjaiban stoner rocker énekesek utána érkező generációjának manírjait, de olyan bandákban vitte további diadalmenetre a torkába rejtett sivatagi homokot, mint a Slo Burn, az Unida és a Hermano. Meg persze a Kyuss-ból lett Kyuss Lives!-ből lett Vista Chino, folytatnám lelkesen a sort, de nem teszem, mert a banda 2013-as lemezét mai fejjel bizony már elég elhibázott dolognak tartom, még ha akkor nagyon (talán érdemein felül is) szerettem volna szeretni. Minden bizonnyal maguk a szereplők is így gondolhatták, hiszen a Chino hosszú évek óta tetszhalott állapotba merevedett, és talán rendben is van ez így.

A tajvani Chthonic pár éve még a teljes ismeretlenség homályában leledzett errefelé, noha a Távol-Keleten huszonnégy éves fennállásuk alatt valóságos kultstátuszba emelkedett a banda. Az áttörés, mondhatnánk, szinte egyik napról a másikra történt, ami a YouTube korában korántsem meglepő. Emellett nem feledkezhetünk meg egyik legismertebb rajongójukról, Randy Blythe-ról sem, aki már elég régóta promózza őket fórumokon, interjúk alkalmával. Az ismertség a valóságban persze hosszú évek kemény munkájának köszönhető, amit mindenképpen elősegített, hogy albumaikat kétféle formátumban adják ki: angolul és mandarinul. Szövegeiket a történelem, illetve mítoszok és legendák ihletik, de az utóbbi időben politikai témák is helyet kaptak, ami nem meglepő – a zenekar vezetője, énekese, fő zeneszerzője, Freddy Lim parlamenti képviselő és pártelnök. A politikai témák érdekesen vegyülnek az okkult, folklorisztikus szövegekkel, úgyhogy direkt, elsőre érthető szövegeket ne várjon senki.

Az élelmesebb TesseracT-rajongók számára talán ismerősen cseng a Skyharbor név. Ugyanis a két zenekar osztozott Daniel Tompkins énekesen, ezt azonban a Skyharbor kapcsán el is lehet felejteni, mivel a Sunshine Duston már mást hallunk a frontvonalban. Az indiai-amerikai progmetalosok – Keshav Dhar és Devesh Dayal gitárosok, Krishna Jhaveri basszusgitáros, Eric Emery énekes, Aditya Ashok dobos – harmadik lemeze négy éven át érlelődött. Ez idő alatt sok változatos szerzeményt hozott össze a csapat, és a számos tagcserét megélt formáció egyelőre nem tűnik maximálisan összecsiszolódott társaságnak, de remélhetőleg jó irányba haladnak és letesznek az asztalra ennél fogósabb dalcsokrokat is.

Többek között az olyasmikért szeretjük annyira csinálni ezt az egészet, mint ami legutóbb a Witherfallnál is megesett. Ugye 2017-ben szépen megdicsértem az amerikai csapat első, Nocturnes And Requiems című albumát, és sajnálkozásomat fejeztem ki a cikkben, amiért Adam Sagan dobos halála, illetve Jake Dreyer gitáros Iced Earth-kapcsolatai miatt nem lesz folytatása. Erre pedig mi történt? Joseph Michael énekes személyesen jelentkezett be a kritika alatt, megköszönte a dicsérő sorokat, és biztosított bennünket, hogy a zenekar megy tovább... Tavaly év végén pedig megjelent a kettes album is, amely minden tekintetben méltó folytatás.

„Ha elűzöd az összes démont, az angyalok is tovaszállnak" – mondta egykor Tennessee Williams, és mondja most a Therapy? is az új lemezéhez kapcsolódóan kiadott első single, a szokatlanul fülbemászó Callow refrénjében. És ez az egy mondat mindennél jobban jellemzi az egész Cleave albumot, de igazából magát az északír brigádot is. A zajos és a slágeres, a kommersz és az elvadult, a felkavaró és a könnyen megjegyezhető megoldások összepárosítása már a kezdetek kezdetétől markánsan meghatározta Andy Cairnst és társait, nyilván most sincs ez másként. Aztán volt, hogy ez jobban sikerült, és volt, hogy kevésbé. A trió tizenötödik (!) stúdiólemezén viszont igazán kerekre csiszoltan, kompakt módon illeszkednek a részek, igazság szerint tényleg rég jelent meg ennyire – jó értelemben véve – szórakoztató Therapy?-lemez.

