Az Exhorder 2019-es Mourn The Southern Skies albuma az utóbbi évek egyik legerősebb visszatérő lemeze volt. Tudom, hogy akadtak puristák, akik nem értették, miért nem a harminc évvel ezelőtti fonalat vette fel a legendás New Orleans-i groove/thrasher alakulat, de nekem épp az tetszett az albumban – a jó dalok mellett, nyilván –, hogy Kyle Thomasék meg sem próbálták eljátszani azt, mintha megállt volna az idő. A Defectum Omnium szintén roppant erősre sikerült, és azzal együtt őrzi a mai megközelítést, hogy az említett vonalasabb rajongóknak is jobban kedvez közvetlen elődjénél.

Aránylag sokat gondolkoztam rajta, hogy miért hozna izgalomba bárkit az Ulver hat évvel ezelőtti, bergeni koncertjének megkésett kiadása... de aztán találtam azért néhány elfogadható indokot. A saját indokaimat semmiképpen sem szeretném elhallgatni, hiszen kimondottan büszke vagyok rá, hogy személyesen is ott lehettem 2018. május 28-án a Grieghallenben, amikor ennek a kiadványnak a hanganyagát rögzítették. Fontos azért leszögezni, hogy ez a Grieghallen már nem az a Grieghallen, amely manapság már egy modern, csillogó, multifunkcionális rendezvényhelyszín, valami olyasmi, mint amilyen a mi Kongresszusi Központunk volt fénykorában. A rengeteg klasszikus blackmetal-felvétel helyszínéül szolgáló stúdiót is rég bezárták már, bár maga a hely létezik, és kivételes alkalmakkor (például az idei Beyond The Gates fesztivál idején) látogatható is. Ettől persze még azok, akitet az első generációs norvég feketefém igazán megérintett, legalább egyszer az életben el szeretnének jutni ide, és ha ráadásul ehhez az ember egyértelmű top favorit zenekara szolgáltatja a talpalávalót, akkor egyenesen kolosszális az élmény.

Az utóbbi idők egyik legkellemetlenebb hírét jelentették a nyilatkozatok, hogy a Fates Warning nem készít több albumot. A zenekar alkotói keménymagja, Ray Alder énekes és Jim Matheos gitáros úgy érezte, hogy mindent elmondtak már, amit el akartak mondani a Fates keretein belül, de nyilván egy ilyen sok éve tevékenykedő alakulatnál a miértek ennél azért szövevényesebb okokra vezethetők vissza, és ezekbe bennünket, rajongókat nem is nagyon avatnak be.

Meglehetősen kézenfekvő megoldás lett volna bevágni a tíz pontot az új Judas Priestre. Az Invincible Shield ugyanis pont azt adja a rajongóknak, amit azok hallani akarnak: ez itt az a Priest, amit 2024-ben Priestként elképzelsz magadnak. Tagadhatatlan az is, hogy bomba formában vannak az öregek, ráadásul ilyen fasza, energikus heavy metalt 70+-osan tényleg senki sem tol rajtuk kívül. Meg amúgy is szeretjük őket, szóval 10 pont, kész, mehet is ki, az Invincible Shield meg az év végi listámra. Nagyjából ez volt a véleményem, mikor először lepörgött a nemzetközi nőnapra időzített, tizenkilencedik Priest-LP, szeretek azonban időt adni a lemezeknek, mielőtt véleményt alkotok róluk, így az elmúlt bő egy hétben oda-vissza pörgettem a korongot. A véleményem pedig nagyjából ugyanaz, ami első hallgatáskor volt, némileg azonban árnyalva.