Ha másért nem is, kitartásukért, alázatukért és maximalizmusukért mindenképpen tiszteletet érdemelnek Neal Morse-ék. Nem csupán példaértékű, ahogy egymás után szórják nagy lélegzetű szerzeményekből álló albumaikat, hanem csodálatra is méltó ebben a jelenlegi zenebizniszben. A vicc persze az, hogy nemcsak emiatt érdemlik ki a megbecsülést, hanem természetesen a muzsikáért is, ami bármennyire is önismétlő jelleget ölt mostanában, még mindig rendelkezik egyfajta vonzerővel. S bár a tempó, amit Nealék diktálnak, normális esetben szinte minden alkotó művész energiáját felemésztené, ők ennek az alkotásnak valószínűleg minden percét elhivatott mazochistaként élvezik, máskülönben egy időre biztosan letennék a lantot.

Zárjuk össze egy londoni stúdióba a The Flower Kings, a The Aristocrats és a Pain Of Salvation bizonyos tagjait! Milyen végeredményt várunk? Agyameldobom, ez az év neo-progrocklemeze-félét. Kár, hogy ez most nem így sült el. A The Sea Withint Roine Stolt énekes-gitáros, Jonas Reingold basszeros, Daniel Gildenlöw énekes/gitáros, Marco Minnemann dobos és Tom Brislin billenytűs alkotja. Melléjük társul még a Flying Colorsból ismert Casey McPherson, aki több dalban is énekel az albumon, illetve olyan nevek működtek még közre rajta, mint Jordan Rudess, Jon Anderson, valamint Rob Townsend. Tehát a patinás névsor adott, ennek ellenére felejthető produkciónak lehetünk fültanúi a The Sea Within tekintetében.

Mindig elképeszt, mennyi jó zene jön Ausztrália partjai felől, talán a mindentől távol eső, egzotikus kontinens levegőjében keresendő a megoldás. Példának okáért elég megemlíteni Nick Cave, a Karnivool vagy akár az AC/DC munkásságát. Az instrumentális vonalat a pár éve feltűnt gitármágus Plini gyarapítja életigenlő, kengurukat is megugráltató zenéjével.

Billy Graziadei semmit nem bízott a véletlenre, új zenekara kapcsán ugyanis tényleg csak az nem asszociál a Biohazardra, aki az elmúlt három évtizedet egy lakatlan szigeten töltötte. Persze Billynek minden joga megvan hozzá, hogy a már régóta ismeretlen státuszban leledző anyazenekar egyfajta folytatásaként utaljon saját produkciójára. Hiába volt ugyanis mellette a kezdetektől Danny Schuler, a Biohazard felállásában szintén állandóságot jelentő dobos, Evan Seinfeld távoztával egyértelműen Billy vált a csapat arcává. Ettől még persze a BillyBio ugyanolyan béna zenekarnév, amilyen a MaxSepu, a PhilPant vagy a WarrelMore is lenne, de ez legyen a legnagyobb gondunk. Biztos, ami biztos, még narancssárga tokba is csomagolták a Feed The Fire-t, szóval a marketing egyértelmű: „Szereted a Biohazardot? Ez itt tulajdonképpen az, vedd meg!"

Lassacskán a kettes sorszámot viselő Mayhem-nagylemez neve mellé is behúzhatjuk a második ikszet, de még mielőtt ez az ünnepi pillanat elérkezne, a Season Of Mist-főnök Michael Berberian úgy gondolta, újrahúzott hangzással vezeti át nevezettet az örökkévalóságba. A Grand Declaration Of War nem csupán nevében volt hatalmas tett a zenekar, illetve a kiadó számára. A Season Of Mist ezzel a kiadvánnyal lépett ki igazán a felső ligás porondra, pedig Berberian egyik első komoly igazolása hatalmas kockázatot rejtett magában. A 21. századba lépve ugyanis a Mayhemnek a véres legendáriumán kívül alig volt mit felmutatnia. Az a társulat, amelynek a De Mysteriis Dom Sathanas album állít mementót, végérvényesen a múlté, mi sem szemlélteti ezt jobban, mint hogy a banda ideológusa és szövegírója egyaránt hosszú évek óta halott már ekkor.

Riói karnevál. Szamba. Foci. Brazíliáról elsőre ezek juthatnak az ember eszébe. Persze az országra (akárcsak bármelyik másikra) más, lényeges dolgok is jellemzőek. Többek között metalban is erős, zenekarok tömkelege fortyog az undergroundban. Igaz, a többség egy szűk, fanatikus réteg kedvence, a világhírnévig ritkán jutnak el, a kultstátuszig meg pláne. Természetesen, ha metal és Brazília, elsőre mindenkinek a Sepultura jut eszébe, nélkülük minden kétséget kizáróan szegényebb lenne a színtér, így azok a zenekarok, amelyek szintén az ország szülöttei, nyilvánvaló hátránnyal indulnak az ő árnyékukban.

Vajon a zenekarok életében is eljön az a pont, amikor fel kell nőni? Ha igen, az Architects esetében ez minden bizonnyal Tom Searle gitáros halálával történt meg. A brightoni csapat nyolcadik lemezével így új korszak kezdődött, méghozzá egyik alapítójuk és fő dalszerzőjük nélkül. Azonban Dan Searle, Alex Dean, Sam Carter, Adam Christianson és Josh Middleton nem adta meg magát a gyásznak, és az előretekintés jegyében készítették el a a Holy Hellt, amellyel Tom emléke előtt tisztelegnek.

A Meteor művésznév egy kolumbiai zenészt rejt. A medellíni illetőségű, civilben amúgy grafikusként, dizájnerként dolgozó Jorge Reyes korábban különböző rockbandákban játszott, az utóbbi években azonban szólóban nyomul, és a mifelénk is egyre népszerűbb synthwave irányzat egyik legelismertebb alkotójává fejlődött. Mielőtt feltennéd a kérdést, hogy de akkor mit keres itt, válaszolok is: Reyes még az amúgy is rengeteg metalos hatást, áthallást felvonultató vonalon belül is a leginkább rockeraggyal komponáló zeneszerzők közé tartozik – nem mellesleg pedig az egyik legjobb is mind közül. 2016-os Parallel Lives lemeze nálam simán ott volt az utóbbi évek legtöbbet hallgatott albumai között.

A német Brainstormot aligha kell bemutatni bárkinek is, hiszen amellett, hogy az 1989-ben alakult csapat igen aktív tagja a színtérnek, volt egy időszak, amikor olyan gyakorisággal jártak hozzánk, amin talán még a The Dead Daisies-es srácok is felhúznák a szemöldöküket. És vélhetően azzal sem vagyok egyedül, hogy be is sokalltam egy kissé tőlük. Mivel a Liquid Monster megjelenése környékén tényleg még a csapból is a Brainstorm és Andy B. Franck folyt, sajnos túltolták őket nálam, így eléggé elvesztettem irántuk az érdeklődésemet. Tettem ugyan pár lépést hátrafelé, de azért – ha nem is olyan intenzitással, mint korábban – követtem pályafutásukat. Mivel pedig a sorra érkező lemezek minőségi cuccok voltak ugyan, de a számomra egyértelmű kedvenc, 1998-as Soul Temptation szintjét nem sikerült megközelíteniük, nem rágtam tövig a körmömet, mikor egy-egy új Brainstorm-nagylemez érkezésének híre befutott.