Van-e értelme manapság még koncertlemezt kiadni? Nagyjából ez ugrott be először, amikor kiderült, hogy a dán kult-thrasher Artillery rögzítette a 2022-es Copenhell fesztiválon adott koncertjét, és korongra préselve tervezi átnyújtani a rajongóknak. Merthogy az ilyesmi cuccok már a hőskorban is leginkább csak a kemény magnak, az igazi fanatikusoknak szóltak, most meg, amikor minden elérhető 4K-ban, streamelve vagy épp a YouTube-on, adja magát a kérdés, megéri-e időt és energiát feccölni a hasonló kiadványokba. Más persze a helyzet az igazán nagyra hízott dinoszauruszokkal (lásd Metallica, Iron Maiden) vagy az ilyesmi cuccokat évtizedek óta halmozó, az ikszedik live-ot is perverz élvezettel habzsoló rajongótábort kinevelt olyan csapatokkal, mint mondjuk a Dream Theater, de hogy az undergroundban van-e ezeknek bármi haszna, az már korántsem biztos.

Bajban lennék, ha lemezgyűjtőként még mindig rárepülnék mindenre, amit egy-egy régi kedvenc kiad. George Lynch esetében ez a tézis fokozottan igaz lenne, szerencsére azonban már rég feladtam, hogy fizikai értelemben is lekövessem minden megmozdulását, és emiatt nincs hiányérzetem. Régen még lett volna, ma már nincs, ami azért szomorú, de egyben rávilágít arra, mivé lett a világ: ha eluralkodik a tömegtermelés szemlélete és az ipari méreteket öltő feldolgozás váltja az ihletett művészetet, azzal tovatűnik ennek az egésznek a varázsa.

Ihsahnt tényleg nem vádolhatjuk azzal, hogy hosszabb időre magára hagyná a táborát, csaknem két évtizedet átfogó szólópályafutásának ez már a nyolcadik teljes értékű kiadványa, emellett utóbb három EP-je is megjelent, hogy ne tűnjön olyan soknak az Àmr óta eltelt hat év. 2016 óta továbbá tartósan is aktivizálta hajdani zenekarát, az Emperor névre hallgató legendát, amellyel azóta sem győz eleget tenni a koncertmeghívásoknak. Szépen sorban meg is hallgattuk a gyökerekhez visszaásó Telemarkot, a dallamosan ízletes Pharost, a (mondjuk úgy) kísérleti Fascination Street Sessions EP-ket, hátradőltünk Nagyszebenben, de közben, bevallom, valójában mindvégig erre az anyagra vártam. Ihsahnnak sosem volt problémája azzal, hogy meg tud-e tölteni egy teljes LP-nyi teret tartalommal, az ő megközelítésének szerintem egyszerűen ez a formátum áll igazán jól.

Elvileg, ha 1993-ban lennénk, egy Jack Russell és Tracii Guns együttműködésében készülő lemez érdekesnek is tűnhetne. Ma, ha a neveket egybevetem a tapasztalataimmal és az alkotók egyenként is kiértékelt megmozdulásaival, már nem feltétlenül villanyoz fel a hír. Egy ilyen sportszerűtlen, de fogyasztói szokásként kétségtelenül fennálló alaphelyzetből rugaszkodhatunk neki a Medusa című albumnak 2024 elején. A Frontiers úgy gondolta, hogy érdemes leírnia némi működési költséget ezzel a jónevű örökséggel is, lássuk, mi sül ki belőle!

Meglehetősen szokatlanul indul az új Suicidal Angels, hiszen a When The Lions Die kezdése olyan, mintha a görög thrasherek helyett egy epikus heavy metalban utazó csapat követte volna el. Persze a szemfüles rajongókat nem érheti váratlanul mindez, hiszen ez volt az egyik dal, amit a csapat már a lemez megjelenése előtt megszellőztetett. És ugyan az első perc elteltével már ebben is veszettül thrashelnek, Nick Melissaurgos meg köpködi maga körül a szövegeket, azért annyit mindenképpen sejtet a nyitány, hogy kicsit elmozdultak a rájuk eddig jellemző fő iránytól.