Hetedik albumát lökte ki magából az amerikai metalcore (ne menjünk bele bővebben a műfaj sztereotip megítélésébe és véleményezésébe, miután napjainkra olyan könnyedén átjárhatóak a határok, amilyen robbanásszerűen kiépültek valaha) egyik kultágyúja, az Unearth. Utoljára négy éve jelentettek meg anyagot, így éppen ideje volt valami frissítésnek, bár ez a szó talán nem a legjellemzőbb Trevor Phippsék munkásságára. A korrekt és megbízható annál inkább. Más zenekarok kapcsán már megpendítettem: attól, hogy egy zenekar „biztonságosan" dolgozik, még lehet jó. Nem fognak már megújítani semmit, de azok az anyagok, amelyeket néhány évente lepakolnak elénk, éppen beleesnek abba a kategóriába, amit nagyon szívesen meghallgat az ember párszor, aztán legközelebb egy év múlva jut eszébe elővenni újra. Nevezhetjük kiszámíthatónak vagy egyenletesnek, megbízhatónak vagy a szó legjobb értelmében vett panelzenének, az Unearth tényleg azt hozza, amit megszoktunk tőle. Az lenne a legnagyobb meglepetés, ha egy új albummal meglepetést okoznának.

Talán nem mondok újat azzal, hogy Jake E. Lee minden bizonnyal nehéz eset. Az Ozzy második szólókorszakát jelentős mértékben meghatározó gitáros saját bluesrock-bandájában, a Ray Gillen csodaénekest felvonultató Badlandsben legalább annyira letette a névjegyét, mint a Bark At The Moon és a The Ultimate Sin lemezeken, ugyanakkor saját karrierjét törte derékba azzal, hogy 1991-től két évtizeden át szinte semmit nem csinált. Illetve amit igen, abban nem volt sok köszönet. A '90-es évek derekán elkövetett experimentális szólóalbumát és 2005-ös, tök felesleges feldolgozáslemezét Jake-rajongóként egyaránt a felejthető kategóriába soroltam, és ezzel nem voltam egyedül. Ezért amikor a Frontiers emberei hat évvel ezelőtt rábukkantak Jake-re valahol Las Vegas külsőn, a lelkem mélyén már rég leírtam az egykori nagy favoritot. Persze az érdeklődést nem volt nehéz újra felkelteni, hiszen valódi szenzációnak tűnt, hogy a nápolyiak rá tudták bírni a gitárost a visszatérésre, az meg végképp, hogy sikerült belőle kipréselni pár olyan kimondottan rajongóbarát dalt is, mint amilyen a Deceived és a Feeder volt. Mindazonáltal a Red Dragon Cartel 2013-as bemutatkozása még így is bőven hagyott kívánnivalót maga után, de az A38-as koncertet azért imádtam, naná.

Minden előadónak eljön az életében a pillanat, amikor sürgető kényszert érez, hogy szimfonikus zenekarral dolgozzon, és kicsit szokatlanabb köntösbe öltöztesse a jól megszokott dalait. Így tett kedvenc holland leányunk is: Anneke Van Giersbergen két koncertet adott az 1904-ben alapított, patinás hágai Residentie Orkesttel, mely matériából egy koncertlemezt adott ki 2018 novemberében. Mivel Anneke repertoárja igen bőséges, valószínűleg nehéz volt kiválasztani a koncerteken szereplő dalokat, hiszen számos zenekarral, előadóval dolgozott már együtt, nem is került sor mindenre, helyettük néhány kuriózum kapott helyet.

Bár egy ideje már elérhető a lemez, mindenképpen meg akartam várni a cikk megírása előtt a december végi pesti lemezbemutató koncertet, hogy a zeneanyagon túl is legyen pár extra benyomás, ami esetleg befolyásolhatja az írás kicsengését. Azzal együtt, hogy egy Nomad-buli mindig élvezetes, most először szembesültem azzal, hogy sokan tényleg már rég nem a Cicóhoz köthető egyéb formációk miatt, hanem saját jogán kötődnek a zenekarhoz, magyarul, a Bedlam nekik már régmúlt történelem, sőt, lehet, hogy egyenesen irreleváns. Mi sem mutatta ezt egyértelműbben, mint hogy a bemelegítő, 19 és fél éves átlagéletkorú Mudfield zenekar konkrétan Nomad-hatású zenei- és szövegvilágot képviselve állt ki, és még egész ügyesnek is bizonyultak. Nem szeretnék mindenféle nagy okossággal jönni, miszerint ebből is látszik, hogy révbe ért a zenekar, mert ez már rég megtörtént, de a dolog szimbolikája azért nem jelentéktelen, főleg az új lemez kapcsán.