Valamiért éreztem, hogy a legutóbbi Iron Maiden-album lecsengését követően csak idő kérdése, és Bruce Dickinson ismét életet lehel majd nagyon sok éve parkolópályára állított szólókarrierjébe. Aki ismeri az énekes ma már klasszikusnak is nevezhető korábbi mesterműveit, szerintem egyetért velem abban, hogy egyszerűen muszáj volt legalább még egy Dickinson-albumnak megjelennie, mielőtt még ő is abba a korba lépne, ahol az alkotási folyamatok, a motiváció és a fizikai teljesítmények már korántsem ugyanazt jelentik, mint egykor. Persze az elvárásokat ennyi idő után most is el kell hajítani a fenébe, akkor is, ha Roy Z gitáros/producer a harcostárs, akivel a leghatalmasabb nótákat hegesztették össze anno.

Még mindig tavalyi cucc, mindenképpen indokolt róla megemlékezni, a szavakat szaporítani viszont kevésbé: a Greta Van Fleet ott folytatja, ahol abbahagyta, vagyis a harmadik albumon is minden ízében Led Zeppelinből származtatott zenét tolnak. Ráadásul ismét direktebb formában teszik ezt, hiszen az arcbamászóbb, erőteljesebb kezdetek után a kettes The Battle At Garden's Gate nyakig belemászott a pszichedelikus, kísérletezősebb vonalba. A Starcatcher ehhez képest ismét fogósabb, együtténeklősebb, gyorsabban az agyba ragadó tételek gyűjteménye lett, és ez határozottan jót is tett neki.

Nálam abszolút nem működött Duff McKagan legutóbbi szólóalbuma, a bölcselkedős-politizálós, ám cserébe legalább roppant unalmas és egyhangú Tenderness, így különösebben nem vártam a folytatást. Igazság szerint sokkal szívesebben hallanék új dalokat a basszertől a Guns N' Rosesban, mint önállóan, de ugyanez egyébként országos cimborájára, Slashre is áll a remekül indult, aztán teljesen ellaposodott Conspirators projekt kapcsán. De az új Guns-lemezről most már lassan kezdek végleg letenni, így meg legalább elfoglalják magukat valamivel két stadionturné között, szóval egyik vonal létjogosultságát sem szeretném elvitatni.

A Go Ahead And Die három évvel ezelőtti első albuma a covid-időszak tipikus terméke volt, és egyben jellegzetes túltermeléses Max Cavalera-anyag: primitív, vérhányós zúzda igazán maradandó, megjegyezhető pillanatok nélkül. Azt hittem, egyszeri nekifutásról beszélünk (pláne, hogy turnéra akkoriban esély sem volt, de Max sűrű naptára miatt valójában most sincs), de ősszel mégis megérkezett a folytatás, igaz, Max és kisebbik fia, Igor Amadeus Cavalera énekes/basszer/gitáros mellett ezúttal már Johnny Valles dobol Zach Coleman helyett.

Mivel szaporodnak az idei megjelenések is, lassan lezárjuk a tavalyi restanciák körét, bizonyos albumokról azonban még így is mindenképpen muszáj röviden szót ejteni. A nyár legvégén kijött Lazarvs például mindenképpen ilyen: az Apey & The Pea-évek óhatatlan beleszámítása mellett a trió ötödik nagylemezéről beszélünk, amely három évvel követte a sorban a legutóbbi Lazarvst, és egyben a hármasfogat új basszere, Balogh Attila bemutatkozását is jelentette. Egyébiránt pedig megbízhatóan hoz mindent, amit a zenekartól elvárhatunk.

Még tavaly őszi megjelenés ez is, de érdemes szót ejteni róla, egyrészt, mert nagyon rendben van, másrészt, mert a kaliforniai kultbanda az idei évben adott koncertekkel leteszi a lantot, már ami az élő fellépéseket illeti. Nézőpont kérdése persze, mennyire jelent mindez éles váltást a korábbiakhoz képest, hiszen 1991 után uszkve két és fél évtizedig nem léteztek, és sem előtte, sem azóta nem vitték túlzásba a koncertezést, inkább csak szórványos mozgolódás volt ez, mintsem tényleges jelenlét. Eszerint viszont még ez is soknak bizonyult nekik...

A GrundRecords újabb kemény fába vágta bele a fejszéjét. A Hobo Blues Band munkássága ugyanis legalább olyan gazdag, mint az Omegáé volt, így annak rendbetétele is hasonlóan grandiózus munkát vetít előre. Aki az Omega-sorozattal találkozott, tudhatja, a Grund két fő pillére az alaposság és a mániákus hozzáállás, ami persze nem feltétlen jelenti, hogy hirtelenjében a teljes HBB életmű sorra kerül majd, ám a küszöböt a Kopaszkutya leporolásával átlépték tavaly, az ottani vizuális és hangzásbéli megújulás pedig előrevetítette, mire számíthatunk az esetleges folytatásban.

Az albacetei Angelus Apatridára gyakran még ma is feltörekvő bandaként szokás hivatkozni a metálsajtóban, pedig a zenekar lassan huszonöt éve aktív, a tavaly ősszel kihozott Aftermath pedig már a nyolcadik albumuk a sorban. Vagyis semmiképpen sem pelyhedző állú fiatalokról beszélünk, ám abban az értelemben jogos a fenti jelző, hogy a lemezes korszaka kezdete óta változatlan felállású négyest még mindig fűti a tűz, és még mindig nem tartanak ott, ahol zenéjük értékei alapján simán megérdemelnék. Valójában minimum egy szinttel simán lehetnének már ismertebbek ennél, mert ez az anyag is remekül sikerült.

Egy rendes világban a Samael Passage albumának már régen a Klasszikushock rovatban lenne a helye, de ilyen-olyan okok miatt folyamatosan kitolódott a megemlékezés. Az album megjelenésének negyedszázados jubileumát sajnos derékba kapta a covid, ez azonban nem vette el a Locher-tesók kedvét attól, hogy itt-ott teljes egészében eljátsszák a lemezt, ha már egyszer úgyis mindenki ezeket a dalokat akarja hallani tőlük. Tavaly, Nagyszebenben nekem biztosan jobban esett volna, ha a rendelkezésükre álló ötven percben a Raintől az A Man in Your Headig végigszántanak a legnagyobb klasszikusukon – ezt akkor nem tették meg, a jelen koncertalbum tehát egyfajta vigaszdíj is lehetne. De nekem persze soha semmi nem elég jó, az ARTmanián azon siránkoztam, hogy vegyes szettet játszottak, itt pedig pont az ellenkezőjével van bajom. Túl a vállalhatatlan viselkedésemen, tegyük fel a kérdést: valójában mi értelme van a fondorlatos Passage – Live címre keresztelt, a Samael 2022-es, krakkói koncertjét megörökítő anyagnak?

Valahogy nem tűnt fel, hogy tavaly Constant To Death címmel új Necronomicon-lemez jelent meg, így ugyanúgy lemaradtam a német kultcsapat tizenegyedik anyagának érkezéséről, amennyire kábé az egész színtér a komplett munkásságukról. Pedig amúgy a tavalyelőtti, S80-ban tartott koncert kapcsán újból felfedeztem magamnak a zenekart és kifejezetten örültem, mikor énekes/gitáros/zenekarvezetőjük, Volker „Freddy" Fredrich kategorikusan kijelentette, hogy a tény, miszerint a 2021-es nagylemez a The Final Chapter címet kapta a keresztségben, semmit sem jelent, az csupán lemezcím volt, nem kell többet belelátni.