Amikor az unokám először mesélt nekem erről a pop-rock együttesről, először azt hittem, hogy a Mester és Tanítványai nevű magyar zenekarról beszél. Emlékszem, valamikor a kilencvenes években sokat játszották a rádióban a slágereiket, amiket igencsak kedveltem, na meg az énekes legényt is ennivalóan aranyosnak találtam. Bár már akkoriban is túl voltam a hetvenen, a tizennyolc éves menyecske-énem bizony szívesen belehempergett volna Mester Tamással valamelyik falu melletti szénakazalba. Amikor a kis unokám megmutatott pár képet erről a külföldi pop-rock együttesről, három szakállas, bőrdzsekis fiatalembert láttam, akik bár nem mérhetőek fizimiskában a Tamáshoz, mégis van bennük valami kisfiús ártatlanság. Na meg hasonlítanak is kicsit az unokámhoz.

A Devil's Hand elnevezés két veteránt takar. Egyikük a multihangszeres Mike Slamer, a dallamos vonal egyik legavatottabb kezű mestere, aki olyan zenekarokkal készített zseniális lemezeket, mint a City Boy, a Streets, a Steelhouse Lane vagy a Seventh Key, de sessionistaként, dalszerzőként, külsős guruként másokat is erősített a Warranttől a Kixen és a Hardline-on át a House Of Lordsig. A másik pedig Andrew Freeman énekes, aki valamennyire a Hurricane-ből és a Lynch Mobból is ismert lehet, de a legtöbben garantáltan akkor találkoztak először a nevével, amikor az egykori DIO-hangszereseket tömörítő Last In Line élére állt.

Ugyan nem övezi őket vakító reflektorfény, de Dánia elsőszámú thrash metal alakulata a 2007-es újjáalakulás óta kiegyensúlyozottan működik. Két tagcsere ugyan volt már azóta, ettől függetlenül azonban az Artillery két-három évente szállítja aktuális nagylemezét, tele jobbnál jobb, dallamos thrash-témákkal. És nincs ez szerencsére máshogy ezúttal sem: a The Face Of Fear két évvel követi a Penalty By Perceptiont, és ismét csak csont nélkül hozza a jól megszokott minőséget.

Nem panaszkodhatnak mostanában a melodikus rockzene szerelmesei, hiszen olyan döbbenetes mennyiségű AOR és klasszikus alapokkal dolgozó dallamrock-csapat van jelen a piacon, hogy ember legyen a talpán, aki képes kiválogatni közülük azokat a produkciókat, amelyek érdemesek a nagyobb figyelemre. Sajnos erre a műfajra is érvényes a régi mondás, miszerint a kevesebb néha több, de ennek ellenére még a régi, bejáratott nevek is egy-két évente adagolják a friss albumokat, ami alól az utóbbi években turbófokozatba kapcsolt brit Ten sem kivétel.

Lehet, hogy ez most egy kicsit hülyén hangzik majd, de a Nashville Pussy az egyik legtökösebb amerikai rock′n′roll-banda manapság. Még úgy is, hogy a suna nem pusztán a nevükben jelenik meg, hanem a négyből két tag rendelkezik is az említett szervvel. Közülük a párducmintás bikinifelsők koronázatlan királynője, a rendre leharcolt ribancnak öltöző Ruyter Suys a lényeg, aki nemcsak, hogy a főnök Blaine Cartwright hites arája, hanem igen ügyes szólógitáros is, akit nem véletlenül neveznek olykor a női Angus Youngnak. Ugyanolyan Gibson SG-t használ, ugyanolyan megállíthatatlan energiabomba, és ugyanolyan fogós riffeket hoz (olykor sajnos tényleg ugyanazokat), mint az AC/DC fura ura. Csak mondjuk Ruyter mellei jobbak.