Ahogy a legutóbbi Kátai-interjúnkban is elhangzott, a főhős szinte sosincs kreatív válságban, és bár a Thy Catafalque égisze alatt gyakorlatilag bármit megvalósíthat, adódhat úgy, hogy az adott produkció nem fér bele abba a kalapba – ilyenkor azt a saját neve alatt jelenteti meg. Ez volt a helyzet az Erika szobája és a Slower Structures esetében is, a Neolunar projekt szintén ebből az indíttatásból született meg, a Jupiter 92 albumra pedig a legkorábbi, valóban embrionális állapotban rögzített munkáit gereblyézte össze Tamás. Nyilvánvaló, hogy a TC jelenti a fő csapásirányt, de szerintem senki nem szomorkodik amiatt a táborban, hogy időről időre érkeznek afféle extrák is. Kátaiból sosem elég, azt hiszem, vagyunk így néhányan ezzel. A Santa María, Strela Do Día EP-t először a TC A38-as dupla koncertjén lehetett beszerezni, és gondolkodás nélkül le is csaptam az anyagra, anélkül, hogy arról bármilyen előzetes információval rendelkeztem volna.

Bár képtelen vagyok már olyan (vagy egyáltalán, bármilyen) lelkesedéssel követni a kortárs színteret, mint régen, ez néha tényleg nem szerencsés – fontos, hogy képben legyünk (sokat segít ebben, ha az ember Shock!-kal kezdi a napot). Pláne, hogy én alapvetően nem is értek egyet a sopánkodó régenmindenjobbvoltsemminemleszmárolyan kórus károgásával, hiszen igenis vannak remek új bandák, zenék, tehetségek. Aztán a ciklikusság révén ezek is mind szépen elkopnak, elszürkülnek, ez a világ rendje, de ez magában foglalja azt is, hogy jön utánuk is más. Tíz-tizenöt-húszévente mindig történik valami izgalmas, vagy újraélhető egy régebbi élmény. És miért pont az idén 32. életévét betöltő horvát Dino Jelusic első szólólemeze kapcsán jöttek ezek a gondolatok? Hát mert az ő története nagyon is hasonlít egy bizonyos norvég kollégájára és megkockáztatom, példaképére. És nemcsak a története.

Nem kétséges, hogy a brit kortársak közül a Saxon diktálja manapság a legnagyobb tempót. Míg az ezredforduló óta eltelt csaknem negyed évszázad alatt a Maiden hat nagylemezt szállított le, a Priest öt, a Def Leppard pedig négy új dalokkal teli albumot termelt, Biff Byfordéknak a Hell, Fire And Damnation már a tizedik nagylemeze ugyanezen időszak alatt, ami mellé még két feldolgozás-gyűjtemény is. Mondhatnánk persze, hogy a mennyiség nem minden, de nagy általánosságban a Saxonnál a minőséggel sincs probléma. A '80-as évek közepén, az Innocence Is No Excuse-zal kezdődően volt tíz évük, amikor született pár felvizezett anyag, de az tuti, hogy az 1997-es Unleash The Beast óta stabilan topközeli formát hoznak. Azóta leginkább csak az a kérdés egy-egy új korong megjelenése előtt, hogy ez most a rockosabb vagy a keménykötésű Saxon lesz-e, merthogy erre is, arra is bőven akadt már példa a diszkográfiában.

Laza egy évvel az eredeti megjelenést követően írunk erről az anyagról, ami a bemutatkozó írás is lesz nálunk, ami a Fattyút, Madarasi „Avius" Tamás egyszemélyes black metal projektjét illeti. A késésre persze létezik magyarázat azon túl is, hogy baromi lusták vagyunk (ez esetben én). A tavaly télen napvilágot látott anyag eleinte csak digitális terjesztést kapott, később született fizikai verzió is, előbb kazettán, majd CD-n is kijött az album, utóbbi ráadásul egy vadiúj kiadó első kiadványa. És ez már tavaly ősszel volt, engem viszont csak a múlt hónapban ért utol a lemez megjelenésének híre, Szénégető Ricsinek legyen hála, az ő podcastjében szerepelt Tamás, aki meglepően szép, kerek mondatokban beszélt az őt zeneileg érdeklő dolgokról, saját útjáról. Kiderült az is, hogy nagyjából ugyanazon időszak klasszikusain szocializálódtunk, már ami a black metalt illeti, illetve megtudhattuk, hogy már ő maga sem tudja igazán, hányadik kiadványánál jár a 2017 végén életre keltett Fattyú nevű projekt.

Úttörő vállalkozásról beszélünk, egy szempontból legalábbis mindenképpen: a Van Canto agytrösztje, Stefan Schmidt által grundolt Frostbite Orckings szimbolikus értelemben garantáltan sokak megtestesült rémálma, lévén ez az első olyan metállemez, amit bevallottan, teljes egészében mesterséges intelligencia segítségével, hús-vér zenészek nélkül raktak össze, aztán odaállt mögé a műfaj egyik vezető kiadója. Vagyis nemcsak a borítót meg az animált klipeket, de a decemberben megjelent The Orcish Eclipse-en hallható dalokat is az AI formálta ki, nyilván a civilben az e szektorban gályázó Schmidt által legyártott saját mintákból. Vagyis természetesen nem mások riffjeit, megoldásait szintetizálták.

Nem volt nehéz megjósolni, hogy új fejezet nyílik Till Lindemann életében, miután szétváltak útjaik Peter Tägtgrennel, és jobban az oroszok felé kóválygott a szólómunkásságával, így a friss anyag teljes mellszélességgel, teljes nevén jött már ki. Vérbeli Rammstein-rajongóként (és a korábbi, Peter Tägtgrennel készült lemezek kedvelőjeként) nehéz két lépés távolságból szemlélni ezt a legújabb szólólemezt az elmúlt évek történései miatt. Valahol ott maradt a sarokban egy kevés kényelmetlen érzés, de igyekszem l’art pour l’art-felfogásban értékelni a Zungét. Ami ezúttal szerzői kiadás, hiszen az album elkészülte után a Universal elegánsan kifarolt a produkció mögül, így csúszott a tervezett megjelenés is, de még a támogató turné előtt ki tudták hozni, szinte az utolsó pillanatban. Nos, igen, régesrég elmúltak a ′80-as évek, amikor igazán komoly következmények nélkül meg lehetett úszni akár még egy Vince Neil-féle halálos balesetet is – ma már ennél jóval kevesebb is elég, még ha végül a vádemelésig sem jutott el az ügy.

Akár döbbenetes is lehetne a tény, hogy Trevor Rabin harmincnégy év elteltével szánta rá magát egy újabb énekes dalokat tartalmazó rockalbum elkészítésére, ha nem tudnánk, hogy a Yes egykori agytrösztje meglehetősen aktívan töltötte a köztes évtizedeket. Jerry Bruckheimer producer állandó alkotótársaként Rabin a hollywoodi blockbusterek zenéinek világában mélyült el a '90-es évek közepétől, miután a Yes Talk lemezén mindent elmondott, amit szerinte el lehetett mondani azon a nyelven. Emiatt sokáig kimondottan esélytelennek tűnt, hogy újra komolyan a nyakába akassza azt a '64-es Stratocastert, ám mint tudjuk, kutyából nem lesz szalonna, így őt is utolérte a honvágy: először egy Jacaranda című kalandozós, instrumentális anyaggal jelentkezett 2012-ben, majd pár évre rá Jon Andersonnal és Rick Wakemannel ARW néven összehozott egy kvázi ellen-Yest, mellyel kizárólag a turnézásra fókuszáltak, 2018-ban pedig Yes címke alatt ki is hoztak egy kiváló élő anyagot. Rabin saját elmondása szerint ebben az időszakban kapott rá ismét annyira a rockzene ízére, hogy a tettek mezejére lépve és a filmvilágot maga mögött hagyva elszánta magát egy újabb önálló énekes lemez készítésére.